Új Szó, 1968. szeptember (21. évfolyam, 241-270. szám)

1968-09-06 / 246. szám, péntek

A minden titkok titkainak szerves resze Egy feledhetetlen délután Terry Frost kiváló angol festő otthonában A

z ósi Oxford ódon falaínak varázsa végül ls időzavart okozott. Elkésve keltünk útra Banbury felé, északi irányba, és a rokonszenves iparművész házaspár, Ann Sutton meg John Makepeace farmjának, s egyben műhelyének alapos megtekintése ezt az időzavart csak növelte. Déltájt már mindhárman tudtuk, hogy csak valamikor az éjszaka folyamán jutunk el Ogmor by Seabe. Terry Frostot azonban mindenáron látni akartam, s végül is hosszú keresés után Banbury egyik utcájában leltünk rá a bokrok és virágok tengerében megbúvó otthonára. Magas termetű, szikár, bajuszos férfi sietett felénk a kerti ösvényen, akiről az első pillanatban azt hittem, hogy régi angol regényekből Ittfeledkezett brit gyarmati tiszt, akit valaha az Indusok mélyen rejlő gyűlölettel „fehér száhibnak" neveztek. Szerencsére tévedteml Terry Frost mosolygó kék szeme, a csintalan gyermek s egyben a bölcs aggastyán őszinte tekintete, behízelgő hangja és közvetlensége nyomban rácáfolt az első felületes benyomásra, csak úgy mint az a feledhetetlen délután, melyet a művész otthonában töltöttem. A művész és asszonya, aki kétségtelenül megértő és megbízható támasza ennek az 55 éves bohém lelkű férfinak, valamint az orgona sípjaiként felsorakozó öt fiú és egy kislány voltak emberiességükkel legszebb ékei ennek a családi háznak, amelyből a sznobságnak a legkisebb nyoma is hiányzott. És ezeket a szép, tiszta embereket festmények, grafikák százai és százai vették körül. A házigazda alkotásai, melleknek legjobbjai a világhírű londoni Tate Galleryt díszítik, nemcsak a műteremben foglalták el falon és padlón egyaránt az utolsó négyzetmétert is, hanem mint dagálykor a tenger, elborították a szalont, a konyhát, a folyosókat és a lépcsőházat, de a három hálószobát, sőt még a padlást is. Terry Frost ugyanis rengeteget dolgozik, műveitől azon'öan csak nagy nehezen tud megválni. A nyolctagú családnak azonban élni kell, s így aztán hébe-hóba kénytelen a realitásokat ls tudomásul venni. Ilyenkor Terry Frost valami „divatosan modern" dolgot készít, s ettől aztán nagyobb szívfájás nélkül válik meg. Szó szót adott. A művészetről, ennek küldetéséről, jövőjéről vitatkoztunk, s miközben az üvegekben a whisky erősen megfogyatkozott, sor került a művész hányatott életére is. Az angol absztrakt festészet eme csillaga szegény családból származott. Hiába volt tehetsége, hiába vonzotta szeme és szíve a művészethez, tizenöt éves korában egy birminghami rádiókereskedőhöz állt be. Ott töltötte inaséveit, ott segédkezett. A második világháború az ő életébe ls beleszólt. Terry Frostot, a brit felderítő pilótát 1941-ben Németország felett lelőtték, s így került egy bajorországi fogolytáborba, valahol a Fekete-erdő közelében. És ez a fogolytábor jelentette számá ra a Képzőművészeti Akadémiát. Egyik fogolytársa, bizonyos Adrián Heath nevű angol festő és „csavargó" éjjelenként a képzőművészet történetébe avatta be társait, nappal pedig karikatúrákat, portrékat rajzolt, s rajzolni tanított. Ez az Adrián Heath fedezte fel Terry Frost tehetségét, ő volt az első tanítója, biztatója, első lépéseinek irányítója. Ö és Vincent van Gogh, akinek művészetével a véletlenül kezébe került Irwlng Stone könyvéből ismerkedett meg, befolyásolták első, háború utáni alkotásait. Ezek áz alkotások, ahogyan ezt a művész őszintén bevallja, nem lépték túl az átlagot, s már-már úgy látszott, hogy Terry Frost dilettáns marad, vasárnapi festő, aki hét köztyen rádiókat, villanyfőzőket, vasalókat és tranzisztorokat árulgat majd szorgalmasan élete végéig. A kispolgár szürke és prózai életét azonban nem bírta sokáigl Testileg és lelkileg belebetegedett ebbe a kényszerállapotba. A véletlen és egy volt fogolytársa Jött segítségére. Mint egykori frontharcos ösztöndíjat kapott, és így aztán az örökzöld Cornwall kies partvidékén St íves ben teTERRY FROST ÉS KEDVENCE (A szerző felvétele) lepedhetett le. Az ottani képzőművészeti iskolán tanult, és mint Barbara Hepwort asszisztense ta nított is. A St. Ives-i iskola abban az időben Anglia egyetlen számottevő vidéki művészeti centruma, — amely, jelentősen hozzájárult a mai modern brit képzőművészet fejlődéséhez — döntő hatást gyakorolt Terry Frostra. Itt találkozott Ben Nicholsonnal, a szigetország első számú festőjével. S éppen Ben Nicholsonnal folytatott vitái után érlelődött meg benne a végleges elhatározás, hogy kitart a képzőművészet mellett, vállalja az atyai „kiközösítést", a nélkülözést, de festő lesz, hivatásos festő, akinek elhivatottságát már sokan felismerték. Közben három éven át a camberwelli képzőművészeti iskola látogatója, ahol főleg Pasmore hatott rá, aki tanítványát itemcsak az analitikus kubizmus csínjávat-bínjával ismertette meg, hanem saját, új keletű nonfiguratív vásznaival őt az absztrakt festészet feltétlen hitvallójává és művelőjévé tette. Mint absztrakt festő tér vissza 1950-ben Terry Frost St. ívesbe, s itt festi meg a „Blue movement" — (Kék mozgás) — című híres képsorozatát, amelyen a tenger hullámain himbálódzó csónakokból levezetett dinamikus mozgást jelző sötétkék dinnyeszelétek dominálnak. — Hosszú, kék fényű estéken figyeltem a csónakok hintázását a dagály hullámain és a partról fúvó szélben, és ezt a végtelen, a tehetetlenségben végződő harcot, a mozgás és az ellenmozgás szintézisének vélem — mondotta a festő, aki a megfigyelések hosszú sorának ered-ményeként nem a látóhatárt ábrázolta emeletnyi magas hullámaival, hintázó vitorlásaival, sem a fövenyt vagy a mozdulatlan parti sziklákat, hanem a külső kézzelfogható világ vizuális benyomásának belső, színes kivetülését, szubjektíve elrendezett képét. Első kiállítását 1952-ben, a Leicester Galleriesben rendezték meg nagy sikerrel, két évre rá pedig megkapta a leedsi egyetem híres „Gregory Fellő" ösztöndíját, ami azt jelentette, hogy végleg beérkezett a brit festészet élvonalába. Leedsi tartózkodása új élményekkel is gazdagította érzelmi világát és jelentős fordulatot jelentett festészetében. St. íves örökzöld tája után Itt, Leedsben a szűzfehér hó és az iparvidék kormos, fekete Tüstjének kontrasztjaiban lelt rá a „fekete-fehér" tiszta alapformáira, akárcsak a merőlegesség törvényszerűségére. Ebben az időszakban ért be, vált tökéletessé és pontossá rajzművészete, kompozíciói pedig, a Herbert Readdai való séták, illetve viták után szinte a raffináltságig leegyszerűsödtek. Amikor 1956-ban visszatért St. Ives-be, már Ismert művész volt, és minden idejét a festészetnek szentelhette. Alkotásai elmélyültek, dinamikusabbá váltak, színei és formái magas fokú felkészültségről tanúskodtak, s ami a lényeges, minden művének alapos analízise felfedi az élmény kiindulópontját, légyen az ember, táj, vagy pedig a modern civilizáció egyes élettelennek tűnő tárgya. Kérdésemre, mire gondol festés közben, ezeket mondja: — Ha festek nem gondolkozom, világokat fedezek fel, és pontosan tudom, mit kell tennem. Festés előtt és festés után viszont meditálok a sok lehetséges út felett, de ha festek, csak egy út van, egy lehetőség, egy elhatározás, és ez a végleges, ez a megmásíthatatlanl Ez az út, amelynek ecsettel és festékkel indulok neki, jóllehet festészetemnek semmi köze az utánzáshoz és a reprezentációhoz, a kezdet kezdetén mindig egy tájjal vagy emberrel kapcsolatos élményből ered, és alkotómunkám folyamán ez az élmény állandóan változik. Hol tévelyeg, hol vándorol és figyel, kérdez és tépelődik, az igazságot óhajtja látni és megérinteni, s minden igyekezetével az ember és az élet titkait szeretné felfedni. Mert hiába igyekszik a tudomány — legalábbis egyelőre — az ellenkezőjét bizonyítani, hiába is követelik bütykös konvenciók, hogy eretnek tételeinket tagadjuk meg, ma még mindennek ellenére titok vagyunk. És ha megengedjük, hogy Intuíciónk és belső énünk szabadon lásson, akkor meggyőződünk róla, hogy igen is, titok vagyunk és a művészet nem más, mint a minden titkok titkainak szerves része. Ezzel a tétellel szembe lehet szállni — s úgy vélem kell ls —, tagadni ls lehet, de megcáfolni aligha! Mert ha nem ls teljességében, körvonalakban mégis a művészet lényegét fogalmazta meg. BARSI IMRE ROMÁN KÖLTŐK TUDOR ARGHEZI: Visszatérés a barázdához Szülőhazám ős fölc'je és enyém, Nem feledtél el? Én lépek be, én, A legméltatlanabb paraszti ivadék. Végy karjaidba, jóságos határvidék. Egész a Nagy Tengerig kóboroltam És óh be sok határon túl jutottam A furulyámmal és hajszás kutyámmal S övemben késemmel, hű cimborámmal. Még jó apám tanított arra régen, Hogy hüvely nélkül hordjam, harcra készen. Vájtam barázdát én is beléd, és nem hiába. A szükség egyre hajszolt, az élet sok hiánya. Az oltványt korcsba és tövisbe öltem. Fogadj jó szívvel, drága Földem. Kóbor fa voltam és a tág világban, Olykor piroslóbb gyümölcsöt kínáltam, S ifjúitan éreztem, hogy ért a friss Termés, — de bő áldástól búsan is. A lombon égöbb napsütésbe tört fel, Míg gyökeremből sajgó kín gyötört el. Bár sok idegen csillag fénye pergett Reá, — ő honi földben maradt, mindig tebenned. NINA CASSIAN: Az álom-leány Szobádba léptem és leültem egy állványra, mint gyémántkörmű szobrocska, könnyű ugrással és derülten. Elkezdtem, mig az éj leszállt, ragyogni benn, ragyogni benn, és ismert álmod sebtiben élettelenre vált. Majd ráugrottam hirtelen a szőnyegedre hét darabban, hét zengő mag maradtam magányosan, velem. Es ismert, megszokott álmod széttört hét szilánkra, s ajkunk, míg csók gyújtotta lángra, már áttetszően csillogott S én éjeken át haladtam így, hétszer hét alakban ... — Igaz lehet? — Nem. Alom. Álmom éltetett ILIÉ CONSTANTiN: A gyermekkorból Oreg éj van. A zöldszínű ablakon zúzmara-csillag Ezüstje a lázadó lángtól ölelve virít csak. Az ablakot így koszorúzza, sűrűn szaporodva, Ahányszor egy csillagi fény vagy a hold beragyogja. Csak én vagyok ébren és egyre halódik a lámpa. A zsibbadó vállak, a lábak aludni terülnek az ágyra. Kötélen alusznak az ingek, de szárazak reggel, És nyolc ütemes szuszogás felesel a szelekkel. A remény — e veréb — fagyos ablakomon keres engem, Szobám ma szikár, magasívű hajó a szememben. Az ingek e duzzadó vászna viszi vízi azúrra, A lélegzetünk csituló szele lengeti, fújja ... MIHAI BENIUC: Először Ime a szívem, „Qui ne bal que pour vous". Fogadjátok el ezt az irtalan sebet. Amely urát énekre készteti. A jövőért kiált, Mint vízért A vérében fetrengő katona. Aki a tüskés-drótsövényre esett Jövendő Avenir Zukunft Futuro Buduscseje! Nyújtsátok ide kezeiteket a lövészárkon át Ti, akik alig születtetek. És nem ismeritek Hirosima gyászát Sem az első csók örömét Az én szívem, „Qui ne bat que pour vous", Még akkor is a tiétek, Mikor szeretőm a karjaiba zár. Mint a szélsodorta mag, Mint a sárba hullt gyümölcs. Mint az aggastyán által ültetett gyümölcsfák, Melyeknek termését már nem fogja látni. Szívemet Az irigység minden nyilának Szent Sebestyénjét, Tegyétek nyelvként Az idő harangjába, És hallgassátok a jövendő ünnepélyes hangját. FRANYÔ ZOLTÁN fordításai. 1968. IX. B. 8 2r