Új Szó, 1968. augusztus (21. évfolyam, 322-240. szám)

1968-08-11 / 221. szám, vasárnap

M ilyen is lehet a pozsonyi Nagyállomás éjjel? Ezzel a kissé talán bizarrnak tűnő kérdéssel indultam zuho­gó esőben este tízkor, hogy a vasútállomások jellegzetesen kesernyés füstszagában szem­lélődve átvirrasszak egy éjsza­kát... Fél tizenegy körül a tágas csarnokban még élénk nyüzs­gés fogad. A tizenhat jegypénz­tárból egy helyjegyes és négy személypénztár tart nyitva. Az utóbbi ablakocskák min­degyike előtt hosszú sor. Be­állok. Akire sor kerül, csak ennyit mond: — Malacka, személyi A téglalap alakú tudakozóban is tízkor volt váltás. Csak a szolgálatost találom bent. Gesz­tehajú, érett asszony. — Mivel kezdődött a szolgá­lata ma? — Valaki azt kérdezte, ké­sik-e majd a huszonháromtizen­kettes pesti gyors ...? — Mit felelt? — Egyelőre nincs jelezve semmi késés. — Ezt csinálja majd egész éjjel? R»m néz. Szép, mély-kék szeme van. — Ezt, meg annak válaszo­lok, aki személyesen jön be ide. Az állomás éttermében alig ÉJJEL AZ ÁLLOMÁSON.. — Szenei — Párkány, gyorsl — Diószeg! Itt senki nem mondja: ké­rem, tessék, köszönöm ... Csak „beszól" és a pénztáros gépies mozdulattal nyúl a kért me­netjegyért. így: — Pőstyén, személy! — Tizenkét korona. Szabályos időközökben csosz­szanunk előre. Az ablakocská­hoz érek. — Egy peronjegyet! A pénztáros keze megakad a levegőben. Csodálkozva rám pillant. — Ezt sem vett már nálam senki három hete... — mond­ja inkább csak magának, elém rakva a kért „furcsaságot". A csarnokban fokozódik a nyüzsgés, újabb és újabb uta­sok érkeznek a röviddel tizen­egy után induló prágai és kas­sai gyorsra, illetve az utolsó személyvonatokra siető gyári munkások, a tízkor véget ért délutáni műszakról, jobbára gyűrött arcú, borostás képű fér­fiak, akik alighogy helyet ta­lálnak valamelyik kocsiban, máris elnyomja fáradt szemüket az álom ... 11 örbejárotn a tágas csar­nokot. A trafikos tétlenül unatko­zik. Mellette hatalmas kirakat­szerű üveg mögött, ugyancsak jobb munka híján, az aznapi bevételt veszi számba az újság­árus. ül valaki, a talponálló azonban zsúfolt. Vágni lehetne itt a füstöt. A nagy ricsajban az em­ber alig hallja saját magát. A magyarázat: szabadon csapol­ják a sört, míg a szomszédos étteremben csak vacsorához, vagy legalábbis valami hideg étéi mellé lehet sört rendelni. — Ha nem tartanánk be a rendeletet, kocsma lenne itt, nem étterem... — mondja ha­tározottan a főpincér. — Nincs kivétel? — Ha én vagyok itt kérem, nincsl Legalábbis ritkán vétünk a parancs ellen ... A naptár hiába mutat nyár derekát, kint a peronon hideg van. A síneket nem csak az eső, de a peronok tetőzeté­ről lepergő víz is mossa. Aki­nek már nem jutott hely a fa­nyar cigarettafüstszagú váróte­remben a hidegtől dermedten itt húzódik meg egy padon. Megreccsen a hangszóró: „Személyvonat érkezik Pelsőc, Tótmegyer, Vágsellye, Galánta, Szene felől a második peron tizedik vágányára. A vágánynál tessék vigyázni!" Atlátatlan üvegű, kopott ko­csikból összeállított szerelvény fut be. Utas alig van. Csupán néhány álmából most fölreb­bent, összerázott ember jelenik meg a kocsik ajtajában. Hosszú percekig nem történik semmi. Üres, kihalt az állomás. Až egyetlen „esemény" egy üdülőkkel teli különvonat, melynek egyik kocsiján igazíta­nak valamit. Aztán soká ismét semmi... A távolban árnyakká nőnek a tárgyak, egy-egy lám­pa alatt a sínek csillogva ve­rik vissza a tompa fényt. A tágas csarnok is kihalt közben, éjfélkor további két személypénztár ablakocskájára került függöny. Az olajozott padlójú váróte­remben még az asztalon is em­berek ülnek. A székeken egy­másra boruló vagy a falnak tá­maszkodó alvó testek, szedett­vedett csomagok kihívó rendet­lensége. Megrekkent, ásító csönd ... K ét óra lehet, amikor is­mét visszasétálok a csar­nokba. Mellékfolyosóján fura látvány tárul elém: végig a fal mentén, a padlókockákon ülve bóbiskolnak az emberek. Sőt! Egy kiszögellésben és a folyo­só vége felé már nem is ülnek, de fejüket batyura, táskára vagy hátizsákra hajtva, fekve alusznak sokszoknyás vidéki asszonyok, ráncos homlokú, be­nőtt férfiak, kétes külsejű fia­tal lányok és legények ... Szolgálatos vasutas, vagy rendőr sehol ... Az óra csigalassúsággal kú­szik előre. Három körül hoz­zák a friss újságokat a nyom­dákból. Tolókocsik csikorgásá­val, hordárok rikkantásaival éberedezlk az állomás. Az al­vók felrebbennek és Ijedten pil­lantanak az órára. Kint alábbhagy az eső, a gép­ház felől éles mozdonysípolás hasít a levegőbe. Fokozatosan elmúlik az állo­más hajnali nosztalgiája, egyre erősödik az emberek hangza­varrá olvadó zsibongása. Két személyvonat érkezik rö­viddel egymás után. Az utasok többsége hárászkendős vidéki asszony, aki jó helyet akar kapni a pozsonyi piacok vala­melyikén. Kíváncsian fagga­tódznak. — Mit hoztál, Erzsi? — Paprikát, tököt és almát. És te? — Én is zöldséget hoztam, meg egy kis tojást. Fölsegítik egymás batyuját, s együtt nyeli el őket az utca vi­zesen csillogó félhomálya. Négy után két nemzetközi gyors keresztezi egymást. Uta­sok cserélődnek, vasutasok váltanak szolgálatot. Az egyik szerelvény még bent áll, ami­kor megérkezik az első mun­kásvonat. Nők és férfiak, álmos és éber arcok törtetnek a kijárat felé. Reggel van .. .1 MIKLÓSI PÉTER AKI MER, AZ NYER Amikor a kerületi nemzeti bizottság egyik dolgozója azt javasolta Stanislav Bielák mér­nöknek, a Szentkirályi EFSZ elnökének, hogy létesítsenek téglagyárat, elgondolkodott. Téglagyárat? ... Hiszen az ren­geteg pénzbe kerül. Igaz, mun­kaerő van bőven, s anyagból sincs hiány — Jó — válaszolta aztán. — Előbb azonban szeretném látni a költségvetést. Zsákbamacskát nem veszek!... A költségvetési terv elké­szült. Mindössze 135 000 korona befektetésről volt benne szó, mivel a gépek kiselejtezettek voltak. Az elnök ceruzát, papírt vett a kezébe és számolni kez­dett. Ha a költségek megdup­lázódnak is, akkor is kifizető­dik. így kezdődött el egy tégla­gyár építése március 19-én. Ásták az alapot, szárítószínt építettek. Mindezt a szövetke­Szorult helyzetben Aratás előtt az volt a szakér­tők véleménye, hogy a gabona hektárhozama 8—10 q-val lesz kesevebb a tavalyinál. Szeren­csére az érés idején kedvezett az időjárás, a nagy forróság alább­hagyott, s ez mentesített a továb­bi vámolástól. Elfogadhatóbbak lettek a hozamok. A berencsi szövetkezetben ís (nyitrai járás) az árpa egészen jól fizetett, 30,97 mázsát adott hektáron­ként. A búza azonban — a nagyhozamú fajták ellenére — 26,57 mázsás hozamával bizony nem jeleskedett. A LÁTSZAT CSAL Nincs aggodalomra ok, gon­dolja még inkább az ember, amikor tudomásul veszi azt is, hogy a berencsi szövetkezet fél évi bevétele 374 000 koronával több a tervezettnél. A többlet­bevétel és az előzetes becslés­nél elért jobb termés valóban azt a látszatot kelti, hogy a gazdaságban semmi baj, s ha­marosan kiheveri a vihar és a szárazság okozta károkat. Ko­rántsem. A növénytermesztés csaknem minden szakaszán ért veszteségek olyan szorult hely­zetbe sodorták a szövetkezetet, hogy gondot okoz a fizetés elő­teremtése is. Többletbevétel és pénzhiány, ez meg hogyan lehetséges, adó­dik önkéntelenül ls a kérdés. Alexej Kôňa mérnök, a szö­vetkezet gazdásza magyarázza az érthetetlennek tűnő valósá­got. Azzal kezdi, hogy a több­letbevétel tizennégy vagon köl­csönkért abraktakarmány föl­etetésével, az állattenyésztési termékekből származik. A ko­rábbi áruértékesítés azonban a második félév rovására történt, s a tervezett bevétel az év vé­géig kiegyenlítődik. A növény­termesztési szakasz viszont már az első félévben 127 000 koro­nával kevesebbet termelt, s a második félévben még tovább növeli a lemaradást. A viharok a legnagyobb kárt a dohányban tették. Ogy tűnik, hogy a do­hányból várt egymillió korona bevételnek csak a fele lesz meg. így aztán érthető, hogy miért okoz gondot a fizetés elő­teremtése. HOGYAN TOVÁBB? Ján Mésároš mérnök, a szö­vetkezet agronómusa mondja, hogy gabonából száztizenhét vagonnal termett. A szerződé­ses eladás ötvenhét vagont tesz ki, a természetbeni és a vető­magszükséglet huszonhat va­gont, a kölcsön meg tizennégy vagont. Ha ezt így szétosztják, a takarmányalapra csak húsz vagon marad, ami a szükséglet­nek csak negyed részét fedezi. Fokozza a bajt, hogy az ötven­négy vagon szálas takarmány helyett csak harmincegy vagon­nal lesz. Ebben az esetben a szárazság okozta kárt, ha föl is becsülnék, vajon ki téríti meg? Most nem is az a lényeg, a fon­tosabb kérdés az, hogy honnan beszerezni a hiányzó takar­mányt? Rossz a termés, nagyon sok­nak tűnik az állatok száma. A takarmánygondokat csökkenthe­tik, ha nem adják el a szerződéses gabonát. Abrakkal még a búza­szalmát is etethetnék, és nem éreznék annyira a szálas takar­mány hiányát. Igen ám, csak­hogy mi lesz a szerződéses el adással? Nagy szükség van a kenyérgabonára is, másrészt vi­szont, ha a szövetkezet nem adja el a tervezett mennyiséget, a gabonatermés terén is csök­ken a bevétele, akárcsak a do­hány esetében. Ebből kifolyólag erednek azok a bonyolult kér­dések, hogy hogyan tovább? Melyik megoldás lenne a leg­helyesebb? SZIKRÁNYI REMÉNY A takarmányok túlnyomó ré­sze már a magtárban, 111, a kazlakban van, de amint tud­juk, mindjárt a betakarítás után kitűnt, hogy egyáltalán nem kecsegtető a helyzet. A berencsiek már most azon töp­rengenek, hogy az új termésig még milyen gondokkal kell megbirkózniuk. Az utóbbi esős Időjárás még sokat javíthat sorsukon. A vi­harokat, nagy szárazságot át­élt új évelőtelepítések — ha a nedvesség hatására fölélednek — még adhatnak egy kaszálást. Bízni lehet a másodvetésekben is, több répalevélre és jobb ku­koricatermésre van kilátás. Mindez azonban csak szikrányi reményt nyújt, s a szövetkezet vezetőit egyáltalán nem mente­síti attól, hogy ne keressék ez után is a lehető leggazdaságo­sabb megoldást, a kátyúból a legjobb kivezető utat. —us— ti .,»[. *v r;Tir/t'j zet öt emoere végezte. Persze villanyáramról ls gondoskodni kellett. Ehhez Besztercebányán készítették el a tervet. Az 1200 méter hosszú magasfeszültségű hálózatot pedig a žilinai szakis­kola tanulói építették. A kap­csolószekrényt a Slovenská Lupča-i Bíotika szakemberei szerelték be. A téglagyár már négy hete dolgozik, s eddig több mint 100 000 tégla készült el itt. — A költségek, mint arra számítottam, 300 000 koronát tesznek ki — mondja az elnök. Ebbe bele van számítva a cél­prémium is. Ugyanis ez a titka annak, hogy ily rövid idő alatt értük el az üzemeltetés meg­kezdését. Míg az öt ember az alapot betonozta, a szövetkezetben megindult a szóbeszéd. Nem lesz az rentábilis, s csak ráfi­zetünk. Az elnöknek nem volt könnyű dolga. Hiszen alig más­fél éve került a szövetkezet élé­re. Érvelt, vitatkozott, míg vég­re a legcsökönyesebbek is el­hallgattak. — Rá sehogy sem fizetünk — fonja tovább a szót az elnök. Egy műszak alatt 15 000 téglát gyártunk, vagyis évente mint­egy 3,5 milliót. Ha minden jól megy, a jövő év végére nem­csak hogy megtérülnek a költ­ségek, hanem némi haszon is kerül a házhoz. Ez már nyomós érv. Látszik, az elnök mindent jó előre át­gondolt, meghányta-vetette a téglagyár jövőjét. Ezt bizonyít­ják szavai is. — Az idén úgynevezett ci­gánykemencében égetjük a tég­lát. jövőre azonban elkészül a rotációs kemence is. A szüksé­ges berendezést már meg ls kaptuk. Belelapoz az előtte heverő iratcsomóba, majd így folytat­ja. — Ha túlleszünk a nehezén, mérlegelni fogjuk a fedőcserép és az alapcsövek gyártását is, mivel ezekre is nagy szükség van a környéken. Persze, eh­hez pénz is kell majd. A járási mezőgazdasági társulat vezető­sége kölcsönt helyezett kilátás­ba, de sajnos, eddig még min­dent a saját zsebünkből kellett fizetnünk. — Borúlátók?... — Még így sem. De legjobb lesz, ha szétnéz a mi kis „gyá­runkban". Meglátja, milyen lel­kesedéssel végzik ott a dolgo­zók munkájukat. A sors először Ligárt István mesterrel hozott össze. A tor­naijai téglagyárban ugyanilyen minősítésben dolgozott éveken át. A kényelmet félredobva vál­lalta, hogy szülőfalujában se­gít téglagyárat építeni, üzembe helyezni. — A kezdet bizony nehéz volt — emlékszik vissza. — Mindent két kezünk munkájá­val hoztunk létre, úgyszólván ócskavasból. A két szárítószín sem új anyagból készült, de azért megfelel küldetésének, csak az a baj, hogy kettő, és nem öt van belőle. No de sebaj, a télen majd pótoljuk a hiányt. A „gyár" igen egyszerű. Tö­rő, prés, hatalmas villanymoto­rok és tizenöt ember. Ha min­den jól megy, 10 000 téglát gyártanak egy műszak alatt. A törő felett mielőbb fészert kell felállítani, hogy esős időben is dolgozhassanak. Egy mechani­kuslapát is elkelne a bányá­ban, így két-három munkaerőt lehetne megtakarítani. — Ne nézze azt, hogy ilyen szegényesen vagyunk berendez­kedve — érvel a mester. Egy év múlva minden másképp lesz. Ha elegendő szárítószín áll majd rendelkezésünkre, két műszak­ban fogunk dolgozni. A nyári idényben annyi nyers téglát készítünk, hogy az égetökemen­ce télre se álljon le. Tudja, mit jelent majd naponta 15— 20 000 égetett téglát adni az építkezőknek. Kétségkívül igen sokat. Da nemcsak az építkezők, hanem a szövetkezetnek is. — Minden tőlünk telhetőt megteszünk — mondja a hat­vanegy éves Ligárt Béla bácsi —, hogy munkánkra ne legyen panasz. Harminchét évig dol­goztam a füleki Kovosmaltban mint öntő ... Most itt volt rám < szükség, s itt is maradok, amíg a téglagyár teljesen el nem ké­szül, csak aztán megyek pihen­ni... — A munkakedv igen jó — veszi át a szót az üzemecske legfiatalabb dolgozója, a 16 éves Fükö Katalin. — Nyolcan vagyunk fiatalok, jól megértjük egymást az idősebbekkel. Hencné a kocsikról rakja le a téglát, körülötte három gye­rek játszadozik. — Maga jól keres — mon­dom tréfálkozva. — Három se­gítsége is van. — Jól — válaszolja moso­lyogva, majd ingerülten hozzá­teszi. — Hová tegyem a gyere­keket? A férjem a vasúton dol­gozik, az óvodába nem veszik fel őket, azt mondják, nincs hely. Mit csináljon hát az em­ber! Négy évet dolgoztam a tornaijai téglagyárban, s most, nálunk is hasonló üzemet léte­sítettek, Itt vállaltam munkát. — Majd építünk új óvodát — mondja a mester. Téglánk lesz, megtehetjük ... Talán tovább is elbeszélget­tünk volna erről a témáról, ha nem jön oda az egyik munkás jelenteni, hogy a kútból kifo­gyott a víz. Lajtban hordjuk a kútba a vi­zet — magyarázza a mester. Mindig volt itt víz bőven, de az Idei szárazságot nem bírta. Ha legalább volna itt egy tele­fon ... Aztán kiadja a parancsot. Le­állítani a gépeket, befedni a szabad ég alatt tárolt téglát, nehogy kárt tegyen benne az eső. Ű maga mutatja meg, ho­gyan gondolja azt, majd fürge szemmel követi, vajon szót fo­gadtak-e beosztottjai. Mire a műszak véget ér, el­készülnek a befödéssel. A mun­kások hazafelé indulnak. A fia­talabbak betérnek egy-egy üveg sörre, majd ki-ki megy a maga otthonába. A mester számára azonban még nem ért véget a munkanap. Gondoskodnia kell róla, hogy másnapra elegendő vizet vigyenek a kútba, hogy zavartalanul menjen a munka. — Kemény emberek a szent­királyiak — mondja búcsúzóul. — Amit egyszer elkezdenek, azt véghez is viszik. Meglátja, Jól jár a szövetkezet, sőt az egész falu a mi kis gyárunkkal. A kedv, az erős akarat, amelyről meggyőződtem, arra enged következtetni, hogy . Szentkirályon nem állanak meg félúton, s hogy itt is beválik a régi közmondás: — Aki mer, az nyer! NÉMETH JÁNOS

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents