Új Szó, 1968. augusztus (21. évfolyam, 322-240. szám)

1968-08-09 / 219. szám, péntek

A JÖVÖ KÓRHÁZA? . (uvo nagy problémát jelent az ép teszek számára. A városokban egyre kevesebb a bely, viszont a kórházaknak szükségük van világos, napfényes kórtermekre. Az egyik ilyen j/5vőt ostromló terv egy amerikai építész műve. A tetőfelületen nemcsak függőkertet lehetne létesíteni, hanein itt szállhatnának le a betegeket szMlító helikopterek is. f gpgg m WMS&BKKm ' * * I i t i 8 i,,,, ot • w 'mvwim SZÍNHÁZ A VÍZEN Velencében a vízen kell színházat építeni — ez a véleménye a svájci mérnökökből, építészekből és szociolügnsokból álló csoportnak. Félköralakú, 50 méter magas, 2000 férőhelyes színház építését javasolják. Ha a velencei hatóságuk elfogadják a tervet, akkor a Cano'e Grandé új érdekességgel gazBÉKÉS OTTHON üeifiuek számára. A nyugatnémet Duisburgban nyílt meg a „delfinárium", a legkorszerűbben berendezett delfintanya. Különleges berendezés gyártja a tengervizet, amely nélkülözhetetlen a delfinek számára. Mivel ehhez havonta 400 mázsa sót kell felhasználni, az igazgatóságot külön rendelettel mentesítették a súadó terhe alól. Az épületben két osztály van. Az egyik négy fülkére oszlik (képünkön), ezek Susy és Mla delfinhölgyek, valamint Flip és Flap delfin-legények lakosztályai. A fülkék között csatorna húzódik, amely az állatok gondozását és az orvosi ellátást teszi lehetővé. Az épület másik része egy hatalmas medence, ahol a delfinek naponta telt ház előtt mutatják be tudásukat. A medence egy szabálytalan nyolcasra hasonlít, hogy az állatok „nekifuthassanak" az ugrásnak. A mutatvány azzal kezdődik, hogy ápolójuk, Hans Jürgen Klineckert trombitálni kezd, és a delfinek kiúsznak a medencébe. Klinckert szerint a delfinek tübbet gondolkodnak, mint sok ember, és felesleges őket idomítani, mert néha meglepő mutatva *' r^'ítpn'c. NAPOZZ JOBBAN! Ehhez azonban szükség van egy akkora alumínium tányérra, amekkorát Fione Warren, 25 éves sussesi fodrászlány barátja készített. A napfényben szegény Angliában valóban jól jön az ilyén találmány. Ha minden tudós összefogna Az európai rákkutatás problémái A GYILKOST évtizedek óta üldözik... Hiába. Néha ugyan — amikor a világszenzációk átmenetileg kiapadnak — az emberiség reménykedni kezd, mert azt olvassa, hogy felfedezték a vírusát, vagy olyan módszert találtak, amely végre szavatolja a teljes gyógyulást. Évtizedek óta rendszeresen értesülünk csodálatos és biztos hatású gyógyszerekről, amelyekkel azonban „még kísérletezni kell", amelyek „még nem kaphatók". De ezek — sajnos — csak hírek, amelyek felvillantják a remény fényét, de a fények kialszanak, újra sötét lesz és remegve, félve lessük, kit ragad el közülünk az alattomos gyilkos, aki oly halkan támad, hogy csak akkor vesszük észre, amikor már késő ... AZ IGAZSÁG az, hogy még gyengék vagyunk, hogy még a szakterület legnagyobb tudósai sem látják pontosan a győzelem felé vezető utat, és ki tudja, nem kényszerülnek-e majd egykor bevallani, hogy az egész útirány helytelen volt. Mindnyájan tudjuk, hogy a rák zavartalanul szedi áldozatait, mindnyájan félünk a gyilkos kórtól, minden állam csillagászati összegeket fordít a rákkutatásra, de az eredmény nem áll arányban a befektetett erkölcsi és anyagi energiával. Vajon miért? Elsősorban azért, mert ezen a téren a „szakosítás" fékező faktor. A sebész „csak" a műtétre összpontosítja figyelmét, a radiológus „csak" a daganatok kiégetésére, a virológus a külső ingerekre, a vegyész „csak" a lombikokra, mindenki csak egy részterületet akar feldolgozni és így kiépülnek a reszortpatriotizmus korlátai, amelyek megakadályozzák, hogy behatolhassanak a kusza, szövevényes, rejtélyes egész titkaiba. Persze tudjuk, hogy a kutatómunka elsődleges követelménye az apró részletekre is érvényes fegyelem, de jelen esetben a természet fegyelmezetlenül jelentkezik, és az embernek hasonló fegyverekkel kellene felvenni a küzdelmet. A rákkutatás tehát az egyes országokon belül tagozódik, de ez a tagoltság Európában nemzetközi vonatkozásokban is látható. Az 560 millió -lakosú Európa harminc országának népei hetven nyelven beszélnek. Politikai, gazdasági és nyelvi korlátok is gátolják tehát a széles körű együttműködést. Az egyes országok rákkutató szervei, mint pl. a bécsi Krebsforschungzentrum österreich, vagy a lausanne-i Inštitút Suisse de Recherches Experimentales sur le Cancer, vagy a szovjet és a csehszlovák rákkutató intézetek, értékes munkát végeznek, áldozatos harcot folytatnak, de az elkülönültség fékezi lendületüket . A VITA hiányzik, új gondolatok, új kezdeményezések, kívülről behatoló, termékenyítő halások kellenének! Az összefogás igénye a // tudósok körében ls egyre gyakrabban és egyre határozottabban jelentkezik. Ezt bizonyítja az európai biokémikusok prágai konferenciája. Az ez évi kongresszuson körülbelül 2000 tudós vett részt, de az ezer előadó közül csak 60 foglalkozott közvetlenül a rákkutatás problémáival, a többi mereven ragaszkodott a társtudományok kérdéseinek elemzéséhez. A belső és külső tagoltság ellen harcolnak az utóbbi években megalakult Groupe Européenne de Chimotherapie Anticancereuse tagjai is. A csúcsszervnek sikerült összefogni valamennyi európai állam tudósait. Rendszeresen látogatják a tagállamok laboratóriumalt, ahol együtt dolgoznak, közösen vitatják meg tapasztalataikat. Hasonló módszerekkel dolgozik az EURATOM keretében megalakult munkacsoport is, csak sokkal szűkebb területen. Két évvel ezelőtt hasznos kezdeményezés volt a moosbachi kollokvium, amelyen 27 különféle „iskola" képviselői tartottak előadást a szocialista és a tőkés államok legjobb tudósai előtt. A TAGOLTSÁG hibája azonban magasabb szinten is látható. Mert amikor megállapítjuk, hogy az egyesülés igényét tettek követték, azt is látnunk kell, hogy több csúcsszerv is alakult. Tehát még mindig hiányzik a valóban egységes, Európa minden tudósát egyesítő, az egész kutatómunkát összhangoló szervezet. Még mindig fennáll a veszély, hogy a francia rákkutató intézetben nem tudnak azokról az eredményekről, amelyet a csehszlovák tudósok értek el. Még mindig előfordulhat, hogy két, más-más országban élő, egymásról mit sem tudó szakember ugyanazon a problémán dolgozik hosszú éveken át. Hangsúlyozni kell, hogy Európában ezen a téren jóval bonyolultabb a helyzet, mint az „egynyelvű" Amerikában, ahol nincsenek sem nyelvi, sem földrajzi határok. Ahol tehát természetes, hogy a buffalói Roswell Park Memoriál Institutban végzett munka menetéről lépésről lépésre tájékoztatják a többi intézetet. A MEGOLDÁS nem lehetetlen. Mindnyájan tudjuk, hogy a nagy tömörülések korában élünk. A szocialista országok gazdasági csúcsszerve a KGST, amelynek keretében valóban sokrétű és szerteágazó, a tudomány minden szakaszát érintő együttműködés látható. A tőkés országok több gazdasági tömörülést is létrehoztak, Európai Közös Piac, Benelux, Montánunió stb. Vajon nem lehetne — az emberiség érdekében — megteremteni a rák elleni küzdelem egyetemes, minden tudóst egyesítő központját? A RÁK az egész emberiség ellensége! Fogjon tehát össze, védekezzék, harcoljon közösen az egész emberiség! 0

f anyáink hajfonijai Az egyiptomlak parókát viseltek; a régészeti leletek ezt cáfolhatatlanul bizonyítják. A rómaiaknál a rövid hajviselet dívott — nyilván akadály volt a hosszú haj a hódító hadjáratokban. Mint minden divatnak, a hajviseletnek is megvan a maga érdekes története. Ha igaz az az állítás, hogy a történelem bizonyos formában megismétlődik, akkor ez a hajviselet történetére is vonatkozik. A rómaiaknál például a göndör, bodorított frizura volt divatban, a nők általában kontyot hordtak. Hajukat festették vagy szőkítették, aszerint, melyik császár milyen divatot vezetett be. A középkor asszonya a domináns vallási nézeteknek megfelelően idomait elrejtő, szerény ruhát viselt, lesütött tekintettel, alázatosan járt. Az asszonyok főkötőt viseltek, csak a lányok haja lógott szabadon vagy hajfonatban. A menyasszony hajviselete keleti elemeket tartalmazott: elöl két szarv alakú copfba fonták. A XV. században a hajfonatokat aranyszálakkal szőtték át, drágakövekkel ékesítették. A homlok fölötti részt leborotválták, hogy így tekintélyes külsőt kölcsönözzenek a hölgyeknek. A reneszánsz divata csak a haj színében jelentkezett. Dívott a világos hajszín, a legelőkelőbb a vörösesaranyszín volt, ahogyan Tizian is ábrázolta kortársait. Az olasz nők szőkítették a hajukat. Cesare Velicelli a XVI. században leírja, hogy a nők türelmesen üldögéltek az erkélyeken, fejükön szalmakarimával, és a napsugárral szőkíttették magukat. A hatásosabb szőkítés kedvéért időnkint szivaccsal nedvesítették be a hajukat. Fennmaradt egy régi hajszőkítési recept: kemencében aszalt békát, zöld gyíkot és méheket porrá őröltek, tojássárgában elkevertek, s ezzel kenték be hajukat. A francia abszolutizmus korában a természetellenesen feldúcolt haj volt a szépségideál, amely a rokokó rövid frizuráját felváltotta. A vékony szalagokkal vagy papírfoszlányokkal kitöltött hajazatot drótfonalakkal 60—80 centiméter magasra emelték. Volt olyan dáma, aki másfél méteres hajzattal büszkélkedett. A frizura elöl sima volt, oldalt szétterjedő, hogy sokkal szélesebb legyen viselője arccsontjainál. Ebben az időben két egyforma hajviselet nem is létezett, olyan bonyolult munka volt a fésülködés. 1778-ban az angolokon aratott francia tengeri győzelem után a francia honleányok a győztes csatahajók modelljeit viselték hajukban, ezzel fejezve ki hazafias érzelmeiket. Akkoriban a női hajviselet felért egy színpaddal. A politikai élet valamennyi eseményét visszatükrözte. Később vadászjelenetek, tájképek, párbaj jelenetek, malmok, szerelmi idillek díszítették a dámák hajviseletét. A sok pomádé, púder és egyéb kellék egész vaP. GY. Figaro művészete történelmi távlatban ® A kontytól a hajtoronyig, az álhajtól a rövid frizuráig ® A hosszú haj néha életveszélyes volt 0 Semmi sem új a nap alatt gyonba került. Ez a női hajviselet nemcsak költséges, hanem kényelmetlen is volt. Sok méter tüll, száz darab 70 centiméteres hajtű kellett egy-egy mutatós frizura „megkomponálásahoz". Nagy nehézséget okozott a divathölgyek egyensúlyának megőrzése. A hosszú hajviseletet nádszálakkal próbálták rögzíteni. Az utazó hölgyek a leggyakrabban a kocsi ablakán kilógatták fejüket, vagy felnyittatták a kocsi tetejét, hogy ülhessenek. így azonban veszélyes volt az utazás, mert a hajtorony könnyen beleakadhatott alacsony faágakba. A remekbe készült frizurát napokig nem érintették, mert a mindennapi fésülködés drága mulatság lett volna. Ilyenkor a szépségek különleges párnákon pihentették nyakukat, kockáztatva a nem tökéletes alvást, mert ugyebár mégsem tehették tönkre frizurájukat?! Az angol nők éjjelre hálót borítottak a hajukra, nehogy egerek tévedjenek bele. A magas hajviselet még egy szempontból veszélyes volt. A színházakban gyertyával vagy mécsesekkel világítottak, s a magas hal könnyen hozzáérhetett a nyílt lánghoz. 1770-ben, a későbbi XVI. Lajos francia király esküvőjén például ötszáz hölgy ilyen okból élő fáklyaként tüzhalált halt. E szerencsétlenségnél vesztette életét Lagreau, a korabeli hajviselet egyik híres tervezője. (Külföldi források nyomán: L. L.) 1968. VIII. 9. 12