Új Szó, 1968. augusztus (21. évfolyam, 322-240. szám)

1968-08-09 / 219. szám, péntek

nítik. Törzsi öltözékét nyilváno­sán elégetik. Mindez azért tör­ténik, hogy ily módon ébresz­szék rá a vágottfülű masszai halandókat arra a közismert igazságra, hogy az atomkor­szakban nem illik meztelen hát­sófelüket mutogatni. ELKESEREDETT VITÁK A masszaik nadrágba kény­szerítésére irányuló ádáz küzde­lem országos, sőt országok köz­ti vitát robbantott ki, Tanzániá­ban a többség véleménye oz, hogy helytelen módszer, aho­gyan a kormány a masszaikkal szemben eljár. Miért nem indít Nyerere elnök hadjáratot a mi­niszoknyák viselői ellen? Mi az elvi különbség a masszai és egy angol hátsó között, ha egyik olyan meztelen, mint a miniből kidomborodó másik? Ilyen ér­vekkel bombázzák a sajtót az egyszerű olvasók. A sarokba szorított kormánybiztos azzal vé­dekezik, hogy az ötlet nem tő­le származik, ő csak a kor­mány politikáját hajtja végre, amikor nadrágosítani akarja a masszaikat. Jómagam újabban gyakran találkozom Dar es Sa­laam utcáin télikabátot vagy esőköpenyt viselő masszai harcosokkal. Mindkettő alatt ott van a hagyományos törzsi öltözet, azaz a meztelenség. A „N a t i o n a I i s t" című kor­mánylap természetesen a kor­mánynak ad igazat. Hogyan építhetünk szocializmust fél­mertelen massaikfcol a soraink között? Ebben is van némi lo­gika, ha nem is valami meg­győző. Beleszólt az ügybe két kenyai masszai képviselő is. Mindketten kikelnek a nadrág­viselet ellen, minthogy oz a gyarmatosítás maradványa Af­rikában. S mindketten elegáns anqol szabású öltönyben jelen­nek meg a kenyai parlament ülésein. Számukra ez természe­tes. Azt azonban nem nyelhetik le, hony Nyerere tanrániai sor­társaikat is meg kívánja ismer­tetni a zakó, a nadrág és a nyakkendő előnyeivel és hátrá­nyaival. A nadrágháború, függetlenül a vitától, teljes erővel dúl Tan­zániában. S az erőviszonyokat figyelembe véve aligha kétsé­ges, hoqy a mosszoik lesznek a vesztesek. Vagyis Afrika is­mét veszít valamit eredetiséoé­ből, s az igazi nyertesek indiai textilkereskedők lesznek, akik az eddiqinél is nagyobb profit­ra tesznek majd szert Tanzá­niában. ki. A masszaik közismerten szép és tiszta emberpéldányok. An­nak ellenére, hogy nem telje­sen megbízható útleírások sze­rint életük folyamán legfeljebb kétszer fürdenek. A születéskor és a körülmetéléskor, vagyis a férfivé váláskor. A két hivata­los fürdés között faggyúval és homokkal tisztítják testüket. A masszaik nem kedvelik a me­zőgazdálkodást. Isten nekik ajándékozta az összes szarvas­marhát a Földön. Nem tartják tehát magukhoz méltónak a földet túrni. Inkább azzal töl­tik szabad idejüket, hogy el­hajtják a szomszédos törzsek állatait. Ez nem közönséges ló­pás, hanem igazságtevés. Mert ugyebár, ha isten nekik adta az összes állatot, akkor logikus, hogy a többiek csak tőlük tu­lajdoníhatták el azt, ami nekik van. Egyszerű visszaszerzésről van tehát szó. Masszai módra. A masszaik eledele a tehén vére, húsa és mindene. Fő ita­la a tej. Fő ínyencsége a sajt. Gazdaságának fokmérője: 1. Minél több állat; 2. Minél több feleség; 3. Minél több fiúgyer­mek. A masszai ritkán imádko­zik, s akkor is legfeljebb csak azért, hogy sikerüljön az éjjel­re tervezett marhalopás, aka­rom mondani „visszaszerzés". Halottait nem gyászolja, és az aiándékot nem köszöni meq. Mindezzel együtt Afrika egyik legarisztokratikusabb kinézésű, leqmagasabb termetű ember­példánya. Betegségeket egy­szerűen nem ismer. Oqy látszik, a vándorló életmód jót tesz a szervezetnek. A masszai fiatal­ember akkor válik felnőtté, ha lándzsájával minden atyai se­aítség nélkül leterít egy orosz­Iónt. Az angol gyarmatosítóknak sok bajuk volt a függetlenség­lil 'IIMUI 11 HHIIM I—I HI UJ to A * Afrika történetében pél­dátlan „törzsi háború" zajlik Tanzániában, amely egyébként azon ritka és szerencsés afrikai országok közé tartozik, ahol már-már feledés homályába merült a fekete kontinensre ©íy jellemző törzsi viszály. S hogy mindjárt a dolog velejére ta­pintsak, ez a háború az ősidők óta nomád életmódot folytató masszai törzs tagjai ellen irá­nyul. Azaz, hogy itt álljunk meg egy pillanatra. Azok szerint, akik hadai üzentek a harcos masszaiaknak, nem ellenük, ha­nem úgymond értük készek lán­dzsát törni. Mert a háború cél­ja, — s bármilyen furcsán hangzik is — egyszerűen az, hogy nadrágot húzzanak a je­lenleg fölöttébb lengén öltöz­ködő férfiakra. NÉHÁNY SZÓ A MASSZÁIKRÓL A háború, azaz a probléma megértéséhez elengedhetetlen, hogy néhány szót ejtsünk a masszai törzsről. Ennek a néD­törzsnek a fele Kenyában, má­sik fele pediq Tanzániában él, a hósapkás Kilimandzsáró kör­nyékén. A masszaik száma né­hány százezerre tehető. Évszá­zadok óta élnek ezen a vidé­ken. Egyetlen, s egyszersmind fő foglalkozásuk az óHatte­nyésztés. Nem hivatalos becslé­sek szerint leqalóbb kétmillió szarvasmarhójuk van. Egyszó­val, afrikai viszonylatban meg­lehetősen gazdagok. Ennek el­lenére csaknem meztelenül jár­ják a csodólaiosan szép tan­zániai fennsíkot. Nadróq he­Ivett állatbőr sreméremkötény­ke és vállra vetett vörös lepel az öltözetük. A nőknél ez réz­drótból készült nyak-, kar-, va­lamint lóbperecekkel egészül re született, büsike törzs fiai­val, akik fittyet hánytak a nyu­gati civilizáció vívmányainak. Legfeljebb annyi engedményt tettek, hogy megmutatták ma­gukat az Afrikába özönlő turis­táknak. Persze, jó pénzért. Nem utolsósorban nekik köszönhető, Kenya egyetlen év leforgása alatt negyven millió fontot vág zsebre a nyugati turistáktól. KŐTELEZŐ A NADRÁG A tanzániai kormány, amely oz Arushai Nyilatkozattal meg­hirdette a szocializmust, a je­lek szerint nem tart igényt ar­ra, hogy másfél százezer masz­szai alattvalója tovább játssza o kirakat szerepét. A Kiliman­dzsáró-tartomány kormánybiz­tosa ilyen értelemben üzent hadad a masszaiknak. Ultimá­tumának értelmében ez év vé­géig minden masszai harcos­nak nadrágot kell öltenie és fel kell adnia azt a rossz szokását, hogy fejét és hajót vörös anyagból gyúrt festékkel mázol­ja be. Az a masszai, aki nem tesz eleget az ultimátumnak, börtönbe kerül. Egy vörösre má­zolt fejért kéthavi fogda jár. A hadjárat teljes erővel folyik. Nadrág nélküli masszait nem engednek felszállni a távolsági outóbuszro, s azt, akit hogyomó­nyos lenge öltözékben Arusha városóban kapnak, a helyszí­nen felöltöztetik és festéktele­Kelet-Jeruzsálem a „szent városnak" az a része, amely 19 éven át jordániai, arab fennhatóság alatt állott, s csak a tavaly júniusi háború után kebelezte be Izrael, s egyesítette az addig is Izrael­hez tartozó Nyugat-Jeruzsálemmel. Az izraeli kommunisták a parlamentben a városrész bekebelezése ellen szavaztak, s a Biztonsági Tanács is elítélte az iz­raeli kormány lépését, ez azonban mit sem változtatott a helyzeten. A két vá­rosrész között egy éve eltűnt a sorom­pó, s lakosaik zavartalanul átkelhetnek egyik városrészből a másikba. A KÜLÖNBSÉG MAJDNEM ÖRÖKKÉVALÓSÁG Jeruzsálem keleti és nyugati része sok mindenben különbözik egymástól. Mlg a nyugati városrész alig több száz évesnél, a keleti részt, illetve annak központját, a falakkal körülvett bibliai óvárost az írások már Időszámításunk előtt hatezer évvel emlegetik. Nyugat-Jeruzsálem korszerű lakótele­peivel, egyetemével, tudományos Inté­zeteivel, egészségügyi intézményeivel állami és vallási központként kelti fel a látogatók érdeklődését, az óvárosban viszont minden utca és ház a múltra emlékeztet, s ezzel vonzza a turistákat. A szűk, de hangulatos utcákban szo­rosan egymás mellett lelhetők fel a három nagy vallás, a zsidó, a keresz­tény és a mohamedán emlékei. Jeruzsá­lemben annyi a látnivaló, hogy az ille­tékes minisztérium statisztikája szerint a turisták általában négy-hat napot töl­tenek a városban. Jeruzsálem négyedmillió lakosú: a la­kosság negyedrésze a keleti városrész­ben él. A Hacofe, című lap szerint a 104 négyzetkilométer területű városban 2548 lakos jut egy négyzetkilométerre. A nyugati városrész lakosságának je­lentős része tisztviselő vagy közalkal­mazott. A főiskolások és a tanárok szá­ma meghaladja a tízezret, számottevő réteget alkotnak az ipari munkások, bár a nyugati városrészben kevés az ipar, a keletiben pedig egyáltalán nincs. A kelet- jeruzsálemiek kereskedők, idegenforgalmi alkalmazottak. A Jeru­selem Post szerint az itteni 2500 vál­lalkozónak, üzletesnek ma jobb a sora, mint bármikor azelőtt. Különösen Jól megy a vendéglősöknek, akik egyre szaporodnak s nagyobb beruházásokba bocsátkoznak. < Kevésbé virulnak a behozatali cégek. A háborús állapotok megakadályozták az importot, az árukészleteket közben pedig eladták. Ugyancsak a Jeruselem Post említi, hogy ötven helyi kereske­dő öt hónappal ezelőtt engedélyt ka­pott, hogy a piacnak szükséges árut az Allenby hídon át behozathassa Jordá­niából. KINEK HOL JOBB A piacon mini-kávéházak is vannak. Az ember megáll mellettük s felhör­pinti a fűszeres jó török kávét, de van olyan bolt ls, ahol kis asztalok mellé leülhet és asztaltársra ls talál. Igy ta­lálkoztam össze nemrégen az óvárosi piacon egy munkással. — Tudja, én itt születtem, Jeruzsá­lemben, de dolgoztam külföldön ls, megtanultam idegen nyelveket. Figye­lemmel kísérem az újságokat, a rádiót, tudom, hogy áll a helyzet. Az a meg­győződésem, hogy Jordániában jobb a gazdagoknak, mint Izraelben. Jordániá­ban senki sem kérdi, honnan van pén­ze, nem adóztatják meg, s a pénz te­kintélyt, hatalmat kölcsönöz neki. Egy munkásnak, egy szegény embernek Iz­raelben van jobb dolga. Mögötte áll a szakszervezet, van népjóléti hivatal, so­hasem lehet olyan elesett, magára ha­gyott, mint egy jordániai szegény em­ber. A munkásságnak mindenütt szüksé­ge van szakszervezetre, a szakszerve­zet támogatására. A megszállt arab te­rületeken viszont nem működnek a szakszervezetek, s tevékenységük fel­újításáról tárgyalások folynak. — Nagy szükség van a szakszerveze­tekre: Kelet-Jeruzsálemből hatszáz mun­kás jár máshová munkába, ellenőrizni kell, milyen körülmények között dol­goznak. A munkanélküliek százairól Is gondoskodni kell. A Davar, az általános szakszerveze­tek lapja szerint Jeruzsálem keleti ré­szében a helyi munkaadók heti 63 órát dolgoztatnak munkásaikkal. Hét napon át 9 órát! E kérdésben — a Kol H'aam közölte — Mikunisz kommunista kép­viselő interpellációt nyújtott be a par­lamentben. A LAKOSSAG BEKET AKAR A júniusi háború első évfordulóján tüntetések voltak az óvárosban. Laphl­rek szerint Kelet-Jeruzsálemben köz­életi személyiségek -— papok, politiku­sok petíciót nyújtottak be a helyi ha­tóságoknak, s tiltakoztak a földkisajá­tftások ellen. A legutóbbi petíciókat a Jeruzsálemi konzulátusoknak is meg­küldték, mert Sejk Szaad El-Din Alamt Jeruzsálemi mufti szerint az izraeli hatóságok válaszra sem méltatták a kelet-Jeruzsálemi vallási Intézmények eddig benyújtott mintegy harminc pe­tícióját. A turistákat persze az ilyen helyi problémák nem nagyon érdeklik. Bol­dogok, ha felmehetnek a Via Doloro­sá-n a Szent Sír templomáig. A mu­zulmán turistákat az Aksza és Omar mecsetek érdeklik, a zsidók pedig vallástörténelmük legbecsesebb erek­lyéjét, a Sirató falat kívánják látni. Kilenc kapun lehet bejutni a bib­liai óvárosba. Mindenütt sok az érde­kes látnivaló, sok a járókelő, az utcá­kon lüktet az élet. A lépcsős utakon persze nem jár­nak autók. Járművel csak a kapuk előtti térségig juthat az ember. Aztán végig kell gyalogolnia az óvároson. A falakon plakátok, rendeletek, hirdet­mények hívják fel a figyelmet. Az egyik Julle Andrews és Anita Ekberg filmjét reklámozza. A kelet-jeruzsálemiek is áíŕándulnak a nyugati városrészbe, melynek modern utcáin nem ritkaság az arab fejdíszes vendég. Arab asszonyok kora reggeltől ott ülnek a járdák szélén kosaraik mellett, barackot, szőlőt, szilvát árul­nak. Arab férfiak az utcákat róva kon­zervet, mézet, ollót vagy más portékát kínálnak. A lakosság megérti egymást, jó len­ne, ha a politikusok és diplomaták ls közelednének egymáshoz. Jeruzsálem neve szerint ls a „béke városa", s ez kötelezi arra, hogy a jövőben a békés egymás mellett élés követendő példá­ját mutassa a népnek. DÁN JEHUDA JERUZSÁLEMI RIPORTJA 1968. VIII. 9.

Next

/
Thumbnails
Contents