Új Szó, 1968. augusztus (21. évfolyam, 322-240. szám)

1968-08-16 / 226. szám, péntek

*

nyárutót Grieg Bergen környékén töltötte. Gombaillatukkal, lombzizegésükkel különösen szépek ilyenkor ősszel a norvégiai erdők. De még szebbek a tenger melléki hegyi erdőrengetegek, ahová elhallatszik a hullámtörés dübörgése. Köd terjeng a tenger felől szakadatlanul, s a bőséges nedvességtől buján burjánzik az üdezöld moha, amely földig érő bársonyszőnyegek alakjában lengedez a faágakon. Kacagó madárfajta is lakik a rengetegben: a visszhang. Alig várja, hogy elkapjon egy hangot, máris odapenderíti a sziklafalhoz. Barangolás közben két kis varkocs tulajdonosával találkozott egyszer az erdőjáró. Az erdőkerülő leánykája volt, aki fenyődobozt gyűjtött a kosarába. Teljes pompájábon tündöklött az őszi erdő. Ha az egész világon fellelhető aranyból és vörösrézből ezer és meganynyi apró levelet remekelne ötvöskéz, abból se futná az őszi természet pazar köntösére, amelyet az erdő borította hegyoldal öltött magára ünnepi dísznek. A színarany levelek különben is csak gyenge utánzatát képeznék a valódi nyárfalevélnek, amely tudvalevően a madárcsicsergésre is megrezdül. — Hogy hívnak, kisleányom? — kérdezte Grieg. — Dagny Pedersen — válaszolta arnaz halkan. Zavarában beszélt halkan, nem félelemből. Erre nem volt oka, mert mosoly áradt Grieg szeméből. — Milyen kár! — sajnálkozott Grieg. — Semmim sincs, amivel megajándékozhatnálak. Mert tudod, sem babát, se hajszalagot, s bársonynyuszit sem hordok magammal. — Van nekem egy öreg babám, anyutól kaptam — bátorodott neki a csöppség. — Régebben be tudta hunyni a szemét. Igy csinált, ni! A kislány lassan lezárta a szemhéját. Mire újból feltekintett Grieg észrevette, hogy szeme zöldes fényben csillog, amelyben visszatükröződik az egész ősi lombsátor aranyos ragyogása. — De most nyitott szemmel alszik — fűzte hozzá a leányka elszontyolodva. — öreg emberek rosszul alusznak... Nagyapa is egész éjjel nyögdécsel. — Ide hallgass, Dagny — szólalt meg Grieg — eszembe jutott valami! Meg akarlak valamivel ajándékozni, valami széppel... De nem most rögtön, hanem tíz év múlva ... — Jaaj, az nagyon soká lesz! — De érts meg, az ajándékot először meg kell csinálnom. — És mi lesz az? — Azt megtudod később. — Hát maga életében csak öt vagy hat játékot tud összehozni? — tudakolta Dagny szemrehányóan. Grieg zavarba jött. — No, nem egészen így értettem a dolgot — folytatta elgondolkozva. — Lehet, hogy az ajándék néhány napon belül elkészül. De kisgyermekeknek nem szokás ilyeneket adni. Én felnőttek számára készítek ajándékokat. — De én nem fogom elrontani, ha mindjárt ideadja, igazán nem! — könyörgött Dagny és a kabátujjánál ráncigálta Grieget. — Majd meglátja, hogy n. m teszem tönkre! Hiszen nagyapának Is van egy játékhaj^ja üvegből, amelyet én szoktam leporolni... És még egy icipici darabkát se törtem le belőle. — Ez a Dagny kizökkentett egyensúlyomból — mormolta Grieg magában, és azt válaszolta, amit felnőttek szoktak mondani, ha gyermekek kényelmetlen helyzetbe sodorják őket: — Te még kicsi vagy, és sok mindent nem értesz. Szokjál egy kicsit türelemhez! Most azonban add ide a kosaradat, hiszen alig bírod már cipelni. Elkísérlek egy darabon, és majd másról beszélgetünk. Dagny nagyot sóhajtott és átnyújtotta a kosarat. Csakugyan nehéz volt, a jegenyefenyő tobozában sok a gyanta, és súlyosabb, mint a többi tűlevelűfa termése. Amikor a fatörzsek között feltűnt az erdőkerülő háza, Grieg megszólalt: — Innen már elviszed hazáig magad is, Dagny Pedersen. Norvégiában sok a Dagny Pedersen nevű leány. Hogyan is hívják édesatyádat? — Hagerup — válaszolta Dagny, majd homlokát ráncolva* megkérdezte: — Hát nem akar hozzánk bejönni? Van egy hímzett asztalterítőnk, egy rozsdavörös macskánk és egy hajónk üvegből. Nagyapa talán megengedi, hogy kezébe vegye. — Köszönöm a meghívást, de most nem érek rá. Isten veled Dagny! Grieg megsimogatta a kisleányt és elindult a tenger irányában. A gyermek duzzogva követte tekintetével. Ferdén tartott kosarából fenyőtobozok hullottak a földre. — Valamilyen zeneművet írok majd számára — határozta el magában Grieg, és a kotta borítólapjára azt nyomtatom, hogy: „Dagny Pedersennek, Hagerup Pedersen erdőkerülő leányának tizennyolcadik születésnapjára". Bergenben közben semmi sem változott. Vidéki házából már régen eltávolított mindent, ami a hangot tompítja: szőnyegeket, ajtófüggönyöket, párnázott bútorokat. Csak egy ócska (leverőnek kegyelmezett meg, amelyen akár tíz vendég is elülhetett. Barátai tréfásan favágólaknak nevezték a zeneszerző otthonát, annyira kongott az ürességtől. Egyedüli dísze a szárnyas zongora volt. De az ábrándos lelkületű zeneköltő fülét sok mindenféle hang üti meg a csupasz falak közepette is: hallja az Északi-tenger háborgását, melynek hullámhegyei hömpölyögve törnek elő a sö. tétségből; a fölöttük száguldó vihart, amelynek süvítése rég letűnt időkről regél; és — meghallja egy cérnahangú kisleány altatódalát, amikor álomba ringatja kócbabáját. — Olyan vagy, mint a napsugár — szól hozzá Grieg g'ondolatban —, mint a langyos szellőfuvalat, mint a harmatos hajnal! Szívedben fehér virág sarjctd, és tavaszi illatárral tölti be egész életedet ... Csak most ismertem fel az élet szépségeit! Bármit mesélnek is róla, hidd el, hogy csodálatos, hogy gyönyörű! öreg ember vagyok már, de egész életemet, tehetségemet és alkotó erőmet a fiatalságnak ajándékoztam ... Maradéktalanul és minden időkre. Ezért még nálad is boldogabb vagyok, Dagny. — Olyan vagy, mint a fehér éjszakák rejtelmes fénye. Te vagy a boldogság! Olyan vagy, mint a hajnalpír tündöklése. Hangod hallatára megrezdül a szívem. — Áldott legyen minden, ami körülvess, ami hozzád ér, amit megérintesz, aminek örülsz, amin elgondolkodsz. Konsztantyin Pausztovszkij: I íiaVilrl J 91 Konsztantyin Pausztovszkij szovjet író Grieg, a nagy norvég zeneszerző élete alkonyáról meghatóan kedves történetet jegyzett fel, amelyből részletet közlünk Igy van ez a világon. Csupán képzeletünkben nem halványulnak el soha a színárnyalatok, nem szakad vége a nyárnak, nem haldoklik a szerelem. Csak képzeletünkben lengedez szüntelenül enyhe szellő az öröktavasz meseországa felől, és tündököl az égen nappal is a hold sápatag sarlója. Csak fantáziánkban kacaghatunk Puskinnal, szoríthatjuk meg Dickens szikár kezét, láthatjuk meg Ophélia kék virágait a befagyott patak jégtakarója alatt. A képzelőerő végigkísér életünkön, mint a csörgedező forrásból nekiiramodó csermely vizét a felcsillanó napfény. Grieg zongoráján éppúgy felcsendült a szerelem dala, mint a magasztos felé törtető emberi lélek féktelen szilajsága. Inas ujjainak ütésére felsírtak vagy kacagtak, majd tomboló viharként dübörögtek a fekete és fehér billenytqjc, hogy hirtelen elnémuljanak. A rákövetkező csendben aztán még sokáig rezdült egyetlen vékonyka húr, mintha Hamupipőke halkan szipogna. Grieg ilyenkor székében hátradőlve hallgatózott, amíg az utolsó hangrezgés elhalt a konyhában, ahol régóta egy picike tücsök lakott. _ Aztán már csak a vízvezetékcsapból egy ütemmérő pontosságával aláhulló cseppek csobogása hallatszott másodpercszámoló módjára. A cseppek koppanása az idő múlására figyelmeztetett. Egy hónappal js több idő telt el azóta, hogy Grieg belefogott Dagny Pedersennek szánt zeneművének komponálásába. A tél is beköszöntött, ködbe borult a város. Rozsdamarta hajói futottak be távoli országokból és nyögdécselve szenderegtek a faburkolatú hullámtörő ölelésében. Havazni kezdett. Grieg ablakából figyelte a szél paskolta, rézsútosan hulló hópelyheket, amint megakadtak a csupasz faágakon. Bármilyen gazdag szókinccsel rendelkezik is egy nyelv, akármilyen változatos egy nép nyelvezete, emberi szavakkal képtelen kifejezni azt, ami a zenében rejtőzik. Grieg a gyermeki ártatlanságról, egy kisleány önfeledt boldogságáról írt akkoriban zenét. Alkotása közben szinte látni vélte a kisleányt, amint ragyogó szemmel, lélekszakadva Szalad elébe, karjait nyaka köré fonja, tüzelő arcocskáját odaszorítja borostás állához. — Köszönöm neked! — rebegi anélkül, hogy tudná, mit is köszön. Eképpen álmodozott Grieg, és lejátszotta azt, amit gondolt. Sejtette közben, hogy meglesik. Sőt azt is tudta, kicsoda: a cinkék a szemközti Tákon, a kikötőbe botorkáló beszeszelt tengerészek, a szomszédok mosónője, a picike tücsök, az égből aláhulló hópelyhek és Hamupipőke foltozott ruhájában. Mindegyik a maga módján leste a kiszüremlő dallamokat. A cinkék nagy izgalmukban hiába erőlködtek, hogy zsivajukkal túlcsiripeljék a zongora hangját. A kótyagos matrózok a lépcsőfokon ülve pityeregtek. A mosónő felegyenesedett, vizes keze fejével végigtörülte párától könnyező szemét és ütemesen ringatta fejét a zene hangjaira. A picike tücsök előkecmergett a cserépkályha repedéséből és Grieg felé sandított. A hópelyhek megrekedtek a levegőben, hogy el ne mulasszák a hangáradatot, amely aranypatakként hömpölygött a szabadba. Hamupipőke mosolyogva nézett maga elé a földre. Mezítelen lába mellett ott álltak az üvegcipellők. Válaszként a szobából kiáramló akkordokra összeütődve csilingeltek. Ezt a hallgatóságot Grieg többre becsülte, mint a hangversenyek választékosan öltözött, udvariaskodó közönségét. Amikor Dagny tizennyolc éves korában befejezte iskoláit, apja nővéréhez került Krisztiániába, Magda nénihez. — Hadd lásson világot, hadd szórakozzék egy kicsit — gondolta Hagerup Pedersen. — Ki tudja, milyen sors vár reá! Talán egy becsületes, de unalmas férj? Vagy elárusítólány lesz belőle egy vidéki fűszeresnél? Esetleg Bergen valamelyik hajózási vállalatánál helyezkedik el alkalmazotti minőségben? Magda színházi varrónő volt, férje pedig, Nils, ugyanott mint fodrász működött. A színház tetőzete alatt egy padlásszobában laktak, ahonnan elláttak az öbölben horgonyzó rengeteg hajóig és Ibsen szobráig. Dagnynak gyakran nyílott alkalma színházlátogatásra. Az előadások után azonban sokszor nem jött álom a szemére, belesírt a párnákba, és Magda néni nem győzte vigasztalni, ne higyjen vakon mindenben, amit a színpadon lát. Nils bácsi viszont ellenkező véleményen volt — különben — úgymond — nem volna színházra szükség. A házastársak végül megegyeztek abban, hogy a változatosság kedvéért hangversenyre viszik Dagnyt. — Mert a zene a lángész tükre —; jegyezte meg Nils tudálékosan. A júniusi fehér éjszakákon szabad ég alatt rendezték a hangversenyeket a városligetben. Dagny számára fekete selyembársony ruhát kerített Magda néni a színház ruhatárából, mert Nils szerint jobban érvényesül a sötét szín a világos éjszakában. A hangverseny kezdetét összeegyeztették a naplementével, amelyet akkori szokás szerint ágyulővéssel jeleztek. Az éjszaka olyan világos volt, hogy a hárslomb között megnyújtott fények csupán az ünnepi hangulat emelését szolgálták. Dagnynak hirtelenül úgy rémlett, mintha az ő nevét emlegette volna a frakkos férfi, aki bejelentette az egyes műsorszámokat. De mivel nem volt biztos benne, először bácsijától tudakolta: „Te szólítottál talán?" De Nils már csodálkozással vegyes megilletődéssel meredt unokahúgára. Magda pedig zsebkendőjét tartotta szája elé zavarában. — Óda hallgass! — figyelmeztette izgatottan Dagnyt, amikor a bemondó újból megszólalt az emelvényen: — Az utolsó sorokban ülő hallgatók úgy látszik nem értették meg szavaimat. Ismétlem tehát: a zenekar most Edvard Grieg híres zeneművét adja elő, melyet a szerző Hagerup Pedersen erdőkerülő lányának, Dagny Pedersennek komponált annak tizennyolcadik születésnapja alkalmára. Dagny olyan mélyet lélegzett, hogy szúrást érzett mellében. Ezzel a lélegzetvétellel akarta feltörő könnyeit visszafojtani, de nem sikerült. Kénytelen volt fejét lehajtani és két keze tenyerével eltakarni arcát. Mire felcsendültek az első akkordok, képtelen volt a zenét tudatosítani. Bensőjében viharos érzelmek tomboltak. Csak fokozatosan ébredt tudatára, hogy pásztorkürt szól valahol a kora hajnalban. Százszólamú visszhangként a vonósok kara válaszolt. A dallam egyre öblösödött, emelkedett, szélsebesen süvített, a fák koronája fölött száguldott, leveleket tépdesett, ringásba hozta a rétek fűszálait, majd hűsítő cseppeket verdesett arcába. Dagny szinte érezte a zenéből feléje áramló szél rohamot^ és nyugalmat erőltetett magára. Csakugyan! Ez volt az ő erdeje, a hegyormok, a pásztorok kürtjének dallama, a tenger mormolása. üveghajók táncoltak a tajtékzó habokon, vitorlakötélzetük között a vihar orgonált. A félelmetes hang egyszeriben lehalkult, hogy átmenet nélkül meghitt gyöngyvirág-csilingeléssé és trillázó madárcsicsergéssé szelídüljön, hogy gyermekcsacsogássá enyhüljön vagy leánydallá változzék, akinek ablakára egy marék homokot hajított szíve választottja. Dagny már hallotta ezt a dalt... otthon a hegyekben. ^ És a darab komponistája? Persze, hogy ö volt az a deres hajú férfi, aki segített neki a fenyőtobozzal telt kosarat hazavinni. Ö volt az, Edvard Grieg, a varázsló, a nagy zeneszerző! Akinek szemére hányta, hogy nem tud elég gyorsan dolgozni. Ez volt tehát az az ajándék, amelynek átadását tíz évvel ezelőtt helyezte kilátásba. Dagny már nem törődött környezetével, hanem szabad folyást engedett könnyeinek: örömkönnyeket hullatott, a hála könnyeit. A zene közben betöltötte a föld és a város felett úszó felhők közötti egész térséget. A hanghullámok megrezgették a felhőgomolyagot, foszlányai közül kikandikáltak a csillagok. Mintha ismerős hana ütötte volna meg a fülét: „Te vagy a boldogság! Te vagy a hajnalpír tündöklése!" Elhangzottak az utolsó akkordok, és felzúgott a tapsvihar. Dagny lassan a kijárat felé indult. Mindenki megfordult utána, hiszen neki szentelte a nagy zenész halhatatlan művét. — Miért nem él még? Ha most megjelenne, dobogó szívvel rohannék elébe, átkarolnám a nyakát és odasimulnék borostás állához, és egyetlen szót rebegnék, hogy „Köszönöm"! — Miért? — kérdené a mester. — Nem tudom, talán azért, hogy nem felejtett el,... vagy kinyilatkoztatásáért, hogy az élet szép és élni érdemes ... Dagny alvajáróként rótta a néptelen utcákat. Magda és Nils távolról észrevétlenül követték. Még alig derengett, de egyes házak ablaküvegein már az éjszakai hajnalpír játszadozott. Dagny végre megállt a tengerparton, összekulcsolta a kezét, és tekintetével gépiesen követte a kikötőből kifutó hajó imbolygó lidércfényeit. Különös, felemelő érzés hatotta át egész lényét, amely addig csak tudat alatt, bizonytalan körvonalakban lappangott benne. Végül csengő kacajra fakadt, széttárta karjait és hangosan felkiáltott: — Hallod-e, élet? Szeretlek! 1968. G. I. fordítása VIII. 18. 10