Új Szó, 1968. augusztus (21. évfolyam, 322-240. szám)

1968-08-16 / 226. szám, péntek

AZ „ELKÖTELEZETTSÉG" A MAI AMERIKAI IRODALOMBAN 1966 márciusában New Yorkban a Long Island egyetem által rendezett nemzetközi írókonferencián Willian Melvin Kelley, fiatal néger regényíró és publicista kijelentette, hogy USAban az elnyomás nagyobb, mint bármikor azelőtt, s a szabadság látszát csupán, mert a bírálat csak bizonyos határokig van megengedve. Ez a határvonal pedig ott helyezkedik el, ahol a valóban gyökeres változások követelése kezdődhetnék. Megnehezíti a küzdelmet, hogy az USA-ban a dolgozókat szisztematikusan összekeverik. Norman Rostén a szavak sorsával példázta ezt a ködösítő műveletet. Minthogy a vitatéma éppen a Forradalmak és a forradalmárok az irodalomban kérdéscsoport volt, elmondta, hogy tizenöt évvel ezelőtt a „forradalom" szó nem lehetett volna bent egy ilyen találkozó programjában anélkül, hogy magára ne vonta volna az FBI figyelmét. Azóta azonban a szó, más hasonló szavakkal együtt, belekerült a Madison Avenue őrlő malmába. Az eredmény az, hogy ma már minden „forradalom". A nagy cégek évente „forradalmasítják" az autógyártást, a sörgyártást, a tisztítószerek gyártását; van olyan kifejezés is, hogy a „pénz forradalma", s ma mér ott tartunk, hogy maga Rusk is képes szájára venni a „társadalmi forradalom" kifejezést. Jerome Rothenberg, Hochhuth A helytartó című darabjának amerikai fordítója sze»ínt minden írói gesztus egyszersmind politikai gesztus is.' A vietnami háború elleni tiltakozás szintén írói feladat. Hivatkozott Zola Jaccuse-ének, Neruda, Marty, Gorkij, Thomas Mann, Brecht művészetének haladó szerepére, s az amerikái írók kiállását a vietnami háború ellen a francia íróknak az algériai háború elleni tiltakozásához hasonlította. Szembeszállt azokkal, akik szerint az irodalomban a szekszualitás és a tiszta forma a forradalom legfőbb formája. Valójában, mondta, a forma része annak, amit mondunk, s a raffinált forma eltakarhatja azt a tényt, hogy semmi mondanivalónk nincs. Ebben a vitában Michel Bútor, és különösen Nathalie Sarraute a francia „új regény" forradalmát tekintette az igazi irodalmi forradalmiság megnyilvánulásának, ám a jelenlevők többsége csak a társadalmi forradalmiság irodalmi megnyilvánulása kapcsán foglalkozott — utalásszerűén — formai kérdésekkel. Érthető, hogy a figyelem nem formai kérdésekre összpontosult, hiszen a konferencia alatt, március 26-án zajlott le egy nagy háborúellenes felvonulás New Yorkban. A felvonuláson az írókonferencia számos vendége is részt vett. John Ardén, a fiatal angol drámaíró, akinek Musgrave őrmester tánca című darabját épp akkor mutatta be az egyik New York-í színház, a felvonulás utáni órákban válaszolt a hallgatóság (főleg egyetemi hallgatók) kérdéseire, s midőn megkérdezték, háborúellenesnek tartja-e darabját, annak a meggyőződésének adott kifejezést, hogy aligha akad mai író, aki háborúpárti müvet írna. Sajnálta, hogy darabjának háborúellenes hatása nem lehet közvetlenebb. Jó volna, mondta, ha megnézné az Elnök, s utána szaladna a Fehér Házba, hívatná a generálisokat, és nyomban le is fúvatná a háborút. Így azonban szükség van a tiltakozás egyéb módjára is, a felvonulásokra is. Ilyen módon tiltakozom, mondta. És ha ez árt a művészetnek? — kérdezte tűnődve. Újabb kérdéssel válaszolt: — De hát vajat .árusítsunk, amikor holnap bombák hullhatnak ránk? A politikai kérdéseket (például a vietnami háborút) illetően mintha nagyobb lett volna az egyetértés, mint az elkötelezettséggel kapcsolatos esztétikai problémák tekintetében. Még az idős jiddis író, Isaac Bashevis Singer is, aki pedig tartózkodott attól, hogy állást foglaljon valamiféle tendenclós Írásművészei mellett, egy fiatalos hévvel nekiszegezett kérdésre, hogy vajon ő miért nem ír Vietnamról, így válaszolt: — írnék róla én ls, ha tudnám, hogy az Elnök is elolvasná ... Ami az elkötelezettség esztétikai vonatkozását és az amerikai írótársadalom e téren megtett előrehaladását illeti, nagyon tanulságos az a kötet, amelyet Howard Nemerov Poets on Poetry (New York, 1965) címmel állított össze azokból a válaszokból, amelyeket tizennyolc költőtársa adott négy, a költészet szerepére és VIII.- 18. lehetőségeire vonatkozó kérdésre. Maga Nemerov állást foglal a költészet ambiguitása ellen, 7

vagyis éppen az 'ellen a teória ellen, amely gyakorlatilag kizárta a költészetből a nyílt és egyénes állásfoglalás lehetőségét. 1968. Nemerov elmondja, hogy 6 ls, mint sok társa, William Empsontól tanulta meg tisztelni az ambiguitás elvét. Ennek jegyében verseiket telerakták kiagyalt élcekkel, melyekről azt tartották, hogy egyszerre különböző szinteken fejtik ki a hatásukat. Most viszont úgy látja, hogy méltóbb feladat akárcsak egyetlen gondolatot ls elválasztani kétértelmű környezetétől, mint az ambiguitás tudatos kultiválása. Ehhez hasonló gondolatot fogalmaz meg általánosabb formában John Malcoln Brinni, amikor kijelenti, hogy a költészet a maga természeténél fogva törekedik a dolgok tisztázására és pontos meghatározására, noha ez nem feltétlenül a már meglevő és kényelmesen elfogadható állítások megismételésével egyenlő. A költők nem válthatják meg a világot, de segíthetik a civilizációs folyamatot azáltal, hogy a világot érdemesebbé teszik a megváltásra. Richárd Wilbur egyszerűen és egyenesen veti fel az elkötelezett költészet kérdését. Azt állítja ugyan, hogy a művészi eltévelyedésnek nagyobb veszélye van a költőpolgár, mint az elidegenedett művész esetében, de mindjárt hozzáteszi, hogy 6 maga inkább ezt a kockázatot vállalja, mert úgy érzi, a költészet meddő, ha nem közösségi érzésből vagy legalábbis a közösség létrejöttének reményéből táplálkozik. Elismerhetjük, hogy az elkötelezett, irányzatos írásművészet művelése valóban kockázattal jár. Nem valószínű azonban az, hogy Ilyenkor nagyobb a kockázat, mint az „elkötelezetlen" művészi törekvések esetében: A nemrégiben még szinte egyeduralkodó esztétizáló nézetek befolyásának következménye, hogy az amerikai írók körében ilyen nagy hangsúly esik az elkötelezettséggel járó művészi kockázatra. A kockázat csak annyival nagyobb, amennyivel a feladat: a sikerületlen megoldás nemcsak a művészt, hanem a képviselni szándékozott ügyet is kompromittálhatja. A közéleti költészettel járó esztétikai kockázat, illetve pontosabban a vele kapcsolatos beidegzettség lehet az oka annak is, hogy némely költő szívesen vállal aktív szerepet például a vietnami háború elleni mozgalomban, de költészete továbbra is szinte kizárólagos Jelleggel magánköltészet marad. Vélhetően ezért idegenkedik a Johnsontól kapott meghívást a vietnami háborúra hivatkozva visszautasító Róbert Lowell is attól, hogy közéleti álláspontját versekben, versek sorozatában kifejezze, noha népszerűsége, felolvasó estjeinek politikai hangulata magatartásának közéleti momentumait is magába öleli. A helyzet persze nem egyszerű: a tehetségének határait, sajátos termékenységi zónáit belátó költő adott esetben jobban szolgálhatja az ügyet költészeten kívüli lépésekkel (melyekben benne van költészetének súlya is), mint költői alkotáskörének nyers, erőltetett transzponálásával. Ehhez az utóbbihoz ugyanis nem elég a költő szándéka: .kell hozzá egy olyan társadalmi-művészeti közeg is, amely az ilyen típusú alkotás művészi spontaneitását lehetővé teszi. Az ilyen közeg már kialakulóban van, s vele párhuzamosan alakul, fejlődik az amerikai költészet közéleti vénája is. Az a tény, hogy a fiatal, radikalizálódó értelmiség mind természetesebbnek tartja, sőt el is várja, hogy a költők a költészet nyelvén beszéljenek vele fontosnak tartott közéleti kérdésekről, megkönyíti azt, hogy az ettől elütő költészeti hagyományba belenőtt költők hangot váltsanak anélkül, hogy közben hangjuk „mutálni" kezdene. S az ilyen fejlődésre sok példa van. Különösen jellemző a Róbert Bly-féle vállalkozás, a Slxties Press köré csoportosuló költők működése. A Times Literary Supplement vezércikkben foglalkozik ezzel a csoportosulással, s megállapítja róla, hogy magas művészi színvonalú politikai költészete: „Az olyan költemények, mint James VVright Eisenhower 1959-es látogatása Franconál, vagy Bly saját, A munkásosztály helyzete 1960-ban című költeménye megmutatja, hogyan lehet a közéleti témát megközelíteni anélkül, hogy szükségszerűen elveszítenék a személyes képzelőerő rezonanciáját, vagy hogy a sivár állítások és a jellegtelenül irónikus gesztikulálás területére tévednének ..." A Sixties Press eddig legnagyobb visszhangot kiváltó kiadványa egy olyan idézetekből és versekből összeállított kötet, mely az American Writers Against the Vietnam War (Amerikai írók a vietnami háború ellen) nevű mozgalom keretében tartott előadóestek anyagának tipikus darabjait tartalmazza, s egyben forgatókönyvként is szolgál a további előadóestek számára. Ez a mozgalom 1966 márciusában indult meg; a kötet szerkesztői Róbert Bly és Dávid Ray voltak. Az első „read-in" (felolvasó est) északnyugaton, az Oregon állambeli Portland város egyetemén volt 1966. március 5-én. (Három órát tartott és több mint hétszáz hallgatója volt.) Még a tanév vége előtt hasonló nagy sikerű előadóestek megrendezésére került sor a washingtoni egyetemen, a Harvard-egyetemen, a chicagói egyetemen, New York-ban és a Wisconcin-egyetemen. Mintegy negyven ismert amerikai költő vesz részt a mozgalomban, azaz vállalta, hogy e mozgalom keretében tiszteletdíj nélkül tart verseiből felolvasást. A felolvasott versek nem feltétlenül a háborúról szólnak, illetve nem feltétlenül közéleti hangvételüek, de a mozgalomban részt vevő költők valamennyien ellenzik a vietnami háborút, s a felolvasások hangulatát ez a tény szabja meg. Midőn Róbert Lowell, a Pulitzer-díjas, rendkívül népszerű költő 1966 májusának elején felolvasóestet tartott a kaliforniai egyetem berkely-i központjában, csupa „apolitikus" verset olvasott fel. Bevezető szavaiban — humorizálva — a közte és Johnson között lefolyt kis incidensre (az elnöki meghívás visszautasításáraj utaltak, s a jelenlevők számára természetesnek tűnt, hogy a verseiből sugárzó emberiség és az említett incidenssel kifejezett magatartás elválaszthatatlan egymástól. A Wheeler Auditórium zsúfolásig megtelt, noha ekkor egy héten belül három költő felolvasó estjére kerülf sor. SZILI JÚZSEF tJJ VERSEK SÁNDOR KÁROLY: Szótlan arcok A szótlan arc is beszélni tud: harag-vil|ám a szem tüze, mázsás gondok lapulnak a ráncban s már öröm-mókusok vig táncát is láttam apám bajszának sűrű ágbogában. Kevés szavú őseimnek arcát s azét, aki máig az maradt qkin nem fogott sok ravasz ígéret s nyelve zamatját nem hígítja fel: megértem, ismerem, furcsa ábécéje a bölcső-ringástól kísér, jön velem ... S mint ősszel elhagyja a levél az ágat, de tavasz jöttével új levélre várnak: mert élni akarnak a gyökerek, ágak — megérkeztem én is méltó unokának, mert a szótlan arcok hívtak, vissza vártak. (A szerző készülő verseskötetéből.) TUGÁRI FERENC: A vásár Tavaszba szökkent im a ía ága — sarjadni kezd az őszi vetés. Duzzadt íolyáknak sebes az árja — habok játéka emlékezés. Tam-tamok szólnak, fülbe dobolnak — lázad az élet, pattan az ér. Most jön a vásár és a sok árú, most tudjuk meg, hogy ki mennyit ér... ? I Hol van az ember, kinek az élet nem talmi holmi, hol van az ész? Hol van a szív, mi a jövőért nem.csak dobogni, tenni is kész?! Van-e magyar még, kinek a lelkét vásárra vinni könnyen lehet? Tessék, csak tessék; köpenyt és hitet, aki csak akar itt ma vehet! Ez ám a vásár! Hamis aranytól csillog a föld és csillog az ég. Hová jutunk igy? Te adjál választ elkötelezett emberiség! TÖRÖK ELEMÉR: Kételyek között Alig hogy érni kezd reményed újra kételyek közt kell élned égni tüskés füzekben ez a sorsod öröklött gondok terhét hordod él benned mennyi tapasztalat hinni úgy kell hogy ne add meg magadat KOVÁCS GÁBOR: Lánghalál Lohad a láng .. De mélyén még Parázslanak, Lobogni szép üszkösödnek, Kegyes füst száll Pernye pereg, Komor gyásszal Elalél... Tántorog . Izznak zsarátnokok. Fellobbannak újra. Míg a tűzből futja! Rejtik haldoklásuk. Fátyolt borít rájuk. Sírjuk permetezi. Korom betemeti. DÉNES GYÖRGY: A pillanat rabságában Csak a pillanatot, csak azt tudnám megragadni, s mint tüzes nyári szél, újjongva szárnyra kapni, megcibálni a csendesen szunnyadó lombokat, a vén bükkösben tespedő bilincses óriásokat, hogy zúgjanak, hörögjenek a bölcs tűrés után, döngessék bomlott vággyal az Idő kapuját.