Új Szó, 1968. augusztus (21. évfolyam, 322-240. szám)

1968-08-16 / 226. szám, péntek

AZ „ELKÖTELEZETTSÉG" A MAI AMERIKAI IRODALOMBAN 1966 márciusában New Yorkban a Long Island egyetem által rendezett nemzetközi írókonfe­rencián Willian Melvin Kelley, fiatal néger re­gényíró és publicista kijelentette, hogy USA­ban az elnyomás nagyobb, mint bármikor az­előtt, s a szabadság látszát csupán, mert a bí­rálat csak bizonyos határokig van megengedve. Ez a határvonal pedig ott helyezkedik el, ahol a valóban gyökeres változások követelése kez­dődhetnék. Megnehezíti a küzdelmet, hogy az USA-ban a dolgozókat szisztematikusan össze­keverik. Norman Rostén a szavak sorsával pél­dázta ezt a ködösítő műveletet. Minthogy a vi­tatéma éppen a Forradalmak és a forradalmá­rok az irodalomban kérdéscsoport volt, el­mondta, hogy tizenöt évvel ezelőtt a „forrada­lom" szó nem lehetett volna bent egy ilyen ta­lálkozó programjában anélkül, hogy magára ne vonta volna az FBI figyelmét. Azóta azon­ban a szó, más hasonló szavakkal együtt, be­lekerült a Madison Avenue őrlő malmába. Az eredmény az, hogy ma már minden „forrada­lom". A nagy cégek évente „forradalmasítják" az autógyártást, a sörgyártást, a tisztítószerek gyártását; van olyan kifejezés is, hogy a „pénz forradalma", s ma mér ott tartunk, hogy ma­ga Rusk is képes szájára venni a „társadalmi forradalom" kifejezést. Jerome Rothenberg, Hochhuth A helytartó című darabjának amerikai fordítója sze»ínt min­den írói gesztus egyszersmind politikai gesztus is.' A vietnami háború elleni tiltakozás szintén írói feladat. Hivatkozott Zola Jaccuse-ének, Ne­ruda, Marty, Gorkij, Thomas Mann, Brecht mű­vészetének haladó szerepére, s az amerikái írók kiállását a vietnami háború ellen a francia íróknak az algériai háború elleni tiltakozásához hasonlította. Szembeszállt azokkal, akik szerint az irodalomban a szekszualitás és a tiszta for­ma a forradalom legfőbb formája. Valójában, mondta, a forma része annak, amit mondunk, s a raffinált forma eltakarhatja azt a tényt, hogy semmi mondanivalónk nincs. Ebben a vitá­ban Michel Bútor, és különösen Nathalie Sar­raute a francia „új regény" forradalmát tekin­tette az igazi irodalmi forradalmiság megnyil­vánulásának, ám a jelenlevők többsége csak a társadalmi forradalmiság irodalmi megnyilvánu­lása kapcsán foglalkozott — utalásszerűén — formai kérdésekkel. Érthető, hogy a figyelem nem formai kérdésekre összpontosult, hiszen a konferencia alatt, március 26-án zajlott le egy nagy háborúellenes felvonulás New Yorkban. A felvonuláson az írókonferencia számos vendége is részt vett. John Ardén, a fiatal angol dráma­író, akinek Musgrave őrmester tánca című da­rabját épp akkor mutatta be az egyik New York-í színház, a felvonulás utáni órákban vála­szolt a hallgatóság (főleg egyetemi hallgatók) kérdéseire, s midőn megkérdezték, háborúelle­nesnek tartja-e darabját, annak a meggyőződé­sének adott kifejezést, hogy aligha akad mai író, aki háborúpárti müvet írna. Sajnálta, hogy darabjának háborúellenes hatása nem lehet köz­vetlenebb. Jó volna, mondta, ha megnézné az Elnök, s utána szaladna a Fehér Házba, hívatná a generálisokat, és nyomban le is fúvatná a há­borút. Így azonban szükség van a tiltakozás egyéb módjára is, a felvonulásokra is. Ilyen mó­don tiltakozom, mondta. És ha ez árt a művé­szetnek? — kérdezte tűnődve. Újabb kérdéssel válaszolt: — De hát vajat .árusítsunk, amikor holnap bombák hullhatnak ránk? A politikai kérdéseket (például a vietnami háborút) illetően mintha nagyobb lett volna az egyetértés, mint az elkötelezettséggel kapcsola­tos esztétikai problémák tekintetében. Még az idős jiddis író, Isaac Bashevis Singer is, aki pe­dig tartózkodott attól, hogy állást foglaljon va­lamiféle tendenclós Írásművészei mellett, egy fiatalos hévvel nekiszegezett kérdésre, hogy va­jon ő miért nem ír Vietnamról, így válaszolt: — írnék róla én ls, ha tudnám, hogy az Elnök is elolvasná ... Ami az elkötelezettség esztétikai vo­natkozását és az amerikai írótársadalom e téren megtett előrehaladását illeti, nagyon tanulságos az a kötet, amelyet Howard Nemerov Poets on Poetry (New York, 1965) címmel állított össze azokból a válaszokból, amelyeket tizennyolc költőtársa adott négy, a költészet szerepére és VIII.- 18. lehetőségeire vonatkozó kérdésre. Maga Neme­rov állást foglal a költészet ambiguitása ellen, 7 vagyis éppen az 'ellen a teória ellen, amely gyakorlatilag kizárta a költészetből a nyílt és egyénes állásfoglalás lehetőségét. 1968. Nemerov elmondja, hogy 6 ls, mint sok társa, William Empsontól tanulta meg tisztelni az am­biguitás elvét. Ennek jegyében verseiket telerak­ták kiagyalt élcekkel, melyekről azt tartották, hogy egyszerre különböző szinteken fejtik ki a hatásukat. Most viszont úgy látja, hogy méltóbb feladat akárcsak egyetlen gondolatot ls elvá­lasztani kétértelmű környezetétől, mint az am­biguitás tudatos kultiválása. Ehhez hasonló gon­dolatot fogalmaz meg általánosabb formában John Malcoln Brinni, amikor kijelenti, hogy a költészet a maga természeténél fogva törekedik a dolgok tisztázására és pontos meghatározásá­ra, noha ez nem feltétlenül a már meglevő és kényelmesen elfogadható állítások megisméte­lésével egyenlő. A költők nem válthatják meg a világot, de segíthetik a civilizációs folyamatot azáltal, hogy a világot érdemesebbé teszik a megváltásra. Richárd Wilbur egyszerűen és egyenesen veti fel az elkötelezett költészet kér­dését. Azt állítja ugyan, hogy a művészi eltéve­lyedésnek nagyobb veszélye van a költőpolgár, mint az elidegenedett művész esetében, de mindjárt hozzáteszi, hogy 6 maga inkább ezt a kockázatot vállalja, mert úgy érzi, a költészet meddő, ha nem közösségi érzésből vagy lega­lábbis a közösség létrejöttének reményéből táp­lálkozik. Elismerhetjük, hogy az elkötelezett, irányza­tos írásművészet művelése valóban kockázattal jár. Nem valószínű azonban az, hogy Ilyenkor nagyobb a kockázat, mint az „elkötelezetlen" művészi törekvések esetében: A nemrégiben még szinte egyeduralkodó esztétizáló nézetek befo­lyásának következménye, hogy az amerikai írók körében ilyen nagy hangsúly esik az elkötele­zettséggel járó művészi kockázatra. A kockázat csak annyival nagyobb, amennyivel a feladat: a sikerületlen megoldás nemcsak a művészt, ha­nem a képviselni szándékozott ügyet is kompro­mittálhatja. A közéleti költészettel járó esztétikai kocká­zat, illetve pontosabban a vele kapcsola­tos beidegzettség lehet az oka annak is, hogy némely költő szívesen vállal aktív szerepet pél­dául a vietnami háború elleni mozgalomban, de költészete továbbra is szinte kizárólagos Jelleg­gel magánköltészet marad. Vélhetően ezért ide­genkedik a Johnsontól kapott meghívást a viet­nami háborúra hivatkozva visszautasító Róbert Lowell is attól, hogy közéleti álláspontját ver­sekben, versek sorozatában kifejezze, noha nép­szerűsége, felolvasó estjeinek politikai hangula­ta magatartásának közéleti momentumait is ma­gába öleli. A helyzet persze nem egyszerű: a te­hetségének határait, sajátos termékenységi zó­náit belátó költő adott esetben jobban szolgál­hatja az ügyet költészeten kívüli lépésekkel (melyekben benne van költészetének súlya is), mint költői alkotáskörének nyers, erőltetett transzponálásával. Ehhez az utóbbihoz ugyanis nem elég a költő szándéka: .kell hozzá egy olyan társadalmi-művészeti közeg is, amely az ilyen típusú alkotás művészi spontaneitását le­hetővé teszi. Az ilyen közeg már kialakulóban van, s vele párhuzamosan alakul, fejlődik az amerikai költészet közéleti vénája is. Az a tény, hogy a fiatal, radikalizálódó értelmiség mind természetesebbnek tartja, sőt el is várja, hogy a költők a költészet nyelvén beszéljenek vele fontosnak tartott közéleti kérdésekről, meg­könyíti azt, hogy az ettől elütő költészeti hagyo­mányba belenőtt költők hangot váltsanak anél­kül, hogy közben hangjuk „mutálni" kezdene. S az ilyen fejlődésre sok példa van. Különösen jellemző a Róbert Bly-féle vállalkozás, a Slxties Press köré csoportosuló költők működése. A Ti­mes Literary Supplement vezércikkben foglalko­zik ezzel a csoportosulással, s megállapítja ró­la, hogy magas művészi színvonalú politikai köl­tészete: „Az olyan költemények, mint James VVright Eisenhower 1959-es látogatása Franco­nál, vagy Bly saját, A munkásosztály helyzete 1960-ban című költeménye megmutatja, hogyan lehet a közéleti témát megközelíteni anélkül, hogy szükségszerűen elveszítenék a személyes képzelőerő rezonanciáját, vagy hogy a sivár ál­lítások és a jellegtelenül irónikus gesztikulálás területére tévednének ..." A Sixties Press eddig legnagyobb visszhan­got kiváltó kiadványa egy olyan idézetekből és versekből összeállított kötet, mely az American Writers Against the Vietnam War (Amerikai írók a vietnami háború ellen) nevű mozgalom kere­tében tartott előadóestek anyagának tipikus da­rabjait tartalmazza, s egyben forgatókönyvként is szolgál a további előadóestek számára. Ez a mozgalom 1966 márciusában indult meg; a kö­tet szerkesztői Róbert Bly és Dávid Ray voltak. Az első „read-in" (felolvasó est) északnyugaton, az Oregon állambeli Portland város egyetemén volt 1966. március 5-én. (Három órát tartott és több mint hétszáz hallgatója volt.) Még a tan­év vége előtt hasonló nagy sikerű előadóestek megrendezésére került sor a washingtoni egye­temen, a Harvard-egyetemen, a chicagói egye­temen, New York-ban és a Wisconcin-egyetemen. Mintegy negyven ismert amerikai költő vesz részt a mozgalomban, azaz vállalta, hogy e moz­galom keretében tiszteletdíj nélkül tart versei­ből felolvasást. A felolvasott versek nem feltét­lenül a háborúról szólnak, illetve nem feltétle­nül közéleti hangvételüek, de a mozgalomban részt vevő költők valamennyien ellenzik a viet­nami háborút, s a felolvasások hangulatát ez a tény szabja meg. Midőn Róbert Lowell, a Pulit­zer-díjas, rendkívül népszerű költő 1966 májusá­nak elején felolvasóestet tartott a kaliforniai egyetem berkely-i központjában, csupa „apoliti­kus" verset olvasott fel. Bevezető szavaiban — humorizálva — a közte és Johnson között le­folyt kis incidensre (az elnöki meghívás vissza­utasításáraj utaltak, s a jelenlevők számára ter­mészetesnek tűnt, hogy a verseiből sugárzó em­beriség és az említett incidenssel kifejezett ma­gatartás elválaszthatatlan egymástól. A Wheeler Auditórium zsúfolásig megtelt, noha ekkor egy héten belül három költő felolvasó estjére kerülf sor. SZILI JÚZSEF tJJ VERSEK SÁNDOR KÁROLY: Szótlan arcok A szótlan arc is beszélni tud: harag-vil|ám a szem tüze, mázsás gondok lapulnak a ráncban s már öröm-mókusok vig táncát is láttam apám bajszának sűrű ágbogában. Kevés szavú őseimnek arcát s azét, aki máig az maradt qkin nem fogott sok ravasz ígéret s nyelve zamatját nem hígítja fel: megértem, ismerem, furcsa ábécéje a bölcső-ringástól kísér, jön velem ... S mint ősszel elhagyja a levél az ágat, de tavasz jöttével új levélre várnak: mert élni akarnak a gyökerek, ágak — megérkeztem én is méltó unokának, mert a szótlan arcok hívtak, vissza vártak. (A szerző készülő versesköte­téből.) TUGÁRI FERENC: A vásár Tavaszba szökkent im a ía ága — sarjadni kezd az őszi vetés. Duzzadt íolyáknak sebes az árja — habok játéka emlékezés. Tam-tamok szólnak, fülbe dobolnak — lázad az élet, pattan az ér. Most jön a vásár és a sok árú, most tudjuk meg, hogy ki mennyit ér... ? I Hol van az ember, kinek az élet nem talmi holmi, hol van az ész? Hol van a szív, mi a jövőért nem.csak dobogni, tenni is kész?! Van-e magyar még, kinek a lelkét vásárra vinni könnyen lehet? Tessék, csak tessék; köpenyt és hitet, aki csak akar itt ma vehet! Ez ám a vásár! Hamis aranytól csillog a föld és csillog az ég. Hová jutunk igy? Te adjál választ elkötelezett emberiség! TÖRÖK ELEMÉR: Kételyek között Alig hogy érni kezd reményed újra kételyek közt kell élned égni tüskés füzekben ez a sorsod öröklött gondok terhét hordod él benned mennyi tapasztalat hinni úgy kell hogy ne add meg magadat KOVÁCS GÁBOR: Lánghalál Lohad a láng .. De mélyén még Parázslanak, Lobogni szép üszkösödnek, Kegyes füst száll Pernye pereg, Komor gyásszal Elalél... Tántorog . Izznak zsarátnokok. Fellobbannak újra. Míg a tűzből futja! Rejtik haldoklásuk. Fátyolt borít rájuk. Sírjuk permetezi. Korom betemeti. DÉNES GYÖRGY: A pillanat rabságában Csak a pillanatot, csak azt tudnám megragadni, s mint tüzes nyári szél, újjongva szárnyra kapni, megcibálni a csendesen szunnyadó lombokat, a vén bükkösben tespedő bilincses óriásokat, hogy zúgjanak, hörögjenek a bölcs tűrés után, döngessék bomlott vággyal az Idő kapuját.

Next

/
Thumbnails
Contents