Új Szó, 1968. augusztus (21. évfolyam, 322-240. szám)

1968-08-16 / 226. szám, péntek

A

jugoszláv autóbusz bukdácsolva szállít bennünket az . albán határra. Nem mehetünk nagy sebességgel. Az /út keskeny, rossz állapotban van, s látszik, hogy ritkán használják. Bozsa] vámőrségen egy jugoszláv katona száll be hozzánk, ő kísér el bennünket a határra. Néhány kilométerrel távolabb íeltűnik a határsorompó. Felemelik, s mi áthaladunk alatta. Két fehér kő jelzi, merre vonul a jugoszláv—albán határvonal. Itt eredeti ceremónia játszódik le. Két sofőrünk kirakja az utasok poggyászát, a bőröndöket egyenes sorban felsorakoztatják a határvonal mentén. Az albán vámőrök kilépnek őrházukból, és óvatosan, nehogy egy centiméterrel is átlépják a határt, átemelik a maguk oldalára. Albániában vagyunk. A vámvizsgálat a szabad ég alatt történik. Minden bőröndöt padra tesznek egy fa árnyékában, és alaposan átkutatják. Legnagyobb csodálkozásunkra a vámos nem szeszes italra, dohányra, tranzisztoros rádióra, vagy értéktárgyakra kíváncsi, amelyek általában a nyugat-európai vámosokat érdeklik, hanem sajtókiadványokat keres. Nem csinált nagy fogást. Mindössze néhány Spiegelt, Quicket és Neue lllustriertet kobozott el. Viszont nagy a megrökönyödésünk, mert silány detektívregényeket és szexuális tárgyú folyóiratokat szabad behozni. Nyugati turisták A sorompón túl zöld autóbusz vár ránk. Éppen angol turistákkal érkezett. A turistacsoportok kicserélése vasárnap reggelenkint történik. A következő vasárnap majd minket hoznak vissza a határra. Az autóbuszon hatalmas betűkkel díszeleg a felirat: ALBTURIST. A poggyászainkat ellenőrző vámos és németül rosszul beszélő idegenvezetőnk is beül mellénk az autóbuszba. Shkodrába tartanak, s ebből arra következtetünk, hogy a határt bizonyos időre ismét lezárják. Az út még rosszabb, mint a jugoszláv részen. A keletnémet gyártmányú autóbusz nehezen döcög a köveken. Köröskörül cserjék, bokrok, ritkábban olajfák. Lakóházat nem látunk, viszont néhány kilométer múlva ez a plakát fogad minket: „Le a revlzionizmussal és az imperializmussal!" De ki olvassa itt?! További kilométereket hagyunk magunk után, aztán feltűnnek az első lakótelepek és dohányültetvények. Elértük az első, eléggé festői falut, Koplikut. Megbizonyosodtunk, kalauzunknak nemcsak az a feladata, hogy megmutassa nekünk az országot és az embereket, hanem hogy vigyázzon, csak azt fényképezzük, ami a haladást bizonyítja. Koplikutól néhány kilométerre végre aszfaltút kezdődik. Több munkás teszvesz az út szélén, tovább aszfaltosítanak. — Jöjjenek el három év múlva, meglátják, egészen a határig fog vezetni az aszfaltút — hajtogatta kísérőnk. Ezt a „három évet" lépten-nyomon hallhattuk Albániában. A revizionizmus mindig első helyen áll Utunk továbbvisz, a dohányföldeket kukoricaföidek váltják fel. Minden parasztházon feliratok — leggyakrabban Enver Hodzsát éltetik. Fehér kövekből kirakott óriásbetűs jelszavak a hegycsúcsokon is láthatók. Vagy a vezetőket éltetik, vagy megbélyegzik a revizionizmust és az imperializmust. (A revizionizmus mindig első helyen áll.) Erődfalak romjaival koszorúzott hegy emelkedik előttünk. Ez Shkodra fellegvára. Rójuk a város utcáit. Sok itt az új ház, de a központban KONRÁD PCTEI ALBANIAI RIPORTJA még az ősi Kelet légköre uralkodik. A piactéren fehér fezes férfiak zöldségeskosarak előtt üldögélnek, zöldpaprikát és paradicsomot kínálnak. A málhásszamarak ugyanitt szundikálnak. A hangszórókból muzulmán zene hallatszik. Embercsoport jön velünk szemben. Hat öregasszony eredeti népviseletben. Nyilván parasztasszonyok a közeli falvakból. Fehér szoknyájuk alól bokáig érő, világos buggyos nadrág kandikál ki. Vörös kötény, fehér blúz, hímzett kabátka a viseletük. Fejükön világos, lapos kalap, amelyről sál omlik vállukra. Milyen festői népviselet! Ámulatba esünk, s már tucatnyi fényképezőgép lencséje szegeződik a parasztasszonyoftra, amikor kísérőnk egy mozdulattal feltartóztat minket, és mindjárt ki is oktat: — Ha Albániában személyeket kívánnak fényképezni, kötelesek előzetesen kikérni az illetők beleegyezését. De hogyan? Hisz egyikünk sem tud albánul. Kísérőnk megígéri, hogy segítségünkre lesz. Pár szót vált a parasztasszonyokkal. Nein értjük mit mondanak, de kísérőnk gesztikulálásából megtudjuk: — Az asszonyok nem akarják, hogy fényképezzék őket. Durrési A kényszerszünetet felhasználva beszélgetésbe elegyedem kalauzunkkal, albán irodalmi művekre terelem a szót. Kérdem, hogyan élnek és alkotnak az albán írók. „Hát igen, vannak jó íróink, hazánkban általában sok a kiváló költő és tudós. Műveiket azonban jóformán nem is adják ki, mert az államnak sokkal fontosabb dolgai vannak, mint sem könyvnyomtatásra adjon ki pénzt. Először ipart kell teremtenünk, csak aztán gondolhatunk íróink műveire..." — hangzik a válasz. Az útszéli vendéglőben sört és limonádét rendelünk. Csodálkozunk, hogy az üvegeken, amelyek édes, alkoholszegény sört tartalmaznak, nincs címke, sem felirat. Kísérőnk rögtön előadást tart: „Albániában csak egy nagy sörgyár van, ez látja el az egész országot, s mivel nincs más sörgyár, címkére sincs szükség. A sör az úgy is sör." A vendéglőben garmadában hevernek könyvek és brosúrák, melyeket ingyen osztogatnak a turistáknak. Közönséges útikalauzok nincsenek köztük. Az én asztalomon toronymagasságú könyv- és brosúrahalmaz: „Az igazi marxista-leninista ideológia legyőzi a revizionizmust" (a Zeri i Popullit vezércikkeinek 500 oldalas gyűjteménye), egy gúny irat: „Igazság a szovjet—albán kapcsolatokról", Mehmet Shehu miniszterelnök 147 oldalas beszéde, Enver Hodzsa 247 oldalas beszéde s hasonlók. Mindez díjtalanul német, francia, angol, olasz, spanyol és görög nyelven. Eszembe jutnak idegenvezetőnk szavai: „Az államnak sokkal fontosabb dolgát vannak, mint sem könyvnyomtatásra adjon ki pénzt. Először ipart kell teremtenünk ..." Szalmaportré Durrési környékén-sátorvárost találunk, amelyben az albánok százai töltik szabadságukat. Szokatlan látvány: valamennyi sátor egyforma, mind kékszínű, egyenlő magas és széles. Kalauzunk magyarázattal szolgál: E táborban mindenki egyforma sátorban lakik. Nagyobb vagy szebb sátorral senki sem tűnhet ki a közösségből. Nálunk a sátorvárosokban nincsenek osztálykülönbségek." Az egyetem, a stadion és a néprajzi múzeum után az alkalmazott művészet intézetét mutogatják nekünk. Ebben az iparművészeti műhelyben emléktárgyakat készítenek turistáknak. Csinálnak itt szalmatáskákat és szőnyegeket, faragott pipaszárakat, amelyek igen ritkák a nyugati gyűjteményekben. Különös büszkeséggel mutogatták nekünk azt a falat, amelyet széltében-hosszában Mao Ce-tung színes szalmából font képmásai tarkítottak. Este a szálloda teraszán még egy kísérő szegődött hozzánk. A durrösí egyetem sztomatolögiai tanszékének docense volt. Beszélgetés közben kiderült, milyen gyengék Albánia és a külvilág kapcsolatai, milyen hézagos a tudományos tájékoztatás. Amikor véletlenül az antibébi pirulákra terelődött a szó, az orvos megkérdezte: „Talán megkönnyítik a szülést?" Amikor megmagyaráztuk neki a dolog lényegét, büszkén és meggyőződéssel kijelentette, hogy Albániában fölöslegesek a terhesség megelőzését szolgáló szerek, mert itt nem lehetnek házasságon kívül született gyerekek, s a válás is nagyon ritka. „Kulturális forradalom" Témát változtatunk, az albán—kínai kapcsolatokat firtatjuk. „Büszke nép vagyunk. A kínaiak szövetségének megragadására elsősorban Ideológiai okok késztettek minket, meg az is, hogy a kínaiak önzetlenül támogatnak bennünket." önzetlenül? A durrési kikötőben a CSAL albán—kínai gőzhajózási társaság jelvényét viselő kínai teherhajókat mutogatnak nekünk, melyek albán zászlóval számos, Kína előtt bezárt európai kikötőbe is behajózhatnak. Durrési pusztuló városnak tűnik. Sehogy sem tudom felfogni, vajon még nem fejezték be bizonyos házak építését, vagy pedig már omladozóban vannak? Az egyetlen új épület a művelődési palota. Az üzletek kirakatai üresek, leszámítva a plakátokat és a jelszavakat. Egy fiatal tanító, aki tevékenyen részt vesz a „kulturális forradalomban", készségesen megmutatja nekünk Apollonta múzeumvárost, amelyet időszámításunk előtt a VII. században korinthusiak építettek, s amely később egy illíriai római kolónia központja lett. A múzeumőr, egy ősz albán régész sehogy sem tudja megszokni a Kínából importált „kulturális forradalmat", és nagyra becsüli a múlt értékeit, amelyekért most egy garast sem adnak. A mi „forradalmár" tanítónk egy restaurálás folyamatában levő római mozaik padlóhoz vezet, lefordítja az ott függő táblát: „Kérjük, ne lépjenek a mozaikra", de ügyet sem vet rá, nyugodtan rálép. Aztán elmondja, hogy amióta elkezdődött a „forradalom", az iskolások szabadon bírálhatják tanítóikat és rájuk bizonyíthatják, hogy elszakadtak a marxizmus—leninizmustól. Az egyetem rektorát a faliújságon bürokratizmussal vádolták meg. A „bürokraták" ezreit átnevelésre mezei munkára küldték. Követte őket a kultúra számos képviselője is, akiket „megrontott a városi élet". A „kulturális forradalom" még a miniszterelnök helyettesei közül ls áldozatokat követelt: hat közül hármat felmentettek tisztsége alól. Az ifjúságot útépítésre vezénylik ki. A fiatalok tűző napon gépe~k nélkül dolgoznak. Űjra vasárnap reggel van, az autóbusz kivisz minket az ismerős határszakaszra. Elhagyjuk az eurôpaľ Kínát. Utolsó meglepetés: az albán vámosok kérés nélkül visszaszolgáltatják a belépéskor elvett újságokat és folyóiratokat ... A Seychelles-szigetek lakosságának fő foglalkozása a halászat. Ilyen hatalmas teknősbékát fognak ki az óceánból. I. SZUCSKOV ÚTIJEGYZETE A SEYCHELLES-SZIGETEKRÖL Szigetvilág titokzatosság nélkül Egyik turistatársamtól megkérdezték, tetszett-e neki a Seychelles-szigetek. „0, igen, pompás szigeti — válaszolta. — Sehol sem tapasztaltam ilyen abszolút nyugalmat. Az a benyomásom, mintha az ittlakóknak nem lennének gondjaik, bajaik." A Seychelles-szigetek az egyenlítő közelében az Afrikából Indiába és Ceylonra vezető útvonalon terül el. Mintegy 250 ezer négyzetkilométer területű, 45 ezer lakosú. Lakosságának zöme angol, élnek itt francia telepesek utódai és kreolok. A lakosság 75 százaléka Műpé-szigetén lakik. A szigetvilág fővárosa Victoria. A szigetvilág éghajlata mérsékelt, egészséges. Gazdag és sajátos növényvilággal találkozunk: a hegyekben trópusi őserdők maradványai, lenn ültetvények — kókuszpálma, vanília, fahéj, illatos fűszernövények, banán és citrancs. A trópusok gazdag ajándékainak kivitele jól jövedelmez az angol gyarmattartóknak. A lakosság életszínvonala viszont folyton süllyed. — Még nem láttunk olyan várost, amely ilyen páratlanul dús zöld növényzetbe burkolózna, ugyanakkor elképesztő nyomortanyái lennének. A lakásépítéssel itt nem nagyon törődnek, — vélekedik Victoria fővárosról A. Sjörlin svéd természetkutató tudós. Az angol gyarmattartóknak bizony a Seychellesszigeteken sem fő a feje, hogy gondoskodjanak „védenceik" egészségvédelméről, életszínvonaluk emeléséről, amiről egyébként az ENSZ 24-hatalmi bizottságában is szó esett. De a lakosság küzd jogaiért. Küzdelmét jelenleg az Egyesült Néppárt irányítja, amely meg akarja akadályozni, hogy az imperialisták elsikkasszák az ENSZ dekolonizációs nyilatkozatát. Miért ragaszkodnak a gyarmattartók a Seychellesszigetekhez? A sajtó szerint ennek több oka van. A nemzeti felszabadító mozgalom hulláma sorra elsöpri a brit katonai bázisokat, s veszélyeztet másokat. Aden és Singapore elvesztése után a brittek is rájöttek, hogy biztonságosabbak a szigeti támaszpontok. A Pentagon stratégáinak figyelmét is az Indiaióceán korallszigetei kötik le. — Amióta a szigeteken feltűntek a yankeek, még erősebb lett a néptömegek függetlenségi mozgalma. — Mit hoztak a yankeek? — tette fel a kérdést egy indiai újságíró ismerősöm, s válaszolt is rá. — Rablást, eröszakot, a rendfenntartási költségek felemelését. Próbálja meg az ember nyitva hagyni az autóját, mint régebben! Mind gyakoribbak az autólopások. A szigetvilágban nem ok nélkül gyakoriak az Amerika-ellenes tüntetések. A Seychelles-szigeteken több mint száz amerikai szakértő és mintegy 800 helyi munkás dolgozik a mesterséges bolygók megfigyelését végző amerikai állomáson, mely a 34 szigetei egyikén, Mahén van. Angol és amerikai politikusok jelenleg egyetértenek abban, hogy az Indiai-óceán szigetcsoportjait új katonai bázisok építésére használják fel. A Seychelles-szigetek is tervükbe illik. „Mind az amerikaiak, mind az angolok fontos láncszemnek tartják a Seychelles-szigeteket az "elsüllyeszthetetlen repülőgépanyahalók« láncolatában, különösen abban az esetben, ha egyszer Zanziba esetéhez hasonlóan, le kellene mondaniuk más bázisokra való jogaikról" — lebbentette fel a fátylat az Africa Today. Az angol kormány nemrégen három szigetet „megvett", hogy katonai bázist létesítsen rajtuk. A tavalyi parlamenti választásokon azonban a szigetvilág népe tüntetően megmutatta, hogy nem kér az ilyen „védelemből". Turistatársam nyilván tévedett... ono 1968. VIII. 13. A tiranai állami egyetem épülete.