Új Szó, 1968. augusztus (21. évfolyam, 322-240. szám)

1968-08-15 / 225. szám, csütörtök

Szocializmus és diUt dtűra A LEGYINTŐ KÉZ Amint beszél, elnézem hatalmas kezét. Kérges tenyerét, vastag ujjait. A cigaretta szinte elveszik ujjai közt. A szót halkan, lassan f jti. Csaknem flegmán. És közben legyint a kezével. Ez a legyintés a legjellemzőbb vonása. Ez a meggyőző, természetes mozdulat. Az emberi lemondásnak ez a legspontánabb s egyben legőszintébb kifejezője. Sok legyintő kezet láttam már, de ilyen kifejezőt még soha. Igaz, a legyintő kezek rendszerint ráncos bőrfi, bütykös ujjú, elfáradt kezek, ez pedig félelmetes erejű munkáskéz . . . Miért legyint hát minduntalan? S vajon mióta legyint mindenre? — Nagyon boldog ember voltam — meséli Faka Rudolf. — A munka volt a mindenem. A parasztmunka. Nagyot szippant a cigarettából. A fUstöt elmerengve fújja ki. Gondolata emlékei között keresgél. — Nekem voltak a faluban a legszebb lovaim. Egy sárga és egy vörös. Nem is sajnáltam tőlük semmit. Hét hektár földünk volt. A feleségemmel ketten műveltük. Bizony, nem ültünk ölbe tett kézzel. De nem ám! Nem hajtott bennünket senki; mi magunk tudtuk, mikor mit kell tennünk. Meg is látszott ám a munkánk eredményei Szinte látom, amint keze a gyeplőt fogja, az eke szarvát tartja, vagy a vasvillát markolja. — Amink volt, nagyon nehezen szereztük. A gazdaságért éltünkhaltunk — mondja. Vagy nem is mondja: keserűn sóhajtja. Aztán újabb cigarettára gyújt, pedig az előzőt éppen most dobta el. Mintha a cigaretta füstjével akarná elhomályosítani a felsejlfi emlékeket. — Sosem hittem volna, hogy egyszer mindenemet elveszik — legyint megint és mosolyog. Igen, mosolyog: fájdalmasan és cinikusan. — Elvették? De hiszen beállt a szövetkezetbe. Aláirta ... Üjabb kézlegyintéssel vág a szavamba. De nem szól semmit. Hoszszasan néz maga elé, majd hirtelen ismét legyint egyet, mintha be akarná fejezni a témát. — Békényszerítettek — mondja inkább saját magának, mint nekem. — Addig gyötörtek, amíg meg nem törtek. Mindennap hivattak a községházára, hogy „meggyőzzenek". Csakhogy engem a parasztmunkához nem értő agitátorok frázisokkal nem tudtak meggyőzni. Én a tényekből ítéltem. Láttam, mi megy a falu szövetkezetében. Kik garázdálkodnak. Es hogy tönkretesznek mindent. Tudtam, mi lenne a lovaimból, ha beállnék a közösbe. Hogy néznének ki egy-két éven belül a földjeim. Nem. a szövetkezetről hallani sem akartam. Megesküdtem magamban, hogy léhűtőkre dolgozni nem fogok. Volt köztUk néhány rendes tag is, de becsületességgel nem mentek semmire. Inkább teljesítettem az embertelenül megszabott beszolgáltatás! k&ijlezettséget, de a magam nra akartam maradni. Miután látták, hogy nem állok kötélnek, mindennap behivattak egy-két órára. Volt úgy, hogy egész Idő alatt nem is szóltak hozzám. Csak amikor már megunták a várakozást, akkor engedtek haza. Többnyire délelőtt vagy délután hivatlak, amikor a legtöbb a munka. De én makacsul álltam a sarat. Pedig közben fenyegettek is. Azt mondták, hogy a rendszer ellensége vagyok és becsukatnak. A fiam továbbtanulását is megakadályozták, pe dlg nagyon jó feje volt. A tollat sokszor a kezembe nyomták, de csak nem írtam alá . . . Aztán megunták a dolgot. Elveszítették a türelmüket: nekem ugrottak és Utöttek-vertek. Érti? — néz rám, mintha egy pillanatra maga sem tudná elhinni, amit beszél. — Ütöttek verlek! — ismétli meg. — És rúgtak, mint a kutyát!! — borul el a hangja. Majd hatalmas lélegzetet vesz, de nem folytatja, csupán egy nagyot legyint. Karja most még hatalmasabbnak tűnik. Elképzelem, amint védekezésre emelte. Amint tenyerét a gyűlölettől ökölbe szorította, hogy csapást mérjen megalázóira. S elképzelem, amint ajkába harapva viszszarántja ezt az óriás kart, hogy megmarkolja a tollat s megadva magát, aláírja a belépési nyilatkozatot. — Nem tévedtem — szólt kissé megnyugodva. — Az egyik lovam még abban az évben felfordult. Teheneim is rövidesen úgy néztek ki, mint a csontváz. A földjeimen gyom termett. Évről évre roszszabbodott a helyzet. Nemegyszer fizetést se kaptunk. A vezetők közben cserélődtek. Megszedték magukat és távoztak. Pedig ők mind puszta kézzel jöttek a közösbe. Végül 1962-ben a szövetkezetet átvette az állam. Vagyis a parasztból napszámos lett a saját földjén. Azon, amelyért régen gürcölt. Aki semmit sem adott be, annak nem volt mit sajnálnia... Hát így volt — mondja beletörődve. — Napszámosként pedig nem akartam dolgozni a saját földemen. Köptem hát az egészre, s elmentem gyári munkásnak. Gondoltam, majd csak megszokom valahogy. Meg is szoktam. A vasdarabok emelgetése se nem roszszabb, se nem jobb, mint a zsákok cipelése. Egyik is nehéz, meg a másik is. De hát én a munkától sohasem féltem. Amíg ebben bízhatok — emeli fel karját, — addig valahogy majd csak megleszek. Aztán pedig lesz, ahogy lesz — legyint ugyanazzal a karjával, amelyet az Imént felemelt. — Bizony, csak ennek hiszek — mutatja felém feltört te nyerét. — Semmi másnak. Biztatom. Az elmúlt évek torzulásainak felszámolásáról beszélek neki. A megújhodási folyamatról. Arról, hogy a megbántott emberek ezrei nyerik vissza bizalmukat és ismét lelkesednek. Ű azonban csak legyint. Megingathatatlanul és meggyőzően. Elnézem hatalmas kezét. Kérgés tenyerét. Hiába igyekszem, nem tudom elképzelni, hogy legyintés helyett egyszer éljenző tapsra mozdítaná karját. FÜLÖP IMRE A

párizsi Kommün és a szovjethatalom létrejöttéből leszűrt történelmi tapasztalatok egyértelműen arra vallanak, hogy a polgári államgépezet szétzúzása nélkül lehetetlen létrehozni a szocialista államot. A Kömmün is, a szovjethatalom is a felvegyverzet proletáriátus állama: proletárdiktatúra volt. A nálunk negyvennyolc után kialakult népi demokrácia, bár létrejöttét nem előzték meg fegyveres konfliktusok, vérengzésig fajuló összecsapások, alkotmányos alapon jött létre, kétségtelenül ugyancsak az volt. Tisztában vagyunk azzal is, hogy az erőszak momentuma sem hiányzott. A népi milíciák jelenléte és készültsége erősen befolyásolta a letűnő osztályok magatartását, s a megkezdett politikai cselszövést már nem volt bátorságuk az erőszak eszközeivel folytatni. A marxizmus nem tagadja, s a tények alapján nem is tagadhatja a békés átmenet lehetőségét. Mindenesetre a békés átmenet lehetősége a kizsákmányoló osztályok ellenállásától függ. Egy bizonyos, hogy a kommunista pártok forradalmi politikai gyakorlatukban nem sok illúziót fűztek a polgári demokrácia intézményeihez. A Kommün és a szovjetek tapasztalatai alapján egyenest elvetették a parlamentarizmust, a törvényhozó és végrehajtó hatalom elválasztását és a bíróságok függetlenségét pedig összeegyeztethetetlennek tartották a szocializmus létével. A lengyelországi Dukla város közelében, a második világháborúban elesett csehszlovák katonáknak állítottak emléket. (n) Ha a Kommün és a szovjethatalom létrejöttének történelmi és társadalmi feltételeit vizsgáljuk, meggyőződésüket igazolva látjuk, s a szociáldemokrata opportunisták magatartása az európai országok polgári parlamentjeiben érthetővé teszi Marx és később Lenin ellenszenvét a parlamentarizmus ellen. Tapasztalataik és tanításuk alapján a proletáriátus forradalmi diktatúráját a legszélesebben értelmezett demokráciának tekintettük, melynek az a feladata, hogy elnyomja a volt elnyomókat, és megszervezze a szocialista népgazdaságot. A marxizmus megteremtői — s maga Lenin — sem láthatták előre a proletárdiktatúra fejlődésének minden részletét, még kevésbé annak esetleges buktatóit. De Marx, Engels és Lenin is az állam elhalásának, illetve „elalvásának" gondolatát hirdette, sőt Lenin, mivel a demokráciát is az állam egyik formájának, válfajának tartotta, egyenest a „demokrácia elalvásáról" beszélt. L

enin Engelsnek egy számunkra rendkívül fontos megállapítására hivatkozik, amit ugyan a polgári állammal kapcsolatban tett: „... az állam nemcsak a monarchiában, hanem a demokratikus köztársaságban is állam marad, azaz megtartja legfőbb megkülönböztető vonását: a tisztviselőket, a »társadalom szolgáit*, a társadalom szerveit a társadalom uraivá teszi". Amit Engels a polgári állammal kapcsolatban mondott, úgy látszik, érvényes végül a proletárállam szerveire is. Az állam a népi demokratikus köztársaságban is — bár merőben új jelenség és osztálytartalmát tekintve minőségileg magasabb rendű — bizonyos fajta tehetetlenséggel rendelkezik, melynek lényege az, hogy miután teljesítette az elnyomók elnyomását illető feladatát, az egyszer működésbe hozott gépezet látszólag megállíthatatlanul tovább működik. Az osztályharc kiéleződéséről alkotott elmélet ennek a legkézzelfoghatóbb bi zonyítéka. E gépezet lélektelen működésének megállítására vállalkozott pártunk, mikor meghirdette a megújhodási folyamatot. Lényegében az indokolatlanná vált elnyomó funkciók „elalvásáról", illetve „elaltatásáról" van szó, hiszen ezek az osztály nélküli társadalom létrejötte után a régi értelemben nemcsak indokolatlanná váL tak, hanem megengedhetetlen torzulásokhoz is vezettek. Vagyis elérkeztünk megint egy olyan történelmi pillanathoz, mikor az egész nép szükségszerűen élt az állam berendezésének meghatározására és irányítására való jogával. Az akcióprogramban javasolt intézkedések erősen emlékeztetnek a polgári demokratikus állam berendezésére. A törvényhozó és végrehajtó hatalom elválasztása, a bíróságok tényle^ ges függetlenítése, a szabad sajtó bevezetése olykor még aggodalmakra is okot ad. A végrehajtó és törvényhozó ha^ talom elválasztása, amit a polgári államban a polgárság és az arisztokrácia kompromisszuma indokolt, s ezért a szocialista állammal összeegyeztethetetlen, manapság más okokban leli indokoltságát, elsősorban ls a közvetlen demokrácia megvalósításának lehetetlenségében — s részben így volt már a polgári állam létrehozásának idején is. A keserű tapasztalatok kényszerítenek bennünket arra, hogy az osztály nélküli társadalom keretén belül mindenki számára biztosítsuk a demokráciát, azaz olyan államberendezést hozzunk létre, ahol minden intézmény és minden tisztségviselő jogkörét és kötelességeit törvény szabja meg, s ugyancsak törvények szabják meg a polgárok szabadságjoga^ it és kötelességeit is. I

'gy a polgári demokrácia vívmányainak beépítés® a szocializmus szervezetébe nemhogy veszélyes, hanem egyenest szükségszerű, megfelel a történelem dialektikájának s a dialektikus, logika egyik alapvető törvényének: a tagadás tagadásának. A Nemzeti Frontban tömörült társadalmi szervezetek és politikai pártok nem a hatalomért marakodnak, hanem a ténylegesen létező társadalmi részérdekeket képviselik és érvényesítik, nem a szocializmus ellenében, hanem annak érdekében. így a polgárok passzív és aktív választójogának érvényesítése, képviseleti szerveinek, s a törvényhozó testületek működése s a végrehajtó hatalom gyakorlása is ilyen értelemben és ilyen szellemben hat. A párt vezető és ihlető szerepe ebben a folyamatban az első pillanattól kezdve kétségtelen, s ez önmagában véve eleve megszabja, miként kell értelmezni a demokratizálás folyamatát. BÁBI TIBOR (Folytatás az 1. oldalról.) gyelem gúzsba kötötte az ellenőrző szervek kezét is. Ha másként vélekedtek, az ellentétes véleménnyel nem léphettek a nyilvánosság elé. S arra még a legmerészebb álmodozók sem mertek gondolni, hogy egyszer arra is sor kerül, hogy a párt politikáját maga a nép is ellenőrizheti. CSAK MOST TUDJUK igazán felmérni, hogy a januári fordulat mi mindentől szabadított meg bennünket. Nem kell már attól félnünk, hogy beszélünk. Nem élünk rettegésben. Nyugodtan dolgozhatunk, s számunkra most ez a fontos. Csak most tudjuk igazán tudatosítani magunkban, hogy a progresszív erőként fellépő központi bizottsági és elnökségi tagoknak mennyi bátorságra, kitartásra volt szükségük, hogy elsősorban a párton belül — az érvek erejével s nem erőszakkal — vívják meg ádáz csatájukat a konzervatív erőkkel, s a rendőri-bürokratikus rendszer helyett új módszerek érvényesítésével tisztítsuk meg az országot a múlt hibáitól, s a szabadságjogok biztosításával tegyük szabaddá a társadalom alkotó erőit. Január óta hazánkban — eltekintve attól a néhány hétig tartó feszültségtől, amikor sorozatos támadások érték megújhodó társadalmunkat — mindent megnyugvással fogadtunk. A lakosság többsége nemcsak helyeselte a fejleményeket, hanem nyíltan kiállt a kommunista párt s annak dubčeki vezetése mellett. Magáévá tette a párt politikáját, elismerte a Éljünk a lehetőségekkel párt vezető szerepét. S az újabb megnyugvás most következett be, amikor nyilvánosságra hozták az új alapszabályzat tervezetét. Ami a megújhodás kezdeti időszakában gyakorlattá kezdett válni, azt az alapszabályzat, a kommunisták törvénye szentesíti. Kidomborítja pártunknak a néppárt jellegét. A kommunista párt már nemcsak a munkásosztály, a kommunisták pártja, mert a társadalom élcsapataként a nép és a haladás szolgálatában látja legfontosabb küldetését. S e célkitűzésnek megfelelően módosítja a kommunisták bel9ő törvényét. Ami azelőtt merész elképzelés és ábránd lehetett, most valósággá válik. Mert az alapszabályzat kimondja: Vajon a párt tevékenysége megfelel-e a program célkitűzéseinek, a szervezetek és a szervek politikája reagál-e a szocialista társadalom szükségleteire, hogyan teljesítik a párt alapszabályzatát és a pártmunka milyen módszereit alkalmazzák — mindezt felülvizsgálja a párt ellenőrző rendszere, mégpedig (aminek azelőtt nem voltunk tanúi): a tagoknak, valamennyi fokú pártszervezetnek és szervnek önellenőrzése, elősorban a/bírálat és az önbírálat fejlesztésével, az ellenőrző és revíziós bizottságok f ü g g e t 1 e n rendszere és a társadalom nyilvános ellenőrzése révén. ERRE MÉG NEM VOLT PÉLDA. S nálunk ez már a gyakorlat kérdése. Ez Is Igazolja azt a tételt, hogy a szocializmus építésében sajátos úton haladunk. A nép ellenőrzésére azért is van szükségünk, hogy elért vívmányaink felett ne csak éberen őrködjünk, hanem éljünk is velük, még többet érjünk el — még nagyobb legyen a demokrácia, s még gazdagabbak legyünk. Azonban nem elég csak ellenőrizni az új politika érvényesítését és botrányosan lejáratni azokat, akikben a megújhodás akadályozóit látjuk vagy véljük látni, hanem magunkat is önellenőrzés alá kell vetnünk, hogy valóban megteszünk-e mindent, amit tőlünk az új életforma, életkörülmények megkövetelnek. Az ország lakossága többségének már nem egyszer kinyilvánított egysége, az új politikával kapcsolatos követelmények hangoztatása még nem minden. Mert nem lennénk igazságosak, ha nem ismernénk el, hogy az úgynevezett egységen belül különböző nézetek uralkodnak. Nem elégedhetünk meg csupán azzal, hogy az „egy nyelven beszélő" vezetők csoportja kaparja ki a tűzből számunkra a sült gesztenyét, hogy csak őket ellenőrizzük, megtesznek-e mindent az érdekünkben. Ehhez a nagy munkához mindnyájunknak hozzá kell járulnunk. VÉGRE TUDATOSÍTANUNK KELL, hogy Szlovákiában egy kissé más a demokratizálódás, mint a cseh országrészekben. Itt; ha nem ls elsősorban, de a leggyakrabban a nemzetiségi kérdés, a föderáció megoldásának szemüvegén keresztül tekintünk a megújhodási folyamatra. Ez igen fontos, komoly kérdés, de csak szerves részét képezheti a legfontosabb probléma, a megújhodás folyamatának. Megelégedhetünk-e azzal, ha mindig arra várunk, hogy a legújabb fejleményekről hogyan nyilatkoznak az országvezetők, Dubček, Svoboda, Smrkovský, Husák, Císaf, Sík? Szlovákiában az elvtársak oly kevesen és ritkán lépnek a nyilvánosság elé, pedig itt ls vannak igen komoly problémák, melyekről nyíltan, az emberek előtt kellene beszélniük, nyilatkozniuk, hogyan kívánják azokat megoldani. Nem várhatunk mindent csak Prágától! Megragadják a figyelmünket az újságokban közölt hírek is: a csehországi választókörzetekben lemondatják a bizalmat vesztett képviselőket, pótválasztásokat írnak kl, hogy a választásokig olyan ember képviselje őket, akiben nemcsak megbíznak, hanem valóban képes arra, hogy képviselje őket — hiszen azért képviselő! —, és tevékenyen hozzájáruljon olyan döntések meghozatalához, melyek összhangban vannak a nép akaratával, érdekével. Ilyen hírek olvasásakor csak arra gondolunk: Szlovákiában nincsenek ilyen esetek? S aztán hallgatunk, mert nem akarunk senkit sem „megsérteni, elfűrészelni", ha eddig kibírtuk vele, kibírjuk az új választásokig! Ez csak kis eset az önellenőrzés gyakorlására, annak tudatosítására, hogy az új, a megújhodás érdekében még nem tettünk meg mindent, amit megtehettünk volna, hogy nem szabad egy helyben topognunk, várakozási álláspontra helyezkednünk. Nem lehet számunkra közömbös, hogy a párt- és államgépezet minden fokán kl dönt rólunk, s hogy az illető valóban a dubčeki vezetés híve-e, mely manapság már nemcsak nálunk, hanem az egész világon ilyen vagy olyan értelemben fogalommá vált. HA A NYILVÁNOS ELLENŐRZÉS párosul az önellenőrzéssel — a hatás kedvéért ez is lehet nyilvános —, csak akkor mondhatjuk magunkról: jó munkát végeztünk, megtettünk mindent, amit tehettünk, mi is hozzájárultunk ahhoz az újhoz, amit megújhodásnak nevezünk, s hogy tevékeny részeseivé válunk pártunk törekvésének, amit az akcióprogram a következő szavakkal fejez ki: „Meg akarjuk teremteni a feltételeket ahhoz, hogy minden becsületes polgár, akinek szívén fekszik a szocializmus ügye, érezze, hogy a sorsának ura ebben az országban, hazájában, s érezze, hogy szükség van rá, hogy számítanak rá ... Senki sem bocsáthatná meg nekünk, ha ezt elmulasztanánk, ha lehetőségeinkről lemondanánk" Csak élnünk kell az akcióprogram és alapszabályzat adta lehetőségekkel, és nyert ügyünk van. PETRÖCI BÁLINT 1968. VIII. 13.