Új Szó, 1968. július (21. évfolyam, 180-210. szám)

1968-07-07 / 186. szám, vasárnap

A könyörtelen vámszedő A

NAPOKBAN befutottam a fél országot. A vámszedő azonban — az idei nagy szárazság — mindenütt a nyomomban v Járt. Szedi a maga jussát, a vámot a termésből, a Sajó völgyében éppúgy, mint a Csallóközben vagy a Mátyus-föld rónáin. Rossz, száraz esztendő az idei. Régen volt ennyire mostoha az időjárás. Nem volt jó a tavasz, elmaradt az annyira várt aranyat érő kiadós májusi eső, a június sem hozott semmi jót, sőt... Különösen Szlovákia déli járásaira „szakadt rá" a perzselő kánikula. És a föld művelői jóformán tehetetlenek az aszaló, fonnyasztó hőséggel, a földet repedeztető szárazsággal szemben: kiszolgáltatottjai a nagy vámszedőnek. A jelek és az eddigi tapasztalatok azt bizonyítják, hogy az idén nagy lesz a vám, igen nagy. A nyugat-szlovákiai kerületben — a szakemberek becslése szerint — a búza hozama átlag 8—10 mázsával, az árpáé 10—12 mázsával marad a múlt esztendei hektárhozamok alatt. A forróságot, szárazságot megsínylik a kapások, az ipari növények, kevés lesz a széna, a takarmányféleség. Újból csak a szakemberek állítják, hogyha tovább tartja magát a szinte trópusi nyár, 80—100 mázsával kevesebb lesz cukorrépából a hektárhozam, mint amennyi a múlt esztendőben volt. És a takarmány? Ezer tonnákban lehetne csak kifejezni 'tárt. A közép-szlovák kerületből érkezett hírek sem biztatóak: a jelenlegi helyzet alapján ítélve búzából 8—9, árpából 3—4 mázsával maradnak a tervezett hektárhozamok alatt. Takarmányféleségekből a második kaszálásra már nem is igen számítanak. A kelet-szlovákiai kerületből nem is olyan régen még biztató híreket kaptunk: június első felében azt rebesgették, hogyha nem jön valami közbe, az idei aratás gazdagabb lesz a múlt esztendeinél is. Sajnos az a „valami" — amitől tartottak —, mégis csak közbejött. A kassai, a tőketerebesi, a nagymihályi járásokban már csak 11—16 mázsás hektárhozamokat emlegetnek. A tervezett hektárhozamok 30 százalékát elviszi a vámszedő. Mindent egybevetve: Szlovákiában előreláthatólag több mint félmillió tonna gabonanemű és megközelítőleg 800 000 tonna takarmányféleség keriil a veszteséglistára. S

ZOMORÚ, elkeserítő bilancia, ide még nem értünk a végére. Azt tartja a közmondás, hogy a baj sohasem jár egyedül. A nagy szárazság miatt elszaporodtak a növényi kártevők ts. A cukorrépát, hüvelyeseket, a hereféléket, sőt, amire még nem volt példa, helyenként a gabonaféléket is ellepte a levéltetü. V Igaz, harcba szólították ellenük,az Agrolet légiflottát. A leghatá. sósabb permetanyagot használták fel. Az eredmény meg is mutatkozott. Csak az a baj, hogy ez a védekezési módszer még drága mulatság: egy-egy hektár fertőtlenítése közel 100 koronába kerül. Ezek azok a puszta tények, amelyek elgondolkozásia késztetik az embert. Ahogy a szárazságtól meggyötört vidékeket jártam, nem bírtam szabadulni a gondolattól: vajon helyesen tesszük-e, ha most minden rosszat a természet, a mostoha időjárás rovására írunk. Hát az ember? Ennyire tehetetlenek, kiszolgáltatottak? Üldögéltem a Sajó partján, néztem a bővizű Rimát, keresztülrobogtam a Garam hídján, mennyi rengeteg vízi Ügyesen felhasználva jó „fegyver" lehetne a szárazság ellen. Micsoda óriási területeket lehetne öntözni a tengernyi vízzel. Csakhogy erre már előbb kellett volna gondolni. Nem is nekem, hanem azoknak, akiknek a gondjára volt bízva az ország, a mezőgazdaság sorsa, jövője. Sajnos a mezőgazdaságnál minden előbbre való volt. És most jön a vámszedő. .. Fizetünk, mert erőtlenek, tehetetlenek vagyunk vele szemben: óriási vámot fizetünk a mulasztásokért. K

EVÉS LESZ a kenyérnekvaló. Ezt már tudjuk. Takarmány sem lesz elég. Ezt is tudomásul kell vennünk. Takarmány nélkül viszont nincs mezőgazdaság. Ezt is megtanultuk már. Hát hol a kiút? Csökkenteni kell a jószágállományt — mondják egyesek. Igen ám, de ez sem olyan egyszerű. Furcsa helyzet alakult ki a hízójószág értékesítése terén. Nagyobb a kínálat, mint a kereslet. Emlékezzünk csak egy kicsit vissza: nem volt még az olyan nagyon régen, amikor azt hajtogattuk, hogy nincs elég hús. Nincs, mert keveset termelt a mezőgazdaság. Baj volt ez, nagy baj. A mezőgazdaság azonban lassancskán mégiscsak talpra állt. Valahol azonban ezzel nem számoltak eléggé. A „csoda" ennek ellenére is megtörtént. A gond azonban továbbra is gond maradt, csak más tartalommal. Most már van elég hús, kínálja, eladná a mezőgazdaság, de egyszerűen nem tudunk mit kezdeni vele. És miért nem? Azért, mert elfelejtettünk megfelelő feldolgozó üzemeket építeni. Vegyük csak példának a múlt hónapot: Szlovákiában júniusra 12 330 tonna vágómarha és 11970 tonna hízósertés felvásárlását terveztük. Igen, de a kínálat jóval nagyobb volt: vágómarhából 16 500 tonna, hízósertésből 13 500 tonna. Az összevetés után az ember azt hinné, hogy ennek a gyarapodásnak csak örülni lehet. A valóság azonban mást bizonyít: gond ez is. És ennek is elsősorban a termelők, a mezőgazdasági üzemek látják kárát. Nyakukon a szárazság, minden szál takarmány aranyat ér most.. És nekik még a vágásra kész hízott jószágot is etetniük kell. A felvásárlóknak egyszerűen nem kell a hús. A termelőnek viszont továbbra is etetnie kell, habár nem szed magára már semmit a hízómarha. így megy el a takamány haszontalanul. S

ZÁZ SZÖNAK IS egv a vége: nagy hibát követtünk el, amikor évtizedeken át csak félvállról kezeltük a mezőgazdaságot. Erre már magunk is rájöttünk. Sajnos azonban igen borsos a tandíj, még ma is fizetjük a vámot a sorozatos mulasztásokért. És a vámszedő szigorú, könyörtelen, nem lehet vele alkudozni. SZARKA ISTVÁN ZIKMUND + HANZELKA Szacsithanandom úr nyilván nagyon pontos ember. Hat órakor másodpercre ott állt a hinduista ásram kapuja előtt Amint észrevett bennünket, már tolakodott is felénk, hogy a tömegben valahogy ne veszítsen szeme elől. — Talán elmondanék egyet-mást Guribaláról, mielőtt megismerkednének vele. Lehet, hogy különcnek fogják tartani, mivel európai létére áttért a hitünkre. Már régóta ismerem és meggyőződésem, hogy boldog közöttünk. Valaha buddhista volt, szerzetes nevén Njana Kettónak hívták, de aztán kitört a háború. Indiában érte, a többi némettel együtt internálták — Déhrádúnba került s ott tért ót a hinduista vallásra. Attól az időtől fogva Guribala a neve, ami annyit jelent, Jámbor anya fia. Épp amott jön az a fehér szakállas . . . Elébe futott. Ebben a pillanatban az öreg is észrevett bennünket, s pillantásából úgy látszott, hogy nem túlságosan örvend a velünk való találkozásnak. — Guribala vagyok, — mutatkozott be és kezet nyújtott. — Gyerünk a teaházba, van egy kis időm. Nem maguk azok, akik néhány hete jártak itt? Silva őrmester beszélte, hogy az őserdőn át négy európai érkezett ide autóbuszon. Micsoda? Prágaiak? Akkor miért beszélünk angolul? Hisz úgyszólván földiek vagyunk ! Mintha kicserélték volna. Aranykeretes szemüvege mögött felcsillant a szeme. — Berlinben születtem, de mikor a nácik elkezdtek garázdálkodni, kereket oldottam. Látni se bírtam barna ingüket, meg tükörfényes csizmájukat. Akkortájt huszonkilenc éves voltam, most ötvenöt felé járok, hogy repül az idő! Hogy jártam-e azóta Németországban? lártam. öt esztendővel ezelőtt. Ott él az édesanyám. De hamarosan megint felszedtem a sátorfámat. Hiába, oda az ifjúságom, az ismerőseim, az már nem az én hazám. Látják, ilyen az emberi sors, hogy is jutott volna valaha eszembe, mikor harmincötben a barna pestis elől menekültem, hogy éppen itt lelek békére . . . — ... a parázsonjárók között. — Ha úgy tetszik, a parázsonjárók között. Rejtélyes eltűnés Feltettük neki a kérdést, tud-e valamit a parázsonjárásról. Elkomolyodott. — Valamit tudok — válaszolta. — Magam is járok parázson. Tekintetünk akaratlanul meztelen lábára siklott, nyoma sem volt rajta égési sebek forradásainak. Mielőtt szóhoz juthattunk volna, a legváratlanabb módon folytatta. — Olyan éhes vagyok, akár a farkas. Gyerünk a teáházba, egyszer már hívtam magukat. A teaház egy pálmalevelekböl összeeszkábált fészer volt.' Míg Guribala el nem fogyasztotta laskatésztás halkárhiját, nem lehetett vele szót váltoni. Aztán rágyújtott egy fekete szűzdohányból készült szivarra, nagyot szippantott belőle s rágyújtott egy dalra. Mintha nem a kataragamai teaházban ülnénk, hanem egy hamburgi kikötői kocsmában: „W er wird dasalles bezahlen, wer liatdas a 11 e s b e s t e 11

1..." Teáscsészéje után nyúlt, kortyintott egyet, de nyomban le is tette a csészét és felsziszszent: — Donnerwetter, de forró! — Hát a parázs, amelyen jár? Talán némileg több irónia volt a kérdésben, mint amenynyit megérdemelt volna. A gondtalan német bonviván helyett váratlanul egy szigorú GURIBALA alias SCHÖNFELD A JÁMBOR ANYA FIA (A szerzők felvétele). hinduista szádhú ült az asztalnál. — Ezt ne keverjék össze, meine Herren! Nem vagyok olyan naiv, hogy csodákban higgyek. De egyet jegyezzenek meg: ha az ember mezítláb akar végigmenni a parázsszőnyegen, ahhoz nem csak hitre, hanem jó adag technikára is szüksége van. Ám a technikát sem szabad túlbecsülni. Ha valaki hit nélkül vág neki, úgy jár, mint az a vén bolond Robinson. Metodista lelkész Hattonból, egy kissé fanatikus. Hóbortos misszionárius. Egyszer a perahera előtt érkezett ide s egészen belebolondult a parázsonjárásba. Közelebb húzta teáscsészéjét, egy pillanatig a tenyerével méregette az ital hőfokát, aztán elégedetten kortyintott. — Hiába próbáltam róla lebeszélni. Jómagam az utolsó pillanatig sosem tudom, rálépek-e a parázsszőnyegre. Betartom a szigorú tizennégy napos böjtött, megkérdem a csillagokat a legalkamasabb pillanat felől — de a legfontosabb számomra, vajon érzek-e sugallatot. Ha nem — nem lépek a parázsra. Ha viszont igen — felpattanok, s nincs az az erő a világon, amely megállítana. Akkor is így történt. Megkérdeztem a sugallatot, s nyugodtan végig is sétáltam a parázsszőnyegen. Alig tértem vissza a szentélyből, megpillantottam Robinsont; kezében zokni — a sok ezer búcsújáró között egyedül félt mezítláb nekivágni a parázsnak. Szeme kimeredt. Felkiáltottam, de már késő volt. Rálépett a parázsszőnyegre és elfogta a pánik. Ahelyett, hogy egyenesen a másik vége felé tartott volna — a parázssáv nem hosszabb hat-hét méternél, ugrálni és táncolni kezdett rajta. Csúnyán összeégette magát. Ez egyébként megesik, alighanem ma éjszaka is, ezért van előkészítve a templomban a kókušzolajfürdő. Robinson azonban rémületében egyenesen a folyóba rohant. Képzelhetik: víz a másod-, harmadfokú égési sebekre! S mindehhez még az a vallási szektája kis híján szentté avatta. Azt mondták, hogy rejtélyesen eltűnt. Szó, ami szó, néhány hétre csakugyan eltűnt, de a colombói kórházban. Három hónapig tartott, míg úgy-ahogy meggyógyult. A z egyetlen igazi hinduista — Figyelnek rám? — Kérem, mit mondott? — Hogy mindezt elrontják és profanizálják. A világi hatalom. A folyónak ezen az oldalán emberemlékezet óta ml voltunk az urak, s az állam semmibe sem dughatta bele az orrát. Most pedig még a parázsonjáráshoz is hatósági engedélyt kell kérnünk. Sőt, még az órát is megszabják, mikor kezdhetjük a szertartást. Parázson mindig csak tamilok, hinduistók jártak. Elvégre Skanda a hinduisták istene. Most meg mindenféle szingaléz, buddhista, sőt muzulmán is idetolakszik Skanda istenhez, mintha az ö istenük volna. Egyre többen akarnak parázson járni. Mára is több mint százan jelentkeztek, köztük még fehérnépek is. Az egész szertartás kezd látványossággá fajulni. Ha nem lennénk oly messze Colombótól, a Tourist department azokat a kelekótya európai turistákat is ideküldené, akik a világon semmit se tisztelnek . .. —> Már megbocsásson, de hát elvégre mi is európaiak vagyunk s maga is ... — Micsoda, hogy én?! Jegyezzék meg maguknak, Kataragamában én vagyok az egyetlen igazi hinduista! Der einzige echte Hindu in Kataragama bin ich! Olybá tűnik, túlbecsültük azoknak a kötelékeknek a szilárdságát, amelyek a Brandenburgi kapu körüli városhoz fűzik. Talán mert az édesanyját emlegette, vagy nótára gyújtott a teaházban. De hisz Szacsithanandom úrtól megtudtuk, hogy a Jámbor anya fiát, mielőtt felvette volna a buddhista N j a n a Kettő nevét, Schönfeldnek hívták. S hogy a bátyja Colombóban dolgozik, mint a Német Szövetségi Köztársaság nagykövetségének kereskedelmi attaséja. S hogy a két ember alig ismeri egymást. De hát ismeri Guribala önmagát? Amikor „mi"-t mondott, alighanem a kataragamai vallásos elöljárókra gondolt. Szidta a világi hatalmat, amely azonban megengedte, hogy itt-tartózkodjék az Indiai-óceánnak ezen a szigetén, ahol állítólag boldognak érzi magát. Hát nem egészen logikus, hogy ez a hihetetlenül kalandos élet két- vagy háromfelé hasította személyiségét, összeelegyítette benne az európai realitásérzéket a hinduista fatalizmussal, a jószívűséget és a humorérzéket a fanatizmussal, a józan önellenőrzést a hisztériával? — Jegyezzék meg maguknak, közeleg mór a világ pusztulása, nemsokára elérkezik a kalijuga utolsó ciklusa. Európában az egész a reneszánsszal kezdődött. Az újjászületéssel. Micsoda esztelenség! Európa akkor tagadta meg első ízben istenét. Akkor kezdődött az álnok demokráciának és a szocializmusnak tragikus lánca. Ugyanez folyt le Indiában is. S ez az oka a zavaroknak világszerte. A kultúra helyett civilizáció. A törvény helyett anarchia. A humanizmus helyett Hitler és koncentrációs táborok. Higygyék el, a vég közel van. Megkezdődött kalijuga utolsó ciklusa ... A folyóhoz értünk. A távoli szentjánosbogarak tüzekké terebélyesedtek, amelyek felett ott terjengett a főtt rizs illata. — Ai éjszakai perahera csak vagy egy óra múltva kezdődik, — folytatta váratlanul egészen más hangon Guribala. — Körülbelül tíz óra tájban ér véget. Aztán lepihenhetnének egy kicsit. Reggel óta már biztosan elegük van a lótás-futásból. Nyugodtan visszamehetnek még a resthousukba is. Éjfél után vagy egy órával ébresztessék fel magukat, semmit se veszítenek. A máglyát csak két órakor gyújtatom meg. Minden jót kívánok. Auf Wiederseh'nl S szellemként tűnt el a sötétben. BABOS LÁSZLÓ fordítása