Új Szó, 1968. július (21. évfolyam, 180-210. szám)

1968-07-05 / 184. szám, péntek

A NAP az egyfk, egy rózsa a másik pólusa annak az ívfénynek, amely fémszálként izzik a nyárban, sárgára fonnyasztva a leveleket; a szemem láttára tekeredik le, színes menetet vágva a levegőbe az akáclevál, ügy csavarodva lejjebb és lejjebb, mint anyókák a halálba. Fejünk fölött kékfémű ég-harang szól, (fényköteleken himbálják), s mi fényesre kent izmokkal iramlunk a gyepen. A stadion bejáratánál számtalan gépkocsi áll, az edzőé ls, a meggypiros. Olykor leköpik a rebbelis-szurkolók. A tribünön magukba roskadtan gubbasztanak a feleségek, mint a tyúkok. A vereség mindig fájdalom. Van egy nőszurkolónk, huszonkét éves, meddő, s aki belekóstolt már az ország legmagasabb szintű bajnokságának légkörébe, az őt is megkóstolhatja, nem kell hadakoznia érte, felajánlja magát és igazán csinos. Engem különösebben nem izgat, szeretem viszont Zsuzsát, a táncosnőt, de ő nem hitt nekem, pedig naplót vezettem a portyákon, s akkor is, ha ő járt idegenben; a többiek gúnyolódtak, én pedig csak körmöltem: „Zsuzsi, itt az este, és én csak rád gondolok, esik az eső, fúj a szél, az esernyőd lehetnék legalább." A táncosnők? A hópihe-lebegésü, súiytaian lányokat alig érezni a színpadon, olyan könnyedek, olyan finomak, s amikor lábuk a deszkára ér, annyit hallunk csak, mint amikor a hópehely a földre hull; a súlyosabbak, a vaskosaoóak a párátlehelők fizikai produkcióvá teszik e művészeti ágat; van azonban e két véglet között egy típus, ilyen volt Zsuzsa. Egyszer csókoltam meg, áprilisban, zápor után, csuromvizesen, s örömömben felszálltam, akár a léggömb, ezentúl még jobban ment a naplóírás, a portyákon ismét körmöltem: „Zsuzsi, itt az este, és én csak rád gondolok, az esernyőd lehetnék legaláob" Egy tejfehér napon képeslapot ka(>tam tőle Franciaországból. A lap gyönyörű volt; kikötő, hajók, sirályok. A szöveg elkeserítő: „Fejezzük be, a szegfű sem lobog örökké". Elkábítottak e sorok, hiába bizonygattam, hogy a szegfű igazán kialszik, hiszen nemsokára megszólalnak az ősz picurka eső-tilinkói. így van ez már kezdettől fogva; a föld forog, akár egy köszörűkő, amit nem lehet megállítani, folyvást változik minden, decemberbon hótollú madarak surrognak, júliusban pedig még sugárból font ívfény perzselt! Eleinte a füstölgő felhőket bámultam az égi kikötőben, érkeztek-távoztak mint a hajók, és sóhajtoztam, mert nem jó egyedül. Később fedeztem fel az ember tulajdonképpen sosincs magában, mint ahogyan az éghez is felhők, a fákhoz levelek, a vizekhez halak és kagylók tartoznak. Zsuzsa elment, de itt maradtak és várnak rám a gyep füvei, engedelmesen tartva kis hátukat a talpam alá, itt maradt a labda, oda repül, ahová én akarom, s a zuhany ezután is megsimogat. Felejteni nem könnyű, s azt hiszem, nem is lehet, az esernyőkről bizonyára ezután ís Zsuzsa gyullad ki bennem, s az az áprilisi zápor. Az edzü legszívesebben kiszedné, s összegyömöszölné idegeinket a mecss előtt, elzárná valami dobozba, s csak az öltözőben adná vissza ismét. Kikapcsolódásként vízilabda-mérkőzésre vittek egy vasárnap délelőtt. A medence körüli fákon a nyár madárcsengetyűí szóltak. A vízifiúkat mindig tiszteltein és szerettem; keserves sport az övék, de szép. A vízből kifeszülve nemcsak az izmok, még az erek játékát is látni. Kirajzolódnak a karra, mint viharban az ég lemezére a villám. Ki hitte volna, hogy itt, a medence szélén látom meg a sárgaruhás lányt? Eszeveszetten szóltak a nyár madárcsengetyűí, nem tudom, miért néztem éppen arra, de valami odaforgatta a fejem, s nem tudtam többé a vízbőrű labdára ügyelni. Szemeim pillanatonként röpítették felé nyilaimat, s közben megteltem valami ^ Ismeretlen érzéssel, ami a rendkívüli dolgok velejárója. Egyszer ő is rám tekintett, és ettől százezer voltra töltődtem, ha bekapcsolnának az űr fényhálózatába, a Fiastyúk is ragyogna tőlem. Rám nézett, s ez még akkor is jó volt, ha csupán anynyit tett, hogy a rápattogó nyilakból visszahajított egy nyalábot. Felejteni nem könnyű, de azt hiszem, lehet, mert én akkor nem gondoltam Zsuzsára, az esernyőre s az áprilisi záporra sem. ű AZ, ő az, ujjongtak a hajszálaim ls, ő az, aki szeret majd, aki lágyabban simogat mint a zuhany. A vízilabdázók dagadó Izmokkal másztak ki a vízből, a közönség szállngózni kezdett kifelé, mint a hó. A sárgaruhás lány várt. Lám, engem vári Oda kell futnom hozzá, s elmondanom, hogy már a vesék és a hajszálaim ls tudnak róla, ő lesz az, aki szeretni fog lágyabban simogat majd a zuhanynál ls. Ha nem hiszi, hallgatózzon az erek f telefondrótjain. El kell mondanom, bogy én Igazán nem akartam arra nézSzabó Gyula: Anya gyermekével (Fametszet, 19591 „En balösszekötő vagyok, de ha az edző megkívánja, akár jobbszélsőt is játszom. Vasárnap sárga ruhában ültél a vízilabda meccsen. A póló érdekes sportág, még az erek játékát is nyomon követhetjük a víz-szikrájú izmokon, de én nem tudtam a játékot követni. Azóta bennem illatozol, ezer jácintként. Már a szívemmel is látlak. Nagyon foglak szeretni. Ne haragudj e furcsa mondatokért. A szerelem nem lehet bűn. Én nem akartam odanézni, tle valami mindig odaforgatta a fejem. A világ azóta fényszögekkel kivert teknő, pőrén, véresen pörget benne a reménytelenség. Nagyon sokat szeretnék veled lenni." A lány a kulcsokkal babrált. Sokára szólalt meg. — Carmennek hívnak. Péter szeret A fényképét mindig magammal hordom. Nem találkozhatunk. Majd ha Pétert nem szeretem már, csak akkor. — És az mikor lesz? — Nem tudom. Talán akkor, ha veled megyek szívesebben a ligeti fák alatt. — És az mikor lesz? Holnap? Egy esztendő múlva? — Nem tudom. Azt nem lehet tudnL — Zsuzsa szép lány volt, egy áprilisi záporban csókoltam meg, de már csak rád gondolok. — Én szeretem Pétert. Jó, ha barna tenyerében elbújik a kezem. — Elkeserítő. A fájdalomtól elgörbül az einher szíve. írhatok néha legalább levelet? — írhatsz. — Bekukkanthatok az ablakodon? — Kukkants. — És most? Odaadhatom a szegfűt? — A virágokat szívből szeretem. Az Ibolyát és a tulipánt mindenekfölött, _> A szegfűt is. A legfinomabb illatokból készül. Láthatatlan, kellemes belegim-, gyölődni. V , AZTÁN ismét megcsendültek a kulcsok, nyikorogva tárult ki a rézszínú kapu. Nem felejthet el, figyelmezteti a szegfű. A kékszívű éjszakában már nemcsak a szél fütyörészett. Kedves Carmen! Mindig őszinte voltam, így most Is elmondom, legszívesebben elfelejtenélek. Nehéz így élni, ha máshoz simulsz mint szélben a falevelek. A múltkor majdnem belehaltam, mikor láttam, s azt hiszem, most már tudom, mi a szerelem. Szomorú dolog nagyon az ember csak sóhajtozik, s végül is mit ér vele? — semmit, talán még akkor sem, ha saját sóhaját is a vitorlájába fogja. Egészen közelről szemléltem edzésen Pétert, gondoltam, megnézem, kit is szeretsz tulajdonképpen, s azóta még komorabb vagyok. Nincs semmi reményem, remek srác. vastag karú, a háta széles, mintha asztai lenne, a legapróbb izmait is látni. Amikor kit

^;.^, dob, végighullámzik testén az erff amely végül is a bicepszébe gyülemlik, cseng-bong a kapufa, ha a labda eltalálja, majdnem kibillen a vízből. Szemüvegét a medence szélére teszi. Eggyel több okod van rá, hogy 'szeresd, hiszen egy picit szánod is. Bizonyára jól táncol és ügyes a szerelemben ls. Én mindössze egyszer csókoltam meg Zsuzsát. De talán nem őszintébb mint én, és talán nem jobb, én mindenkit szeretek, még az oroszlánokat is. Elmentem az ablakod elé, a cipőm alaposan kifényesítettem, ha találkoznánk, s ha rám tekintesz, legalább az Ingyen szép. A kapu sehogysem illik hozzád, te könnyűlábú vagy, az nehézsóhajú, vagy talán inégis? ülyan mint egy anyóka? Féltve enged ki reggel a fénybe, s boldogan vár vissza délutáu, nekifeszítve málló hátát a süvítő szeleknek. Meggyúltak a csillagtüzek, pernyeként szállt le az est, és én izgatottan kémleltem az ablakod. Ha megvillantál mögötte, elöntött a forróság, de ha elgondoltam, hogy a futballpályák bírói is (akikről sohasem tudja az ember, hogy nadrágjuk pantalló-e már, vagy még nem) éppen így állhatnának az üveg mögé, mert éppen annyi közük van hozzád nekik is, mit nekem, olyan sivárrá és szárazzá váltam, mint a sivatagok, minden homokszemcsém égetett, s legszívesebben semmi közöm nem lett volna ehhez a légburokhoz, amelyben élek." A levélre rajzoltam egy virágot, négy levele volt és négy szirma, s olyan kis cserépbe gyömöszöltem, hogy a valóságban bele sem fért volna, de a rajzokon minden lehetséges, és a levelekben is, meg a koponya csontfalai mögött is, és ez a jó, mert különben nyolcszor haltam volna meg szomorúságtól és tízszer a fájdalomtól, de így mindig van remény, van hit, mindig akad egy energiaforrás valahol a testben. Reggelenként rámosolygunk a napra, amely forogni kezd, mint hajdan a vízimalmok kerekei, ránk fröccsenti sugarait, s elhiteti: a játék élőiről kezdődik, ismét van esélye mindenkinek. (Folytat&a a holnapi számunkban.) 0 VII 1 BATTA GYÖRGY: nl, de valami odaforgatta a fejem. El kell mesélnem, hogy van egy patak, amelynek partján mindössze egyetlen gólyahír lobog, de az éppen olyan színű, mint a ruhája; elmegyünk majd oda, márciusban, ha szétmálltak a tél fehér szőnyegei. Nem indultam felé, mert féltem, ösztönösen: most még nem veszítettem el, most még az enyém, de mi lesz, ha visszautasít? És mi lesz, ha elmegy és soha többé nem látom? Elindultam. Három lépést sem tettem, amikor magas pólista jött. A sárgaruhás lány keze eltűnt hatalmas, barna tenyerében. Ringva — akár a szélben a margaréták — távolodtak, a Strand utcai fák zöld legyezői a naptól ls óvták őket. Jéggé dermedtem a kánikulában, tonnás súlyokban hulltak fejemre a lég kék kockái. A balfedezet futott hozzám. — Ne álmodozz, duruzsol a meggypiros gépkocsi motorja, várnak a gyúró ujjai, a dinnyebélvörös mez, a dinnyemagfekete nadrág, a hálók, a kapuk. Hangja valahonnan alulról, a mélyből spriccelt, mint a szökőkutak, da megnyugodott, mint a vízi zene általában. Élni kell, s ebben az egész folyamatban az a jó, hogy mindig van remény. A remény eleinte pici piros virág volt, ám egy perc alatt haranggá öblösödött. Ketten éppen aláfértünk: a sárgaruhás lány és én. A szőke lányt csupán egyszer láttam. Azóta ott illatozott bennem ezer jácintként. Hajszálér-utcákon kerestem, Ütőér-utakon kutattam. Róttam a köröket a salakon, alig vártam a végét, s loholtam a városba, hátha a nyomára bukkanok.' Néha elviselhetetlen kínzókamrának éreztem a világot, napfényszögekkel kivert teknőnek: s meztelenül, véresen pörget benne a reménytelenség. Senki sem tudott segíteni, nem fordultam a járókelőkhöz, kérem, nem láttak erre egy sárgaruhás lányt? Minden vigaszom a vasárnapi pillantásváltás volt. Sovány vigasz, Ibolya sóhajjal több a semminél, de többi Fütyörészett a szél, szegfűt vettem, kirakatokat bámultam, s valami megint elforgatta a fejem. Pöttyös kendőt, kék ruhát fényképezett a szem. Felvillant, mint pisztráng a habokban, s eltűnt a lány. 0 volt? Akkor miért nem a sárga ruhában? Utánal A szegfűvel akár egy evezővel hajtottam előre magam. Ó voltl Egyedüli Most aztán mindent elmondok, csacsogok, mint a patakok, meg kell hallgatni, aki szép, az jó is, hiszen azért szép, mert jól AZ ALMAFA-UTCÁBAN, rézszínű kapu előtt állt meg, kulcs csengett kezében. A szegfű kidugta vörös fejét ujjaim közül, kíváncsian várta, ml lesz. Rekedten szólaltam meg.