Új Szó, 1968. július (21. évfolyam, 180-210. szám)

1968-07-26 / 205. szám, péntek

A

terebélyes konyha sarkában rozoga ágy. Az ágyon kékcsíkos dunna, a dunna alatt öregember. Nehezen szedi a lélegzetét, mintha a szomszédék kövér kandúrja telepedett volna a mellkasára. A világ is homályosnak tűnik, időnként köd ereszkedik a tárgyaló, pedig az ablakon besüt a nap. De a levegő sűrű és büdös. Nem csoda. Az edények mosatlanul hevernex az asztalon. Az asszony bement a városba valami húsfélét venni. És Kyselkát hoz a fürdőből. Nagyon finom víz a Kyselka, betegek isszák. Ö most csak azt issza, nem is eszik. Nem éhes, csak szomjas. Honnan ez a nagy szomjúság? Bezzeg valamikor csak enni szeretett, de akkor nem volt mit. Most lenne is mit, de .. . valahagy elmúlt az étvágya. Az inge csupa víz. A teste gyenge, mint a hosszú utakon megroggyant szekéré. Az erejét mintha a szél fújta volna el. Nem érti ezt az állapotot. Soha nem volt beteg életében. Tiszafa volt ő, erös, szívós kidönthetetlen. Az elődei is hasonlóak voltak ehhez a ritka és erős fafajtához, amely arra volt hivatva, hogy kastélyok, várak, hatalmas és hasznos, esetleg haszontalan épületek nehéz pilléreit tarthassa. A bárdok nyelét is ebből készítették. Idő foga nem rágja meg, szú nem esik beléje. S most lám, reszket a keze s mintha pókhálón át nézné a világot. A szoba sötét falai kisárgultak. Vagy csak neki tűnik úgy? Az öreg kopott téglapadlóból meghatározhatatlan dohos szag árad. Ki kell nyitni az ablakot, hadd jöjjön be egy kis levegő. A szemközt lévő foltos tükörben egyszerre meglátja savószín, réveteg szemét, ritkás haját. Borotválatlan bőre hurkákba gyűrődve, lilásfehéren szivárványlik tarkóján. Ijesztő, lárvaszerű látványt nyújt hegyes orrával, denevér füléveL Tükörképétől elvesztette azt a maradék kis hitét is, amely nagy vaskos akarással ott szorult a lelke egyik homályos zúgábon. Ö a család nagy fájának, tizenegyedik nemzedékének legutolsó sarja. Nemcsak a város, az egész járás legutolsó fazekasmestere. Igaz, már nem így titulálják. Pozsonyból jött ogy írós, amelyben népművésszé avatták. Hát őneki mindegy. Nem titulusra van szüksége, neki agyag kell. A sűrű, az áthatolhatatlan agyag, amely idegen anyagot nem sziv magában. Akárcsak ö maga. Nagyon hasonlítanak ők ketten, az agyag és ő. — Igaz is, az agyagom... — rebegi megszállottan. Egészen megijedt, mert eszébe jutott a pincébe leszállított, s még feldolgozatlan agyag. Ki érti meg, mit jelent neki a város határában az a néhány négyszögöl föld, amely messziről sárgállik az egyik rét közepén, szabályos négyszögbe vágva, mint egy sárga skatulya belső része. A vágy, hogy megláthassa, az ősi földet", forró lázként önti el testét. — Megyek.... megyek már — motyogja félig öntudatlanul. Gyakran hívta így a föld, s olykor lágy szavakkal, szinte szerelmesen becézgette távolból és közelről, országutak porában, kocsin haladva, vagy odahaza az agyagos hengernél. Levetette az ingét. Szennyes volt és büdös. A szék karfáján ott volt egy szürke flanelling, azt húzta magára, a lábát elnyűtt bocskorba bújtatta, aztán fölállt. Kiszáradt gé- .•:•:•:•:>. géjét szomjúság gyötörte. Tántorogva elindult az ajtó felé. Az asztal csücskén tegnapi Kyselka sárgállott. Amint utána nyúlt, legyek serege szállt fel róla. Kihúzta a dugót, amely enyhén durrant a felszabadult kénsavtól, aztán ajkaihoz emelte. Kiitta az utolsó cseppig, bár meleg volt a víz. mintha tűzhelyen melegítf»ttól< vr>lin Az udvaron a fodormenta a tehéntrágya szagával keveredett, csak a dúfark alatt simult a kettő közé egy haramadik. Az agyagedényt égető kemencéből kiáradó átható füst. Emlékezet óta ez a szag fogadta reggelenként. Ügy simult vele össze, mint a szél a földdel. Fiatal korában, amikor faluról falura járt sovány gebéjén, hogy eladhassa áruját, hiányozott ez a szag, ha hosszabb ideig távolmaradt. A köbméterekre rakott fahasábok felett remegett a nap. A minap küldte a „város". Negyven méter. Nem okórmi. S csak úgy... Azt mondják, tiszteletből. Lett volna csak fiatal korában! Hej, akkor úgy vette egykét méterével, ahogyan az erszényéből telt. Az pedig sovány voit, mint jómaga. Most legalább ez van. Igaz, hogy ha behunyja a szemét... de erre nem is jó gondolni. Hogyis ne, amikor az egyetlen fiából mérnököt faragtak. Meg az újságba is beleírták. Ott mászkál ezek között az új, nagy skatulyák között és dirigálja az embereket. Ö építteti velük az égbenyúló hodályokat. Semmi cirád, semmi cifraság. Csak a sok emelet, meg a^sok ablak. Kihalt mór az ízlés, degradálták, akár a művészetet. És sok a gyerek, igaz, abból volt elég valaha is. Amikor fenöttek, elmentek Amerikába kenyeret keresni. Ez a föld nem tartotta el őket. Itt csak tiszafa nőtt. Büszke, erős tiszafa. Háromszáz éven át irtották a fákat az elődök. Nehezen ment. Minden talpalatnyiért ádázui meg kellett verekedniük. Bizony. Vért izzadt ennek a tödnek szülötte, amíg meg hódította. A búza mégserr termett meg benne. De adott agyagot, abból meg sz?p korsókat formáltak. A régi időkben is meszszire eijórt a hírük. Lent is adctt. Nem akármilyen föld ez. A fazekasokat eltartotta mindig. Most a cipőgyár tartja el őket, nem a fazekasokat, mert azok már kihaltak, de a többieket. Valakinek iszébe jutott, hogy... hogyha már nem terem búzát a föld, akkor gyárat építenek, hogy a népnek ne kelljen messze mennie a kenyér után. Öt is betették néhány év előtt, amikor megnyílt. Mi tagadás, nem is volt olyan rossz dolga. Pedig eleinte sokat tiltakozott. Aztán valahogy beletörődött a scsába. Mire megszokták volna egymást a gyárral, akko- valakinek eszébe jutott, hogy ő népművész és kár lenne elhagynia az agyaghengert. Az igazat megva'lvc, akkor úri ember volt. Minden nap megfürdött. Ogy letusolta magát, akár a doktor úr a szomszédban, akineK a villájában fürdőszoba is van. Azóta ott van újból, ahol a mádi zsidó. Csak éppen lesimítja magóról az agyagot esténként. De már az is megesett, hogy agyagoson bújt bele a vackába ,ha nagyon fáradt volt. Az asszony nem nagyon töri magát a renddel. Nála az ilyesmi nem számit. Nem szól semmit érte. Elhízott, elkényelmesedett az istenadta. Megdagadt, mint o pampuska. Igaz abban a gyárban szépen Is keresett. Az ezernyolcszázat mindig megkapta. Néha többet Is. Eí csak nyolc órát kellett dolgoznia. De azért nem voll boldog. Nem! Nem mondhatja, hogy boldog volt. Amikor hazajött, hozzáfogott ogyagot dagasztani, hengerelni, formálni, akkor igen, akkor megelégedettség űlipedett o szivetájára. Igaz is. Megnézi, mi van az edényeivel. Elindult az udvar hátsó része felé. Miniatűr házikóban volt a műhelye. A műhely apró előszobájában nagy zűrzavarban egymás mellett a tüzelésre szánt, felfűrészelt hasábok, különböző folyadékkal töltött sörösüvegek, régi rongyok, papírok halmaza. A műhely sem fest különbül. A bal sarokban régi tűzhely. Cserépkockái megtöredezve néztek farkasszemet a kinti világgal. Csak eddig tart az élete, amíg a mester él. A mesternek nem MOYZES ILONA: volt sok melegre szüksége soha, a legnagyobb télben sem. A munka örök tornája megedzotte fizikumát. Állandó mozgásban volt keze, lába. A sarokban gyalulatlan deszkából összetákolt, néhány emeletes polc. Több sor deszka fekszik egymás mellett, s rajtuk korsók, virágcserepek, vázák, tányérok, tálak, figurák színesen, simulékonyon. Két hete száradnak. Minden darabban ott van az ó vándor lelkének egy cseppje. De nemcsak bennünk, ott szálldos az agyak földje fölött is minduntalan. A meggyúrt agyag bizony megszikkadt, megrepedezett ... Szomorúság öntötte el a szívét, mintha fekete köveket aggattak volna minden porcikájára. Aztán eszébe jutott a pince, s a vízzel leöntött agyag, amelynek pár napon át áznia kell. Ideje lenne ahhoz is hozzáfognia, egy hete ázik. Csak ezek a fényes karikák ne hemzsegnének a szemei előtt. S a jobb füle úgy zúg, mintha kinint ivott volna. Letántorgott az udvarra a néhány lépcsőn, s a másik néhányon le a pincébe. Lerúgta a bocskorát, fogta a „gracáját" és belevágott az agyagba. Másodszor is suhintott, de mintha eltévesztette volna a célt, a kapa a levegőbe, majd visszafelé vágódott. A víz és a hideg agyag jólesően hűsítetek. Letette a kapáját és lábbal kezdte dagasztani a sűrű sárga mosszát, amely tele volt apró, alig látható gyökerekkel. A keze és a lába zsíros maradt tőle. De egyszerre megint érezte azt a szokatlan, ijesztő.gyengeséget Köd szitált a szemei előtt, s ráadásul kirázta a hideg. Feltántorgott az udvarra. A szemetes, elhanyagolt udvaron széna, szálma, tyúkpiszok között leült egy kőre. A téren tízenegyet ütött a híres reneszánsz templom toronyórája. Ott keresztelték sok elődjét, eskették, onnan kisérték utolsó útjára. A fia homlokára is ott cseppegtették rá a szenteltvizet. De az esküvőjénél megtagadta az Isten jelenlétét. Nem akart templomba menni. Akkor össze is rúgták a sarat, de később kibékültek, mert minduntalan az unokájára kellett gondolnia, aki eljön egy szép napon és az talán mégis úgy dönt majd, hogy egyszer az ő mesterségét folytatja. Végrendeletbe iktatja az akaratát, az „agyagbirtokot" az unoka örökölje. Ha már a fiúnak nem kell, legyen az unokáé. Ezt az időt szeretné megérni. A sírban nyugalma lenne. Nem lehet csak úgy itthagyni az agyagot, gazdátlanul ... Felállt s elindult a „föld" felé. Az utcában a levéltáros feleségével találkozott. Észre sem vette, hogy valaki elhalad mellette. De ez a derék nőszemély köszöntötte. Máskor mindig ó köszöntötte az asszonyt negyven év óta. De ma valahogy... Az Isten tudná megmondani... nagyon süt ez a nap... Ügy látszik a fejének nem tesz jót. De mennie kell. Mindig mennie kellett, valahányszor megszólalt ez a hívás. Hatszáz esztendeje hívja. Az unokáját is így viszi oda egyszer. A vér nem válik vizzé. Az elődjei vakond módjára vájták, szagát beszívták, összeolvadtak vele, mint a tiszafák gyökerei. Ez éltette őket annyi századon át. Amint a rétekre ért, lerúgta a bocskorát. Nedves volt a fű a nagy meleg ellenére is. Itt mindig nedves. A föld felülete ót van itatva gyógyvízzel. Távoli országok betegei látogatják. Erzsébet királynő is Bártfára menekült valaha Bécs palotáinak zűrzavarából. Karcsú alakját szoborba faragva őrzik o smaragdzöld kupolás fürdőházak most is. Orosz cárok, francia és magyar mágnások menedéke volt a Magura alja. — Nem akármilyen föld ez... Bizony, nem akármilyen — suttogta az öreg. A Vihar, hosszú lógó nyelvvel ott csaholt mellette. Néha beiéivott a vizbe, aztán nagyokat prüszkölt. A kocsiút elágazásánál leült egy kőre. Vihar a lábához telepedett. Két mancsára fektette lompos fejét, beleszagolt a levegőbe, néha felkapta a fejét és idegesen nyüszögni kezdett. Majd felugrott, belekapart a földbe, gazdájához menekült, és a két lába közé dugta fekete orrát. — No... ó... mi van veled, bolond? Nyughass, mindjárt ott leszünk — csitítgatta a mester. — Nem látod, ott sárgállik a földünk. De ma nem vágunk agyagot, komám, nincs erőm. A kutyafáját, nézd hogy elsorvadtam. Kezem, lábam reszket, mintha ittam volna. Komám, de én meg akarom várni az unokámat. Érted? Persze, hog/ éited. Értelmes voltál mindig. És hűséges. Különb vagy, mint az asszony. Te vagy a legkülönb haverom... Mi? Te sírsz? Vagy már a látásom anynyira leromlott volna? És mit vonítasz? Vihari... Meggabalyodtál már te is, mint a világ. No, gyere! Gyere komám!... És elindultak újból. Vihar a nevéhez méltón nekiiramodott a bokroknak, éleseket -vakkantva a forró levegőbe. Végre megérkeztek. Az öregről csurgott a víz s a bocskorát valahol elhagyta. Úgy látszik ottmaradt a kő mellett. — Vihar! A bocskorom — nézett rá kérdőn a kutyára az öreg. — Hozd el! — Hav, hav — felelte a kutya. Nagyot lendített a farkán és elszáguldott. Vinnyogva, botladozva kullogott a gazdája uián, aki már a szabályos agyagnégyizög mellett tartott. Aztán, mintha egyszerre csak elsötétült volna a nap. A párás, kánikulás hőségen át meglendült hirtelenséggel rázta meg az eget egy villámlás. Lángostorok szelték a rekkenő levegőt, s a dús erdők sóhajtoztak, fölgyulladt lidércek ölelgették őket. A kivájt agyag négyszögben megtántorodott az öreg ember s a földre esett. Jobb keze előrenyúlt, a feje ráhanyatlott. Jobb lába háromszögben nyugodott testének súlya alatt, a bal lóba nyílegyenesen feküdt felette. Igy esnek el a katonák, ha kihull a fegyver a kezükből. — Megyek már, megyek — suttogta bele a viharba. S elindult. Maga sem tudta hová. Fehér volt és ködös, ét végtelennek tűnt ez a furcsa országút... A nap nyitott szemmel sütött továbbra is az égből a felszaporodott fürdővároskára. Megfürösztött gesztenyesorok, nyírott bokrok, glédás sövények illatoztak az ég alatt. A nedvesség bántatlanul terült el az aszfalton és piciny, ezüst tócsákban szivárványtöredékek hemperegtek, Az edő melegen és gyorsan lélegzett, mint a megzilált nő ostrom után, útjaikra fenyőtobozok halmaza hullt lágy összevisszaságban. Az öreg fák rejtvényjeleket véstek a sűrű csöndbe. A távolban a hírei reneszánsz templom tornyában harang kondult — Meghalt az utolsó fazekas — suttogták a városkában. A kutyája futott haza nyüszítve, az rángatta kl az anzonyát — Ai öreg mestert villám csapta agyon — mondták félösen az ismerősök. — Nagy ég, hisz sohasem volt semmi baja. Soha, senki sem tudta meg, hogy egy belső, fekete villám terítette a földre. — Hallottad, Jozso, megmozdult. Most először adott életjelt magáról. Fiú, lesz a kicsikém — futott be lelkendezve egy fiatalasszony a szobába, ahol a férje aludta délutáni álmát Ma megmondjuk az édesapádnak. Tudomisten lesz nagy öröm. Egyszeriben meggyógyul tőle... — Kinek harangoznak? — rezzent fel a férfi. — Vajon kinek harangoznak? 1968. 10