Új Szó, 1968. július (21. évfolyam, 180-210. szám)

1968-07-19 / 198. szám, péntek

Alsó gimnazista koromban, ha nagyon unatkoztam, Gumóra gondoltam. Semmitmondó arc, hadaró beszéd, süket duma. Mindez az unalom alapszínéhez illett. Mint második szoprán a gregorián énekeket is olyan egyhangúan tudta énekelni, hogy attól a száratlan hangjegyeknek is szakálla nőtt. Azt hiszem mások is így voltak vele. Hatodikban azonban váratlan dolog történt. Egyszeriben Gumó lett az osztály esze, vezére, mindannyian az ő bűvkörébe kerültünk. Az akkori idők fojtott légkörét már nehéz lenne híven felidézni. Arra sem emlékszem, melyik császár, hányadik rektor, és prefektus rémuralma alatt éltünk. Annyi azonban bizonyos, hogy több akkor foganatosított drákói rendszabály közül különös jelentőséggel bírt a dohányzási szabadság megvonása. Az osztály tagjai csoportokba verődve háborogtak az újabb törvénysértés ellen. Egyedül Gumó vonta ki magát a kollektív dörmögésből, ő az óraközi szünetekben tőlünk némiképp félrehúzódva, s mintegy önmagához intézve a szavakat, félhangosan tűnődött. — Majd Vologésus rendet teremt. Máskor meg ilyeneket mondott. — A parthusokhoz kell fordulni. — Vége a néró! önkénynek. Természetesen többen is megkíséreltük, hogy Gumó kijelentései mögött megtaláljuk az ésszerű összefüggéseket, s csak miután ez a kísérlet nem járt eredménnyel és Gumó is elzárkózott minden további magyarázkodás elől, csak ezután gondoltunk rejtett mélységekre. Azt is mondhatnám, hogy a titokzatosság Gumó személye körül nem is a gyorsulás törvénye szerint, hanem a saját kíváncsiságunkkal egyenes arányban terjedt, de hamarosan annyira elharapózott, hogy követek útján kezdtünk kapcsolatot keresni Gumóval. Gumó azonban bámulatos konokságot tanúsított, s leszámítva a néhány félhangosan megismételt szótöredéket, továbbra is férfias hallgatásba burkolózott. — Ez valamit tud — állapította meg a padtársam. Másoknak is ez volt a véleménye. — Bunyózzuk meg — javasolta az osztály legnagyobb verekedője — hátha ki tudunk szedni belőle valamit. Kis híján múlott, hogy nem dőltünk be ennek az interpellációnak. Tulajdonképpen Gumó államférfiúi rugalmassága mentette meg a helyzetet. Latin dolgozatírás után ugyanis, amikor már pattanásig feszültek a kedélyek, intett, hogy közölnivalója van. — Tudomásomra jutottak bizonyos dolgok — tért mindjárt a tárgyra, A padtársam jelentőségteljesen oldalba bökött. — Bizonyos körülmények azonban óvatosságra intenek — folytatta — s ezért nem dumálhatom ki az egész osztály előtt. Még valaki befújhatna. — Helyes — ordítottuk. — Ügy döntöttem, — mondta Gumó — hogy az általatok választott bizalmiakkal közlöm a terveimet, mindegyikkel egy-egy részletet. így azután mindannyian tudni is fogjuk a dolgokat meg nem is. Világos? — Világos! A többi úgy ment, mint a karikacsapás. A Vologesus-összeesküvés résztvevőivé váltunk. Ebben különleges szerepet játszottak a parthusok és a különféle nérói önkények. A részleteket továbbra is sejtelmesség takarta. Éberen őrködtünk, hogy egyetlen túlbuzgó se tudjon belevilágítani ebbe a homályba. Három osztálytársunkat, akik a parthusokról faggatták Gumót, mint esetleges árulókat kizártuk az összeesküvésből. A forradalmi indulónkat maga Gumó komponálta. Igy kezdődött. ,,Gumi arábikum, Arábi gumikum" így is folytatódott. De különös bájt és változatosságot jelentettek az átmenetek. ,,Ez volt az első vers. Ez volt a második ... és így tovább, aztán „Ez volt az utolsó. Most jön a repete, s végül a legfrappánsabb. „Most kezdjük élőiről..." Mondanom se kell, a három kizárt árulójelölt a Gumi arábicumot sem énekelhette. Márpedig a Gumi arábicum című forradalmi dalnak éppen az volt a sajátossága, hogy akik csak hallgatták, és nem énekelhették, hamarosan kedélybetegségbe estek. Az illegális munka, persze, áldozatokat is követelt. Ez elsősorban a tanulás frontján volt érezhető. A Gumi arábicum nemcsak a hangszálainkat vette igénybe, de ha rákezdtük, jóformán nem tudtuk abbahagyni, ilyenformán a latin prepozíciókra, vegyes törtekre, német szószedetekre nem igen maradt idő. Meg aztán a titokzatosságnak is megvan az a természete, hogy elmélyedést parancsol. Sok kérdésre magunkban kerestünk választ. — Ki ellen irányul ez az összeesküvés? — szegezte a kérdést a mellünknek Smaca, egy minden lében kanál fiú. — Ki ellen, jó vicc — leggyintett, Gumó. De azért mindenki tudta, hogy a válasz mögött rejtélyek bujkálnak, talán az egész tanári kar érintve van. Sőtl Az ilyen rövid mondatok a legizgalmasabbak, órákig lehet gondolkozni rajtuk. Lassankint odáig fejlődtek az események, hogy csak egy karlendítésre várMONOSZLÓY DEZSŐ tunk hogy .... Hogy. Erről a Hogyról mindenkinek meg volt a maga külön véleménye, s éppen ez volt a legérdekesebb benne. Reggelenként Salvéval, este Valéval köszöntöttük egymást, s ez a köszöntés Vologésusnak, a parthusoknak és Nérónak is szólt, anélkül, hogy említést tettünk volna róluk. Ki göngyölítette fel mégis a szervezetünket? Egy biztos, Tőgyessy történelem órájára még harci rendben érkeztünk, leszámítva a három árulójelöltet, akik a Gumi arábicumtól kissé elcsigázottan, s kifejezéstelen arccal foglaltak helyet a padokban. Tőgyessy alig hogy felmászott a katedrára, mindjárt a noteszét keresgélte. — — Gumó! — jelentette ki minden átmenet nélkül. Elképedve néztünk össze, az osztály valószínűségszámitása értelmében régen az L betűnél tartottunk. — Gumó! — hangzott még egyszer a katedra felől, mert a váratlan fordulat Gumót is annyira meglepte, hogy egyre Lugossy felé bámult, s nem tudta felfogni, hogy téveszthették össze vele. Amíg Gumó felemelkedett, vérfagyasztó csend támadt körülötte, talán azért is lehetett olyan jól hallani a suttogását „Mi volt feladva?" — Hannibál átkeléfe az Alpokon — válaszolta Tőgyessy utolérhetetlen készséggel. — Hannibál, amikor az Alpokon át... — kezdte Gumó. — Ezt most hagyja — legyintett Tőgyessy. — Úgyis tudom, hogy nem készült, inkább arra feleljen, ki volt az a Vologésus? Most már valóban dermedten ült az egész osztály. Gumó farkasszemet nézett a táblával és meg se mukkant. Imponáló volt a némasága, Tőgyessy azonban megmakacsolta magát. — Mindjárt gondoltam, hogy fogalma sincs róla. Hát a parthusok? Kik voltak a parthusok? Valamennyien csodáltuk Gumó lélekjelenlétét, akit nem törtek meg a keresztkérdések. Még mindig a táblára függesztette a tekintetét, Tögyessynek azonban — akárcsak egy mérges kandúrnak — egyre gyorsabban járt föl- és alá a bajusza. — Tudja mi maga Gumó? — kérdezte és megigazította a cvikkerét. Lélegzetvisszafojtva vártuk a szörnyű leleplezést, — Maga egy közönséges tökfej — szuszogta Tőgyessy. — S ha tudni akarja, Vologésus parthus király volt, méghozzá Néró nagy tisztelője és jó barátja. Na mit szól ehhez? És tudja mikor élt Néró? Halvány segédfogalma sincs róla, mi? Hát vegye tudomásul, hogy időszámításunk után az első évszázadban, ha akarnám, pontosabban is meghatározhatnám, de egy olyan tökfejnek mint maga, ez is untig elég. Gumó úgy állt, mint egy csöndes, kopár sziget fölé nőtt pálma. Egy darabig senki se szólt, aztán Tőgyessy újra megigazította a cvikkerét. — Na, leülhet Tökfej, ez akkora négyes mint egy ágyú! Mindez szempillantás műve volt, magunkhoz se tudtunk térni. Először a három árulójelölt száján bugyborékolt föl a röhej, s mielőtt még bármit is tehettünk volna ellene, az egész osztály harsogva hahotázott. Sőt. De ezt nem merem határozottan állítani — Tőgyessy arcán is végigvibrált valami mosolyféle, ez azonban még addig se tartott, mint a Vologésus-féle összeesküvés leleplezése. Ezután némi kulisszatologatással a színtér a felismerhetetlenségig megváltozik. Van egy kulcslyuk, de nem lehet belátni rajta. Ha mégis, az inkább csak látomás. Szálló porszemek tánca. A porszemeknek nincs is alakjuk, csak később. De ez már színükből, szagukból és szavaikból keletkezik. — Megengedi, hogy elkísérjem? — Nem az enyim az utca, maga is járhat rajta. Milyen helyes duci porszem. És hol van Gumó? Az érettségin még ott volt. De mindig közbejön valami. Felfordulnak a padok. Légiriadó! El kell sötétíteni oz ablakokat. Nehéz babkávét kapni. Halál a feketézőkre! Lemondott a kormány. Megalakult a ... Mindig valaki lemond és megalakul. Nem is lehet követni a változásokat. — Megengedi, hogy elkísérjem? Persze, ez már egy másik porszem. A szavaknak is más szaguk van. Tizenöt évig nem találkoztam Gumóval. — Emlékszel öregem... Emlékezni hazugság. Az ember semmire se emlékszik. Csak benéz a kulcslyukon. Ott áll Gumó. Helyeseben itt áll az előszobában, a vállamat vergeti. A felesége is mellette hunyorog. És az egész váratlan találkozás olyan szürke, olyan kopár, olyan fölösleges. Erőltetetten röhögünk. Egyikünkből se lett semmi. De erről gondosan hallgatunk. — Emlékszel még... A rikító gobleinminták is röhögnek a falon. Az egyik zöldszínű marabut ábrázol, csomagot tart a csőrében. — Mi van abban a csomagban? — Melyikben? — Hát abban, amit a marabu a csőrében tart. — Csuda vicces fiú vagy öregem. Megint egy-két hátbaveregetés. Legalább egy órát ki kell bírni. Tizenöt év az nagy szó. Közben Gumó szomszédai is átjönnek. A férfi nyugalmazott postatiszt. A felesége is. Különben is mindegy. Gumóné hunyorog és töpörtyűspogácsával kínál. — Játszunk lórumot. Ha most nem lépek közbe és nem találok ki valamit: „Nem tudok lórumot játszani." Pedig ez olyan egyszerű, mindjárt megmutatjuk." A pogácsában a töpörtyűk olyan kemények, mint a kavicsok. Vegyük csak sorba: — Nekem néha csupa régi dologgal van tele a fejem. Például egy ólomkatona fekszik az asztalon. Egészen ócska ólomkatona. A festék Is lekopott róla. Le van törve a szuronya és az egyik lába hiányzik. Már nem lehet felállítani. Tulajdonképpen nem is az ólomkatona az érdekes. Hanem én. Mert én vagyok az ólomkatona és egy tibeti macska, aki a fáraók piramisának a bejáratánál ül. — Csuda vicces fiú vagy, tibeti macska Egyiptomban ... A csomagtartó marabu is gyanakodva néz rám. Legokosabb, ha befogom a számat. Szerencsére csöngetnek. Alighanem még egy postatiszt. — Megegyeztünk — ezt az újonnan jött vendég mondja. — Meg — Gumó zavart nyájassággal tesz-vesz. Kiviszi a telefonkönyvet es behozza. Ez annál meglepőbb, mert a lakásban nincs is telefon. Nézem a mozdulatait, a szavak már csak itt-ott érnek hozzám, az a tibeti macska, meg a piramis nem is olyan rossz, ólomkatona íze van. A tizenöt év sem fontos. Ez is, az is eltelik. És a töpörtyűspogácsában a kavicsok ... Ki mondta, hogy le is kell nyelni? ... Hogy egyáltalán ehető ... Talán a parthus szóra riadtam fel először. Ügy látszik képzelődöm. — Nem tűrhetjük tovább a nérói önkényt, te mint afganisztáni nagykövet... — A konzulokat Vologésus fogja kinevezni. — Kicsoda? — Azt hittük, hogy elaludtál - hebegi Gumó — eszerint... A postatisztek zavartan köhécselnek. Nem, ez mégse lehet igaz. Hát Vologésus nem vesz tudomást az eltelt tizenöt évről? És mi köze van Gumónéhoz és a postatisztekhez? Muszáj megcsiklandozni az emlékeket. — Te, és mi lesz ha megtudja Tőgyessy? — de akkor már bugyborékol belőlem a röhögés. — Tőgyessyt hagyd — legyint Gumó megvetően, s csak akkor veszem észre, hogy halálosan komolyan ülünk, egyedül az én nevetésem lóg ki az összhangulatból neveletlenül és hisztérikusan. Van egy kulcslyuk. Az ember benéz rajta és lórumozik. Ha megjelennek a postatisztek, Vologésus is szóba kerül. Úgy látszik vannak visszatérő hangulatok. A Vologésus-féle összeesküvés is ilyen. — Most nem fognak leleplezni — nyugtat meg Gumó. Hogy őszinte legyek, ez nem is nagyon izgat. A gumi arábicum című harci dal áthidalja az aggodalmakat. A postatisztek is lelkesen fújják. Az a tulajdonsága, hogy soha sincs vége. Mindig ki lehet pótolni egy-két verssel. Ez volt a ráadás. Ez volt az eleje. Vagy „Ez már a vége volt". Most jön a folytatás ... Ennek ellenére megkérdezhetném Gumótól, mi értelme van annak, hogy hetenként kétszer hozzájuk járok, és nézem a csomagot tartó marabut, amikor tizenöt évig jól megvoltam anélkül is. Megkérdezhetném, de mikor? Ha magunkra maradunk, Gumó mindig megelőz. — Mi a véleményed öregem a házasságról? — A házasságról az a véleményem... — Értem ... Ebből is kitűnik, milyen nehéz véleményt formálni akármiről. Az élet éppen úgy nyúlik, mint a gumi arábicum, csak sokkal unalmasabb, nem lehet hozzá új versszakokai kitalálni. Ez van. A töpörtyűspogácsában a kavicsok. Hivatali órák héttői-háromig. A sors útjai amúgy is kifürkészhetetlenek. Anélkül, hogy bármit is kérdeztem volna, egy időre ismét elszakadtam Gumótól. A Vologésus-féle összeesküvés tagjait külön-külön tartóztatták le, s csak háromhónapi vizsgálati fogság után, a tárgyalóteremben találkoztunk össze. A taláros bíróság igen komolyan viselkedett, hátunk mögött két csendőr állt, — Gumó és társai féle bűnügy... A kémkedéssel és hazaárulással vádolt. .. — Itt rengeteg paragrafus következett, az egész felolvasás leginkább számtani feladatra hasonlított. Afganisztáni nagykövetünk remegő lábakkal állt az ügyész közelében. — Gumó — kiáltotta az elnök vérfagyasztó hangon — meg nem határozott nap meg nem határozott órájában idegen hatalomnak akarta átadni a helybeli telefonkönyvet, a benne található öszszes telefonszámokkal együtt. Gumó töredelmesen lehajtotta a fejét. A meghívott katonai szakértőnek ugyan az volt a véleménye, hogy a telefonkönyv nem tartozik az államtitkok közé, de az egyik népi ülnök felháborodottan közbekiáltott. — És a titkos számok? Utána még személyesebb részletek következtek, szóba kerültek bizonyos arab ügynökök, és egy katonai raktárban történt gumicsempészés, a részleteket azonban igen nehezen lehetett követni, mert a bírósági elnök és Gumó állandóan ellentmondásba keveredtek egymással. Az ítélethirdetés előtt lopva állandóan az ajtó felé pislogtam; Na most kicsapódik az ajtó és beront Tőgyessy, előveszi a noteszét és megáll a tanácselnök előtt. — Ki volt az a Vologésus? Na ugy.§. Mikor élt az a Vologésus? Na ugye. És kinek volt a barátja Néró? Leülhet tökfej, ez akkora négyes mint egy ágyú. A bírák azonban nem ültek le, sőt felálltak. Gumó tíz évet kapott. Az afganisztáni nagykövet hajlott korára való tekintettel kettőt. Minket többieket bizonyítékok hiányában felmentettek, annál is inkább, mert az állambiztonsági szervek a bíróság közbenjárása nélkül is gondoskodtak az internálásunkról. És még mondja valaki, hogy az élet unalmas és nem rejt meglepetéseket. Ehhez képest az ólomkatona ízű tibeti macska nevetséges fantazmagória. 1968. VII. IC