Új Szó, 1968. július (21. évfolyam, 180-210. szám)

1968-07-19 / 198. szám, péntek

I I,, — Jöjjön csak, szomszéd, ne féljen, nincs itthon a feleségem! ELMEGYÓGYINTÉZETBEN A betegek az orvosra várnak az elmegyógyintézetben. Az egyik beteghez, aki Napóleonnak tartja magát, így szól társa: — Igazán megmondhatnád, ki mondta neked, hogy te vagy a Napóleon? — Maga az úristen. A sarokból felugrik a harmadik beteg és így szól: — Micsoda, mit mondtam én? — Magát miért minden állásából? — Vegyen fel, aztán majd megtudja! AZ ADÓS — Nagyon sajnálom barátom, de a százasodat ebben a hónapban nem tudom visszaadni. — Ezt mondtad már a múlt hónapban is. — Na és nem tartottam be a szavam? BARÁTNŐK BESZÉLGETNEK — Kedves Kati, ti már olyan régen együtt jártok Ferivel, még nem gondoltatok arra, hogy egybekeljetek? — De igen, csakhogy az úgy van, hogy amikor Feri ittas, akkor én nem akarok hozzá menni, amikor meg józan, akkor ő nem akar elvenni. — ígérd meg, hogy többet nem lözöl spenótot! Qznj 1988 VII. 19. 11 KÉT TRÉFA Egy vállalati évfordulón kitűnő a hangulat, jók az italok, a vendégek láthatóan remekül érzik magukat. A főrendező az Igazgatóhoz fordul: — Meg akarja tartani az ünnepi beszédet, vagy hagyjuk még a vendégeket szórakozni? Egy olyasz kis faluban a községi bírónak szatócsüzlete van. Egy délelőtt fiatal párt adott össze. — Giovanni Luigi, hajlandó nőül venni az itt jelenlevő Evelina Luizát? — Igen — feleli határozottan a férfi. A szórakozott bíró erre nyájasan kérdt: — Becsomagoljam? REMÉNY — Mondd csak, miért hagytad abba a sportkázást? — Tudod, megígértem Marikának, hogy elveszem, mihelyt nyerek valamit ezen a játékon. Ezért nem szeretném elveszíteni szabadságomat. A SZABÚNÁL —• Drága uram, önnek addig nem varrok új öltönyt, míg az előző ruha árát ki nem fizeti. A vendég kétségbeesetten így szólt: — De drága uram, olyan sokáig nem várhatok! KÉT SZÍNÉSZNŐ BESZÉLGET — Szervusz drágám. Már visszaérkeztél a nászutadról? Mondd, hogy sikerült? — Köszönöm, csak úgy mint máskor. „A miniszoknyát viselő lányok lába idővel megvastagodik" — olvastam a minap egyik lapunkban. Állítólag Franciaországban megállapítoi ták, hogy a láb újonnan felfedett részében az előzőnél öt százalékkal több zsiradék rakó dik le. Az újságcikkből az is kiderül, hogy ezt a „tudományos felfedezést" Franciaországban és az Egyesült Államokban máris gyakorlati célokra kíván fák felhasználni. Mégpedig a birkák és a borjak újfajta nyírásával, melynek lényege, hogy testüknek azt a részét „fedik fel", melynél kívánatos a hízás. Bevallom-, engem nem lepett meg ez a felfedezés". S azt hiszem, nemcsak engem, hiszen köztudott, hogy a miniszoknya előidéz bizonyos vastagodást. De vékonyodást is! Mégpedig a textilgyárosok pénztárcájának vékonyodását. Ugyanis amióta az aligszoknya meghódította a világot, lényegesen kevesebb ruhaanyagot vásárolnak a nők, mint azelőtt. Érthető tehát, hogy a textilgyárosok mindent elkövetnek a divat szabályozása, pontosabban a miniszoknya kiszorítása érdekében. Egyelőre azonban nem értek el komolyabb eredményt. Az említett „felfedezést" új eszköznek szánták, s nagy reményeket fűztek hozzá. Én is izgatottan vártam, hogyan reagálnak aligszoknyás polgártársaim a közzétett hírre. Elképzeltem Emőkét, amint másnap bokáig érő szoknyában érkezik a hivatalba. S amikor megkérdezem tőle, miért nem visel miniszoknyát, így válaszol: „Még mit nem?! Hogy megvastagodjon a lábam?!" Ám sem Emőke, sem más nem vált meg a miniszoknyától. De nemcsak a hír közlését követő napon, hanem azután sem. Én azonban még mindig féltem, hátha mégis megtoldják viselőik arasznyi szoknyájukat. Ez sem következett be. Most már szilárd meggyőződésem, hogy a hölgyek nem ijedtek meg lábuk elhízásának veszélyétől. Sőt, számomra olybá tűnik, mintha még kurtább szoknyát viselnének, mint azelőtt. Pedig tudják, hogy a tekintetek az eddiginél is szorosabban merednek lábuk „felfedett" részére; nyilván azért, mert mindenki meg akar győződni arról a bizonyos öt százalékról. De hát az igazán nem befolyásolja a szoknya viselőjének szépségét. Meg aztán mit érne, ha mond juk öt százalékkal nyurgább lenne a hölgyek lába, de azt senki sem látná. Egyszóval, ez az eszköz sem vált be. így tehát az illetékesek továbbra is törhetik a fejüket, hogy a mostaninál elrettentőbb „felfedezéssel" lephes sék meg az miniszoknyák viselőit. Bár szerintem egyelőre aligha számíthatnak sikerre. FÜLÖP IMRE < to O < o CO O K» < in O < O 00 O EMBERCSEMPÉSZET Az embercsempészet egészen új ágazata virágzik újabban az Egyesült Államokban. Amerikában ugyanis már alig lehet háztartási alkalmazottakat kapni, és ezért illegálisan hozzák be őket az országba. A fiatal nőkkel folytatott feketekereskedelem máris milliós üzletet jelent. Az embercsempészek körét befolyásos, a bevándorlási törvényekre specializált ügyvédek és állásközvetítők irányítják. Becslések szerint évente mintegy 12 ezer külföldi háztartást alkalmazottat csempésznek be az Egyesült Államokba. Az embercsempészek kidolgozott séma szerint járnak el: a jövőbeni háztartási alkalmazottak többsége látogatóvízummal érkezik az Egyesült Államokba. A vízumot az ügyvédek megbízottai szerzik nekik. Minden beutazó, aki látogatóvízummal érkezik az Egyesült Államokba, köteles kijelenteni, hogy nem vállal munkát. Ennek ellenére a lányok azonnal dolgozni kezdenek. Időközben az ügyvédek bevándorlási vízumkérelmet terjesztenek elő számukra. A hatóságok persze nem tudnak arról, hogy a kérelmező már az Egyesült Államokban tartózkodik. Ha megtudnák, hogy a lányok már Amerikában élnek, azonnal elutasítanák a bevándorlóvízumot. A liberális és az európai viszonyokhoz képest szinte nem Is létező bejelentési előírások lehetővé teszik ezt a manővert, és az illegális háztartási alkalmazottak átmeneti eltűnését. A látogatóvízum lejária után a lányoknak egy ideig titokban kell élniük, ami a legtöbb esetben sikerül. Rendszerint az illegális bevándorlót csak akkor fogják el, amikor munkát keres. Ekkor ugyanis be kell mutatnia a szükséges iratokat, a bevándorlóvízumot és a munkavállalási engedélyt. A bevándorlóvízumot a többnyire már az Egyesült Államokban élő lányok számára hamis címre küldik. Megérkezésük után a lányok rövid kirándulást tesznek Kanadába vagy Mexikóba, majd a reguláris papírokkal ismét az Egyesült Államokba érkeznek. Ezeknek az ügyleteknek a költségei 600—1200 dollár közötti összeget tesznek ki; ezt a pénzt az embercsempészeknek megfizetik. Az ügyvédeknek ez a csoportja természetesen kapcsolatban áll a háztartásokkal, és költségeiket a lányok béréből vonja le. (DIE PRESSE) SEGÍTETT MAGÁN ÖT ÓRA A VOLÁNNÁL SOK Egy hamburgi orvoskongresszuson a balesetgyógyászat és a balesetmegelőzés kérdéseit is megvitatták. Három és fél óra után az autó vezetőjének szünetet kellene tartania vagy le kellene magát váltatnia. Aki öt óránál hosszabb időt tölt a volán mellett, veszélybe sodorhatja önmagát és másokat. Ezt állapította meg Hermann Hoffmann belgyógyász, aki száz személyen végzett orvosi-lélektani vizsgálatot és beszámolt eredményeiről. A gépkocsivezetőknek, akik a fent említett vizsgálatnak önként alávetették magukat, naponta körülbelül 800 kilométert — nemegyszer tíz óra hosszat •— kellett a városban és vidéken „kormányozniuk". Miközben vezettek, állandóan mérték vérnyomásukat és szívverésüket. Ezenkívül egy pszichológiai alapokon kigondolt módszer segítségével ellenőrizték éberségük fokát, hogy megállapíthassák a kifáradás mértékét. Harmadszor: pontosan regisztrálták a „hibás volánkezelést" — tehát az úgynevezett „majdnem-baleseteket". Ezekhez az alkalmassági vizsgálatokhoz csak bizonyos korú és hosszú vezetői gyakorlattal rendelkező, teljesen egészséges gépkocsivezetőket válogattak össze. E vizsgálatok célja az volt, hogy megállapítsák, milyen pszichológiai és fiziológiai Teltételek között válik „túlterheltté" a gépkocsivezető. Annak, hogy kritikus helyzetben a szívverés szaporább lesz, nincsenek komolyabb következményei. Ám az órák hosszan tartó vezetés után a szívverés-szaporulat és a vérnyomás fokozatos esése nyilvánvaló jele annak, hogy a vezető elfáradt, még akkor is, ha ezt maga nem veszi észre. Ebben a fázisban jelentősen növekszik a regisztrált „majdnem balesetek" száma. A „fáradtságmentes" vezetés átlagos időtartama három és fél óra körül van. Ezután kifejezetten jelentkeznek a fáradtság tünetei; körülbelül öt óra után elkövetkezik a veszélyes csúcspont. Ezt az objektíven mérhető túlságos kifáradási elkerülhetjük, ha három és fél órás vezetés után tíz perc szünetet iktatunk be. Az autóvezető szubjektív megterhelése meghaladja az átlagember pszichikai és fizikai teljesítőképességét. A gyorsaság korlátozása, a végzett kísérletek, illetve mérések szerint, nincs kihatással a vezető magatartására. Csak általánosságban lehet megállapítani: az autó és az autóvezetés módja „nem fiziológiai jelenség". Ez annyit Jelent, hogy az ember természettől fogva egyikhez sem tud alkalmazkodni. (DIE WELTI MIT ÉR EGY KISBOLYGÓ? A Föld közelében nemrégen elhaladó Ikarosz aszteroida feltűnésével kapcsolatban ismét a kisbolygókra irányul az érdeklődés. Oskar Bschorr nyugatnémet fizikus kiszámította az aszteroidák „elfogásával" kapcsolatos költségeket. A kisbolygókon ugyanis kozmikus állomásokat létesíthetnének, vagy nemesfémeket nyerhetnének belőlük. Az ún. nikkel-vas aszteroidák viszonylag gyakran keresztezik a Föld keringési pályáját, s „megszelídítésük" csábító távlatnak látszik. Ezek a kisbolygók 90 százalékban vasból, 9 százalékban nikkelből, 1 százalékban különféle fémekből, köztük aranyból, ezüstből és platinából állnak. Egy 200 méter átmérőjű kisbolygó nyersanyagtartalmát 90 milliárd márkára becsülik. Nukleáris robbantások és rakéták segítségével megváltoztatható az aszteroidák pályája úgy, hogy a Föld bolygójává változva körülötte kezdenek keringeni. Az „elfogott" kisbolygó belsejében lakható kozmikus állomást lehetne 1£ tesíteni, s a kisbolygó vastag kérge védőpajzsul szolgálna a napsugárzás ellen. A vas-nikkel aszteroida anyagának tonnája a mai árak mellett mintegy 3600 márkába kerül. Ám a kozmikus nyersanyag Földre szállítása rendkívül költséges lenne. (DIE WELT)