Új Szó, 1968. július (21. évfolyam, 180-210. szám)

1968-07-18 / 197. szám, csütörtök

Illllllllilllllllllillllllilllil A reggeli nap sugarai elárasztották a kis szobát, melyben Bokor János önkéntes tizedes a szibériai hadifogságból hazatérve, első éjszakáját töltötte. Édesanyja behozta a párolgó kávét, a tálcát az asztalra tette és gyengéd szeretettel simogatta meg az ébredező hajfürtjeit. — /anika, reggel van. Amikor még csak pöttömnyi ember/ialánta volt, szólította először janikának. Janika is maradt. Most is, amikor megjött a hadifogságból, megtörten, betegen, beesett szemekkel és a keze úgy remegett, amint a csészéi a szájához emelte, akárcsak egy megviselt aggastyáné, aki falánkul habzsolta egy hoszszú élet minden kínálkozó örömét. Pedig alig húszesztendős volt, a kávét nagy kortyokban, mohón nyelegető, reszkető kezű Bokor János, aki az életről csak annyit tudott, amennyit a nélkülöző és szenvedés mindent elsöprő árjában engedelmesen, tehetetlenül sodródó siheder tu<Hiat, aki az élet örömeit csupán röpke pihenő, darab kenyér, sajkányt forró kávé képében habzsolhatta, hol a Kárpátok bércei között, hol a végtelen messzi hómezőn. Janika volt akkor ls, amikor ezerkilencszáztizenöt augusztus derekán vígan fütyörészve, katonaruhában állított be a kis laiásba. Édesanyja majd elájult, amitor meglátta. — Janika, hát ez mit jelentien? — kérdezte megdöbbenve. — Önként jelentkeztem katonának. Kimegyek a frontra. Majd én megmutatom nekikl Mint ezredes jövök haza, meglátja. Édesanyja szemét elöntötték q könnyek. — fanlka, hogy tehettél Ilyet?! Itt akarsz hagyni? A halálba készülsz? Mi lesz veled, Janika? Tréfára fordította a szót. Beszélt kapkodó szavakkal, hadarva, mint a védekező bűnös és mondókáját gyerekésszel vigasztalásnak szánta. — Sose féltsen engem. A bátrakat nem érheti baj. Nem is hiszi, milyen fó bakáéknál. Tudja mit kaptunk máma ebédre? Nem tudfa. Honnan is tudná? Hát megmondom. Jó zsíros húslevest, olyan darab hízott marhahússal, mint a tenyerem. Pirosra sült disznóhúst, ahogy én szeretem káposztával, krumplival, két üveg sört, meg egy saf\a feketekávét. — Janika, Janika, mi lesz ebből? — tördelte kezét az édesanyja, de többet nem tudott • londani a fojtogató könnyektől. Bokor János önkéntes, az ő harcmezőre vágyó, lázálmos dicsőséget vágyakozó tizenhat esztendős fejével, akkor még azt se tudta szegény, hogy azt a sok földi jót csak azért kapták ebédre, mert pont a beöltözése napján volt Jerencjóska születésnapja. Ennyire gyerek volt még akkor az a Bokor fant gimnazista, aki alákanyarította az özvegy anyja nevét a szülőt beleegyezésre és önként Jelentkezett katonának. Mert hiszen a király azt üzente a népnek „mindent megfontoltam, mindent meggondoltam". mert körülötte mindenki azt ordítozta „veszszen Szerbia", mert a német császár azt mondta, hogy „mire a levelek lehullanak, mindenkl hazatér". Hát ezt a levélhullást Bokor Jani gimnazista nem várhatta be otthon, tétlenül, az iskolapadban szorongva. Ö is hős akar lenni, neki is ott a helye, ahol a dicsőséget, csillogó érmeket, rangokat osztogatják. Ö is odavágyik, ahol szemébe lehet röhögni a halálnak, aki a bátrakat nem meri bántani, csak a gyávák sorait ritkítgatfa. Mindez vad táncot járva kavargott a buksi fejében és űzte, hajtotta a vágy az ismeretlen kalandok, veszélyek sodrába. Másnap persze már nem volt kétféle hús, köríték, sör és feketekávé, hanem valami kozmás ízű főzelékféle és rágós, eres marhahús, így hát már csak kókadt lelkesedéssel beszélt a menázsiról. Alig fél év múlva, vérhassal került haza a frontkórházból a hazai katonai lábadozóba, mint kisezüstös őrvezető. Az első lépést hát megtette az ezredesi rang felé és az első nyavalya is elérte a szervezetét. — Janika —, sírt fel az édesanyja, — hát kellett ez neked? Aztán valahol a volhíniai sármezőn akadt meg a combjában a hegyes formás puskagolyó, mely éppúgy a szívét is érhette volna, vagy az ütőerét a nyakán, melynek gallérján már két kaucsukcsillag fénylett. A második lépés az ezredesi rang felé. Ennél aztán meg is állapodott. Feljebb már nem lépett a ranglétrán. Egyik kórházból a másikba szállították, egyre közelebb került a szülővárosához. Az otthoni csapatkórházban meglátogatta az édesanyja. Akkor még láztól csillogó szemekkel feküdt a fehér kórházi ágyon, bágyadtan, elgyötörten, tehetetlenül, mozdulatlanul, lázrózsákkal az arcán. Édesanyja ajkáról halkan buggyant a szó: — Janika, Janika. Egy hónappal később új csukaszürke feszült Bokor János, két kisezüstös önkéntes tizedes izmos testén. Talán csak az arca volt egy árnyalattal sápadtabb, a kedélye nyugodtabb. A katonavonat nagyokat pöfögve, szuszogva fúrta bele kormos acéltestét a sötét éjszakába, vitte Bokor Jánost a Kárpátokon túlra, a távoli lengyel mezők felé. Néhány rózsaszínű tábori lap érkezett a hófödte idegen mezőkről, aztán egyszeriben elmaradtak a szálló üzenetek. Bokor János tizedesnek nyoma veszett. Hosszú hónapok teltek el nagy bizonytalanságban. Azok a bizonyos levelek, amelyeket a német császár emlegetett, harmadszor is lehullottak már, a lángorkánnak mégse szakadt vége. A bakagyerekek nem Jöttek még haza, Bokor Jánosról se érkezett hír. Janika, Janika — sírdogált az édesanyja — viszontlátlak-e még? Janika volt akkor is, amikor édesanyját beidézték a városházára, Németh városi tanácsnok úr színe elé, akt hivatalosan közölte vele az örömhírt, hogy a nemzetközi vöröskereszt értesítése szerint az eltűnt Bokor János önkéntes tizedes él és egészséges, ez idő szerint a krasznojarszkl hadifogolytáborban van. — Itt a pontos címe. — Janika, — sírt fel csendesen és nyúlt a cédula után. — Nem Janika, hanem Bokor János! — pattogott a tanácsnok úr. — Igenis kérem a Bokor Janika. — Bokor János önkéntes tizedes, a tizennégyes honvédgyalogezred kisezüsttel kétszer kitüntetett hőse, akire büszkék lehetünk valamennyien — harsogta érces hangon Németh tanácsnok úr. A megkínzott lelkű anya talán nem is hallotta, miket kiabál a tanácsnok úr. Gondolatai messzi Szibériában jártak, valahol a krasznojarszki fogolytábor szöges drótkerítése mögött, 'a szíve pedig csordultig volt fájdalommal, mert nincs itt a Janika, az örömmel, hogy él és egészséges a Janika, a reménynyel, hogy hazakerül még a Janika. Állt mozdulatlanul, réveteg tekintettel a tanácsnok úr előtt és alig hallhatóan, magának szánva a szót, motyogta: — Janika, Janika, hát kellett ez neked? Németh tanácsnok úr felcsattant, mintha kígyó csípte volna meg. — A hősök felett ne siránkozzunk, — harsogta felháborodva — a hazáért lettek hősök, a hazáért szenvednek. Szent kötelességünk, hogy szenvedjünk, hogy hősök legyünk valamennyien — pattogta egy szuszra a nyeszlett tanácsnok úr, aki az íróasztal mögött hősködött szentül, a hadiözvegyek ügyeit intézgetve, mint felmentett nélkülözhetetlen. Ogy szavalt a dicsőségről és hősiességéről, mint egy ripacs és úgy csattogott, akár egy hadvezér. Pedig hát, ha a nyakába akasztottak volna egy manlichert, a hátizsákjába gyömöszölnek kétszáz élest, a bakancs, pokróc, sátorlap meg miegymás mellé, menten öszszecsuklik a súlya alatt. — Igenis tanácsos úr kérem a Bokor Ja-János tizedes ... és tanácsos úr kérem szépen én miért nem kapok hadisegélyt a fiam után? — Családfenntartó volt a fia? — Dehogy is volt kérem szépen, hiszen az iskolapadból ment ki a harctérre. Önként jelentkezett, még tizenhat esztendős se volt. A szülői beleegyezést is ő maga írta alá. Nekem még csak meg se mutatta. Csak beállított katonamundérban, aztán betegen került haza, azután meg sebesülten, alig hogy meggyógyult megint a frontra meni gyerekfefjel. — Nem gyerekfejjel, hanem megfontolt hősi elszántsággal, hazaszeretettől fűtve — dohogott a tanácsnok úr. — Igenis kérem szépen, hősiesen ... De a hadisegély ... — Ha nem volt családfenntartó, nem fár hadisegély. — Igenis, tanácsos úr kérem, de most már kerestie, ha itthon volna, gondoskodna rólam. Harminckét korona nyugdíjból élek... — Jó, jó, lelkem — szakította félbe türelmetlenül Németh tanácsnok úr, — menjen csak szépen haza, majd meglátom, mit lehet csinálni. Ami tőlem függ, megteszem az érdekében. No, itt a hadifogoly címe, fogja, vigye magával. Csendesen tette be maga mögött az ajtót és a karfába kapaszkodva lebotorkált a lépcsőn. — El a Janika, egészséges a Janika, ha mindennek vége szakad, hazajön majd a Janika. Segélyt is adnak, jó ember a tanácsos úr, megígérte. Jóra fordul majd minden Janika. Németh tanácsnok úr valamit ráfirkantott Bokor János ügyiratára- és magában dünynyögte: — Ha nem volt családfenntartó, nem jár hadisegély. Punktum. Elővette tömött sztvartárcáját, melyben katonás rendben sorakoztak a szép, világos, pettyes havannák. Kiválasztott egyet, megropogtatta, kipróbálta jól szelel-e, aztán körülményesen, figyelmes szertartással rágyújtott. Hősies magatartással fújta ki a füstöt, mely kellemes illatot árasztott az aktaszagú hivatali helyiségben. — Egy ilyen nagy kamasz és még hogy Janika, — dörmögte köhécselve — még, hogy Janika. Könny lepte el a szemét, mert belemart a szivar csípős füstié. MŰVÉSZEK és MŰVÉSZETEK AZ ISTENNŐ HŰTLENSÉGE Athéna Polias, Athén városvédő istennője elköltözött az Akropolisról... talán meghalt, talán emigrált, talán a katonai junta fogságba vetette, de tény az, hogy az évezredes falakra senki sem gondol, a kövek málladoznak, az oszlopok porrá válnak és ha így megy tovább, néhány év múlva csak képekről ismerhetjük majd az Akropolis egyik legnagyszerűbb alkotását, az t. e. 442—432-ben épült új Parthenónt. A perzsa háború pusztítása után Periklész, az athéni „aranykor" megteremtője, Pheldiast bízta meg az Akropolis újjáépítésével és a szentélyek városnegyede több mint két évezreden át dacolt az idővel. Néhány nappal ezelőtt azonban az athéni műemlékvédő bizottság igazgatója bejelentette, hogy ha nem érkezik nagyon gyors segítség, akkor a Parthenón és különösen a templom 46 oszlopa elpusztul. Elpusztítja a korrózió, a lökhajtásos és szuperszonikus repülőgépek által felkavart légtömegek és a levegő egyre növekvő szennyeződése. A veszély nem új keletű. Két három évvel ezelőtt hívták fel rá a figyelmet a szakemberek és egyidejűleg több javaslatot tettek a pusztulás megfékezésére. Javasolták az emlékművek vegyi preparálását, a betoninjekciót, sőt — egy kissé romantikus nyugati tudós szerint a legbiztosabb az lenne, ha az egész Akropolist egy óriási üvegdobozzal védenék az időjárás szeszélyei ellen. A tervek szerint szeptemberben francia szakemberek utaznak a görög fővárosba, hogy ismét megvitassák a tennivalókat. De kérdés, hogy a katonai junta hajlandó-e pénzt áldozni egy olyan mű megmentésére, amely elválaszthatatlan Periklész nevétől, aki a rabszolgatartó városállamban a „demokrácia vezetője" volt. A PÉNZ LELEPLEZÉSE Lipcsében most jelent meg Heinz Joswig „Das Geld" (A pénz) című műve. A szerző alapos munkát végzett. 1. e. 4000-től kezdve kíséri, figyeli, elemzi a pénz útját, társadalmi szerepét, színezi művét pontos időrendi adatokkal, egyes történetekkel. A mű társadalompolitikai értéke, hogy bemutatja a pénzt, mint az elnyomás és kizsákmányolás eszközét. Tagadhatatlan tény ugyanis, hogy Augustus és Néró, Orleansi Fülöp és II. Frigyes csakúgy, mint McCloy, vagy Abs, egyformán a pénz segítségével szolgálták az uralkodó osztályok érdekeit, és az agresszív törekvéseket, a múltban úgy, hogy mesterségesen lenyomták a pénz vásárlóerejét, ma pedig úgy, hogy emelik az árakat, az érdekeiknek legjobban megfelelő „méret után készült" inflációval. A FILMRENDEZŐ TÉVEDÉSE Ha egy filmalkotásban csak a befektetett energiát, a rendező és az operatör ügyességét, leleményességét s a színészek teljesítményét kellene értékelni, akkor most elismeréssel írhatnánk Luchino Visconti filmrendező legújabb művéről, „Az idegen"ről, amit néhány nappal ezelőtt tűztek műsorra a legjobb nyugati filmszínházak. A rendező Albert Camus francia egzisztencialista író 1940-ben megjelent „Ľétranger" Jmagyarul „Közöny" címen jelent meg) című művét filmesítette meg. Nagyszerű felvételek, élénk színek, a főszerepekben Marcello Mastrolanni és Anna Karina, tehát minden, ami szép és jó, ami rangos, ami szuperlatívusz a filmvilágban. Véleményünk szerint azonban ezt a filmet esős novemberi napon kellett volna bemutatni, novemberi szerdán, amikor már alkonyodik és köd van, nyúlós hideg van és eső szitál. Amikor a legtöbb embernek amúgy is rossz kedve van, tehát nem számít, hogy kap még egy adag életúntságot, leszűkített valóságot, absztrakciót és elidegenedést. Nagy lehet a forgatókönyv hiánya, ha Visconti, az olasz film atyamestere, éppen Camus-t és az írónak éppen ezt a művét választotta. Nem óhajtunk itt és most az író világnézetével vitatkozni, csak azt szeretnénk megállapítani, hogy a Ľétranger-t a Temps modernes körül csoportosult egzisztencialisták támadták a legélesebben. A műben még nagyon erősen érezhető volt a szerző nihilizmusa, irracionális látásmódja, világnézeti tántorgása Jez ugyan, egy átmeneti időszaktól eltekintve, mindig nagyon erős volt). Milánóban tüntetnek, Velencében tüntetnek, a párizsi diáknegyedben Murger bohémjei helyett lázadó diákok harcolnak a rendörökkel — és amikor az utca feszült, robbanó — akkor a nyugati polgárnak Visconti tolmácsolja Camus filozófiájának sűrített mondanivalóját:" ne harcolt, nem ér semmit az életI" E tételnek a filmre vonatkoztatva igaza van! ANDY WARHOL AMSZTERDAMBAN Az amszterdami Stedelijk Múzeum nyilván nagyon demokratikus intézménye (nem akarunk tapintatlanul „üzleti érzékre' célozni). Ezt bizonyítja, hogy helyet adott Andy Warhol-nak, az amerikai pop-art irányzat legvadabb képviselőjének. A kiállítás anyaga: villany székek, néhány tipikusan „konzervatív" virággrafika, átlátszó műanyag lapok, golyók, téglák, négyszögek és végül a „szenzáció" — BRILLO. A Brillo — egy amerikai szappangyár, amely a márkájával díszített, papírlemezekböl készült dobozokba csomagolja a szappant. Nos, „Warhol mester legnagyobb alkotásának ez az alapanyaga. A bejárattól két dobozépítmény között kell elhaladni, az egyik 40, a másik 73 dobozból épült. A látogató meghatottan (vagyis: attól félve, hogy valamelyik doboz a fejére esik) és óvatosan áthalad a két „plasztika "között és „gyönyörködhet" egy még nagyobb építményben, amit 144 darab szappanosdobozból alkotott az ihletett művész. Ezek után Warhol-filmeket vetítenek. Például: nyolc órán át vetítik az Empire State Building fényeit, 25 óras nonstop filmen, egyidejűleg három vásznon mutatják be az embereket, amint esznek, alszanak és szerelmeskednek. Egy ilyen kiállításról természetesen nem hiányozhat a „lélek mélyén rejlő szexuális inger"-nek nevezett tömény és drasztikus pornográfia sem. Ezek egyébként egyáltalán nem modern, hanem nagyon kifejező és első pillantásra közérthető „alkotások. A kiállítást csak képekből és jelentésekből ismerjük, ezért csak a tényeket közöljük. Warhol munkásságának társadalmi vetületét azonban Bernáth Aurél tételével szeretnénk jellemezni: „...hogy társadalmunk milyen művészetet kíván, milyen művészetben látja eszményeit képben megfogalmazva, az egyedül a társadalomra tartozik." Tehát Warhol esetében: az amerikaira! PÉTERFI GYULA Érdekes, színes ÉVKÖNYV lapunk fennállásának 20. évfordulója alkalmából Tartalmából: Megkérdeztük munkatársainkat mi a véleményük • a házasságról • a politikáról • a miniszoknyáról Kíváncsi a válaszokra? Megtalálja évkönyvünkben