Új Szó, 1968. július (21. évfolyam, 180-210. szám)

1968-07-18 / 197. szám, csütörtök

s-? u L Ő K, NEVELŐ K 2 F .Óul? JJ.. M-A Nacionalizmus, anacionalizmus, internacionalizmus A JAVÍTÓVIZSGA A

z elmúlt hetekben a szlovák sajtóban egyre gyakrabban jelentek meg a déli járásokban kialakult helyzetet mérlegelő cikkek, s egyre gyakrabban fordult elő, hogy a harmincnyolc őszén kialakult helyzethez hasonlították a mait. A cikkek szerzői vádoltak. 'A jelentéktelen események félelmetesen naggyá torzultak épp azáltal, hogy csaknem minden lap belekötött mindenbe, amibe beleköthetett. A refrén pedig minduntalanul egy volt: a magyarok irredenták, a magyarok elnyomják a szlovákokat, a magyarok fel akarják darabolni az országot. Végül is kénytelenek vagyunk eltűnődni azon, hogy mi emlékeztet itt tulajdonképpen a harmincnyolc őszén kialakult helyzetre? Elsősorban az a körülmény, hogy a nemzetiségi kérdés cseh és szlovák viszonylatban rendkívül kiéleződött. A helyzet megoldására irányuló kezdeményezés, mint harmincnyolcban, most is Szlovákiából Indult ki. Hogy harmincnyolc miféle megoldásokat hozott, azt megéltük a saját bőrünkön. Az analógia nem mehet túl azon a megállapításon, hogy a nemzeti kérdés ismét jelentős szerepet játszik a nemzetek és nemzetiségek viszonyának rendezésében. Aki ezen túlmenne, vagy túlment, rágalmazó. Rágalmazó akkor is, ha a szlovák nemzet törekvéseit akarná így megítélni és elítélni, de rágalmazó akkor is, ha a magyar kisebbség törekvéseit akarja párhuzamba vonni a harminc évvel ezelőtti irredenta törekvésekkel. Elsősorban ls sehol, egyetlen magyar nyelvű nyilatkozat, határozat vagy sajtótermék nem tűzte ki céljául a Magyarországhoz való csatlakozást. Ez képtelenség is lenne, hiszen Csehszlovákia és Magyarország viszonyát barátsági és együttműködési szerződés szabályozza, mely a jószomszédság alapjául az egymás belügyeibe való he nem avatkozás elvét tekinti, s ez annyit jelent, hogy a csehszlovákiai magyarok körében esetleg lábrakapó irredenta mozgalom a magyar határon túlról nem kapna semmiféle biztatást. Az igazság az, hogy a magyar kisebbség is hangot adott bizonyos jogosult vagy jogosultnak vélt követeléseknek, s teszi ezt az egész országot befolyásoló és átfogó demokratizálási mozgalom keretén belül. Elsősorban is a nemzetiségi jogok legiszlatív formába öntését követeli. Az eddig hozott áttekinthetetlen párthatározatok és rendeletek, amelyek gyakran nem ls voltak közzé téve, nem biztosítják az egységes joggyakorlatot, s kinekkinek kénye-kedve szerint magyarázhatók. Másodsorban a nemzetiségi kérdés rendezése más relációkban vetődik fel, s az 1948-as állampolgári egyenjogúságtól eltérően a rendezés célja nem a nemzetiség, illetve kisebbség keretébe tartozó egyedek jogainak biztosítósa, hanem a nemzetiségnek mint etnikai-társadalmi csoportnak egyenjogúvá tétele. E követelés elleni legfőbb érv az, hogy a nemzetiséget és a nemzeteket nem lehet ilyen értelemben egy szintre emelni, mivel hiányzik a legalapvetőbb feltétel, a kiterjedt és homogén terület és a nemzeti, illetve nemzetiségi lét alapjául szolgáló népgazdaság momentuma. Ennek következtében nem bír a nemzetpolitikai tényező jellegével, s ezért nem tarthat igényt olyan államjogi szervekre és intézményekre, amelyek megilletik a nemzeteket. Ez az érv így rendkívül meggyőzően hat, de mégse győz meg bennünket arról, hogy nincsenek életünknek olyan területei, ahol ne lehetne érvényesíteni az önigazgatás elvét, s mivel vannak, meg kell teremteni az önigazgatáshoz szükséges nemzetiségi szerveket is, s túl a kulturális, gazdasági és társadalmi önmegvalósítás jogán, illetve annak proklamációján, e jogot valamiképpen biztosítani kell, mégpedig helyi, járási és országos szinten is. Amennyiben ez nem valósulna meg, megint csak ott vagyunk, ahol a part szakad, az állampolgári jogoknál, amelyek ugyan kielégíthetik a nemzetiség keretében élő egyedeket, de nem a nemzetiséget, mert etnikai-társadalmi csoportként nem veszik tekintetbe, tehát létét és léte gazdasági alapjait, bár a keretébe tartozó egyedek részt vesznek az ország gazdasági életének építésében, semmi sem biztosítja. Ami a területet illeti, tudatában vagyunk annak, hogy a szlovákiai magyarság Szlovákia három kerületében viszonylag kiterjedt területeken, relatív többségben él, s ezt a tényt az 1960-ban végrehajtott területi átszervezés sem hatálytalanította. A területi átszervezést, melynek alig volt más célja, mint a hatalom koncentrációja; s a személyi hatalom időszakába eső, annak szellemében fogant intézkedésnek tartjuk és nincs semmi különösebb okunk megváltoztathatatlannak tekinteni. Járási szinten az önigazgatás megvalósítható, s épp ezért megvalósítható országos szinten is. Egyébként minden nemzetiségi szervünket, amennyiben választott szervekről van szó, a nemzetiségi kulcs szerint megválasztott képviselőkből kívánjuk létrehozni, s az országos szervekben, ha más nemzetiségű polgárokat érintő kérdésekről van szó, javaslati joggal bírnának, ha csak magyar nemzetiségi ügyekről, akkor törvényhozó hatalommal is rendelkeznének, s azon túl joguk lenne a nemzetiségre vonatkozó törvények betartását és érvényesítését ellenőrizni. A választott és esetleges végrehajtó szervek egyaránt az államhatalmi szervek részét alkotnák. Ez a fajta önigazgatás tehát nem tart igényt a csak nemzeteket megillető autonómiára és intézményekre, megelégszik a nemzetiséget megillető jogoknak olyan mértékével, mely létét és fejlődését biztosítja, s olyan intézmények létrehozásával, amelyek erejét és szükségleteit meg nem haladják. A CSKP akcióprogramjában a nemzetiségi kérdés megoldásának tervezete ilyen értelemben került bele, vagy pedig így is lehet értelmezni, és nekünk nincs semmi okunk arra, hogy feladjuk az akcióprogramban lefektetett elveket. Sőt, inkább azon csodálkozunk, hogy kommunisták, akik a program megvalósítására döntő befolyással lehetnek, másképp vélekednek. Azzal a javaslattal, hogy a nemzetiségi jogokat csak egy statútumban, az alkotmányon kívül fektessék le, vagy nem egy alkotmányerejű törvényben, semmiképpen nem érthetünk egyet, hiszen ez az alkotmány kívüliséget jelentené. Ha most ezek után megkérdezzük, mire való volt a sajtóban egyre gyakrabban felmerülő vádaskodás és gyakori utalás a harmincnyolcas helyzetre, akkor nyugodtan azt felelhetjük, csak arra volt jó, hogy akadályozza a CSKP programjának megvalósítását. Ezért kellett megvádolni bennünket irredentizmussal, mert nyilvánvaló, hogy a köztársaság egysége ellen törő irredentákat nem illet meg semmilyen jog. Ezért kellett a sajtóban a helyzetet anynyira nevetségesen kiélezni, s azt állítgatni, hogy a magyarok elnyomják a déli járások szlovák lakosságát. Hát igen: ha az egyenjogúsítás tényét, amely a februári győzelem gyümölcse, úgy magyarázzuk, hogy az a szlovákok rovására történt, de elhallgatjuk, hogy a negyvenöt óta preferált szlovákok rovására, akkor a dolog olybá tűnhet, mintha a szlovákokat valóban elnyomták volna. Hiszen a funkciókból tényleg nem eshettek ki magyarok abban az időben, mert semmiféle funkcióban nem ültek. A negyvenhatban megejtett választások idején ugyanis külön rendelettel és jogfosztó törvényekkel tiltották ki őket a választótermekből. Minthogy az egyenjogúsítás nem egyszeri aktus volt, hanem hosszadalmas folyamat, mely lényegében ma sem ért véget, s mely bizonyos előnyöket végképp megszüntetett, a panaszoknak látszólag létjogosultságuk van. Csakhogy ezek a panaszok és ez az egész kampány lényegében a magyarokat jogfosztó törvények alapján preferált szlovák rétegek hangja. S ezzel ma már a szlovák kommunisták zöme is tisztában van. Vagy legalábbis azt reméljük, hogy igenis — tisztában van vele. BABI TIBOR MÉG NEM CSENDESEDTEK EL azok az érzelmek, amelyeket a rossz bizonyítvány váltott ki; különösen, ha a gyermeknek — tanulmányi elégte lensége miatt — évfolyamot kell ismételnie, vagy augusztus utolsó napjaiban javítóvizsgát kell tennie. Nemegyszer az elégtelen osztályzat véget nem érő dorgálást, szidalmat, fenyegetést zúdít a gyermek fejére. S a család a gyermek egész nyarát szorgos munkába fogja, minden üdülés nélkül. Ez az egyik véglet. De ismert az ellenkezője is. A gyermek hanyag vagy sikertelen munkáját tükröző elégtelenséget esetleg hírtelen indulattal fogadja a szülő, de a javítóvizsga már „nem érdekli", nem szándékozik ennek érdekében semmit sem tenni, nem tervezi meg gyermeke felkészülését. Mindkét hiba — sikertelenné teheti a javítóvizsgát! Gyakran a szülői közömbösségre vezethető vissza, hogy a gyermekek egy része a javítóvizsgán meg sem jelenik. Márpedig az általános iskolai rendtartás szerint, La a tanuló a javítóvizsgán igazolatlanul nem jelent meg, tanulmányait csak az osztály megismétlésével folytathatja. Az alapiskolába járó gyermekek sokszor maradnak távol a javítóvizsgáról. A szülők így vélekednek: „Nem baj, ha a gyerek ismétel, legalább jobban fogja tudni az osztály anyagát." Ezt az álláspontot nem helyeselhetjük. Társadalmi és egyéni érdek, hogy a tanulók — lehetőleg — évfolyamvesztés nélkül végezzék e! iskolai tanulmányaikat. MINDÉNEKELÖTT jarjdnk utána — beszéljük is meg gyermekünkkel —, hogy mi az oka eredménytelen munkájának. Vajon milyen összefüggésben van a bizonyítvány szorgalmával, helyes időbeosztásával, tanulási módszerével? Kérjük a gyermek tanítójának, tanárainak véleményét, tanácsát. Otthon érezze a gyermek, hogy rossz munkájával bánatot okozott szüleinek. Hogy elvárják tőle, sőt megkövetelik hiányainak pótlását. Hiszen lényegében erről van szó: a továbbhaladáshoz nélkülözhetetlen tantervi követelményeket kell a gyermeknek tervszerű, rendes munkájával pótolnia, d<i ez ne jelentse az egész nyár a vakáció megrontását. A tanév fárasztó munkája után — mert fárasztó a tanév még akkor is, ha a gyermek egy~egy tantárgyból sikertelenül szerepel —, szüksége van a pihenésrel Ezért nem jó, ha a tanévzárás után azonnal munkához lát. Amennyiben lehetősége van rá, hogy üdüljön, ne rekesszük ki őt ebből azért, mert elégtelen lett. Ugyanakkor úgy állapítsuk meg az üdülés időtartamát, hogy majd kipihenten maradjon elég idő a nyugodt ütemű, sikeres felkészülésre is. NEM LENNE HELYES, ha a tanulás kizárólag a javítóvizsgát közvetlenül megelőző napokra korlátozódnék. Nem lenne biztos ennek a módszernek a sikere olyan esetben sem, amelyben ismeretek megszerzéséről van szó. Ugyanis nem lehet lemondani ezeknek kellő ismétléséről. Azoknál a tantárgyaknál pedig, amelyek jártasságok, készségek, kialakulását igénylik, eleve az ismereteknek esetenként kevesebb ideig tartó, de folyamatos gyakorlását szükséges biztosítani. (Például: olvasás, írás, fogalmazás, nyelvtan-he lyesírás, számtan-mértan, idegen nyelv esetében.) A pedagógus által adott útmutatások figyelembevételével alakítsuk kí a felkészülési programot. Nem az a lényeges tehát, hogy egy-egy alkalommal órák hosszat egyfolytában tanuljon, gyakoroljon a gyermek, hanem hogy rendszeresen dolgozzon, így megtanulja célratörően, jól kihasználni a tanulás idejét. Az otthon tartózkodó felnőtt családtag, nagyobb testvér kísérje figyelemmel munkáját. Ellenőrizzék, hogy az adott napra tervezett feladatnak eleget tett-e? Erről nem szabad lemondani. Jól elvégzett munká ját ismerjük el, dicsérjük meg érte. Helyesen jár el a szülő, ha a tantervi anyag elsajátításán túlmenően szorgalmazza olyan programok megvalósítását is, amelyek hasznosan segítik a tanuló fejlődését. Például: ha az alsó tagozatos gyermeknek olvasásból kell felkészülnie, adjunk kezébe olyan ifjúsági könyvet, ami olvasási szintjének megfelel; ha fogalmazásból kell javítania, írja le röviden egy-egy nyári élményét, a negyedik osztályos írjon esténként levelet rokonainak, pajtásainak; ha történelemből kell javítania, menjünk el vele vasárnaponként múzeumlátogatásra, tegyük lehetővé egy-egy megfelelő rádió-, televízióadás meghallgatását, megtekintését... A tanulás befejeztével a gyermek töltse úgy a napi szabad idejét, mint többi társa: pihenés, játék, szórakozás — foglalkozzék azzal, amivel akar, s vegye ki részét a család mindennapi munkájából is. EGY MONDATTAL TEHÁT azt javasolhatnánk az érdekelt szülőknek: a javítóvizsgára való felkészülés helyes és tervszerű megoldásával biztosítsák a vizsga sikerét, s egyben azt, hogy gyermekük részese lehessen a nyár örömeinek, élményeinek is... FARAGÚ LÁSZLÓ • A földalatti dicsérete H

at évtizeddel ezelőtt, pontosabban 1910 tebruárjában, Adynak aggodalmai voltak, és az egyik rövid írásában telteszi a kérdést: „Mit kellene csinálni Párizsban az abnormisra nőtt forga-. lommal. Az utcák nem bírják el a kocsiáradatot és némely utcát valósággal elzártak az átkocsikázás számára." Ady a kocsik alatt bizonyára a konflisokat érti, de aggodalmai lényegében ma is nagyon aktuálisak. Az óriási autóáradat számára még a mai széles párizsi utcák is szűknek bizonyulnak. Minap például a Concordon az autótorlódás miatt egy óra hosszat kellett várnom a kocsiban, amíg az áradat újra elindult. A várakozás olyan zűrzavaros tülkölés, lárma közepette történt, hogy azt hittem, megsüketülök. Ezért szívesebben utazom a földalattin — és mindenkinek, aki nyugodtan akar utazni és idejében szeretne a kitűzött helyre érkezni, annak csak azt a tanácsot adhatom, hogy vegye igénybe a metrót. Azt hiszem ilyen gyors helyi közlekedési eszköz nincs a világon. Emellett az utas cgy félórán belül elsajátíthatja a párizsi földalatti minden csínját-bínját, oda utazhat, ahová akar, anélkül, hogy akár csak egy szót is kellene tudnia franciául. Benn a metróban az utast meglepetések érhetik. így például észreveszi, hogy itt alig akad fiatal, aki idősebb hölgynek vagy úrnak átadná a helyét. Aki mégis átadja, az biztosan idegen vagy bevándorolt, és az évek folyamán sem tudta megszokni a párizsiak magatartását. A párizsiak ugyanis azt mondják, hogy a fiatal többet dolgozik, mint az idős, tehát megérdemli a metróban azt a viszonylagos kis pihenést. Persze lehetne erre válaszolni, erről vitatkozni, de nem érdemes, mert mindez már magától értetődő. Viszont a ki- és beszállásoknál az utasok nem ismerik a tolongást. Itt szinte törvényszerűnek veszik, hogy aki közelebb van az ajtóhoz, az előbb száll ki, vagy be. A metrón kellemes utazni. Gyakran szellőztetik. Ilyenkor folyosóin végignyargal a szél és az énekesek meg a muzsikusok hangja remegve ér a füledig. Mert elég sok énekes meg harmonikázó koldus népesíti be a metro igen forgalmas állomásainak folyosóit. A koldusok többnyire nyomorékok, vakok, félkarúak vagy féllábúak. Láttam egy félkarú fiatalembert például, aki a metro folyosóján leheveredett és színes krétával virágot meg tájképet rajzolt a kőburkolatra. Ogy tűnt, hogy nem is hederít az utasokra, akik sapkájába hajítják az aprópénzt, hanem munkájára, a fák zöldjére és a napsugarak sárgájára fordít nagy gondot. Amikor elkészült a képpel, a fiatalember felállt, pár lépést hátrált, végigmérte művét, majd elégedetten visszatért és gyakorlott mozdulattal fél karjával odapingálta alkotása mellé az olvashatatlan nevét. Ezután fogta a sapkáját a csengő aprópénzzel és hátat fordítva mfivének oly elégedetten távozott, mint aki örökértékű müvet alkotott. • Vasárnap Párizsban Azt hiszem csak ismétlésekbe bocsátkoznék, ha állandóan azt hangsúlyoznám, mily szép és vonzó város Párizs, ezért úgy vélem, helyesebb, ha azt is megmondom, hogy most a nyári hónapokban a párizsiak boldogok, ha vasárnap vagy ünnepnap kikerUlnek a városból. Akinek módjában áll, nyaralójába megy, akinek nincs nyaralója, az rokonait, ismerőseit látogatja meg vidéken. De mindenki kifelé igyekszik. A Párizs környéki községek nagyon csinosak és tiszták. A családi házakat többnyire szépen ápolt, gondozott virágoskertek díszítik, amelyek tarkák és illatosak a rengeteg és sokszínű rózsától meg szegfűtől. Az itteni kertekben láttam életemben először kék szegfűt, olyan hihetetlenül kék volt, akár a nefelejcs. E csinos családi házakra az is jellemző, hogy erős vaskerítésük van. Azt hiszem, az ilyen kerítés igen sok pénzbe kerülhet. Nos, itt e kerítések mögött pihenik ki a párizsiak egész heti fáradalmukat. Éppen ezért Párizs vasárnap — a hétköznapi forgalomhoz viszonyítva — úgyszólván néptelen. A bezárt boltok ragyogó kirakataikkal úgy néznek ki, mintha nyitott, éber szemmel pihennének és készülnének a másnapi nyitásra. Csak azok a nagy bulvárok népesek az Ifjúmunkás párok és a munkások tömegétől, amelyek mozival meg kávéházzal zsúfoltak. A mozik hatalmas rikító plakátjairól pedig többnyire egy félig meztelen nő kiált kétségbeesetten segítségért, vagy egy széles kalapú amerikai gentleman irányítja rád fegyvere csövét. De az is megtörténik, hogy az óriásira nagyított filmhős markolatig döfi kését társa vállába. Persze ez a jobbik eset, a plakát arra enged következtetni, hogy máshová is döfhetett volna, de ez már a fantázia dolga ... Éppen ezért a kíváncsi ember legjobban teszi, ha leguberálja a 7—10 frank belépődíjat. En nem vagyok kíváncsi természetű, ezért a rémfilmek helyett dr. Zslvágot néztem meg. Nos, ami a rémképeket illeti, elég volt belfiliik ebben a filmben is, éppen ezért — noh- 1 filmben kitűnő színészek szerepeltek, t.ibhek között Chaplin lánya i.í — a vetítés egész ideje alatt az voh a benyomásom, hogy mindennek kevés köze van ahhoz, amit Paszternák gondolt, mondott vagy írt. SZABÓ BÉLA Ceruzajegyzetek Párizsból