Új Szó, 1968. július (21. évfolyam, 180-210. szám)

1968-07-13 / 192. szám, szombat

A z ablakom a lakótelep parkjára nyílik. Húsz éve nézegetem, hogyan tere­bélyesedik az egyik háztömb előtt őrt álló fűzfa. Húsz évvel ezelőtt gyermekeim önfeledt játékát figyeltem, ma már — ha a homokozó felé nézek — az unokám szőke haját keresi a te­kintetem. Aztán nézem a bok­rokat, a virágokat, a medencét, amelyben boldogan hancúroz­nak a telep fiataljai, a padot az ablak előtt és Slávik bácsit, aki ott íil a padon és figyeli a virágillattól mámoros vadmé­hek táncát. A „három Slávik": szomszé­daim. A nénit egy évvel ezelőtt temettük el, azóta három férfi él a kis lakásban, nagyapa, fiú, unoka. Három nemzedék ... mi lenne ha felmérném, szembesí­teném az életüket? A nagy családregényekre gondolok . .. Turgenyev: Apák és fiúk, Zola: Rougon-Macquart család. Mann: Buddenbrook-ház, Gorkij: Artamanov, du Gard: Thibault-család . . . A könyvállványhoz lépek és megsimogatom a könyveket, mintegy ihletet, erőt kérve, hogy betűkbe szoríthassam há­rom munkásember — a három Slávik éTetét. A nagyapa Slávik Jánus 1884-ben szüle­tett. Abban az évben halt meg Táncsics Mihály, abban az év­ben kezdte megalkotni Rodin a „Calaisi polgárok" szoborcso­portot, abban az évben tört ki a francia—kínai háború. Amikor hatéves korában tanulni kezd­te a betűvetést, a nemzetközi proletariátus első ízben ünne­pelte május 1-ét és abban az évben mutatták be Mascagni Parasztbecsület' című művét. És amikor Magyarország a mille­neum hazug, festett kulisszái­ban gyönyörködött, Slávik Já­nos, tizenkét éves szolgagye­rek, dolgozni kezdett a nyitrai püspökség birtokán. Tele volt a világ szépséggel, de ő csak a réteg szegélyéig láthatott, tele volt a világ fenyegető feszült­séggel, de ő csak azt figyelte, hogyan szökken szárba a ka­lász és harmatos hajnalokon már az estére gondolt, amikor megpihenhetett robotban fáradt teste. Huszonhat éves korában meg­nősült. Abban az évben tört ki az orosz-japán háború, Picas­so az „Emberpár"-t festette és Reymont abban az évben kezd­te írni a „Parasztok" című re­gényét. Slávik János huszonhat éves földműves, a nyitrai püs­pökség évibérese pedig örök hűséget fogadott választott párjának. Ez volt a legnagyobb, az egyetlen boldog öröm az éle­tében, ez volt az egyetlen be­teljesülés, az egyetlen él­mény — semmi több. zal a világgal, amit soha nem ért rá megismerni. A fiú Slávik István 1919-ben szüle­tett. Amikor az első elemibe ment, két nagy könyv jelent meg, két csodálatos irodalmi alkotás: Dreisertől az „Ameri­kai tragédia" és Kafkától „A Per". iöld nem szereti, ha kenyér­termő ölebe, az áldott mag he­lyett, emberi testeket vetnek. ' Slávik István negyvenkilenc éves gyári munkás. Havi kere­sete ma kétezer korona. Nem, még soha nem volt külföldön, neii} volt „funkciója", nem volt „fotitos ember". Horgászni sze­ret, de nincs rá idő, mert ma is sokját kell dolgozni. Most azt rtvméli, hogy jobb lesz, hogy könnyebb lesz. Céljai, vágyai? A HÁR O M SLÁVIK Aztán ott menetelt 1914-ben a 12. gyalogezredben, ment tá­voli mezők felé harcolni „az istenért és a hazáért". Az iste­nért, aki soha nem nyújtotta fe­léje osztó kezét, a hazáért, amely csak ínyvásltó híg leve­seket és izomszakító munkát adott szegény fiának., a hazá­ért, amelyben még égy szegé­nyes kunvhöt, még egy diófa árnyékát sem mondhatta ma­gáénak ... Hat gyermek .. sok gond ... szűkösen szelt karéj, mert be kellett osztani, mindig be kel­lett osztani. Negyvenegy évig dolgozott látástól vakulásig. Csodálatos alkotások születtek, képek, szobrok, regények, zene­művek, új szép eszmék, gondo­latok késztették harcra az em­beriséget, nagyszerű találmá­nyok gazdagították a kort, viha­roktól remegett a bolygó, de ő nem ért rá kiegyenesedni, nem ért rá önfeledten csodálkozni, töprengeni, a haladást, a fejlő­dést mérlegelni, az eseménye­ket tudatosítani, mert dolgozni kellett, görnyedezni kellett, mert emberi verejtékkel kellett öntözni a földet, hogy megte­remje az ember kenyerét. Hatszáz korona nyugdíjat kap, néha máriást játszik a fiá­val — gyufában, de legtöbbnyi­re csak ül á padon, hallgatja az emberbimbók csilingelő neveté­sét. Néha repülőgép húz el a telep felett, de Slávik bácsi nem néz a száguldó gépmadár után ... Csak a földet nézi, a zöld fűszőnyeget, ahogy négy évtizeden át megszokta ... Esténként a televíziós készü­lék előtt ül... ismerkedik az­Tizennégy éves kerában kez­dett dolgozni az ajjja mellett, mint béreslegény. /Abban az év­ben jutott hatalaínra Németor­szágban a fasižmus, abban az éyteft voft-fcTpcsében a Reich­stag-per abban az évben kezdő­dött a Szovjetunióban a máso­dik ötéves terv. A kis béresgye­rek apja sorsát örökölte: nem ért rá figyelni, mérlegelni, távol volt a világtól, távol maradt tőle a világ. Kenyeret kellett keresni — önmagának keveset, másoknak kalácsot. Dolgozni kelett. A mindennapi betevő fa­latért, az örömtelen életért és az volt a boldogság, amikor dolgozhatott. Mert valahol nagy vagyonok váltak semmivé, ban­kok roppantak össze és Európá­ban kirobbant a gazdasági vál­ság, a szegények még szegé­nyebbek, az éhesek még éhe­sebbek lettek. Munkanélküliség, nyomor, egyre nagyobb, egyre súlyosabb, szilárdabb nyomor— ez volt a sorsa akkoriban Slávik Istvánnak is. Olvasni, új ismereteket sze­rezni, szórakozni? Mikor? Mi­ből? Hiába éhes a lelked, a szellemed, ha a tested is éhes. Hiába van tele az ember világa szépségekkel, ha valaki egy morva gazda bérese és havi 100 koronát kap a nagyon szűkös ellátás mellett. Slávik István boldog volt, hogy a munkanél­küliség szörnyű évei után leg­alább ennyi jutott. Mert akkor már 1938-at írtak a krónikások, akkor már halált hozó felhők tornyosultak Európa égboltján, akkor már* a barna szenny ki­csapott medréből, akkor már re­megett a föld, mert érezte, hogy sírokat hasítanak testébe és a „Mindig munkás voltam és az is maradok". Ez a programja, eb­ben foglalja össze múltját és jelenét... Ez, ennyi egy férfi­élet tartalma. Tavaszi és nyári reggeleken már jóval hat óra előtt kime­gyek a parkba, nézni, hogyan nyújtózkodnak az éjszakai álom után a fák, vallatni a madara­kat, hogyan kacérkodtak egy­mással az éjszaka folyamán a csillagok. Olyankor lép ki a ka­pun Slávik István, felül az öreg, jólismert kerékpárra és elindul a munkahelye felé. Mert: „min­dig munkás voltam és az is maradok". Az unoka Slávik jaroslav született 1946-ban. Még emlékszem rá, amikor a fiammal és a lányaim­mal fogócskázott, amikor a há­tára csatolt táskával először in­dult az iskolába és nagyanyja a kapuban állva integetett az élet felé lépkedő kisfiú után. Esténként — akárcsak ma — mindig zengett ez a telep, asz­szonyi hangok riasztották a bokrokon hintázó madarakat... „Jaro, Gyuri, Mari, Kati, Ja­ni ..." keresztnevek röppentek a park egyik végétől a másikig, az édesanyák hívták haza a Játszadozó kisembereket. Hát ez nem változott... csak éppen, amikor végig sétálok a parkon, vagy a csendes utcában igyek­szem otthonom felé, gyermek­kocsit tologató fiatalasszonyok, vagy férfiak köszöntenek ... „csókolom". Az egykori járók, Gyurik, Marik, Katik juttatják eszembe, hogy bácsi lettem ... A huszonhármas autóbuszon pe­dig mosolyogva köszönt rám az autóbusz vezetője: Slávik Ja­roslav. Mert amikor ő szüle­tett — lényegében már hazánk­ban is eldűlt a nagy per, a nincstelenek és a kapzsi dúsak harca. Neki már könnyebb volt, szebb volt... neki már köny­nyebb és szebb lesz. Az élete? Tizennégy éves ko­ráig iskolába járt, azután három évig szakmát tanult és két évig katonáskodott. Most a városi Közlekedési Vállalat gépkocsi­vezetője. Havi keresete 2100 ko­rona. üsszehasonlítotia már saját sorsát édesapja és nagyapja sorsával? Igen. Bár ezt nem le­het összehasonlítani, hiszen ő nem tudja mi a nyomor, mi az anyagi gond. Neki csak az a problémája, hogy kevés a sza­badideje, havi 240—260 órát dolgozik és egy kis legényes mulatozást sem engedhet meg magának, mert altiunk reggel háromkor a volánhoz kell ül­nie, az nem iddogálhat a bará­taival éjfélig. De azért akad szórakozás is: újságok, köny­vek, tévé. Lányok? Komolyan még nem foglalkozik senkivel. Takarékkönyve van. Egyelőre autóra gyűjt, de terveiben nem ez a legfontosabb. Mert ponto­san megfogalmazott terve, életcélja van: lakás, nősülés, gépkocsi. Ö már felemelte a fejét, ő már kiegyenesítette a gerincét, látja és érti a világot, ő már tudja, hogy vele, érte és általa kezdődött a történelem új fejezete. Előttem a társadalmi képlet megoldását a három Slávik pél­dája jelenti: Slávik Jánosnak, a nyitrai püspökség egykori nyo­morgó évibéresének az unokája — gépkocsira gyűjt. Sapienti sat! •rr A telepen, ahol lakom, mór a második nemzedék építi apró gyermekkezekkel a homokvára­kat. A szomszédomban éli csen­des, egyszerű életét a három Slávik — nagyapa, fiú, unoka — három nemzedék. Az ő életüket akartam felmérni, az egy vérből való három munkásember sor­sát akartam szembesíteni, hogy jobban lássam, hogy jobban lás­suk az igazságot! PÉTERFI GYULA #í}<| A közút nem játszótér, de... Elszomorító, aggasztó. A mo­torizmus fejlődésével egyenes arányban növekszik a balesetek száma. Egyesek véleménye szerint közlekedési balesetek közben több ember pusztul el, mint a harctereken. Ez ugyan túlzás, de nem alaptalan. Való­ban vészjóslóan sok a gázolás. A legtöbb közlekedési bale­setet — kétharmad részben — a gépjárművezetők okozzák. A járókelők „csupán" az esetek 19,2 százalékában. Viszont őket a motorosoknál hétszerte gyak­rabban éri halálos baleset. Kö­zülük is a gyermekek és a kis­korúak követik el a legtöbb ki­hágást és okozzák a legtöbb bajt és könnyhullatást. A gyer­mekek balesetvédelme — pesz­szimizmus nélkül — világprob­léma. Ezért fordultunk e kér­désben egy hivatott szakember­hez, Martin KriSS őrnagyhoz (a képen), a közbiztonsági szervek bratislavai közlekedési felügye­letének parancsnokához. U Mi a véleménye a gyerme­kek és a kiskorúak közúti fegyelmezetlenségéről és bal­esetvédelméről? Engem mindig kellemetle­nebből érinl egy gyermeket Srt balesetről szóló hír, mint hír­mely más. Nem vagyok érzel­gős, de nyugtalanít, hogy annyi fiatal élet törik derékba vagy szárba sem szökken. Az sem vi­gasztal, hogy a gépjárművek rohamos szaporodása ellenére a gyermekek és a kiskorúak okozta, illetve őket ért balese­tek száma évek óta változat­lan. így is például a nyugat­szlovákiai kerületben az utóbbi öt évben évente 36 gyermeket gázoltak halálra. Bratislavában évente 325 többnyire súlyosan sérült gyermek kényszerül or­vosi kezelésre. Megbízható sta­tisztikából tudom, hogy vala­mennyi betegség együttvéve sem olt kl annýi gyermekéle­tet, mint a gépjármüvek az or­szágutakon! Ez elgondolkoztató. • Melyek a leggyakoribb kihá­gások? Többnyire a „gyerekes" meg­gondolatlanságból eredő mond­hatnám — „csínytevések". Fi­gyelmetlenül kelnek át az út­testen, kilépnek az álló jármü­vek mögül stb. Lehet, hogy szü­leik legutóbbi veszekedése jár a fejükben vagy az ötös, amit éppen az ellenőrző-könyvecs­kéjükben visznek haza. De az ts lehet, hogy csak hősködésből, megfontolatlan pajkosságból futkároznak az utcán. Külön említést érdemelnek a kerékpá­rozók, akik gyalogos társaikon is túltesznek. • Őrnagy elvtárs, a televízió egyik régebbi adásában hallot­tam egy falusi asszony vélemé­nyét, aki többek között vádolta a gépkocsivezetőket, hogy kí­méletlenek. Megemlítette, ha tehenek mennek az utcán, az autók szépen, libasorban halad­nak utánuk. Még nem fordult elő, hogy elütöttek volna egyet is. Ellenben az utóbbi években, községünkben — mely forgal­mas útvonal mentén fekszik — már öt gyereket elgázoltak, hármai halálosan. Eszerint el­sősorban a gépkocsivezetők lel­két terheli a felelősség? Való Igaz, hogy nem minden­ki angyal és sok balesetnek ele­jét lehetne venni. Azonban ne feledjük azt sem, hogy az or­szágút nem Játszótér, sőt — több esetben — úgy is mondhat­nánk: munkahely. Míg máshol a veszélyes munkahelyekről ki­tiltják a nyilvánosságot, az út­ról nem. Különösen a legkisebb gyerekek gyakran olyan várat­lanul cselekszenek — maguk sem tudják miért —, hogy a legtapasztaltabb gépkocsivezető sem akadályozhatja meg a tra­gédiát. Nem véletlen, hogy a gyermekek és a kiskorúak kö­zött a 6 éven aluli korosztályt éri a legtöbb baleset. A balese­tek okait vizsgálva megállapí­tották, hogy az esetek kilenc­ven százalékában azt az áldo­zatok maguk idézték elő. • Mi lenne a leghatásosabb védekezés a balesetek ellen? Véleményem szerint az, ha már a szülői házban megtaníta­nák a gyermeket a legalapve­tőbb forgalmi szabályokra. Mert megtanul járni, beszélni, Írni, olvasni és számolni — holott ezek ismerete nélkül még nem kerül életveszélybe —, ám nem tudja, milyen veszélyek lesel­kednek rá a közutakon, és hogy kerülheti el a veszélyt. Kerék­párt kap a jó bizonyítványért, de halvány fogalma sincs ar­ról, hogyan közlekedhet az úton. Hallatlan felelőtlenség ez a szülők részéről. Érdekes, hogy még senki sem került emiatt a törvényszék elé. • ön szerint a szülői nevelés elősegítené a megoldást? Határozottan. Megfigyeltem, hogy a gépjármű-tulajdonosok családjában elvétve fordul elő gyermekbaleset. Nem véletlenül. A gyermek akarva-akaratlanul is elsajátít egyet s mást a for­galmi szabályokról, nem beszél­ve arról, hogy örökösen érdek­lődik. }6 lenne továbbá, ha az iskolában is oktatnák a közle­kedési szabályokat. Kormány­szinten már folytak is ilyen ér­telmű viták, sajnos, eredmény­telenül. Remélem, előbb-utóbb a minisztériumban is rádöbben­nek: a közutakon való helyes közlekedés is hozzátartozik az átlagintelligenciához. • A közbiztonsági szervek mi­ben járulhatnának a kisko­rúak balesetvédelméhez? Sajnos, a közbiztonsági szer­vek, illetve a közlekedési fel­ügyelet emberei erre nem hi­vatottak. Nincs rá sem anyagi fedezetünk, sem felhatalmazá­sunk vagy módunk, sem elég emberünk. A kérelmeknek — le­hetőségeinkhez mérten — ter­mészetesen szívesen eleget te­szünk. Bratislavában több mint 25 000 tanulónak tartottunk is­kolázást. Érsekújvárban, ahol a nyugat-szlovákiai kerületben a legtöbb baleset történt, az is­kolázás után számuk közel a felére csökkent. Embereink, ál­lítom, szívesen eleget tesznek minden ilyen értelmű kérelem­nek. A kérdés megoldása érde­kében a legtöbbet a szülőkön, az iskolákon és a tömegszerve­zeteken kívül a nemzeti bizott­ságok tehetnek, ök rendelkez­nek megfelelő anyagi fedezet­tel. Bratislavában Ilyen mődon már a közeljövőben — Brno mintájára — elkészül egy köz­lekedési gyermekjátszótér. Aki nem tudná, mi az, elmondha­tom, hogy egy forgalmas város úthálózatának kicsinyített mása, megfelelő számú kisautóval. Itt az ifjúság élethű utakon, ke­reszteződéseken és helyzetek­ben szinte játékosan megismer­kedhet a forgalmi szabályokkal. Hasonló játszóteret létesíthet­nének — ha nem is ilyen nagy­szabásút — a legtöbb helyen. Gyermekeink, ifjúságunk megér ennyi anyagi áldozatot. PALAGYI LAJOS 1968. VII. f3.

Next

/
Thumbnails
Contents