Új Szó, 1968. június (21. évfolyam, 151-179. szám)

1968-06-09 / 158. szám, vasárnap

U árom hét alatt a íelismerhetetlenségig megváltozott a helység. Mint ha nem is az a Kataragama volna, amely felé annak idején fejszével, fűrésszel és csákónnyal törtünk utat. Álmos község ugyanolyan álmos rendőrparancsnokával, N. G. Silvával találkoztunk, aki miközben szokott sziesztája helyett kis királyságát mutatta be, kis híján jártában elaludt. A hosszúkás tér egyik végén muzulmán mecset félholddal, mellette a buddhista szerzetesek lakhelye, s nyomban annak tövében egy kis harangláb, szemközt a tér másik végén fallal körülvett térség, mögötte a Skanda istennek szentelt hindu templom, jobbra keskeny kettős lépcső, amely sehova sem vezet. Mint elmondották, ide vezetik az elefántokat, itt készítik fel őket a nagy parádéra, s ha nem volna a téglalépcső, úgy a kövér kandyi Nilamé nem tudna felmászni az elefánt hátára. A templom jobb oldalán holmi veranda féle áll, amelyet a templom belsejétől függöny választ el. A bejáratot két bronz páva őrzi, Skanda isten kedvelt közlekedési eszköze. Odabenn mindenféle áldozati kellékek vannak lerakva: kardok, kis szekercék, kopják, lobogók és zászlók — az utóbbiakat ismét páva díszíti. A templom homlokzatán nagy kép — egy tó távoli parttal, közvetlenül az előtérben óriási páva, hátán ül Skanda, a hatarcú és hatkezű isten, lába csodálatosképpen csak kettő van. Térdein egy-egy nőt tart, derekukat átölelve, tíz keze még szabadon marad ... négy fejével mintha csak további feleségek után kémlelne. A fő áldozati hely felett szobor. Ismét Skanda, a háború istene. Siva fia, akinek születése körül egy csomó bonyodalom volt. Egy purána, óindiai legenda szerint. Siva és Parvati közösülése, amelynek során Skanda fogantatott, oly szenvedélyes volt, hogy a viharfellegekből vér és csontok hullottak, a hegyek nyögtek a viharban, az istenek szekerei és meteorok hullottak a földre, és a világ négy sarka lángba borult. Ebből a közösülésből minden istennél hatalmasabb fiúnak kellett volna születni. Az istenek megrettentek és ígéretet vettek Sívótól, hogy nem nemz Parvatival gyermeket. Siva ugyan eleget tett kérésüknek, ugyanakkor azonban megátkozta őket: legyenek ugyanolyan magtalanok, mint ő. Ezután magvát, amely olyan illatos volt, mint a jázmin és a két lótusz, Agninak, az istenek szószólójának kezébe bocsátotta, hogy adja át a többi istennek. Agni azonban nem bírta el a magvat, a Gangába ejtette, amely lángra lobbant tőle, s tovább adta a hat Plejádnak, ezek aztán hat fiút szültek. Egyszer meglátogatta őket Siva és Parvati, s az utóbbi oly forrón ölelte át a fiúkat, hogy hátukból egy lett — hatfejű, tizenkét szemű és tizenkét karú isten. Oly erős volt, hogy leszórta az égről az istenek szekereit, letérítette a bolygókat pályájukról, hegyeket és folyómedreket helyezett át. — Isteni lakhelyéről egyszer Skanda a földre hajította lándzsáját. Épp ezen a tájon fúródott a földbe -, bizonygatta Silva őrmester. Igy keletkezett Kataragama. Emberemlékezet óta sok-sok ezer hívő jár ide. Valaha csak a hinduk, ma már azonban a buddhisták, sőt a mozlimok is. Tavaly a nyolcadik holdtölte előtti tizennégy napon a becslések szerint vagy kétszázezer ember járt itt, az idén negyedmillió látogatóval számolunk. Még a múlt század végén ilyen tájban az utak hullákkal voltak tele. Férfiak, nők és gyermekek holttestével, akiket búcsújárás közben ért utol a halál — éhen vagy szomjan holtak, vagy a vérhas, kolera kaszálta le őket. Egész Ceylon rettegd várta, mi lesz augusztusban es szeptemberben, amikor a tea- és kávéültetvények tamil munkásai — a kataragamai istenség legfanatikusabb hivői — az egész szigeten szertehordták a járványos betegségeket. Épp ezek a munkások tiltakoztak a legerélyesebben az egészségügyi szolgálat akciói ellen, hogy véget vessen az évente megismétlődő járványoknak. Hitük szerint ugyanis a kegyelem legfőbb jele volt, ha valaki a Skanda istenhez vezető úton vesztette életét. Biztos lehetett túlvilági boldogságában ... Made in Hong Kong A Menik Ganga folyó Kataragamában körülbelül negyven-ötven méter széles. Most egész bal partját ellepik az árusok sátrai és bódéi. Embertömeg színes forgataga. A sátrakban Skanda lándzsájának alakjára'formált ezüst tűk, más tűket Visnu háromágú villája díszít. Különféle nagyságúak — az egyik deciméteres. Hamar rejtsük el a fényképezőgépeket — a víz és az emberek elöl is, hátha netán ... De ügyet se vetnek ránk, csak mint ha a menet élén haladó táncos'mosolyodna el, ám inkább csak a szemével, mint ajkával. Arca valami görcsfélében torzul, egyetlen izma sem mozdul, ajka keményen összezárva, teste vad mozdulatokban rángatózik, arca akár az álarc. Közelebb sodródtunk hozzá — s a vér megfagyott ereinkben. A fiatal ember arcának jobb feléből ezüst tű, bal oldalából pedig egy penge áll ki. Igen, a vél, Skanda isten jelképes kis lándzsája. Abból az áruból való, amelyet itt árulnak a tömérdek sátorban, mint nálunk búcsúkor a törökmézet vagy a fagylaltot. Ceyloni búcsú A MENIK GANGA PÁRTJÁN, A KAVADI-KÖLCSÖNZŐBEN. (A szerzők felvétele) a másik negyedméteres, de akadnak alig két centiméteres tűk is. Áldozati kókuszdió- és banánhalmok, mellettük áldozati kosarak a megszokott tartalommal — kókuszdió, két-három citrom, banán, egy maréknyi rizs, egy cseppnyi liszt. Óvatosan, hogy semmit se szórjanak ki belőlük, viszik fejükön a búcsújárók a kosárkákat s türelmesen sorba állnak. A bűnök megváltásához és Skanda isten kegyének elnyeréséhez azonban elengedhetetlen némi aprópénz is. Akik idejekorán nem gondoskodtak róla, azoknak rendelkezésére állnak a pénzváltók; sosem láttunk még egy rakáson ennyi réz és nikkel aprópénzt, mint ezeknél a vállalkozó szellemű pénzváltóknál, akik mindjárt a váltásnál levonják a maguk tízszázalékos jutalékát. Néhány lépésnyire füstölő rudacskákat kínálnak, nagyban és kicsiben, nyolc darab, kérem, az egész mindössze hetvenöt centet kóstál, garantáltan friss áru, hoszszan és szabályosan ég s nem marad belőle egy csipetnyi hamu sem, ugyanilyen tökéletes lesz a vásárló megtisztulása is, tessék, tessék, Horse Brand védjegyű áru, Made in Hong Kong. Még húsz méter A tömegből lépten-nyomon kiválik o búcsújárók egy csoportja, elöl fuvolások és dobosok, mögöttük vad táncot ropva a bűnbánók jegyét,-illetve szerszámát viselő emberek. Ez a „szerszám" a kataragamai kávadi, stilizált pávafarok. Voltaképpen fából készült súlyos, félkör alakú keret, amely négy kurta lábon áll, vörös posztóval van bevonva, háromágú villákkal, pávatollal telerajzolt papírdarabokkal, rongyokkal, kis tükrökkel és áldozati virágokkal díszítve. Közepén farúd, amelyet a bűnbánó megragad, felemeli a kávadit, s válla vagy feje felett tartva táncolni kezd. A kávadi kölcsönzési díja a templomig vezető útra két rúpia, a dobért három rúpiát kell fizetni. Gyermek-kávadik és dobok féláron . .. A folyóban ugyancsalt kitartó táncot járva egy másik csoport halad el mellettünk, a zavaros víz magasra freccsen lábukról. Az ember szinte képtelen felemelni a fényképezőgépet. Valami zavaros érzés fogja el. Félelem? Szégyen? Részvét? Az árus vashorgot akaszt az egyik búcsújáró hátának meztelen bőrébe, majd még egyet, mindkét horogra egy gyeplőszerű szíjat csomóz. A bűnbánó kiegyenesedik, a gyeplőszárakat odaveti társának, felemeli a kávadit, megperdülnek a dobok, felhangzik a fuvolaszó, s már szökik is a víz egészen a fejünk fölé. „Haróhera, haróhera!" — kiáltozza a vezeklő. Most már olybá tűnik, hogy hangjából fájdalom és rettegés csendül ki. De senki se törődik vele. Kataragamában az átdöfött arc és hát semmit se jelent . . . A dévále bejárata előtt újabb vezeklővel találkoztunk. Nem volt vele sem sípos, sem dobos, kávadit sem emelt. Vallóból és karjából tucatszámra állt ki az apró ezüst tű, az egyik a másik mellett, akárcsak a sün tüskéi. Vérnek nyoma sem volt testén. Jó tucatnyi véllel szúrta át melle bőrét, olyan volt, mint ha nyakéket viselt volna. További — legalább deciméteres tűk az oldalából álltak ki. Egy vastag véllel oz arcát döfte keresztül. Segédje hiába kísérelte meg, hogy nyílt szájába legalább egy kortynyi vizet juttasson. Nem tudott nyelni, a tű nyelvén is keresztülfúródott. Hátából két horog állt ki, gyeplő helyett lánc lógott rajtuk. Lábán fapapucs, amelyből hegyes szögek álltak ki. Minden lépése kínszenvedés lehetett, de arcán egy izom sem rezdült. Vérrel befutott szeme a kopja hegyére meredt, amelyet támasztékul használt. Mintha abban keresett volna erőt az utolsó húsz méter megtételére, amely még elválasztotta Skanda templomának bejáratától. Annak az útnak megtételéhez, amelyen az emberek mór évszázadok óta hordják embervoltuk gyötrelmeinek minden terhét. BABOS LÁSZLÓ fordítása Dramaturgiából: jeles VISSZAPILLANTÁS JUBILEUM ALKALMÁBÓL Színjátszásunk jubilált. Komáromban ötödször rendezték meg a fókai-napok néven ismertté vált kulturális seregszemlét, a csehszlovákiai magyar öntevékeny színjátszók országos szemléjét. Nemzetiségi kultúránk fellendülésének időszakában, a biztatónak ígérkező jövő küszöbén, a jubileum alkalmából időszerű visszatekinteni a megtett útra és felmérni, hogy honnan indult színjátszásunk és hova érkezett. Eleve sikertelen próbálkozásnak bizonyulna azonban, ha egy rövid beszámoló keretében a teljesség igényével lépnénk fel és — ha csak egy szűk körre vonatkoztatva is — szólni akarnánk mindarról az eredményről, amely (a számos hiányosság ellenére) az utóbbi években ezen a téren is született. Csupán néhány tényt, néhány állomást említünk. Évek óta mintegy három-négyszáz nyilvántartott, többé-kevésbé rendszeresen tevékenykedő (évente legalább 1—2 háromfelvonásos színművet bemutató) műkedvelő színjátszóegyüttessel rendelkezünk. Ez önmagában is olyan eredmény, amelyre büszkén gondolhatunk. Együtteseink mégha évente csak egy darabot mutatnak is be, játékukkal százezrekhez szólnak. Teljesítményük minden tekintetben számottevő és hasznos. Érdemes ezért arra is utalni, hogy kitől és mit játszottak Thália követői az elmúlt években. A skála széles. Műsorukon egyaránt szerepeltek hazai magyar, szlovák, cseh, magyarországi, szovjet, valamint más szerzők mű-, vei. Néhány éve a pálmát a hazai magyar írók alkotásai vitték el. A hatvanas évek elején nemcsak a magyar, hanem a szlovák színjátszók is a legtöbbet Kónya József Éles Marika menyasszonyi fátyla és Lovicsek Béla: Húsz év után című színművét játszották. E darabokkal kapcsolatban sok volt és ma is sok a hiányérzetünk. Am nem jelentéktelen eredmény, hogy e két — színműírói tapasztalattal nem rendelkező csehszlovákiai magyar írónak — egy bizonyos időre sikerült meghódítania mind a magyar, mind a szlovák színjátszókat. Más lapra tartozik, hogy a „hódítás" számos visszásságot, jogosan elítélt deformációt is előidézett. Igen egészségtelen jelenségnek tekintettük például azt, hogy a Kónya— Lovicsek darabok előretörése annak idején teljesen leszűkítette a darabbázist. A csehszlovákiai magyar színjátszók néhány fesz- ' tiválja tulajdonképpen csupán Kónya József és Lovicsek Béla darabjainak a fesztiválját jelentettte. De szerencsére ezen már túl vagyunk. Színjátszóink mai dramaturgiája toronymagasan áll az egykori dramaturgia mellett. Műkedvelőink az elmúlt években sokat játszották Egri Viktor, Dávid Teréz, Siposs Jenő, Vígh Rózsa és a többi csehszlovákiai magyar szerzők alkotását is. örvendetes, hogy az említett egyoldalúság kiküszöbölése után a játszott darabok között igen tekintélyes helyet foglaltak el a klasszikusok, valamint a mai hazai és külföldi szerzők alkotásai. A fejlődést az utóbbi években döntően befolyásolta (és befolyásolja ma is) a CSEMADOK erkölcsi és Népművelési Intézet anyagi támogatása. Mindkét szerv arra törekszik, hogy öntevékeny mozgalmunk a maximumot érje el. Színjátszásunknak egyik jelentős határköve 1961. A CSEMADOK Központi Bizottsága a CSISZ Központi Bizottságával és a Népművelési Intézettel karöltve ekkor rendezte meg először a Jókai-napok néven ismert mai fesztivál elődjét, a Szocialista Dráma Fesztiválját, E kissé hangzatos — és talán irreális — címmel rendezték meg az említett szervek a csehszlovákiai magyar színjátszók fesztiválját 1962-ben és 1963-ban is. A Jókai-napokat 1964-től tartják meg rendszeresen. A kezdeti találkozók sok-sok hibájuk, szólamos és deklaratív jellegük ellenére azért voltak számottevők, és azért érdemlik meg, hogy ma is emlékezzünk rájuk, mert felélesztették az együttesek munkáját, a szereplők előtt megcsillantották az ígéretteljes távlatot, az egykor letört csehszlovákiai magyar színjátszás ügyét a figyelem előterébe helyezték. Nyugodtan hivatkozhatunk az 1963-as drámafesztiválra, amelyen kifejezésre jutott, hogy el kell érni a cseh és szlovák műkedvelő színjátszók hronovi, illetve Spišská Nová Ves-i országos fesztiváljának színvonalát, el kell érni műkedvelőinknél mindazt, ami elérhető. A nagyobb igénybejelentés helyes volt, eredménynyel járt. Az 1963-as drámafesztiválon a CSEMADOK magyarbéli helyi szervezetének színjátszói Bősön B. Brezovský: Veszedelmes életkor, a CSEMADOK kassai helyi szervezetének színjátszói Dunaeperjesen Kónya József: Senki fia, és a CSEMADOK zselízl helyi szervezetének színjátszói Dunaszerdahelyen Móricz Zsigmond: Úri muri című színművét mutatták be. Emlékezetes élményt ekkor a zselíziek szerezték, az Űri muri színrevitelével. A sikert ekkor mindenekelőtt abban láttuk, hogy a fesztiválnak igazi tömegjellege volt. A fellépett együttesek sok száz szereplőt foglalkoztattak, sok ezer nézőre gyakoroltak hatást. Színjátszásunk e bemutatón már valódi kollektív tevékenységgé, művészi tömegmozgalommá vált. A Jókai-napok történetében a csúcsot a tavalyi fesztivál jelen tette. Az 1967-es találkozón az irodalmi színpadoknak például már nemcsak a műsorai voltak egyértelműek, gondolatilag kifejezők, hanem kristályosodtak a formai megoldások is. A hangsúlyt kivétel nélkül mindegyik együttes a beszédkultúra tökéletesítésére, az élő szó nyújtotta kifejezési lehetőségek kiaknázására helyezte. Az együttesek összeállításai egyszerű eszközökkel, a szó erejével érték el a kívánt hatást. A szemle azt tanúsította, hogy irodalmi színpadjaink az adottságnak és a szükségletnek megfelelő utat járják. E bemutatón a forma mindig megfelelt a tartalomnak és fordítva. Ezúttal mind a szcenírozás, mind a szereplők tolmácsolása nem az öncélú bizarrságot, hanem az összeállítások tartalmát, a kifejezni szándékolt gondolatot szolgálták. Az 1967-es Jókai-napokon az előbbi években jogosan igényelt zsebszínházaknak már jeles képviselőivel ismerkedtünk meg, s e szemle méltón képviselte a csehszlovákiai magyar színjátszást. Az ez idei — jubileumi — bemutató dramaturgiából szerzett jelest. A nyolc napig tartó fesztiválon Luknár: A csodasíp, Jókai: A debreceni lunátikus, Krleža: Agónia, Stodola: Miniszter úr, Németh László: Villámfénynél, Ibsen: Kísértetek, Gorkij —Brecht — Kolozsváry: Az anya és Jókai—Háy—Huszka: Szabadság, szerelem című műve került színre. A nézők ízlésüknek megfelelően válogathattak dráma, zenés darab, hazai és külföldi klasszikus, valamint mai író alkotása között. Igényesnek bizonyult az irodalmi színpadok dramaturgiája is. Hiányérzetünk ez Idén azért támadt, mert néhány előadás sajnos félkész állapotban került színpadra. Az irodalmi színpadok versfüzéreket tolmácsoltak, és csupán a szavalókórusokra emlékeztettek. A rendkívül szép teljesítményt nyújtott lévai együttes kivételével, amely Tamangó táncolj című összeállításával minden tekintetben elismerést aratott, a többi csoportnak csak a dolgozni akaró szándéka dicsérhető. A színjátszók közül többen a szövegtudással viaskodtak. Hiányosságaik ellenére a fülekiek a tehetséges énekesekért, a rozsnyóiak az újszerű rendezésért, a zselíziek az igényes darabválasztásért, a lévaiak a szép beszédtechnikáért, érdemelnek elismerést. És dicséret jár a közönségszervezőknek is, akik mindegyik előadásra telt házat biztosítottak. Az 1968-as Jókai-napok erénye hinni engedi, hogy a szervezők és a szereplők a következő fesztiválokon már nemcsak a dramaturgiáért, hanem a többi munkaszakaszon végzett fáradozásukért is megszerzik a „jelest", a jő munkát kifejező legjobb érdemje gyet. BALÁZS BÉLA 1968 VI. 7.