Új Szó, 1968. június (21. évfolyam, 151-179. szám)

1968-06-07 / 156. szám, péntek

A

z üvegen nagy, átlátszó esőcsepp kúszott, mint egy hatalmas amőba. Tamara feszülten figyelte: az amőba lassan, lefelé haladt, magával ragadta útján az apró esőcseppeket. Elnyelte őket, fürge teste megduzzadt, felszívta az ablak üvegén létrejött apló kis tavakat és patakokat. A laboratóriumban sötét volt, csupán a mikroszkóp megvilágított állványa ragyogott, csillogott, amely mellett Gavrilenko ült. — Elég volt mára! — jelentette kl Tamara. — Ha látná, hogy néz kii Menjen már hazai — Csönd legyent — intette le Gavrilen'.io. — Hallgasson! A fekete mikroszkóp fölff hajolt és megnyomta a vegyi reakciót irányító gombot. Az amőba diadalmasan kúszott el az ablakkeretig. — Micsoda eső! — sóhajtott Tamara. — A viváriumban minden széna elázott. — Ne zavarjon! — fortyant fel Gavrilenko. — Menjen innen. Az amőba szétpukkadt és elfolyt. Tamara nevetve fordított hátat az ablaknak. — Ohó! — szólalt meg Gavrilenko, olyan csöndesen, hogy Tamarának elállt a lélegzete. — Ohó, ez a valami, úgy látszik, él! Elfordult a mikroszkóptól és a leányra nézett, tágranyílt szemmel. — Készítsék elő a termosztátot! Gyorsan! Éli Tamara a szomszéd szobába rohant, és Baronba ütközött, aki esőköpenyét húzta fel éppen és karjával esetlenül hadonászott a levegőben. — Zorik ... Hallja? ... Ott... neki... sikerült! Báron elgondolkozva bámult Tamarára s tovább hadonászott a karjával. — Maga mit néz ... hát nem érti? — Tamara kézen ragadta Baront és Gavrilenko szobája felé vonszolta. — Sikerült! Gavrilenkónak? — kérdezte Báron. Hirtelen leült, mint eigy nyúl a hátsó lábaira, majd ide-oda futkosott a szobában. Ekkor bejött Gavrilenko. Gumicsövekkel behálőztott műanyagkamrát tartott a kezében. — Csak óvatosan, könyörgöm — m ndta. „Pirosképű szamár!" — gondolta a leány. „Még ő könyörög!" Szélesre tárta a termosztát ragyogó rézajtaját, belenézett mint egy tükörbe, megigazította a haját, és bekapcsolta a kamrát az élet szisztémájába. „Micsoda szamár" — futott át megint az agyán. „Könyörög". — Ez már beszéd! — jelentette ki mélyértelműen Báron. — Ez a tény alátámasztja az ősnemzés teóriájának helyességét. De mit szól majd ehhez Netrebko professzor? Hiszen ez szerinte megengedhetetlen empirizmus! — Az egész a nukleinsav-molekulákon múlik — szakította félbe Gavrilenko. — Úgy dolgoztak a nukleinsav-molekulák, mint az őrültek! Egy szemernyit sem törődöm azzal, bogy mit mond Netrebko professzori — Maga ül a nyeregben! Gratulálok! Biztos a Nobel-díj!... Beválasztják az akadémiába ... — Hagyja abba — szakította félbe Gavrilenko. — Tamara, ügyeletet tart awt éjjel? — Természetesen! GavMlenko elővette a fésűjét és gondosan ráfésülte sötétszőke hajszálait kopasz fejebúbjára. Báron meg csak egyre fel s alá járt a laboratóriumban, maga után húzva esőkabátját a padlón és egy koravén gyermek ideges és szomorkás mosolya ült az arcán. — Zorik, vegye már fel végre az esőkabátját! — förmedt rá a türelmeimét vesztett Tamara. — Na, én megyek — szólt Gavrilenko. Kilépett a laboratóriumból. Az eső alábbhagyott. Gavrilenko leszakított egy margarétát, amely ott nőtt a bakteor 'ógiai osztály bejáratánál. — E^ek akadályozták az én gépeim szerencséjét — gondolta. Vagy az utak, amelyek az arannyal borított, átlátszó kupolák városába vezetnek. A steril, fehérre festett autósztrádák. S valaki közömbösen suttogja: „Szeret, nem szeret?" És minél kevesebb az út, annál nehezebb eljutni »az arany városig ..." G

avrilenko leszaladt az intézet végénél kezdődő lejtőn és átment a vasúti híd alatt. A beton peronokon emberek álltak, a helyiérdekű villanyvonatokra várakozva. Kissé távolabb, a teherpályaudvaron, éles kék fények világítottak. A süket, nyári késődélután a korom és a nedves aszfalt szagát árasztotta. Kiért a Vöröshadsereg útjára. Ment, szinte gépiesen, és nyugtalanul gondolt az élet szisztémájára. Mennyire szeszélyes és reménytelen dolog ez! Az onfirmációk rendszere ugyancsak becsaphatja őt (nagyon merész, őrült kísértetbe vágott: a tápanyaghoz emberi agysejtekből nyert nukleinsavat adagolt). Ha minden rendben történik, a kamrát megtöltik a furcsa kis lények ezreL Rábámult a cirkusz hirdetésére — a zöldorrú clown félrehúzta a száját, Gavrilenkóra pislogva. A stadionból odahallatszott a tömeg örvendező kiabálása. Néhány kockásinges, zömök ember álldogál a sörkimérés mellett. A hab súlyosan loccsant le korsójukról az aszfaltra. — Góll — mondta a férfiak egyike. — Jól megy a mieinknek! — Holnap, ha minden rendben lesz — (Gavrilenko köpött egyet), akkor készít egy kísérlet-sorozatot: befecskendez egy csapat ilyen furcsaságot a különleges akváriumba és ráállítja a mikrofilm-felvevő készüléket. A sarkon fagyasztott halat árultak. Nagy fehér haldarabok hevertek ládában a járdán. Gavrilenko beállt a sorba. Ez lesz a világ legszenzációsabb filmje. A Gavrilenko név pedig szörnyen népszerű lesz. Gavrilenko csodálkozva nézte az utca régi házait. Régi, alacsony, piszkossárga házak, régi empirestílusú kereskedő házak; régi házak, kis tornyokkal koszorúzva, amelyeket vörös cserép-pikkelyek borítottak. — Nem tréfálsz? — Ez az igazság! — Most mi lesz? — kérdezte az aszszony és megcsuklott a hangja. Gavrilenko elnevette magát és megcsókolta az asszony arcát. — Te csacsi, hát miért nem örülsz? Beválasztanak tiszteletbeli tagnak a világ összes akadémiájába Emlékérmet vernek a képemmel... Interjúkat közölnek a lapokban... — Apai — kiáltotta a szomszéd szobából Vovka. — Gyere ide! Gavrilenko belebújt öreg papucsába, átment a nagyszobán, ahol Ólja nagymama és Ganka néni döbbenten ülnek a televízió előtt, belépett fia szobájába és a díványra huppant: — Hallgatlak! — Tudod, apa, a dolog úgy áll — hadarta Vovka —, mi, a fiúkkal írást akarunk hátrahagyni magunk után. Szóval, mintha mi volnánk a történei mi idők előtti emberek. És az írás ezer év múlva megtalálják és elolvas sák. Ezt Aljka Noszár- agyalta ki. Be letesszük az írást egy agyagkorsóba Szima Dancsenko odaígérte a korsóját — Éppen most érkezett egy fontos közlemény" — hangzik fel a rádióból. Gavrilenko összerezzent. „Csillapítöport kell bevennem... — gondolta. — Túl zaklatott vagyok". „A Zaporozsje" acélolvasztárai új világrekorddal örvendeztették meg az országotl" — folytatta a rádió bemondója. — Hát, ami engem illet, én nekik drukkolok! — jegyezte meg a Gavrilenko mögött várakozó asszony, és megbökte a vállát. — Májusban váltak el... — A fizetést? Az enyémet felemelik... — Micsoda szép lány! És osztályelső. — Ma a műanyagholtban nylon szvettereket árultak... — Minden műanyagból van — sóhajtott valaki. — Hallották? Már a gyerekeket is műanyagból csináljákl — Álljon a sorba, mit tolakszik előre?! — Mi ez? — gondolta Gavrilenko szomorúan. — Miről beszélnek? És én mit jelentek számukra? Nekem ki kellene kapcsolódnom. Hiszen, ami engem illet, én nekik drukkolok! Ennek itt, nil Ennek a nyápic, pirosképű fickónak, szemüveggel. Mindjárt megfordulok és elmondom neki, hogy megcsináltam a műanyag élőlényt. Lesz majd akkor kavarodás. Az az asszony itt kihívja a mentőket. lylegkapta a halat, és hazament. A fényreklámon egymást követték a címek: Az ősi fekete-tenger, Máter Johanna, A nagy érc, Álom, Álom, Álom Az egész heti moziprogram" — futott át Gavrilenko agyán. „Az én filmemet „Jó napot, élet"-nek fogom Mvni. Embermilliók, lélegzetüket viszszafojtva, figyelik az én apró, furcsa élőlényeimet. A film rendezőjének szobrot állítanak. A laboratóriumból intézetet szerveznek, pótkeretet folyósítanak az átalakításához... Vásárolunk egy spektrofotométert, néhány MBI—6 mikroszkópot... Ha minden rendben, egy..." — tette hozzá, és megint köpött egyet ezeknél a szavaknál. A Puskin utcában lakott a kísérleti orvostudományi intézettel szemben levő házban, lehívta a liftet és bedobott egy kopejkát az automatába, az ajtó kinyílt. — Futás, előrel — kiáltotta és megnyomta a csengő gombját. — Mit hoztál? — kérdezte a felesége csodálkozva. — A világhírt hoztam. A világhírt! — kiáltotta Gavrilenko és féllábon körülugrálta a feleségét. A csomagot a hallban levő kis asztalra dobta. — És szörnyen éhes vagyok. Rendezzünk bankettet! Vedd elő a jégszekrényből kedvenc sörömet! S tálald fel kedvenc májashurkámat! Vovka itthon van? — Mi van veled? — A szintézis. Érted, hogy mi az a szintézis? Felesége zavartan az asztalhoz lépeti és kibontotta a csomagot. Előszűr a halra, majd a férjére bámult. írjál valamit, hiszen érted, milyen érdekes lesz nekik elolvasni: Az udvaron ássuk el! — Megértettem — felelte Gavrilen ko. — Ne vesztegesd a szót. Mindent értek. Levette az írógép fedelét. Ebben a pillanatban megszólalt a telefon. — Azonnal jöjjön bel — mondta Tamara. — Minél gyorsabban! A leány azonnal letette a kagylót, és Gavrilenko még egy szót sem tudott szólni, a vonalban máris zúgás jelezte a megszakadt beszélgetést. Szerencséje volt. Közvetlenül a ház előtt meglátott egy zöld fénnyel haladó taxit. Báron fogadta. Arcán most is mosoly ült, de talán kissé szomorúbb, mint máskor. — Az élet szisztémája? — Nem — csóválta fejét Barou. — Mindjárt meglátja. A mikrovető mellett Tamara állt, ** soványan, idegenül. Gavrilenkónak úgy rémlett, hogy már hetek, hónapok óta nem látta Tamarát, úgy megváltozott az arca másfél óra alatt. — Nézze meg! — szólt Tamara. — Bekapcsolom a képernyőt. A villanyt nem gyújtották fel. A sötét falon egy fényes gyűrű ragyogott fel; ez volt a mikroszkóp látótere, ezerszeres nagyításban. — Nézze meg! — szólt újra Tamara. A vakító kör mélyéből rohanva előúsztak a Gavrilenko által íétrehozott kis élőlények ismerős formái. Amikor elment a laboratóriumból, néhány tucat áttetsző, gyenge lényecske úszkált félénken a folyékony tápanyagban, mint bátortalan úszók, akiket a folyóba vetettek. Most nem ismert rijuk. Ezek már olyan nagy teremtmények voltak, hogy testükben lótni lehetett mindenféle csövek és csomók bonyolult szövevényét. Már kinőttek a mozgáshoz szükséges végtagjaik, és kifejlődtek kapcsolatokat létesítő szerveik. Összegyűltek, úgy látszott, élénken beszélgetnek, majd miután megállapodtak valamiben és szétoszlottak a legkülönfélébb irányokba. Tamara lassan megfordította a kamrát, és úgy rémlett mindnyájuknak, hogy most ismeretlen mélységbe zuhannak — repülnek a felderítő repülőgépen, egészen alacsonyan, hogy megfigyeljék ezeknek a csodálatos lényeknek az életét: látták kaotikus, futásukat, látták, hogyan keverednek harcba egymással, és hogyan falják fel egymást. Majd egy közülük kiválik, a különlegesen vadak közül, és a csoport élére áll. S milyen vadull Azonnal helyreállt a rend és a furcsa lények ezrei felsorakoztak és fegyelmezetten masíroztak; a képernyőn kirajzolódott szervezett csapatjuk mértani pontossággal kialakított körvonala. Percről percre egyre több hatalmas és kegyetlen lény falta fel a testvérét, és újra helyreállt a rend, és a sor baljósan masírozott tovább. — De ez még nem minden — szólt Tamara. — Nézze meg, hogy mivel táplálkoznak. Beledobott a tápanyagba néhány vékony, emberi sejtből készítet szövettenyészetet. Mihelyt a kísérteties sejtszövetek kirajzolódtak a mikroszkóp látóterében, Gavrilenko szintétizált lényei rávetették magukat a táplálékra, és nagy étvággyal fogyasztották el a gyenge sejtszöveteket, néhány pillanat alatt mindent lenyeltek. — Nos, — kérdezte Tamara. Gavrilenko megtörölte kendőjével verítékes homlokát. — Másfél óra alatt tizenötödszörösére nőttek — állapította meg Báron. — Kétszer huszonnégy óra alatt bármelyikünknél magasabbak lesznek. Bevethetjük ó'ket a kosárlabdacsapatunkba! — Igaz is — mondta Gavrilenko és a hűtőberendezéshez lépett. — A mieink nyertek ma. Kettő nullra. Most már tizenhét pontjuk van. Kikapcsolta' a készüléket. — Mit csinált? — kiáltott fel Tamara. — Csönd! — szólt rá Gavrilenko. — Csak minden érzelemnyilvánítás nélkül. Mindig mondtam, hogy a nőknek nincs helye a tudományban. Nem fordították el tekintetüket a képernyőről: ott eszelős események játszódtak le; a furcsa lények viharosan száguldottak át a látótéren, úgy látszott, hogy halál előtti táncukat járják gépiesen, összegörnyednek, egy helyben megdermednek, majd újra futásnak erednek. Néhány pillanat alatt elcsöndesedett az őrült riadalom. Csak a legerősebbek kísérelték meg még az ellenállást. De végül ők is elcsöndesedtek és testük szintén megfeketedett és formátlan tömeggé vált, amely lassanként megtöltötte a kamrát... — Hát ez minden — mondta Gavrilenko, és módszeresen tépdeste szét batiszt zsebkendőjét. — Netrebko professzornak nem kell nyugtalankodnia. Tamara, legyen szíves fertőtlenítse a kamrát klórmészoldattal. Húsz százalékossal ... — Nem tesz semmitl — tette hozzá azután, homlokát ráncolva. — Egy közönséges, sikertelen kísérlet. Mindenkivel megesik ... Csak egyben állapodjunk meg: befogjuk a szánkat. Semmit sem láttunk. Tamara, ne felejtse el megsemmisíteni a kísérlet jegyzőkönyvét. Nem, inkább majd én. ... Odahaza mindnyájan aludtak. Gavrilenko hosszan álldogált békésen szuszogó fia ágyánál. Majd bezárkózott a szobájába és rövid ideig az írógépén kopogott: „Hisszük, hogy ti, 2965-ben, emberek lesztek" — ezeket a szavakat írta a papírlapra. És utána következtek az aláírások: " „Vovka Gavrilenko, Aljka Noszár, Szima Dancsenko". Karig Sára fordítása JANOSSY FERENC: MAGÁNYOS LOVAS. 196B. VI. 7. 10