Új Szó, 1968. június (21. évfolyam, 151-179. szám)

1968-06-07 / 156. szám, péntek

L

A tolmócsi kazángyór tervező mérnökével Prágába utazva a gyorsvonaton ismerkedtem meg. Bratislovában, a felszálláskor köszöntöttük egymást, és — jó hazai szokás szerint — Breclavban már parázs hangon politizáltunk. Megjegyzem, ez még tavaly történt, és az eszmecsere az akkori újságok akkori stílusában kezdődött. Először kissé vontatottan. Csak később lendültünk bele a világmegváltásba. — Olvastak az indonéziai vérengzésekről? — szólt az egyik útitárs. Valaki bólintott. Másvalaki a zsidó—arab háborúról kezdett beszélni, majd kis idő múlva a négereket egyenjogúsítottuk. — Mennyi logikátlanság! — sóhajtott fel valaki. Kis időre megakadt a beszélgetés. Az egyik útitárs a tolmácsi mérnökhöz fordult, aki mindenddig hallgatott. — Prágába? — vette fel vele a kapcsolatot. A kérdést annyira formálisnak taitotta, hogy a választ mégse várva bólogatni kezdett. Valahogy így: „Prága — szép város .. — Nem Prágába. Belgrádba utazom. Először azt gondoltam, hogy a mérnök a banális kérdésre nem akar hasonlóan banális választ adni. Azt hittem, csipkelődik. Hétórás út még a leghallgatagabb embereket is szóba elegyíti. Hosszú hallgatás után a mérnök felém fordult: — Valóban — mondta — mennyi logikátlanság. Sajnos, nemcsak a világ távoli sarkaiban, a Tátra alatt is akad elég. Egyszer, ha kedve támad, majd írja meg, hogyan utazik a kazángyári mérnök Tolmácsról Prágán keresztül Belgrádba. — Tehát — nem tréfált az imént? — Aki így utazik ügyintézésre, annok nincs tréfálni való kedve. H

Csaknem egy év telt el azóta. A • tolmácsi gyárban vagyok és M ichal F a š á n e k mérnők igazgatóhelyettes magyarázatát hallgatom. — A mai kazángyár termelési szempontból már egészen más helyzetben von, mint a három-négy évvel ezelőtt. Ugyanazok az emberek dolgoznak, csakhogy jobban értik a dolgukat. Azt azonban húzza alá még egyszer: csak termelési szempontból javult a helyzet... — Hát nem ez a legfontosabb? — Igen fontos, csak nem minden. Tolmács — ugyanis — a külkereskedelemből él. És ez — még gyerekcipőben jár. Most már a külkereskedelem megtáltosításán van a sor. Csakhogy ... Hej, ha az a sok „csakhogy" nem lenne! Emlékszem, amikor évekkel ezelőtt a gyár termékét — sok millió korona értékű kazánt — visszaküldték a románok. Rossz volt az anyag, rossz volt a technológia, a csőrendszert rosszul szerelték össze. Egyszóval: országos „szenzáció" lett a tolmácsiak kudarca. Az egyik központi hivatal vezető dolgozója akkor csak legyintett, mondván: „Fazekat-lábast se tudnak ezek készíteni, nem hogy kazánt gyártanának ..." Ahogy a mostani termék — a 200 megawattos kazán — szerelését nézegetem és ahogy a külföldi megrendelők listáját olvasom, az a gyanúm, hogy a jóslat nem vált be. — A mi szakmánkban a piac meghódítása — nem könnyű dolog. Kazánépítésben világszerte mindenütt nagyot fejlődött a technológia. Egy-egy nagyhagyományú cég egyik napról a másikra újdonságokkal „robban" be a világpiacra. Mi egyelőre még csak a szocialista országokba hatoltunk be és a „harmadik" világba — a fejlődő országokba. Jugoszláviától például kerek 100 millió korona értékű megrendelést kaptunk. Ugyanebben az országban a közeljövőben egy másik — hasonló nagyságrendű — kaTolmácsból Prágán keresztül vezet az út Belgrádb

a • A bürokrácia malmai lassan őrölnek • Semmi új si

ncs a Nap alatt * Önállóságot a kereskedelmi tevékenységben — de közösen végezzük a kutatást, a gyártmányfejlesztést zánrendszer építéséről folyó — versenytárgyaláson veszünk részt. Csakhogy ... Újra — ugyanolyan keserű mellékíizel, mint a imént — a „csakhogy". — ... csakhogy úgy fest, mintho Belgrád Tolmácstól nem 350—400 kilométerre tenne, hanem valahol a földgolyó másik oldalán. Belgrádba . . . — ... még mindig Prágán keresztül utaznak? — Pontosan ez a helyzet, üzletfeleink, a jugoszlávok, csak a fejüket csóválják. Nem értik a dolgot. Nem is érthetik, mert ők — és talán a világ minden más iparilag fejlett országában — egészen más munkastílussal dolgoznak. Ha intéznivalójuk van, gépkocsiba ülnek, és négy-öt óra múlva már tárgyalhatnak velünk. Mi ezt egészen máshogy csináljuk. Ha külföldi üzleti tárgyalásokot akarunk folytatni, akkor — több közbeeső fokozoton keresztül — Prágába kell juttatnunk egy kéivényt. Ebben, a központi hivatalnok számóra érthetően, íel kell sorolni, milyen ügyben kívá_nunk utazni. A közpon. ti hivatalnok — a legtöbb esetben halvány fogalma sincs arról, hogy itt milyen gondokkal küzdünk — általában engedélyezi az utat és kiutaltatja az utazáshoz szükséges devizát. Csakhogy ez — kedvező esetben — 15 napot vesz igénybe. Néha — ha a bürokrácia malmai lassan őrölnek — az ügyintézés 30 napig is el* tart. A tolmácsi gyár exportból él* Ezt a tényt a körülmények naponta az üzem dolgozói elé „tálalják". Márpedig ez nemcsak azt jelenti, hogy jó terméket kell előállítani, hanem azt is, hogy a gyártmányokat a piacon jól el is kell tudni helyezni. A százmilliós jugoszláv megrendelést másik is követhetné — meditál az igazgatóhelyettes. — Követhetné... Ha o versenypályázatot megnyernénk ... — Veszélyes ellenfelekkel kell megküzdeni? — Csak két ipari nagyhalmat említek meg: a japánokat és az olaszokat. Rajtuk kívül még legalább hat nagy cég jelentette be részvételét, és mindegyik komoly esélyekkel indul. — Egy-egy versenytárgyaláson milyen — nálunk még hiányzó — lehetősége, ket irigyelnek a tőkés országok üzletembereitől? — Elsősorban: az önállóságot. Mi — sajnos — még mindig ott tartunk, hogy a vevőre saját akaratunkat, elképzeléseinket szeretnénk rákényszeríteni. A tőkés országok kereskedelmi szakemberei — de már nemcsak a tőkés orszogokéf — azt tartják: mi urunk — a vásárló. Ha a vevő a tárgyalásra a mi elképzeléseinktől eltérő koncepcióval érkezik, akkor nincs más hátra, mint teljesíteni a kívánságokat. Ha mi nem teljesítjük, majd teljesíti más. — Az egyik nyugati közgazdász tanulmánykötetét olvastam a minap. Azt írja milyen fontos szerepet játszik, a kereskedelemben a szubjektív tényező. Az emberek közötti kapcsolat... — Ezt a mi kereskedelmi szakembereink már az első köztársaság idején tudták. Tehát: semmi új a Nap alatt. Itt — sojnos — megint az előírásokra keli hivatkoznom. És a külkereskedelmi szakemberek szerény anyagi lehetőségeire. De erről inkább ne is beszéljünk^ Csak annyit mondok: ha a termelésben és áruink értékesítésében el akarjuk érni a világszínvonalat, világszínvonalúra kel! emelnünk kapcsolatainkat a vásárlóval. m

A kazángyárban — ha valaki ki• ejti ezt a szót, hogy „föderalizáció" —, mindenki pontosan tudja, mit kell alatta érteni. — Mi — mondotta az igazgatóhelyettes — nem a cseh országrészekben működő gyáraktól való öncélú elszakadást, egyfajta vissza-integrálást értünk ez alatt. Vannak dolgok, amelyek miatt fontos a tömörülés. Ezt a legkorszerűbb külföldi üzemek példái is bizonyítják. Viszont vannak munkaterületek, amelyeken egy-egy gyár — ha megvan hozzá ai önállósága — jobban érvényesülhet Mondani se kell, hogy én elsősorban a kereskedelmi tevékenység decentralizálását tartom szükségesnek. És a termelési program önálló meghatározását, Viszont a kutatást, a gyártmányfejlesztést, azt továbbra is centralizáltan kell majd végezni. A tolmácsi kazángyárban javában folyik az útkeresés. Ma ezeknek az utaknak még nagy vargabetűi vannak, melyek az eddigi túlságos központosításnak még minden jegyét magán viselik. Vajon mikor lesz ez a út nyílegyenes? TÓTH MIHÁLY Pénzünkért kívánt árut Sok-sok érvet hozhatnánk fel annak bizonyítására, bogy az életszínvonal alakulására használt érveink nem minden esetben reálisak. Nem kell titkolnunk, hogy például az átlagjövedelmeket „tükröző" statisztikai adatokat nemegyszer kétséggel logadja a lakosság zöme. Igaz ugyan, hogy a nominálbérek növekednek, ámde a statisztikai kimutatások rendszerint nem adnak számnt arról: mi mindent tud ezért a bizonyos összugii pénzért vásárolni a dolgozó. Vagy beszéljünk konkrétabban: megtalálja a ax üzletekben ait az árut, amelyre éppen szüksége van; olyan választékú és ininőségű-e a portéka, amilyet kíván; nem kell-e néha napokon, sőt heteken it látogatnia a boltokat, ax áruházakat, a raktárakat vagy a szállítóvállalatokat, amíg pénzét kívánt áruvá, vagy szolgáltatássá tudja változtatni? Márpedig ez nemcsak a dolgozók megelégedettségének egyik feltétele, hanem egyúttal az életszínvonal alakulásának egyik tényezője ás a pénzeszközök forgásának lényeges előfeltétele. Érdemes idézni Božena MacháCová-Dostálová közszükségletipari miniszternek a minap a brnói vásárnn elhangzott szavait: „Polgártársaink ugyan |ó cipőben és ruhában járnak, mégis olyan feltételeket kell teremtenünk, hogy pénzűkért mindig azt vásárolhassák meg, ami tetszik nekik, és ami kielégíti igényeiket." Egy hosszú, meglehetősen negatív fejlődésnek a következményeit tükrözi ez a kijelentés. Nem palástolhatjuk ugyanis, bogy ax ntóbbi évben igen helytelenül alakult iparunk gazdasági koncepciója és struktúrája. Ennek következménye ként a közszükségleti cikkeket gyártó ipar — és hasonlóképpen a nagyközönség egyéb szükségleteit kielégítő iparágak is — az ntolsó helyre degradálódtak, jellegzetes, hogy a közszükségleti ipar „fejlesztésére" fordított beruházások az elmúlt években a leírások értékét sem érték el! Ez az igen helytelen beruházási politika okozta, hogy hazánkban ma ugyan világviszonylatban a legmagasabbak közé tartozik az egy főre eső acéltermelés, Aagy kohászati kombinátjaink vannak, kiszélesítettük a széntermelést — ugyanakkor nem tudjuk kielégíteni a lakosok mindennapi szükségleteit. Sajnos, a nehézipar előtérbe helyezése a közszükségleti cikkek gyártásának rovására történt (nem Is beszélve aról, sok gyár miért termel még ma Is olyan árut, amit csak nagy üggyel-bajjal tud értékesíteni). A közszükségleti iparnak feltétlenül vissza kell adni az őt megillető rangját. Nem elhanyagolható ugyanis, hogy miközben ez mi Ipar 22 százalékban részesedik az orsxág exportjából, a behozatalból a számára szolgáló nyersanyagoknak csupán 12, a gépi berendezéseknek pedig mindössze 7 százalákát kapja. Ez annál megdöbbentőbb, mivel a közszükségleti ipar kivitele révén nagyméretű devizaaktívát teremt más iparágak számára és — ez szintén nem mellőzhető körülmény — mintegy félmillós munkásgárdájával naponta úgyszólván csodákat teremt. Dolgozóinak a kézügyessége. ötletessége, újítása és sok sok találmánya világszínvonalú gyártmányokat hoz létre (sajnos kis mennyiségben!) — mondhatnók semmiből és minimális jutalomért ... Sokat kell még tennünk annak érdekében, hogy az eddigi deformációk mielőbb kikiiszbölődjenek. Szimpatikus, hogy az 1970. évig megközelítőleg kétszeresére kívánjuk növelni a közszükségleti cikkek behozatalát. Optimista hangulatot kelt az Is, hogy fokozni akarjuk a miiszálak és a műbőrök gyártását, és nagyobb gondot fordítunk az üveg- és kerámiai Ipar sxámára szolgáló progresszív anyagnk fejlesztésére. Az érdeklődés középpontjában áll a faipar kibontakozása is. A külföldi árunak piacunkra jutása a jövőben feltétlenül feleleveníti a választékot és egyúttal serkentőleg is hat termelőüzemeink törekvéseire. Ez a konkurrencia azonban számos égető kérdést is felvet. Ilyen a közszükségleti iparban dolgozók munkatermelékenysége, jutalmazása, társadalmi jelentőségük felbecsülése. Másrészt választ kell keresnünk olyan — az életszínvonal alakulása szempontjából nem elhanyagolható — kérdésekre is: miért beszélünk egyrészt a bérpolitika javításáról, a denivellizálásrúl, másrészt miért tűrjük, hogy piacunk szegényes, hogy polgártásalnk nem minden esetben tudják kívánt áruvá változtatni a pénzüket? DÚSA jÚZSEF