Új Szó, 1968. június (21. évfolyam, 151-179. szám)

1968-06-06 / 155. szám, csütörtök

Ä CSKP Központi Bizottsága májusi plenáris ülésének vitája A tudomány helye társadalmunkban FRANTIŠEK ŠORM elvtárs felszólalása František Šorm elvtárs bevezetőben a párt politikai munkájának, az alapszervezetek aktivitásának problémáival, valamint az akcióprogrammal foglalkozott. A rehabilitációval kapcsolatban hangsúlyozta, hogy az egyedül lehetséges eljárás az, ha hatályon kívül helyezik a valóban törvénytelen ítéleteket. Nem rehabilitálhatunk azonban bűnözőket, kémeket, a szocializmus aktív eK lenségeit s végképp nem bizto- " síthatunk nekik egyesülési jogot. Természetes, hogy ezzel nem akarom kizárni annak lehetőségét, hogy a törvénytelenül elítéltek szervezett formában legyenek a rehabilitációs bizottságok segítségére. Természetesen, nekik maguknak kellene megszabadulniuk azoktól az elemektől, amelyek befurakodtak soraikba. Ezért úgy vélem, hogy minden egyes esetet külön kell megtárgyalnunk, s elutasítom a rehabilitálás bárminő általános aktusát. Szeretnék szólni a sajtónkról, rádiónkról és televíziónkról, s általában véve a véleménynyilvánítás szabadságáról. Teljes mértékben a vélemény. nyilvánítás szabadsága mellett t* állok. Pozitívan értékelem az említett tömegtájékoztatási eszközök dolgozói többségének tevékenységét Központi Bizottságunk januári plénuma után annak ellenére, hogy hibákra került sor, és hogy sajtónk kis része a szenzációhajhászásban egészen a bulvársajtó határáig jutott. A legkárosabbnak azt tartom, ha egyének vagy kis csoportok tekintet nélkül a helyzetre személyi érdekeiket kívánják érvényre juttatni, ami sok esetben káros hatással van polgáraink nagy kollektíváinak becsületes munkájára. Az- említett negatív jelenségek elleni harc súlypontja azonban véleményem szerint nem jelentheti. a cenzúra újra bevezetését, hanem azt, hogy szabályokat teremtsünk a véleménynyilvánítás szabadságára. Igy van ez egyébként minden formális nyugati demokráciában is. Feltétlenül szükséges, hogy a sajtó, a rádió és a televízió dolgozói, nemkülönben azok, akik az említett tömegtájékoztatási eszközökben a maguk nevében lépnek fel, teljes személyi és polgári felelősséget vállaljanak az általuk közölt tájékoztatásokért. Abban az esetben, ha valótlanságokat terjesztenek, ha becsületsértést követnek el, felelniük kell tettükért. Ogy vélem, hogy az új sajtótörvénynek olyan paragrafust is magában kell foglalnia, amely leszögezi, hogy az említett eseteket bíróság elé viszik és aránylag magas pénzbüntetéssel fogják sújtani. Tudjuk, hogy ez mindenütt a világon így van. Csupán ezen a módon biztosíthatjuk polgáraink, intézményeink becsületének védelmét, ám a felelős szerkesztők és újságírók becsületét is. Šorm elvtárs a továbbiakban fenntartás nélkül kiállt a párt rendkívüli kongresszusának összehívása mellett, majd így folytatta: . Szólni szeretnék továbbá tudományunk problematikájáról is. Az utóbbi időben ugyanis a sajtóban néhány olyan vélemény látott napvilágot, amely főként az egyének szubjektív nézeteit és érdekeit tükrözi, s amely közvéleményünkben helytelen elképzeléseket kelthetne tudományunk helyzetéről és azokról az eredményekről, amelyeket a szocializmus korszakában elért. A beavatott szakembereken kívül csak kevés polgártársunk tudja, hogy a jelenkori tudomány mennyire bonyolult, és milyen igényes tevékenység a modern kutatómunka. Lényegében az a rendkívül leegyszerűsített és tisztán utilitarisztikus nézet uralkodik, hogy a tudomány mindenekelőtt, vagy kizárólag a termelési alap fejlesztésének közvetlen eszköze. Ez az álláspont helytelen a jelenlegi- időszakban, az ún. tudoA megújhodási folyamat és problémái VILÉM NOVÝ elvtárs felszólalása 133 1968 VI. 6. A január utáni fejlődés legfőbb és döntő eredménye, hogy egész pártunk, a Központi Bizottságtól kezdve az alapszervezetekig magáévá tette az új demokratikus kurzust, s ezt hazánk népe is támogatja. Feladatunk most az, hogy gyakorlatilag és alkotó módon megvalósítsuk ezeket a demokratikus elveket. Természetes, hogy e téren szembe fogjuk magunkat találni a konzervativizmussal. Az elénk kerülő akadályokat, amelyek törvényszerűen merülnek fel, nem küzdhetjük le szónoklatokkal és jelszavakkal, hanem egész pártunk céltudatos, mindennapi politikai szervező munkájával. A megújhodási folyamat ez ideig mindenekelőtt a politikai és a kulturális szférában nyilvánult meg, kevésbé a gazdasági és a termelési szférában. Ez érthető is, hiszen ezen a téren az évek hosszú során át bonyolult problémák gyülemlettek fel. Ogy vélem azonban, hogy a jelenlegi megújhodási folyamat elvben megteremtette azt a politikai klímát, amely eddig hiányzott népgazdaságunk további fejlődéséhez. Pártunk és kiváltképpen Központi Bizottságunk nagy fogyatékossága, hogy nem sikerült mind ez ideig úgy népszerűsíteniük az akcióprogramot, ahogy azt megérdemelné. Az akcióprogram mindmáig nem vált a párt és egész Nemzeti Frontunk egységesítésŕnpk: alapjává. Nagy fogyatékossága ez politikai szervező munkánkmányos-műszaki forradalom időszakában, Jóllehet ezt a korszakot inkább nevezhetnénk azon komplex tudományos forradalom korszakának, amely a társadalmi tevékenység valamennyi szféráját érinti. Ezért kötelességünk, — s ezért teszem ezt ma, mint ahogy már többször is megtettem —, hogy az említett tényt állandóan hangsúlyozzuk dolgozóink előtt, mivel a tudomány és a .kutatómunka gyengítése éppen manapság annyit jelentene, hogy veszélyeztetjük a szocialista társadalom kiépítését. A jelenkori tudomány feltétlenül megköveteli a munkahelyek felmérésének új szervezési formáit. Ogy vélem, hogy országunkban a szocializmus korában sikertilt szolid és átgondoltan szervezett kutatási alapot létesítenünk, bár az említett alap valamennyi lehetőségét még nem sikerült kihasználnunk. Ennek oka mindenekelőtt a főiskolák anyagi felszereléseinek hiánya, és az alkalmazott tudomány bizonyos része minőségi struktúrájának elmaradása. Ebből az alkalomból felháborodásomat fejezem ki az önök által jól ismert Cerný profeszszor és kollégái nyilatkozatai miatt, akik teljesen szubjektív módon elítélik mindazt, amit országunkban a szocializmus idején a tudomány és a kultúra terén végeztünk, és sértegetik sok ezer tudományos dolgozónkat, akik lelkesen és nagy szorgalommal építették ki a csehszlovák szocialista tudományt. Természetesen nem értek egyet az említett professzorok üldözésével, kétségtelen azonban, hogy az ellenük elkövetett jogtalanságokon elkeseredve teljesen elveszítették minden kapcsolatukat a jelennel és a valósággal. A Csehszlovák Tudományos Akadémia és a főiskolák ellen intézett támadásaik egyenesen arra irányultak, hogy megbontsák a csehszlovák szocialista tudomány egységét, felszámolják szervezési vívmányait. S mindezt épp abban az időben, mikor minden tudományos dolgozó arra számít, hogy munkája eredményei érvényesülnek. nak, ám ezen a téren sajtónk és tömegtájékoztatási eszközeink is sokban adósak maradtak. Ha annyira követelik a maguk számára a szabad bírálat Jogát, engedjék meg, hogy e fogyatékosságokért mi is megbíráljuk őket. Ha már a sajtónál és a tömegtájékoztatási eszközöknél tartok, engedjék meg, hogy megkérdezzem, mit jelentsen az ún. sajtóvédelmi bizottságoknak az üzemekben történő megalakítása. Ki alakítja meg ezeket a bizottságokat? Minek és miért? Ki ellen? Vasárnap a televízióból megtudtam, hogy a sajtószabadságot Indra elvtárs, a CSKP Központi Bizottságának titkára veszélyezteti. Ezt egyenesen képtelenségnek tartom. Miért akarná a párt, vagy valamelyik képviselője az elért sajtószabadságot korlátozni? Mint régi újságíró, aki ezért a sajtószabadságért a München előtti köztársaságban éveken át harcoltam, teljes felelősségem tudatában kijelentem, hogy olyan sajtószabadság, amilyen ma van nálunk, a mi államunkban, a dicsőített Masaryk-éra alatt sosem létezett, s ma aligha is létezik bárhol a világon. Olyan elképzeléseket terjeszteni, hogy valaki valaha valahol ismét szájkosarat akar a sajtóra erőszakolni, tendenciózus törekvés, és zavart s bizalmatlanságot kelt. Véleményem szerint egyes helyeken inkább a párt és a szocialista rendszer védelmére kellene bizottságokat alakítanunk a reakció egyre növeRvfi vakmerősége elleiš. A sajtó, a rádió és a televízió kétségtelenül jelentős és pozitív szerepet játszott a demokratizálódási folyamatban. Ezt hangsúlyozzák a legfeleiősebb személyiségek is. Levetkőzték a szürkeséget, az uniformitást, és meglelték társadalmi funkcióikat. Ezt mindnyájan nagyra értékeljük. Äm éppen azért, mert társadalmi funkciójuk megnőtt, egyidejűleg fokozódott felelősségük is. reakciós hullámmal szemtőlszembe történik. Magától értetődő, hogy ennek szomorú következményei tapasztalhatók pártszervezeteink helyzetében és aktivitásában. Szeretnék néhány szót szólni elméleti frontunkról is. Olybá tűnik, hogy csaknem teljesen beszüntette a harcot az antikommunista ideológia egyre növekvő agresszivitása ellen, képtelen szembeszállni a München előtti burzsoá demokratikus rendszer hamis dicsőítésével, mintha csak attól tartana, hogy ezért ugyancsak konzervativizmussal fogják vádolni. Nem akarok pánikot kelteni. A múltban mi, kommunisták, nem ijedtünk meg az akkori burzsoá rendszer csendőrszuronyaitól sem, szembeszálltunk á náci megszállókkal, s 1948 februárjában a reakció fölött is diadalt arattunk. Éppen ezért ma sem ijedünk meg. A legfontosabb, hogy pozitív módon fejlesszük és fokozatosan valósítsuk meg szocialista demokratikus rendszerünket, hogy semmi áron ne térjünk le erről az útról. A politikai felelősség és a párbeszéd FRANTIŠEK HAMOUZ elvtárs felszólalása Hogy azonban visszatérjek felszólalásom eredeti témájához, meg kell állapítanom, hogy az említett hónapok mérlegében a döntő pozitív jelenségek mellett negatív jelenségekkel is találkozunk. Nem hunyhatunk szemet azon tények felett, hogy egyidejűleg aktivizálódnak a reakciós erők is. Ogy látom, hogy az utóbbi időben a reakció aktivitása gyorsabban nő, mint néhány pártszervezet aktivitása. Helyes, hogy ezt a veszélyt a jelenlegi időszakban a legfőbb veszélynek tekintjük, mivel az utóbbi időben olyan jelszavakkal, röplapokkal találkoztunk és beszédeket hallottunk, amelyek nem csupán a kommunista párt egzisztenciája, hanem egyenesen a szocialista • rendszer lényege ellen intéztek támadást. Míg a reakció napról napra vakmerőbbé válik, tovább folytatja a párt múltjának befeketítését, s akárcsak az ötvenes években, mikor az ellenséget a párton belül keresték, s- akkor is mind az egyének, mind a párt egésze fizetett rá ezekre az akciókra, úgy ma is a pártban, annak Központi Bizottságában keresik a veszélyt, mintha errő

1 íz oldalról fenyegetne holr«v -fünzervatív puccs veszél'/ö. Az tlyen jobh<V.

:ali radikalizmus épn^r a konzervatív és a lügn.aukus elemeket erősíti és mozgósítja, s mindez — mint mondottam a hisztérikus František Hamouz elvtárs mindenekelőtt a Szovjetunióval való szövetségünk és a szocialista országokkal való együttműködésünk életfontosságú jelentőségéről beszélt. Felszólalását ezután néhány belpolitikai kérdés taglalásával folytatta. Kétségtelenül helyes volt, amikor akcióprogramunkban fontos helyet biztosítottunk azon személyek teljes rehabilitálásának, akiket főleg az ötvenes években Igazságtalanul sújtott a szocialista törvényesség megsértése. Már megállapítottuk, hogy sokkal Jobb lett volna, ha nyomban, 1956-ban a XX. kongresszus után nyugodtan végrehajthattuk volna a rehabilitálást. A habozás megrendítette az emberek, főként a fiatalok bizalmát. Magától értetődő, hogy mindezek után sokan túlzásokba estek. Párton kívüli polgártársaink esetében ezen nem is csodálkozom, azonban a kommunista újságíróknak e téren is mértéket kellene ismerniük. Helyesen* állapították meg, hogy a párt mint egész, az egyszerű párttagok, funkcionáriusok semmiképpen sem vettek részt a törvénysértésekben, s többségüknek tudomásuk sem volt róluk. Ugyanakkor határozottan vissza kell utasítanunk az ötvenes évek törvénysértéseiért felelős politikusok Igyekezetét, akik ma kezüket mossák, s a felelősséget a Szovjetunióra szeretnék hárítani. Nemrégiben — folytatta František Hamouz elvtárs — Jan Procházka, a Csehszlovákiai írók Szövetségének alelnöke interjút adott a Francé Presse Ilii-ügynökségnek. Az az ember, aki még nemrégen ls marxistának és a kommunista párton belüli új baloldal képviselőjének nevezte magát, különös nyilatkozatokat tett. Ime néhány közülük: Lengyelországban boszorkány üldözésre került sor. Minden szuverén szocialista ország megválaszthatja a maga útját. A II. Miklós típusú szocializmus (ezen a szovjet modell értendő) nem kelthet lelkesedést a skandinávoknál vagy az angoloknál. Húsz esztendeje egyáltalán nincs diplomáciánk, csak fiókintézmény vagyunk. Nem tudom, miért kellene beleavatkoznunk Madagaszkár, Guatemala vagy Nigéria ügyeibe. Marxra, Engelsre és Leninre hivatkozva, akiknek fogalmuk sem.volt a mezőgazdaság ökonómiájáról, felszámoltuk a kis magángazdaságokat, attól tartva, hogy új Rotschildokkú nőnek. 1948 ban kiestünk a haladás vonatából stb., stb. Kimondottan rosszul érzem magam, ha tudatosítom, hogy nem akadt ebben az országban eddig egyetlen folyóirat, író vagy közíró sem, aki ezekre a szeméimetienségekre választ adott volna. Egyáltalán nem csodáy-H, ha egész törvényszerűen felszólaltak elvtársaink a Lityeraturnaja Gazettában, s ezeket a marxizmusba tett kirándulásokat könnyedén megcáfolták, noha — személy szerint — bizonyos formuláciftikkal magam sem értek egyet. Marxizmus csupán egy van. Más körülmények között nevet séges volna, ha valaki a mezj. gazdaság technológiáját felese rélné társadalmi megszervező sével. Valamennyien tudjuk, hogy hibákat követtünk el. Gépiesen lemásoltuk például a kukorica termesztésének módját, noha a ml feltételeink eltérőek. Ám tanácsadóink aligha tudnának tanácsot adni, hogy a mezőgazdaságban ma alkalmazott emberekkel miképpen tudnánk növelni a háború előtti termelést anélkül, hogy megszerveznénk a nagyüzemi termelést és modern gépeket használnánk. Az interjú — amelyet a Literárni listy 12. számában közöltek — azzal végződik, hogy mezőgazdasági termelésünk elégtelensége elmélyíti a Szovjetuniótól való függőségünket, * hogy őt (Jan Procházkát) nem lelkesíti az a kilátás, hogy örök időkre csak fontos tartomány legyünk. Ez már nem csupán a Szovjetunió sértegetése, hanem mind valamennyiünk, véleményem szerint egész kormányunk, Nemzetgyűlésünk és valamenynyi becsületes polgárunk megsértése. Bármilyen szoros baráti kapcsolatok fűztek is a Szovjetunióhoz, sosem voltunk szovjet tartomány. Mindig önálló, független állam voltunk, amelyet sosem fenyegetett a Szovjetunió, hanem éppen ellenkezőleg, a tőlünk nyugatra fekvő imperialista országok fenyegettek. Szándékosan választottam kl ezeket a kirívó szélsőségeket. Természetesen tudatában vagyok annak, hogy van nálunk komoly közírás ls, amely szivén viseli államunk, pártunk, köztársaságunk érdekelt. Csupán azok túlkapásaira akartam rámutatni, akik süketek maradtak a pártszervek állandó figyelmeztetéseivel szemben. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy egyetlen ilyen hangú cikk is lerombolhatja tíz Jó cikk vagy adás hatását. Helyesen állapították meg, hogy nem volna szabad lekicsinyelnünk az antikommunista ellenzék veszélyét sem, vagy pedig a párt egysége ellen intézett támadásokat. Ladislav Novomeský, aki bizonyára az utolsó ember ebben az országban, aki nem kívánná a deformációk helyrehozatalát és életünk legmélyebb demokratizálódását, épp az utóbbi napokban szükségesnek tartotta, hogy felemelje szavát. Az alábbiakat írta a bratislavai Pravdában: — Jelen akarok lenni minden olyan aktusnál, amely megjavítja, megreformálja és újjászüli a szocializmust. Ám nem akarok jelen lenni a szocializmus likvidálásánál, még ha ezt a dicstelen szertartást ügyesen demokratizálódási lármával álcáznák is. — Egyetértek vele, s bizonyára sokan egyetértenek vele. Miképpen haladjunk tovább? Nyíltan megmondottuk, hogy fcz adminisztratív parancsolgatást jó offenzív eszmei harccal kívánjuk pótolni.