Új Szó, 1968. június (21. évfolyam, 151-179. szám)

1968-06-05 / 154. szám, szerda

ZIKMUND+HANZELKA B

uttala olyan jelentéktelen kis telep, amilyen Ceylonban százával akad. A benzinkúttól néhány lépésnyire egy tábla egzotikus feliratokkal. — Milyen a kataragamai bekötő út? — tettük fel a kérdést a benzinkút kezelőjének. — Mi a csodát csinálnának most Kataragamában? — meresztette ránk szemét a kezelő. — A hold még fogyóban van, és a peraherát csak három hét múlva, holdtöltekor rendezik meg. — Épp azért. Szeretnénk körülnézni a terepen, éjszakai szállást keresni. — Ezt verjék ki a fejükből. Kataragamában nem kapnak szállást még a szabad ég alatt sem. Aludni csak Tissamaharamában alhatnak, oda pedig Wellawayból sokkal jobb út vezet. Innen Kataragamába csak egy mély út vezet, azon meg csak ökrös kordék tudnak áthaladni, sehol egy híd, csak őserdő, elefántok, medvék és kígyók. Higgyék el, jó tanácsot adok, Tissamaharamán át hamarabb eljutnak Kataragamába . .. Mondjuk el neki, hogy különös okunk van épp ezt az utat választani? Hogy fejünkbevettük: Otakar Pertold professzor nyomaiban fogunk haladni, aki fél évszázaddal ezelőtt éppen innen indult neki ökrös kordén az ismeretlennek? — Hidakra nincs szükségünk, terepjáró kocsival járunk. — Felőlem! — vonta fel a vállát. Udvariasan meghajolva vette át a benzinért járó pénzt. Szénásszekérnyi lepkegyűjtemény Útnak indultunk, s alig háromszáz méterre azután, hogy letértünk a főútról, mór el is nyelt ben nünket az őserdő, tél óra alatt alig hét kilométert haladtunk. — Álljunk meg, fiúk, — javasolta Pepek Korynta. — Elkészítem az ebédet, Mirek meg azalatt Pertold könyvéből olvashatna fel, hogy tudjuk, mi vár ránk. Amint látom, ötven esztendő alatt itt mi sem változott. Árnyékot nem kellett keresnünk. A zöldes félhomály mindenütt ott függött a fejünk felett, s Mirek hozzálátott a felolvasáshoz: „Nyomban a buttalai resthous utón sűrű erdőbe jutottunk, amelyben az út kígyóként kanyargott, így aztán néhány óra múltán teljesen el voltunk vágva a világtól. Az út szörnyű volt. A kocsis rontásoldó énekeket dúdolt, mivel a szingalézek hite szerint az erdőben még nappal is hemzsegnek a démonok és a láthatatlan kísértetek ..." — Még szerencse, hogy Jirka nem hisz a kísértetekben! Miután megebédeltünk, újból útnak indultunk, és a tizenegyedik kilométernél egy széles mederre találtunk, amelyben azonban nyoma sem volt a víznek. — Ez biztosan az a folyó, amelyben Pertold bivalyai a vízbe feküdtek, és a professzor egész felszerelését kiszórták. Még szerencse, hogy nem az esős időszakban járunk itt. Kocsinkon csak úgy hemzsegtek a vöröshangyók; ha úgy bejutnának, ugyancsak meg lennénk áldva... A kilincsen nagy, szőrös szürke lidérc ült. Csak akkor láttuk, hogy óriási pók, amikor közelről le akartunk fényképezni; amint megközelítettük, villámgyorsan a földre ereszkedett és eltűnt. — Be kell zárnunk a kocsi ablakait, fiúk, mert az egész pereputty bemászik, akkor aztán aligha aludhatunk odabenn . .. A talajt mindenütt lepkék raEGY KIS AKAÜÁLY AZ ÜTŐN jai borították, ám csak akkor vettük őket észre, ha két-három lépésnyire megközelítettük. Fantasztikus mimikrijük teljesen elfedte őket a kíváncsi szemek elől. — Most aztán már igazán nem csodálom, hogy a kandyi kereskedők bagóért árultak olyan nagyszerű lepkegyűjteményeket. Ha az ember egy néhány napig kibírná itt, egész szénásszekérnyit gyűjthetne belőlük! A fejsze óra két arany ... — Amott megy Pertold! — kiáltott fel váratlanul a doktor. A folyómeder kanyarón túl az őserdő zöld alagútjából egy pillanatra felmerült egy szikláról-sziklára bukdácsoló kordé. Két kis ökör húzta, tengelyén pedig ott ült a kocsis, akárcsak Pertold idejében. Mikor utolértük, a kocsis lemászott alkalmatosságáról s szingaléz nyelven jajveszékelni kezdett; nyilván megrémítette, hogy olyan csodálatos kocsi került az útjába, mint a mi terepjárónk. Miután megelőztük a kordét, ismét behatoltunk a folyómederből az őserdőbe. Az út csupa vízmosás és olyan mély volt, hogy széle olykor a kocsi ablakának magasságába került. — Megállj! Kiszállás! S elő a csákánnyal, lapáttal! Utunkban egy óriási fa állt, hatalmas ágai csaknem a földig hajoltak. Felváltva dolgoztunk, míg sikerült eltávolítanunk az utunkban álló akadályt... Találkozásunk a medvével A negyvenkettedik kilométernél friss elefánttrágyát leltünk. Körötte az ágak letördelve, a földön levelek, amelyek még el sem hervadtak. Szótlanul néztünk össze. Ha ezen a szűk úton találkoznánk vele ... A nap már leáldozóban van, és az elefántok ilyenkor járnak legszívesebben legelni! Legfőbb ideje, hogy táborhely után nézzünk, Kataragamáig még tizenöt kilométer az út, ma már semmiképpen sem jutunk el oda. * * * Felirat! Amott balra, az alatt a fekete szikla alatt! S ha még csak egy felirat lett volna! „Fauna and Flora Protection". „Yala Northern Inter- mediale Zone." „No Entry or Shooting Without Permit." Azaz: Az állat- és növényvilág védelem alatt áll. A Yala természeti rezerváció északi átjáró övezete. Belépni és vadászni engedély nélkül tilos. — Vadásznunk nincs mivel, legfeljebb ha parittyát eszkábálnánk össze. Belépési engeA szerzők felvétele délyt meg legfeljebb akkor kérhetünk, ha visszatérünk Colombóba, igaz? Néhány lépéssel odább egy kis kunyhó, rajta ugyancsak felirat, hogy az őr lakhelye. Egyébként nyomát sem láttuk. A kunyhó ajtaja zárva volt. Ha elő nem kerül itt éjszakázhatunk. Legalább sötétedés előtt körültekinthetünk a vidéken. Egy-kettőre megmósztuk a esszof sziklát. Semmi kétség afelől, hogy ugyanaz a szikla, amelyet 1910-ben Pertold professzor mászott meg, s amelyről kocsisa azt állította, hogy Galgénak, tehát Sziklaháznak nevezik, s hogy valaha itt egy buddhista kolostor állt. Felülről csodálatos látvány tárult elénk. Az őserdő tengeréből valahol messze északnyugaton hegylánc emelkedett ki, az opálszín felhők bíborba borultak, s az egész környék a napáldozat fényében ragyogott. Odafenn, a szikla tetején, ahol senki sem várta volna, ideális fürdőre leltünk. Több sziklavályúban kristálytiszta víz csillogott; bizonyára az állatok is ide járnak inni. — Váljatok egy percre, leugrom szappanért meg törülközőért . . . Ebben a pillanatban valami megreccsent mögöttünk, a bozót félrehajlott, és a tisztáson megjelent egy jókora medve. Ám a négy meztelen embertől alighanem jobban megijedt, mint azok tőle, mert tüstént megfordult és eltűnt a bozótban. — Alighanem a guta fogja kerülgetni, ha reggel szappanhabot talál a kútjában. De tán csak megbocsátja. * * * Este, mikor a kalanban már újra forrott a víz, hozzájutottunk, hogy tovább olvassuk Pertold könyvét. „Amint ágyamon félig fekve körültekintettem, szörnyű ordítás harsant fel — alighanem a közelben vadászó párduc hangja lehetett. Ijedten pattantam fel s gyertyát gyújtottam. De nem történt semmi; csak nyilván éppen ébredezett az őserdő, és a párduc ordításához újabb meg újabb hangok csatlakoztak. Tisztán felismertem a medve dörmögését, az elefántok trombitálását, amelybe egy pillanatra bivalybőgés keveredett . . ." * » * Negyedtizenegyre érkeztünk Kataragamába. A mérleg? Nyolc és negyed óra tiszta útidő alatt negyvenkét kilométert tettünk meg. Az óránkénti átlagsebesség öt kilométer. Aztán hogy a technika fél évszázad alatt korszakalkotó ugrást tett! Babos László fordítása Az igazság könyörtelen Vörös Józsefné szülni készül. Percről percre rosszabbul érzi magát. A fájdalmak gyors egymásutánban jelentkeznek. Az a benyomása, hogy megfullad. Segítségre van szükség. Vágkirályfátől a sellyei kórház ugyan csak három kilométer, de addig is el kell valahogy jutni. Mentőért telefonálnak. A vonal másik végéről tudatják, hogy sajnos, egy mentőkocsi sem áll készenlétben, leghamarább másfél óra múlva küldhetik. Mit lehet tenni? — Fiam," nagynénéd igen rosszul van, vidd be a kórházba, — Vörös József így könyörög unokaöccsének. — De nekem csak traktorra van hajtási engedélyem. — Hiszen már láttalak autóban ülni ... — Hát igen, de ... — Értsd meg, segítened kell, nagyon sürgősen! Elindultak. Egy óvatlan pillanatban kettőt, hármat, ki tudja hányat fordul a kocsi. Rövid időn belül érkeznek a mentők, de már nem Vágselylyére, hanem Nyitráia kellett szállítani a sebesülteket. A HALÁL ÉS ÉLET AZONOS ÓRÁJA Vörös József a kórházban meghalt. Az asszony nyílt kéztöréssel, vérveszteséggel, homlokszakadással, kínos fájdalmak közepette megszüli tizenegyedik gyermekét. A tikkasztó hőségben a fekete ruha még súlyosabb. Megkondul a lélekharang, a sír még üresen tátong, körülötte a falu népe, legelői, mint az orgonasípok, Vörös József tíz gyermeke. Csak az aszszony, az élettárs, a feleség, no meg a legkisebb, az újszülött Éviké hiányzik. Éviké, akit édesapja még csak nem is látott. „Bánatos szívvel veszünk búcsút... a szövetkezet kiváló dolgozója ... példás családapa ... szorgalmaddal, emberségeddel kivívtad megbecsülésünket... negyvenegyéves korodban hagytál itt bennünket ... fogadjuk, hogy családod nem marad egyedül ... befogadjuk őket... segítünk felnevelésükben... erkölcsileg és anyagilag támogatjuk őket... nyugodj békében ..." — a szövetkezet elnökének búcsúbeszéde megreked a hőségben, belevegyül a fájdalomba és a fel-feltörő sírába. A hantok keményen koppannak a koporsón, lassan már mindenki elmegy, csak a gyerekek maradnak: Laci, a katonafiú, Ambrus, a traktorista, Irén a férjével, Erzsike, Margitka, Viola, Ilonka, Józsika, Öl inka, Gituska a kisebbek. MINDEN MEGY TOVÁBB Igen, emberek születnek, emberek meghalnak, de az élet megy tovább. Vörösnét két hét múltán gipszbe tett kézzel hazaengedik. Azt sem tudja szegény, mihez kezdjen. Aztán jönnek a biztosítótól, megkezdődnek a tárgyalások, még három hétre vissza kell mennie a kórházba. Megoperálják. Napközben sok a tennivaló, de este, amikor a hitvesi ágyban egyedül fekszik, elözönlik az emlékek és a gondok. Az aggodalom ott lebeg a levegőben, beférkőzik a szoba minden sarkába. Mi lesz velük? Itt van ez a ház is, hiszen jó hogy van, nagyon kellett, nemrég vettük, de miből fizetem ki az adósságot? Sok gyerek sokat eszik, ruha is kell. A hajnalok és az éjszakába nyúló esték gyors egymásutánban váltakoztak. Eltelt az ősz, meg a tél. Kitavaszodott. Lejárt a szülési szabadság és a betegszabadság. Vörösné munkára jelentkezett. Természetesen a régi munkahelyére, a malacistállóba akart menni. LCkkor érte a meglepetés. A KOZOS NEVEZŐT NEHÉZ MEGTALÁLNI A szövetkezet vezetősége úgy döntött, hogy Vörösnét áthelyezi a növénytermesztési részlegre. Erre — amint Rózsa Károly, az elnök és Papp elvtárs a közgazdász elmondta —, több nyomós ok volt. Elsősorban a malacokhoz egy házaspárt tettek, akik nagyon jól ellátják feladatukat. Amióta ott vannak, a „termelés" — ahogy ők mondják — kézzel^ foghatóan növekedeti és a jelek azt bizonyítják,-hogy a jövőben még szebb eredményeket érnek el. Másodsorban, Vörösné egyedül, a családi gondokkal küszködve képtelen ellátni ezt a munkakört. — Vörösnét nem rövidítettük meg. A növénytermesztésben megkeresheti a 6—800 koronát, a szövetkezet pedig április 26-án azt a határozatot hozta, hogy gyermekeinek havonta fejenként 50 koronát, vagyis összesen 400 koronát és évente 4 mázsa gabonát juttat. A traktorista fiának fél hektár háztájit adtunk, holott a többi tagnak csak negyed hektárja van. Vörösné az állattenyésztésben sem keresne többet. MIÉRT TEHÁT AZ ELÉGEDETLENSÉG Vörösné: Igaz ugyan, hogy kapok 2400 koronát az államtól és 400 koronát a szövetkezettői, egy főre tehát havonta 250 korona jut. Adósságom van, azt ki kell fizetnem. Ügy érzem, a legidősebb lányommal éppen úgy ellátnánk feladatunkat, mint azelőtt a férjemmel. A szövetkezet vezetősége ebbe nem akar beleegyezni. De tulajdonképpeni nem is a pénz miatt akarón^, hanem azért, mert az állatokhoz kimegyek hajnali háromkor, hétre hazajövök, ellátorc a gyerekeket, elküldöm őket az iskolába, megfőzök, aztán délután nyugodtan visszamegyek az istállóba. Az, hogy el akarta látni 4 családját, elfogadható érvnek bizonyul. Miért nem akar tehíít u szövetkezet vezetősége beleegyezni? Rózsa, az elnök: Márpedig ebbe nem megyünk belel A SZÖVETKEZETNEK IS VANNAK ÉRDEKEI A növénytermesztésben sem kell reggeltől estig ott lennie, hiszen teljesítmény után fizetünk. Lelkiismeretünk tiszta: támogatjuk a családot, munkát adunk Vörösnének, anyagilag megtalálja számítását. Papp, a közgazdász: Ez az! Éppen ez a baj, hogy az állatok egész embert követelnek. Nem elég csak odavetni a moslékot. Az istállóba felelősségtudó emberek kellenek. Amíg a férje élt, más volt a helyzet. Ha az asszony haza is ment, a férje ellátta a munkát. De a lányával képtelen erre, hiszen ő is férjnél van, két gyermek anyja, és a szülői háznál Is szükség van segítségére. Nem, ez lehetetlen! Vörösné úgy érzi, igazságtalanság érte. A szövetkezet vezetősége pedig ú^y, hogy mindent megtett. Sőt, május 2-tól ideiglenesen egy lebetegedett asszony helyébe a malacokhoz helyezte. Többet nem tehetnek. Irénkét, a legidősebb lányt elhelyezték a dohányrészlegben. A szövetkezet érdeke — tehát a tagok érdeke — a termelés fokozása, ami végső soron Vörösék jólétéhez is hozzájárul. Az igazság néha könyörtelen, de ebben az esetben egyértelműs Vörösöket nem érte károsodás, a szövetkezet vezetősége messzemenőleg támogatja a családot és minden dolgozni akaró tagjának munkát biztosi' OZORAI KATALIN 1968. VI. 5