Új Szó, 1968. június (21. évfolyam, 151-179. szám)

1968-06-19 / 168. szám, szerda

Vallomás és vállalás... m 1988. . 19. Radnóti Miklós a saját és nemzedéke szándékairól szólva írta: „Célja nem más, mint szolgálni a szocialista kultúra ügyét. Mert erre az ügyre egy életet tett föl e sorok írója, ez nem szentimentális kitétel, hanem vallomás és vállalás ..." Hadd szóljunk ml is egy-két szót arról a nemzedékről, amely az 1948-as februári események után kezdett felnőni. Az akkori 17—22 évesek ma már középkorúak. Akkor, azon a tavaszon, mámoros boldogan ízlelgettük az addig ismeretlen szabad életet, ma viszont deresedő, kopaszodó fejjel életünk új szakaszába lépünk. Húsz év múlt el felettünk, s ennek a jelenünkhöz vezető húsz évnek a jövő számára is van mondanivalója. Engedtessék meg, hogy néhány gondolatot fejtsek ki a februári események után induló csehszlovákiai magyar nemzedékről, amely időközben egy nemzetiség sorsát viselő humán értelmiséggé növekedett. Mit vállaltunk tulajdonképpen? (persze sokszor anélkül, hogy vállalásunkat a nem1 zedéki vallomások ünnepélyes szavaival erősítgettük volna). Eszmélésünk s képességeink kibontakozása olyan történelmi időre esett, amikor Csehszlovákia nemzetei és nemzetiségei is először indulhattak el a felemelkedés útján. Lelkesedésük, melyet az 1945 -48-as évek eseményeinek friss emléke még csak növelt, éppúgy a nép felemelkedését biztosító nagy eszme híveivé szegődtetett valamennyiünket, mint ahogy ragaszkodásunk képessé tett bennünket arra, hogy feltétel nélkül alávessük magunkat azoknak, akik e nagy eszme képviselői voltak. Mindent vállaltunk, mert úgy éreztük, hogy a frissiben megismert eszmében megtaláltuk a kulcsot Dél-Szlovákia évtizedes történelmi ^ellentmondásai zárának felnyitásához. Ezért sok politikai gyűlésen vettünk részt, sok társulás megalakulásában vállaltunk szerepet. Az ügyért éltünk, s nem belőle. Gyalogoltunk hóban, esőben, bicikliztünk rossz utakon és hirdettük az új világ új igéit. Majd következtek az egyetemi évek, s ugyartólyan lelkesedéssel ostromoltuk a tudomány várát. Közben valódi, új értelmiséggé nőttünk, eggyé kovácsolódtunk abban a közös vállalkozásban, amelyet a nagy történelmi pillanat írt elő számunkra. S miközben az ország arculata teljesen megváltozott, a ml életünkben is jelentős fordulatok következtek be: lehiggadtunk, szabályosabb lett életritmusunk, pontosabb diszciplínákban kezdtünk gondolkodni. Életünknek ez a szakasza sem volt mentes a pátosztól és az élményektől. A legmaradandóbb talán az, hogy volt tanítványaink társaink lettek és társainkká váltak azok a munkások és parasztok, akik esti iskolákat elvégezve értelmiségi dolgozók lettek. Áin mégis, ezek az évek mintha törést, lankatlást, fásultságot idéztek volna elő. Ma már tudjuk, e kedvezőtlen jelenségek abból fakadtak, hogy tanúi, részesei, sok esetben áldozatai voltunk annak, amit személyi kultúsznak neveztek. Miközben a szocializmus építése felszínre hozta és a gyakorlati cselekvés szolgálatába állította a századok óta szunnyadó népi energiát, a személyi kultuszból eredő hibák gyakran keresztezték azt. A történelmi fejlődésből és a szubjektivizmusból adódó feszültségek nemzedékünket érzékenyen érintették. Mert a személyi kultusz szubjektivizmusa nemcsak abban nyilvánult meg, hogy megsértette a jogi törvényeket, hanem elmulasztotta az adott helyteethez vezető objektív társadalmi-történelmi folyamatok gondos elemzését. A sokszínű valóságot csak szürke sémákban volt képes látni. Nem a meglévőt vette észre, hanem azt, amit látni szeretett volna. Mindazokat, akik az objektív valóság parancsszavát így vagy úgy érezték és azt bátorkodtak kifejezni, a párt erkölcsi síkon elmarasztalta vagy figyelemre sem méltatta. Igy nem egy olyan érzés hervadt el, melyet a párt és az ország jól tudott volna hasznosítani. A társadalmi igazságért küzdő egyén érzésvilágának és gyakorlati cselekvésének megbontott összhangját nem lehet rehabilitálni. Ezt az erkölcsi torzulást a demokratizálódási folyamainak kell helyrehoznia. S hogy ez minél teljesebben és gyorsabban megtörténhessen, vizsgáljuk meg, milyen magatartásra kötelez a kommunizmus iránti hűség, s hogyan szolgálhatja az ember a legeredményesebben „az emberi társadalom magasabb fokra emelkedését"? Az 50-es évektől kezdődően a kommunista ember ideálja az utasítások feltétel nélküli, következetes végrehajtójával azonosult. Akinek fenntartásai voltak, vagy kételkedett azt a forradalom, illetve a munkásosztály ellenségének, vagy legalábbis „negatív hősnek" minősítették. Az 50-es években ez a feltétel nélküli következetes végrehajtó — a csehszlovákiai magyarság esetében — a 19—22 éves ifjúság volt, aki valóban elkötelezte magát és megtorpanás nélkül teljesítette ezeket a társadalmi követelményeket. Ezt ma is valljuk és vállaljuk, mert az új társadalom építése feltételezi a gondolatok, a szándékok, az akaratok egyesítését a cél érdekében. Az új társadalom, tehát a szocialista humanizmus sem valósulhat meg a kommunista párt céltudatos munkája nélkül. Vannak elkötelezettségeink, az egészséges összpontosítás, az egész társadalom nézőpontjából elfogadott tervek és határozatok, melyek cselekvésünk programjául szolgáltak és a jövőben is programul szolgálnak. Mi történik azonban, ha a határozatok „feltételnélküli" vérgéhajtása lesz a párthoz való hűség egyedüli és kizárólagos ismérve? Ez a jelenség pedig főleg akkor problematikus, ha az egyes határozatok sem mindig helyesek. De mi biztosíthatja a határozatok helyességét, ha éppen a legfontosabb ellenőrző tényezőt: a párt tagjainak nyílt állásfoglalását korlátoznánk? A szólgaleikűséggé silányuló hűséget, vagy fegyelmezettséget semmilyen társadalom sem engedheti meg magának! Az antimarxisták a hazánk fejlődésében mutatkozó disszonáns jelenségeket a hatalom és az erkölcs örök konfliktusának vélik. Szerintük csak a lázadás tiszta, mert a konszolidált hatalom a történelmet mindig Shakespeare-i színpaddá változtatja. Az 1948-ban induló magyar értelmiség a 60-as években kezdett belelátni a „világot formáló" politika kulisszatitkaiba. Kezdtük látni, hogy a forradalomnak, a munkásosztály hatalma megszilárdításának, a csehszlovákiai magyarság ökonómiai, politikai és kulturális felemelkedésének mérhetetlen nehézségekkel kell még megküzdenie. Távol áll tőlünk a politikai „tiszta és szép lelkek" szentimentalizmusa. Ügyünk érdekében „a lépésről lépésre való haladás során" követelményeinket fogalmaztuk meg, közvéleményt formáló cikkeket írtunk. S ezt a szocializmust mi, csehszlovákiai magyarok — mindig a közelitől a távolabbi felé való haladás elvét betartva —, úgy értelmeztük, hogy a csehszlovákiai magyarságnak ökonómiai, politikai és kulturális téren Csehszlovákia minden más polgárával egyenrangú állampolgárrá kell válnia. Az ügyért éltünk, s nem belőle, és ismét gyalogoltunk hóban, esőben, bicikliztünk rossz utakon, azért, hogy a falu apraja-nagyja, az igére szomjúhozva találkozhasson a „járási" vagy a „központi küldöttel". Az 50-es években semmiből teremtettünk iskolaügyet, majd a 60-as években időtálló koncepciót. Országszerte, de külföldön is elismert tankönyveket, színvonalas vagy kevésbé jó módszertanokat adtunk tanulóink és tanítóink kezébe. Megfogalmaztuk — megelőzve az európai szocialista államok nemzetiségi pedagógusait —, az anyanyelven történő oktatás pedagógiai-pszichológiai jelentőségét. A CSEMADOK-ban is megtettük, amit megkövetelt a kor, énekkarokat és tánccsoportokat szerveztünk, később a tanulás és a művelődés igényét hirdettük. Majd húsz évvel az 1948-as eseményeket követően a lépésről lépésre haladás eredményeként elérkezett a teljesebb demokratizálódás ideje is. S ez nem talált bennünket felkészületlenül. Szinte percek alatt fogalmaztuk meg „Állásfoglalásunkat". Ez a CSEMADOK által megfogalmazott állásfoglalás ez ideig — minden hibája, egyes mondatok rosszindulattal félremagyarázható pongyolasága és vitathatatlan kulturális beállítottsága ellenére is — a legteljesebb program. És a csehszlovák magyarság körében még soha nem volt semmilyen programnak ilyen visszhangja. Reméljük, hogy a jövőben már nem kell „lépésről lépésre haladnunk" és egyesek jóindulatától függően várnunk az olyan, bennünket természetesen megillető kérdések elintézését, mint a kultúra, a népmüvelés vagy pl. a középiskolák hálózatának bővítése. A politikai, gazdasági és kulturális kiegyenlítődés progresszív folyamatával kapcsolatos terveink még csak kialakulóban vannak. A csehszlovákiai magyar értelmiség legjobbjai minden idegszáluk megfeszítésével ezen dolgoznak most — több munkacsoportban is —, hogy az eredményeket majd konfrontálhassuk. S ha a jelen, gondjai közepette a történelmi összefüggések sokak látókörében el is homályosodnak, le kell szögeznünk a tényt: a CSKP húzta fel a konzervativizmus zsilipjeit és ennek eredményeként indult el egy szabadon áramló folyamat. Ennek a folyamnak útjába állhat ugyan a féligazságok hamis mítosza szította hangulat és elfogultság, de ezt az áramlást megállítani vagy visszatartani nem lehet. A párt a csehszlovákiai magyar nemzetiség politikai, gazdasági és kulturális felemelkedését, életkörülményeinek kiegyenlítését már akcióprogramjául tűzte ki. Az emberélet útjának felén a megtett útszakasz gyakran ábrándozásra késztet. De tudjuk, hogy csak a hiú „ábrándozás az élet megrontója". A mi ábrándozásunk arra a végkövetkeztetésre jut, hogy aki eddigi életéi a nép szolgálatába állította, az hátralevő éveiben sem lehet az idő emigránsa. Az olyan múlt, mely nem támogatja a nép jelenének erőfeszítéseit, s ezáltal nem szolgálja a társadalmi haladást és a népünk sokoldalú felemelkedését biztosító jövőt, szép emlék, lehet, de méltatlan annak a nemzedéknek a hagyományaihoz, amelynek legjobb tulajdonságai mindig az önként vállalt cselekvésben jutottak kifejezésre. E néhány gondolatot az emlékezés perceiben a jelen kérdései, s a jövő formálódásának gondjai ébresztették bennünk. Reméljük, hogy ezek a sorok „vallomásra és vállalásra" késztetik azokat is, akik ez ideig csak a távolból szemlélték azt az erőfeszítést, amely végső soron mégiscsak lehetővé tette, hogy ma már érdemben tárgyalhatunk a csehszlovákiai magyarság életkörülményeinek a csehek, illetve a szlovákok életkörülményeihez való kiegyenlítődés bonyolult, sok Időt és valószínűleg nemcsak sok energiát, hanem még sok türelmet is igénylő kérdéskomplexumáról. MÚZSI FERENC visszhang.,.TO^jTUvisszhan SZOCIALISTA ÉS DEMOKRATIKUS KULTÚRPOLITIKA Az adminisztratív-bürokratikus irányítás éveiben a felépítmény viszonylatában talán a kultúra volt az a szakasz, amelynek kezdeményezését, alkotó képességét, társadalmunkat gazdagító munkásságát leginkább gúzsba kötötték a merev sémák, utasítások, érzéketlen beavatkozások. Ennek alapvető következménye az lett, hogy ebben az egészségtelen légkörben kiéleződött az ellentét a kultúra dolgozói az írók, a művészek és a pártvezetés között. Világos tehát, hogy éppen ezen a szakaszon nagy feladatok hárulnak az új párt- és állami vezetésre. Nemcsak a hibák helyrehozásáról van szó, — bár ez is fontos feladat —, hanem elsősorban a bizalom jelújításáról. Ennek pedig egyedüli útja, módja, konstruktív kultúrpolitikát folytatni, tettekké érlelni Csehszlovákia Kommunista Pártja Akcióprogramjának erre vonatkozó megállapításait és a régebbi helyes párthatározatokat is, amelyeket a gyakorlat eltorzított. Nem vitás, hogy január óta több olyan konkrét intézkedés történt, amely kézzelfoghatóan bizonyítja az illetékes párt- és állami szervek koncepcionálisan progresszív szándékát. Ebből a szempontból érdekes volt elolvasnunk azt az interjút is, amelyet Miroslav Galuska, p művelődésügyi és tájékoztatási miniszter adott Miloš Vacík-nak, a RUDÉ PRÁVO szerkesztőjének. Az interjú a lap június 9-i számában jelent meg és egyértelműen arról tanúskodik, hogy a minisztérium legfontosabb feladatát, küldetését éppen a bizalom felújításában látja. „Véleményem szerint a minisztériumnak elsősorban arra kell törekednie, hogy kialakítsa a szabad művészi aktivitás kedvező légkörét. Törődni jogunk a művészi alkotómunka eredményeinek érvényesülésével. Egyben létrehozzuk a művészek anyagi biztosítottságának feltételeit" — Miroslav Galuskának ez a mondata valóban a lényegre tapint rá. Olyan kultúrpolitika elemei ezek, amelyet méltán tarthatunk szocialistának és demokratikusnak. A miniszter kitér arra a téves és következményeiben káros elméletre is, amely az elmúlt években kapott lábra, hogy a kultúra ráfizetéses, nem produktív. Eltekintve az eddig hallott ellenérvektől, amelyeknek veleje, hogy a kultúra számos területe jelentős gazdasági hozammal is jár, a miniszter újabb és véleményünk szerint ennél fontosabb argumentummal él. Rámutat arra, hogy a kultúra, a művészet jelújítja az ember munka erejét és így közvetve felbecsülhetetlen társadalmi hasznot képvisel. Végső soron olyan „beruházás" ez, amely mindenképp kifizetődik. Az interjúban végül szó esik néhány részletkérdés megoldásáról is. Idetartozik például, hogy a minisztérium az adott lehetősége^ között törekedni fog a színházak, a képtárak, a könyvkiadók, a zenekarok stb. jobb anyagi ellátottságára. E célkitűzésnek megfelelően, a többi között gondoskodni fog arról, hogy az ilyen és az ehhez hasonló intézmények számára megjelelő épületek, létesítmények épüljenek, mert az elmúlt évtizedekben főleg itt mutatkozott nagy lemaradás. Jelenleg tárgyalások folynak az úgynevezett művészeti adó revíziójáról is, mégpedig az egyes művészi szövetségek követelményeivel összhangban. Ez annál is fontosabb, mivel ez az adó nagyon kedvezőtlenül befolyásolta művészeink, íróink anyagi érdekeltségét. Nem kevésbé fontos körülmény, hogy még ebben a hónapban sor kerül a sajtótörvény novellizálására. A minisztérium javasolta mindenfajta cenzúra eltörlését, és nehogy nyilvánosságra kerüljön a katonai vagy államtitok, a felelős szerkesztők rendszerének megalapozását. Láthatjuk tehát, hogy olyan lépésekről van szó, amelyeknek célja biztosítani a kultúra, a művészet dolgozóinak megfelelő társadalmi helyzetét. A kölcsönös bizalom elmélyítése egyben megkívánja, hogy okosan érvelő politikai munkával eloszlassuk egyes rétegekben a kultúra munkásaival szemben mesterségesen kiváltott ellenszenvet. Végül — s a miniszter ebben szintén joggal fontos tényezőt lát — a művészeknek és az íróknak is tevékenyen részt kell venniük szocialista társadalmunk fejlesztéséből, inert ezzel a leghatásosabban növelik társadalmi tekintélyüket. EGY NEMZET ZENEKULTÚRÁJA E clm alatt jelentek meg Kárpáti János jegyzetei a Prágai Tavaszról, az ÉLET ÉS IRODALOM 23. számában. A cikkíró elsősorban arra mutat rá, hogy nagy hagyományokra és nemzetközi tekintélyre támaszkodó zenei rendezvényünk ez idén egy új vonással gazdagodott. A műsorban ugyanis szóhoz jutott a nemzeti zenei hagyomány is, mégpedig megfelelő, tapintatos adagolásban, ami Kárpáti János szerint „számunkra is követendő példa lehet zenei heteink tervezésében". Ennek alapján vonja le azt a következtetést, hogy a modern cseh zeneművészet egyenes folytatása múltjának s „az egész cseh zenetörténet szerves és egységes folyamat". Ezt a töretlen zenei vonulatot egybeveti a magyar zeneművészet fejlődésével. Arra a megállapításra jut, hogy az utóbbi fejlődésében ellentmondásosabb), szakadozottabb volt, viszont talán több világraszóló nagy egyéniséggel, például Liszttel és Bartókkal ajándékozta meg a világ egyetemes zenekultúráját. Feladatként jelöli meg azonban, hogy a magyar zeneművészet fejlődési vonulatában is ki kell emelni azokat a „kisebb jelentőségű, de biztos tudású mestereket, , akiket talán méltánytalanul hanyagoltunk el." Ugyanennek a lapszámnak vezércikkében E. Fehér Pál a történelem és a demokrácia párhuzamával foglalkozik. Nincs lehetőségünk részletesen foglalkozni értékes gondolatmenetével, de örömmel könyveltük el, hogy kiinduló pontja egy mostanában megjelent cseh mű, Jaroslav Matéjka történésznek, a prágai Párttörténeti Intézet osztályvezetőjének 700 oldalas Churchill életrajza. Leszögezi, hogy ez Churchillnek valószínűleg első marxista igényű életrajza, amely teljes emberi és politikai összetettségében mutatja be századunk legkimagaslóbb polgári politikusának életútját. „ ^ , _ Ennek hátterén vonja le azt a tanulságot, hogy „a tortenelent csak a maga teljességében lehet tanulságos." CSEHSZLOVÁK ROZSDATEMETŐ E szavakkal jellemzi Földes Anna a NAGYVILÁG 6. számában egy néhány évvel ezelőtt feltűnt cseh írónak, Vladimír Páral-nak, Vihar a lombikban című könyvét, amelyet tavaly Zádor Margit fordításában megjelentetett az Európa Könyvkiadó is. A regény, amely „a kiürült emberi létet veszi célba, azt analizálja módszeres alapossággal sorba véve a termelő munka és a társadalmi élet legfontosabb megnyilvánulási formáit, az anyagi szükségletek több oldalú kielégítésének mechanizmusát és az embert érintkezés elmachanizálódását" eddig idehaza és külföldön mintegy 200 000 példányban jelent meg. A recenzió írója párhuzamba állítja ezt a regényt Fejes Endre nagy sikert aratott Rozsdatemetőjével. A többi között hangsúlyozza, hogy Páral könyvében is jelentkezik a „hábetlerizmus", csakhogy kispolgári szinten, az anyagi és a műszaki civilzáció magasabb fokán, de éppen ezért aggasztóbb formában: „Még kiáltóbban bizonyítja, hogy nemcsak az elsődleges anyagi szükségletek kielégítése, de még bizonyos felhalmozott ismeretanyag és műveltségi máz sem biztosítéka az emberhez méiiö Sietnek". Szintén ebben a számban látott nyomdafestékei Egri Viktor írása Filip Jánský cseh író Égi lovasok című könyvéről, amelyet Rácz Olivér fordított le magyarra. A könyv a második világháborúban a nyugati fronton szolgálatot teljesítő csehszlovák hadirepülőkről szól. Egri véleménye szerint: „Komor, de nem It'f'angoló olvasmány Jánsky könyve. Sötét árnyalatú sorai mellett vannak gyengéd lírával megirt lapjai és robbanásig j eszült, drôjv fisággal teli jejezetei, de kivált a jellemek pregnáns rajza és — J mondattanul is — az önérzetes sorsvállalás, a meleg emberi hang az életbe vetett törhetetlen hit teszi értékessé vallomását." lg i.J