Új Szó, 1968. június (21. évfolyam, 151-179. szám)

1968-06-18 / 167. szám, kedd

ZIKMUND + HANZELKA S kanda isten kataragamai templo­mát magas fal veszi körül, ame­lyen három íves kapu nyílik. A kapuk most nyitva állnak, s rajtuk ót özön­lött a nép a templom előtti térségre. Odabentről pisztolylövésre emlékeztető csattanások hr^'-itszottak. Csak mikor a tömeggel egyúi. bejutottunk, láttuk, mi a „lövöldözés" oka. A bejárattól néhány lépésnyire egy kád nagyságú kőrekesz állt. A búcsújá­rók sorra elébe járultak, egyik a másik után áldozati kosarába nyúlt, kivett egy kókuszdiót, s teljes erejéből a rekesz falához vágta. Aztán gyorsan lehajolt, egy darabkát letört a dió beléből, meg­ízlelte s már sodródott is tovább. Űjabb búcsújáró, újabb csattanás. A kókusz­víz lábunk alatt zavaros tócsába gyű­lik, erjed, s a libatömésre beáztatott kukorica szagára emlékeztet. ír A világ különböző részein kegyetlen szertartások szemtanúi voltunk. Am itt, Ceylon déli részén, a modern közlekedési eszközök tőszomszédságá­ban olyasvalami játszódik le, amihez hasonló nincs sehol a világon. Vallási extázis, rajongás, omelyet a tömegpszi­chózis tömegőrületté fokoz. Az egész térség felett ott lebeg az áldozati tüzek feketés füstje, a füstölőszerek illata. A tömérdek szövétneken lángnyelvek csapongnak s megperzselik a könyör­gök kezét, akik a lángokba nyúlnak, majd nyomban áldóstosztó mozdulattal simítják végig gyermekük, feleségük, öreg, béna apjuk arcát, szemét és ha­lóntékát, így adva át nekik a tűz ke­gyelmét. Ebben a pillanatban a tömegből ki­vált egy férfi karján alig féléves kisgye­rekkel. Beszámíthatatlan vigyorral ar­cán ropta tébolyodott táncát a tűz előtt, féllábon ugrált, előre és hátra hajlongott, a kisgyermek fejecskéjét csaknem a lángba tartotta, aztán vagy két lépést hátrált s váratlanul átdob­ta a tűzön a gyermeket a túlsó olda­lon álló felesége kezébe, akinek haját csak épp az imént perzselte le a láng. Az asszony elkapta a gyermeket, né­hány érthetetlen szót vinnyogott, majd lébolyodottan felkacagott, szeme kime­redt s váratlanul a földre rogyott. Va­laki az utolsó pillanatban kitépte kezé­ből a gyermeket, az emberek távolabb húzódtak tőle, az asszony hisztérikus rohamban fetrengett a földön, ágyé­kát feszítve, valamiféle szexuális extá­Ifisban rángatózott — majd egyszerre összeroskadt. Néhány lépéssel arrább egy embert szurkálnak. Nyakán olvasó száznyolc vöröses magból, derekán vörös öv, ke­zét összekulcsolva nyújtja arca elé. Két férfi összpontosított figyelemmel vagy félméteres ezüst tűket szurkál a hóna alatti bőrbe, a harmadik a kö­nyökénél fogva tartja és hamuval szór­ja be, a negyedik egy percre széjjel­választva a kezét, fején keresztül vas­keretet erősít rá. A keret pléhszalagjait keresztben a nyakára és tarkójára erő­sitik, majd a szalagok nyílásain átfűz­ve az áldozat bőrébe szúrt tűket, a ke­retet testéhez húzták. Csak most, mi­után kezét feje fölé emelte, tekinthet­tünk arcába. Jéghideg arc, szeme az égre mered. Aztán lassan megfordult. Hátán a la­pockája alatt két pár horog, rajtuk kö­telek, valaki egy kétkerekű kárét erő­sít a kötelekhez, a kárén pálmalevél­lel díszített vörös tetőzet. A segédek most félreálltak, karban Horóherát ki­áltottak, s oz ezüst tűkkel teletűzdelt emberi sün kilépett, a fakoré kerekei megnyikordultak. A tömeg széjjelvált, hogy utat enged­jen a vezeklőnek a bűnbánót útjára. MEGVÁLTOZTATJA A HOROSZKÓPOT? Ebéd után az őserdő felett megsűrű­södtek a felhők, egy perc múlva úgy zuhogott, mint ha dézsából öntötték volna. Heves trópusi felhőszakadás, amely sosem tart sokáig. Már süt is a nap, ám az emberek bőrig áztak. A templom előtti téren azonban egy percig sem szünetelt a sürgés-forgás, egyébiránt a zápor elől úgy sincs ho­vá menekülni — de miért is menekül­nének ... Miért bújnának el az eső elől, amikor őzért jöttek ide, hogy lemossák bűnei­ket, s az isten teljesítse ki nem mondott kéréseiket és kívánságaikat. Az egyik azért jött, hogy az isten gyógyítsa ki betegségéből, amelybe azért esett, mert valaha meglopta leg­jobb barátját. Amaz azért zarándokolt Kataragamába, hogy az isten büntes­se meg hűtlen feleségét, egy másik a járási választásokat szeretné meg­nyerni, a harmadiknak a csillag­jós azt jósolta, hogy fia a tengerbe fullad, így aztán a belföldre költözött, de öreg halász létére képtelen meglen­ni a tenger nélkül, azért jött hát, hogy Skanda vóltoztossa meg fia horoszkóp­jót. Tovább egy vinnyogó és fel-felvonyitó emberi roncs, egész testét sár borítja, hentereg a pocsolyákbon, az emberek ügyet sem vetnek rá, közvetlenül a sze­rencsétlen feje mellett lépkednek; elég egyetlen lépés, hogy az arcába tapos­sanak, egy dobbantás, hogy nyakát szegjék. NYOLC HOROG Akárcsak a hinduista istenek többsé­ge, Skanda is soknevű. Itt Kataraga­móban egyszerűen Kotaragamának ne­vezik. De ismerik Kuha Nethra Sutha néven is, ami annyit jelent: a Szem­ből született fiú. És Kártikéja né­ven is emlegetik, mivel az észak-indiai Kárthije szent szüzei szoptatták. Továb­bá Gangejának is nevezik — hisz a Ganga-folyó volt az, amely tűzbe bo­rult, amikor Agni, az istenek küldötte elejtette Siva magvát. S még sok-sok néven ismerik. Azon tizennégy nap folyamán azon­ban, amely a nyolcadik újhold és holdtölte között telik el, valamennyi ne­ve egyetlen szóba összpontosul: Haró­hera. Üdvözlet ez. Vallomás. Olyan ki­áltás, amellyel az emberből feltör min­den kétségbeesése és reménye, fájdal­ma és megingathatatlan hite. Megszoktuk ezt a szivet tépő kiáltást, amely lépten-nyomon görögtűzként tör ki a tömegből, felerősödik, több egy­mástól különálló petárdában robban, majd elhalkulva egybefolyik a tömeg tagolatlan zúgásával, hogy másutt új­fent kitörjön. Visszhangja most valahol a déválet övező falon túl merült fel, felerősödik, s az embereken különös izgalom vesz erőt. Ránk is átragadt — az ösztön ilyen pillanatokban maga irányítja az embert, önkéntelenül a fényképezőgép után nyúl — de kár, hogy mindkét gé­pünkből kifogyott a film; Pepek éppen tíz perccel ezelőtt ment át a folyó túl­só partjára új filmért. Az emberek feje felett magas fake­ret ingadozik, úgy leng az egyik oldal­ról a másikra, mintha valaki rángat­ná, tetejében holmi figura lóg. Igyek­szünk a tömegen áttörve közelebb ke­rülni — s hirtelen megdermedünk. Nem figura, hanem élő ember függ a mozgó akasztófán, egyenletes ritmus­ban himbálózik rajta, akár a hintán, aszerint, amint a tér foghíjas kövezetén meg-megugrik az akasztófát szállító kordé kereke. A kordét egy kisebb cso­port tolja. Akasztott ember — villan át agyun­kon. S most Skandához viszik I Am az akasztott ember — zilált ábrázatú so­vány férfi — körültekint, a felső geren­dáról lelógó két szíj után nyúl; ebben a pillanatban észreveszi fényképezőgé­pünket, nyomban elereszti a szíjakat s s leejti kezét. Igen — csak a bőrébe vágódó horgokon függ, két-két pár ho­rog a combjában, kettő a vállában, kettő pedig a hátában; minden horgon kötél, amelyek egy csomóba futnak az akasztófa gerendáján, azon ott lóg még a két szíj, hogy időnként beléjük fogózkodhassék, könnyítsen testsúlyán s enyhítse fájdalmát és kínjait. Haróhera, harohéra! — csap fel lángolóan kétszer a tömegből, — Ha­róhera! — hangzik fel az újabb kiál­tás, s nyomban az egész környék re­kedt visszhangként zúgja: — Haróhe­ra, haróhera, haróhera! A segédek meg-megtolják a kocsit, majd a hamut tartalmazó tálakba nyúl­nak s végigsimítják a körülöttük tolon­gok arcát; bennünket sem hanyagol­nak el. Kosaraikba hull az aprópénz. Az akasztófán függő ember körültekint, szemében fájdalom tükröződik. £ H R. Govindasamy nem sokat be­• • szélt. Aligha a bőbeszédűség volt a legerősebb oldala. Ennek azon­ban nyilván magunk is okai voltunk, még kevesebbet tudtunk szingaléz nyel­ven, mint ő angolul. Míg a ponyvasá­torban az emberek sovány ebédjüket fogyasztották, megtudtuk tőle, hogy az a sovány férfi, akit az előző nap a moz­gó akasztófán láttunk, az ő fia, aki most az istennel folytat beszélgetést. Az idén első ízben akaszttatta fel így magát. — Ezzel átveszi tőlem az ipart. Annak bizonyítására, hogy igazat mond, félrehárította sarongját és meg­fordult. Vállán, a lapockái alatt s combjain ott a hegek — sötét cso­mók, amelyekbe számtalanszor vágód­tak a horgok. Mirko noteszébe ügyetlen kézzel fel­jegyezte címét. A papíron darabos, nyomtatott betűkkel ez állott: P. R. DOVINDASAMY, SOUNDS GAT (alkalmasint Gate), 55 SELYVLAND (bizonyára Sláve Island), COLOMBO 2. — Az akasztottak engedélyezett ipa­ra, Govindasamy és fia, — mondottuk, amint kiléptünk a sátorból. A sátor előtt ott állt a kocsi, amelyet tegnap a se­gédek toltak, az akasztófa három ge­rendája a kerekek között hevert. . . Babos László fordítása Az akasztottak engedélyezett ipara AZ ÁTSZŰRT ORCAJG BÜCSOJARO. A szerzők felvétele A feltámadt pulyka EGY ÚJ CSEH LEGENDA KELETKEZÉSE Minden kornak, mtnden vi­déknek megvan a maga legen­dája, s minél újabb a kor, mi­nél civilizáltabb a táj és népe, annál prózaibb, humorba tor­kollóbb, csúfolódobb a legenda. Különösen akkor, ha a táj né­pében benne él Svejk infante­rista egészséges, senkit sem kí­mélő humora. És ez jellemző a feltámadt pulyka legendájára ts, amely fenn, Náchod környé­kén keletkezett, s melynek magvát egy bájos epizód alkot­ja. Az eset jó néhány évtizeddel ezelőtt feleségem egyik távoli rokonának, Béla bácsi sztárko­vi plébánosnak a plébániáján történt, aki különben a nagy­mama öccse volt. A kínos his­tóriát a család túlsúlyban levő és matriarchátust gyakorló női leszármazottai, a családi szoli­daritás nevében agyonhallgat­ták. És nem is került volna is­mételten napvilágra, ha az áj­tatos és túlbuzgó hivő, a nem­régiben elhunyt Borbála néni, akit az egész család „Báriis, a szent kecske" néven tisztelt, élete utolsó napjainak egyikén nem hallotta volna a prágai rá­dió egyik szórakoztató adásá­ban, hogy az őt annyira sértő eset, Igaz, más tájba helyezve és más nevekkel, újra életre kelt. Ekkor mesélte el felesé­gem nagy nevetések közepette nekem is a feltámadt pulyka titkát, amiről, jóllehet ismét más köntösbe öltöztetve, egy cseh képeslap hasábjain jóma­gam is olvastam. Íme — kiál­tottam fel —, új cseh legenda született. No, de halljuk a tör­ténetet. Karácsony ünnepe már ott topogott a kertek alatt, így te­hát Stefka asszony, aki Béla bácsi plébániáján a szakácsnő szerepén túl az élettársi szere­pet is betöltötte, a náchodi pia­con szép, jól megtermett pulykát vásárolt. S mivel utálta az agg­szűz Bárust, aki szóban és írás­ban Stefka és Béla bácsi „bű­nös" hajlamait ostorozta, elha­tározta, hogy a pulykának bosz­szúból a Bárus nevet adja. Az öreg plébános jóízűen. Igaz, kis­sé kárörvendően nevetett és tu­domásul vette, hogy a plébá­niának új lakója van. Stefka asszony pedig hizlalta, tömte a pulykát minden jófélével, úgy, hogy ez az ostoőa jószág gazdasszonyát nagyon megsze­rette. Árnyékként követte öt mindenhová, konyhába, ebédlő­be, sőt egy sötét, álmos decem­beri délután még a hálószobá­ba ts bevonult Stefka után. A plébános gazdasszonyát annyi­ra meghatotta Bárus ragaszko­dása, hogy az egyre gömbölyö­dő pulykát rendszeresen bein­vitálta az ebédlőbe, ahol, szá­mára külön széket készített. A torkos állat büszkén trónolt a szobában, és várta, mikor kap gazdáitól valami ínyencfalatot. így éltek heteken át hármas­ban és békességben a sztárkovi plébánián Béla bácsi, Stefka asszony és Bárus, a pulyka ... Ám egyszer minden mese vé­get ér, és a karácsony előtti napon elérkezett a búcsúzás, az elválás órája: a sütőkemence már jónéhány napja várta Bá­rust. Igen ám, csakhogy Stefka annyira megszerette a kezes pulykát, hogy amidőn sor ke­rült volna Bárus lemészárlásá­ra, sírni kezdett. Béla bácsi sem látta hétnek a nyolcat, s így a kivégzés napján „sürgős ügy­ben" beutazott a városba. A hó­hér szerepét végül is Stefkának kellett vállalnia. Háromszor ve­tett keresztet magára a plébá­nos gazdasszonya, majd behoz­ta a fejszét a fáskamrából és behunyt szemmel célbavette Bá­rus fejét. A fejsze röpült, az üvegajtó szilánkjai csörömpöl­tek, és Barus megriadva kere­sett menedéket gazdasszonya szoknyája alatt. Stefka asszony bőgött vagy három strófányit, majd amikor a konyhakéssel si­keresen levágta balkezének mu­tatóujját, dühbe gurult és a pulykát felakasztotta a kony­haajtó kilincsére. — Alea lacta est (a kocka el van vetve j — mondotta mé­labúsan a hazatérő Béla bácsi, amikor megpillantotta a kilin­csen lógó Bárus tetemét és szótlanul elvonult dolgozószo­bájába. Stefka asszony ezalatt viszont nekilátott a kopasztás­nak. A munka azonban sehogy sem ment, így aztán kivitte az élettelen Bárust a fáskamrába, a fagyra, azzal az elhatározás­sal, hogy másnap folytatja a kopasztást. Reggel szomorúan ébredtek mindketten, hangtalanul vonul­tak ki a konyhába reggelizni. Az öreg pap éppen nagyokat nyelt, amikor a konyhaajtó be­tört üvegablakán kissé didereg­ve, de máskülönben nagy ter­mészetességgel behuppant a felakasztott pulyka és pimaszul kacsintott gazdasszonyára: ad­jon már neki valami ízletes fal­nivalót. Stefka asszony, akit mély ájultságából csupán három ku­pica kisüstös szilvapálinka ál­lított a lábára, odarohant a hol­taiból feltámadt pulykához, összevissza csókolta, s hogy a lekopasztott pulykát a hidegtől megóvja, ünnepi nagykendöjé­be pályázta be, majd kaláccsal és tejeskávéval vendégelte meg. Az ősz pap ezúttal ts csak mosolygott, aztán ismét beuta­zott Náchodba, és onnan egy hatalmas libával tért vissza. Azt fogyasztották el jóízűen szent karácsony ünnepén s a liba ap­rólékából, a ház kedvencének, a még jónéhány évet megérő Bárus pulykának is bőven kiju­tott ... BARSI IMRE 1968. VI. 18.

Next

/
Thumbnails
Contents