Új Szó, 1968. június (21. évfolyam, 151-179. szám)

1968-06-18 / 167. szám, kedd

ZIKMUND + HANZELKA S

kanda isten kataragamai templomát magas fal veszi körül, amelyen három íves kapu nyílik. A kapuk most nyitva állnak, s rajtuk ót özönlött a nép a templom előtti térségre. Odabentről pisztolylövésre emlékeztető csattanások hr^'-itszottak. Csak mikor a tömeggel egyúi. bejutottunk, láttuk, mi a „lövöldözés" oka. A bejárattól néhány lépésnyire egy kád nagyságú kőrekesz állt. A búcsújárók sorra elébe járultak, egyik a másik után áldozati kosarába nyúlt, kivett egy kókuszdiót, s teljes erejéből a rekesz falához vágta. Aztán gyorsan lehajolt, egy darabkát letört a dió beléből, megízlelte s már sodródott is tovább. Űjabb búcsújáró, újabb csattanás. A kókuszvíz lábunk alatt zavaros tócsába gyűlik, erjed, s a libatömésre beáztatott kukorica szagára emlékeztet. ír A világ különböző részein kegyetlen szertartások szemtanúi voltunk. Am itt, Ceylon déli részén, a modern közlekedési eszközök tőszomszédságában olyasvalami játszódik le, amihez hasonló nincs sehol a világon. Vallási extázis, rajongás, omelyet a tömegpszichózis tömegőrületté fokoz. Az egész térség felett ott lebeg az áldozati tüzek feketés füstje, a füstölőszerek illata. A tömérdek szövétneken lángnyelvek csapongnak s megperzselik a könyörgök kezét, akik a lángokba nyúlnak, majd nyomban áldóstosztó mozdulattal simítják végig gyermekük, feleségük, öreg, béna apjuk arcát, szemét és halóntékát, így adva át nekik a tűz kegyelmét. Ebben a pillanatban a tömegből kivált egy férfi karján alig féléves kisgyerekkel. Beszámíthatatlan vigyorral arcán ropta tébolyodott táncát a tűz előtt, féllábon ugrált, előre és hátra hajlongott, a kisgyermek fejecskéjét csaknem a lángba tartotta, aztán vagy két lépést hátrált s váratlanul átdobta a tűzön a gyermeket a túlsó oldalon álló felesége kezébe, akinek haját csak épp az imént perzselte le a láng. Az asszony elkapta a gyermeket, néhány érthetetlen szót vinnyogott, majd lébolyodottan felkacagott, szeme kimeredt s váratlanul a földre rogyott. Valaki az utolsó pillanatban kitépte kezéből a gyermeket, az emberek távolabb húzódtak tőle, az asszony hisztérikus rohamban fetrengett a földön, ágyékát feszítve, valamiféle szexuális extáIfisban rángatózott — majd egyszerre összeroskadt. Néhány lépéssel arrább egy embert szurkálnak. Nyakán olvasó száznyolc vöröses magból, derekán vörös öv, kezét összekulcsolva nyújtja arca elé. Két férfi összpontosított figyelemmel vagy félméteres ezüst tűket szurkál a hóna alatti bőrbe, a harmadik a könyökénél fogva tartja és hamuval szórja be, a negyedik egy percre széjjelválasztva a kezét, fején keresztül vaskeretet erősít rá. A keret pléhszalagjait keresztben a nyakára és tarkójára erősitik, majd a szalagok nyílásain átfűzve az áldozat bőrébe szúrt tűket, a keretet testéhez húzták. Csak most, miután kezét feje fölé emelte, tekinthettünk arcába. Jéghideg arc, szeme az égre mered. Aztán lassan megfordult. Hátán a lapockája alatt két pár horog, rajtuk kötelek, valaki egy kétkerekű kárét erősít a kötelekhez, a kárén pálmalevéllel díszített vörös tetőzet. A segédek most félreálltak, karban Horóherát kiáltottak, s oz ezüst tűkkel teletűzdelt emberi sün kilépett, a fakoré kerekei megnyikordultak. A tömeg széjjelvált, hogy utat engedjen a vezeklőnek a bűnbánót útjára. MEGVÁLTOZTATJA A HOROSZKÓPOT? Ebéd után az őserdő felett megsűrűsödtek a felhők, egy perc múlva úgy zuhogott, mint ha dézsából öntötték volna. Heves trópusi felhőszakadás, amely sosem tart sokáig. Már süt is a nap, ám az emberek bőrig áztak. A templom előtti téren azonban egy percig sem szünetelt a sürgés-forgás, egyébiránt a zápor elől úgy sincs hová menekülni — de miért is menekülnének ... Miért bújnának el az eső elől, amikor őzért jöttek ide, hogy lemossák bűneiket, s az isten teljesítse ki nem mondott kéréseiket és kívánságaikat. Az egyik azért jött, hogy az isten gyógyítsa ki betegségéből, amelybe azért esett, mert valaha meglopta legjobb barátját. Amaz azért zarándokolt Kataragamába, hogy az isten büntesse meg hűtlen feleségét, egy másik a járási választásokat szeretné megnyerni, a harmadiknak a csillagjós azt jósolta, hogy fia a tengerbe fullad, így aztán a belföldre költözött, de öreg halász létére képtelen meglenni a tenger nélkül, azért jött hát, hogy Skanda vóltoztossa meg fia horoszkópjót. Tovább egy vinnyogó és fel-felvonyitó emberi roncs, egész testét sár borítja, hentereg a pocsolyákbon, az emberek ügyet sem vetnek rá, közvetlenül a szerencsétlen feje mellett lépkednek; elég egyetlen lépés, hogy az arcába tapossanak, egy dobbantás, hogy nyakát szegjék. NYOLC HOROG Akárcsak a hinduista istenek többsége, Skanda is soknevű. Itt Kataragamóban egyszerűen Kotaragamának nevezik. De ismerik Kuha Nethra Sutha néven is, ami annyit jelent: a Szemből született fiú. És Kártikéja néven is emlegetik, mivel az észak-indiai Kárthije szent szüzei szoptatták. Továbbá Gangejának is nevezik — hisz a Ganga-folyó volt az, amely tűzbe borult, amikor Agni, az istenek küldötte elejtette Siva magvát. S még sok-sok néven ismerik. Azon tizennégy nap folyamán azonban, amely a nyolcadik újhold és holdtölte között telik el, valamennyi neve egyetlen szóba összpontosul: Haróhera. Üdvözlet ez. Vallomás. Olyan kiáltás, amellyel az emberből feltör minden kétségbeesése és reménye, fájdalma és megingathatatlan hite. Megszoktuk ezt a szivet tépő kiáltást, amely lépten-nyomon görögtűzként tör ki a tömegből, felerősödik, több egymástól különálló petárdában robban, majd elhalkulva egybefolyik a tömeg tagolatlan zúgásával, hogy másutt újfent kitörjön. Visszhangja most valahol a déválet övező falon túl merült fel, felerősödik, s az embereken különös izgalom vesz erőt. Ránk is átragadt — az ösztön ilyen pillanatokban maga irányítja az embert, önkéntelenül a fényképezőgép után nyúl — de kár, hogy mindkét gépünkből kifogyott a film; Pepek éppen tíz perccel ezelőtt ment át a folyó túlsó partjára új filmért. Az emberek feje felett magas fakeret ingadozik, úgy leng az egyik oldalról a másikra, mintha valaki rángatná, tetejében holmi figura lóg. Igyekszünk a tömegen áttörve közelebb kerülni — s hirtelen megdermedünk. Nem figura, hanem élő ember függ a mozgó akasztófán, egyenletes ritmusban himbálózik rajta, akár a hintán, aszerint, amint a tér foghíjas kövezetén meg-megugrik az akasztófát szállító kordé kereke. A kordét egy kisebb csoport tolja. Akasztott ember — villan át agyunkon. S most Skandához viszik I Am az akasztott ember — zilált ábrázatú sovány férfi — körültekint, a felső gerendáról lelógó két szíj után nyúl; ebben a pillanatban észreveszi fényképezőgépünket, nyomban elereszti a szíjakat s s leejti kezét. Igen — csak a bőrébe vágódó horgokon függ, két-két pár horog a combjában, kettő a vállában, kettő pedig a hátában; minden horgon kötél, amelyek egy csomóba futnak az akasztófa gerendáján, azon ott lóg még a két szíj, hogy időnként beléjük fogózkodhassék, könnyítsen testsúlyán s enyhítse fájdalmát és kínjait. Haróhera, harohéra! — csap fel lángolóan kétszer a tömegből, — Haróhera! — hangzik fel az újabb kiáltás, s nyomban az egész környék rekedt visszhangként zúgja: — Haróhera, haróhera, haróhera! A segédek meg-megtolják a kocsit, majd a hamut tartalmazó tálakba nyúlnak s végigsimítják a körülöttük tolongok arcát; bennünket sem hanyagolnak el. Kosaraikba hull az aprópénz. Az akasztófán függő ember körültekint, szemében fájdalom tükröződik. £ H R. Govindasamy nem sokat be• • szélt. Aligha a bőbeszédűség volt a legerősebb oldala. Ennek azonban nyilván magunk is okai voltunk, még kevesebbet tudtunk szingaléz nyelven, mint ő angolul. Míg a ponyvasátorban az emberek sovány ebédjüket fogyasztották, megtudtuk tőle, hogy az a sovány férfi, akit az előző nap a mozgó akasztófán láttunk, az ő fia, aki most az istennel folytat beszélgetést. Az idén első ízben akaszttatta fel így magát. — Ezzel átveszi tőlem az ipart. Annak bizonyítására, hogy igazat mond, félrehárította sarongját és megfordult. Vállán, a lapockái alatt s combjain ott a hegek — sötét csomók, amelyekbe számtalanszor vágódtak a horgok. Mirko noteszébe ügyetlen kézzel feljegyezte címét. A papíron darabos, nyomtatott betűkkel ez állott: P. R. DOVINDASAMY, SOUNDS GAT (alkalmasint Gate), 55 SELYVLAND (bizonyára Sláve Island), COLOMBO 2. — Az akasztottak engedélyezett ipara, Govindasamy és fia, — mondottuk, amint kiléptünk a sátorból. A sátor előtt ott állt a kocsi, amelyet tegnap a segédek toltak, az akasztófa három gerendája a kerekek között hevert. . . Babos László fordítása Az akasztottak engedélyezett ipara AZ ÁTSZŰRT ORCAJG BÜCSOJARO. A szerzők felvétele A feltámadt pulyka EGY ÚJ CSEH LEGENDA KELETKEZÉSE Minden kornak, mtnden vidéknek megvan a maga legendája, s minél újabb a kor, minél civilizáltabb a táj és népe, annál prózaibb, humorba torkollóbb, csúfolódobb a legenda. Különösen akkor, ha a táj népében benne él Svejk infanterista egészséges, senkit sem kímélő humora. És ez jellemző a feltámadt pulyka legendájára ts, amely fenn, Náchod környékén keletkezett, s melynek magvát egy bájos epizód alkotja. Az eset jó néhány évtizeddel ezelőtt feleségem egyik távoli rokonának, Béla bácsi sztárkovi plébánosnak a plébániáján történt, aki különben a nagymama öccse volt. A kínos históriát a család túlsúlyban levő és matriarchátust gyakorló női leszármazottai, a családi szolidaritás nevében agyonhallgatták. És nem is került volna ismételten napvilágra, ha az ájtatos és túlbuzgó hivő, a nemrégiben elhunyt Borbála néni, akit az egész család „Báriis, a szent kecske" néven tisztelt, élete utolsó napjainak egyikén nem hallotta volna a prágai rádió egyik szórakoztató adásában, hogy az őt annyira sértő eset, Igaz, más tájba helyezve és más nevekkel, újra életre kelt. Ekkor mesélte el feleségem nagy nevetések közepette nekem is a feltámadt pulyka titkát, amiről, jóllehet ismét más köntösbe öltöztetve, egy cseh képeslap hasábjain jómagam is olvastam. Íme — kiáltottam fel —, új cseh legenda született. No, de halljuk a történetet. Karácsony ünnepe már ott topogott a kertek alatt, így tehát Stefka asszony, aki Béla bácsi plébániáján a szakácsnő szerepén túl az élettársi szerepet is betöltötte, a náchodi piacon szép, jól megtermett pulykát vásárolt. S mivel utálta az aggszűz Bárust, aki szóban és írásban Stefka és Béla bácsi „bűnös" hajlamait ostorozta, elhatározta, hogy a pulykának boszszúból a Bárus nevet adja. Az öreg plébános jóízűen. Igaz, kissé kárörvendően nevetett és tudomásul vette, hogy a plébániának új lakója van. Stefka asszony pedig hizlalta, tömte a pulykát minden jófélével, úgy, hogy ez az ostoőa jószág gazdasszonyát nagyon megszerette. Árnyékként követte öt mindenhová, konyhába, ebédlőbe, sőt egy sötét, álmos decemberi délután még a hálószobába ts bevonult Stefka után. A plébános gazdasszonyát annyira meghatotta Bárus ragaszkodása, hogy az egyre gömbölyödő pulykát rendszeresen beinvitálta az ebédlőbe, ahol, számára külön széket készített. A torkos állat büszkén trónolt a szobában, és várta, mikor kap gazdáitól valami ínyencfalatot. így éltek heteken át hármasban és békességben a sztárkovi plébánián Béla bácsi, Stefka asszony és Bárus, a pulyka ... Ám egyszer minden mese véget ér, és a karácsony előtti napon elérkezett a búcsúzás, az elválás órája: a sütőkemence már jónéhány napja várta Bárust. Igen ám, csakhogy Stefka annyira megszerette a kezes pulykát, hogy amidőn sor került volna Bárus lemészárlására, sírni kezdett. Béla bácsi sem látta hétnek a nyolcat, s így a kivégzés napján „sürgős ügyben" beutazott a városba. A hóhér szerepét végül is Stefkának kellett vállalnia. Háromszor vetett keresztet magára a plébános gazdasszonya, majd behozta a fejszét a fáskamrából és behunyt szemmel célbavette Bárus fejét. A fejsze röpült, az üvegajtó szilánkjai csörömpöltek, és Barus megriadva keresett menedéket gazdasszonya szoknyája alatt. Stefka asszony bőgött vagy három strófányit, majd amikor a konyhakéssel sikeresen levágta balkezének mutatóujját, dühbe gurult és a pulykát felakasztotta a konyhaajtó kilincsére. — Alea lacta est (a kocka el van vetve

j — mondotta mélabúsan a hazatérő Béla bácsi, amikor megpillantotta a kilincsen lógó Bárus tetemét és szótlanul elvonult dolgozószobájába. Stefka asszony ezalatt viszont nekilátott a kopasztásnak. A munka azonban sehogy sem ment, így aztán kivitte az élettelen Bárust a fáskamrába, a fagyra, azzal az elhatározással, hogy másnap folytatja a kopasztást. Reggel szomorúan ébredtek mindketten, hangtalanul vonultak ki a konyhába reggelizni. Az öreg pap éppen nagyokat nyelt, amikor a konyhaajtó betört üvegablakán kissé dideregve, de máskülönben nagy természetességgel behuppant a felakasztott pulyka és pimaszul kacsintott gazdasszonyára: adjon már neki valami ízletes falnivalót. Stefka asszony, akit mély ájultságából csupán három kupica kisüstös szilvapálinka állított a lábára, odarohant a holtaiból feltámadt pulykához, összevissza csókolta, s hogy a lekopasztott pulykát a hidegtől megóvja, ünnepi nagykendöjébe pályázta be, majd kaláccsal és tejeskávéval vendégelte meg. Az ősz pap ezúttal ts csak mosolygott, aztán ismét beutazott Náchodba, és onnan egy hatalmas libával tért vissza. Azt fogyasztották el jóízűen szent karácsony ünnepén s a liba aprólékából, a ház kedvencének, a még jónéhány évet megérő Bárus pulykának is bőven kijutott ... BARSI IMRE 1968. VI. 18.