Új Szó, 1968. május (21. évfolyam, 120-149. szám)

1968-05-01 / 120. szám, szerda

Az alábbiakban részletet közlünk Szabó Béla Hűség című, a közeli hetekben megjelenő regényéből. A regényrészlet 1919. március 21-ét, a Magyar Tanácsköztársaság megalakulásának felejthetetlen nagy napját eleveníti fel. És mert a mű Steiner Gábor regényes életrajza, Gábor itt is felbukkan harcos társai között. E forradalmi napok viharos áradásában a szerelem is követeli a maga jogait. Kálmán Józsi legjobb barátja és harcostársa feleségét szere- * ti... Nem használ itt Gábor jóhiszemű, józan tanácsa, figyelmeztető szava a szenvedély a maga útját járja, később barátsággal és lelkiismerettel csap keményen össze. A küzdelem tragikummal ér véget, akárcsak a másik a nagy tétért folyó forradalmi harc, amely 133 napig tartott. Majdnem kétszer annyi ideig, mint a párizsi kommün. 0

fővárosi nyomdászok sztrájkba lépése volt a nyitánya a Magyar Tanácsköztársaság kikiáltásának. A sztrájk nem annak indult, azt Gábor ls jól tudta. A béremelés követelésével kezdődött. A nyomdatulajdonosokkal, főnökökkel megindult a tárgyalás, s igen lassan döcögött előre. Erre aztán a kommunista nyomdászok vették át a tárgyalás folytatását. Pontokba foglalták követeléseiket, amelyek közül az első az összkereset ötven százalékos javítása volt. Ebben a főnökök semmiképp nem akartak beleegyezni. Március 21-én, pénteken a nyomdafőnökök már hajlandók voltak a nyomdászok kívánságait teljesíteni, de engedékenységük akkor már nem sokat jelentett. Ezen a napon a feszült belpolitikai helyzet és az antant hatalmak megbízottjának ultimátumszerű jegyzéke a határok kiigazításáról a Károlyi-kormányt lemondásra kényszerítette. A lemondott kormány Károlyi javaslatára azt a határozatot hozta, hogy a kommunisták közreműködésével alakuljon meg egy szociáldemokrata kormány. Erre a pártvezetőség, Weltner Jakabbal az élén, a fogházba indult, hogy tárgyaljon azokkal a kommunistákkal, akiket néhány héttel ezelőtt véresre verettek. A tárgyalás az egyik nagy műhelyteremben Váry Albert főügyész jelenlétében Indult meg. Előzőleg egy különös jelenet Játszódott le. A főügyész intésére ugyanis a fogházőrök eltávoztak, és a pártvezetőség tagjai beléptek. A jelenet alatt feszült csend uralkodott a teremben. Weltner Jakab és a kopasz Kun Béla — akinek a testén és fején ejtett sebek még alig hegedtek be — egymással szemben álltak. Weltner arcán az ünnepi komolyságot, komorság váltotta fel. Idejövet a sok ezres tömeg, amely a gyűjtőfogház körül feketéllett, mélyen az agyába vésődött. Tudta, hogy ez a tömeg Kun Béláék mellett áll, és kevés reménye van arra, hogy engedményeket csikarjon ki. Mégis megkísérelte. Örömét fejezte kl, hogy Kun Béla és társai egészségesek, s azt is hozzáfűzte, hogy a pártvezetöséget felháborította a rendőrség brutális bánásmódja... Még folytatta volna, de Kun Béla, aki pontosan tudta, kivel áll szemben, megelégelte a késői bánatot, és maró gúnnyal megjegyezte, úgy tudja, nem a múltról hanem a jövőről akarnak tárgyalni. De Weltner nem jött zavarba. A jövőről ls azzal a könnyedséggel kezdett beszélni, ahogy az imént a múltat ecsetelte. Röviden felvázolta a helyzetet, kifejezte reményét, hogy a kommunisták elfogadják testvéri jobbukat. Úgy véli, elég volt már a testvárharcból, csak sebek támadtak a nyomán. Ideje, hogy az újonnan alakuló szociáldemokrata kormányt a kommunisták támogassák. Az a nézete, hogy Kun Béla elvtárs például pótolhatatlan munkát végezhetne a külügyminisztériumban. Az államtitkári teendők... Tovább azonban nem Jutott, Kun Béla újra félbeszakította. De hangjában most már nem volt gúny. Keményen odavágta, nem érti, miért beszél Weltner elvtárs minisztériumokról, amikor az előzetes tárgyalások folyamán, Landler elvtárssal pontosan közö-lték, hogy nem lehet szó burzsoá osztályuralomról, csakis proletárdiktatúráról. A vitába később mindkét részről többen beavatkoztak. A végén Landler szólalt meg. Azt mondta, a proletárdiktatúrára nemcsak azért van szükség, mert Kunék akarják, hanem azért, mert a nép akarja. Utána Weltnerék elé tette az egységokmányt, amit előzőleg Kunékkal együtt fogalmaztak meg. Az okmány kimondja a két párt egyesülését, a tanácshatalom kihirdetését és a megbonthatatlan szövetséget a testvéri Szovjet-Oroszországgal. — Nincs más hátra, mint hogy ezt a történelmi dokumentumot aláírják. Weltner még habozott, próbált alkudozni, de süket fülekre talált. Az okmányt aláírták. Még aznap este kilenc tájban doktor Vári főügyész személyesen bocsátotta szabadon Kun Bélát és társalt. A tömeg még mindig ott állt, nem mozdult, amíg Kun Béla és társai nem voltak szabadok. Amikor kiléptek a fogház épületéből hangos őljenzéssel fogadták őket. Az üdvrivalgás nem volt rendezett, spontán ünnep volt ez, a nép, a munkásság fejezte ki határtalan örömét. A nagy üzemek és gyárak munkásküldöttei álltak a tömegben elől. Amikor a Fővárosi Munkástanács aznap esti határozatában kimondta, hogy a „kommunista párt lefogott tagjai azonnal szabadon bocsátandók", Kun Béláék már szabadok voltak a Katonatanács határozata alapján, amit a katonai városparancsnok hajtott végre. A Munkástanács este hét órakor nyitotta meg azt a nevezetes gyűlést, amelyen Garbai Sándor bejelentette a proletariátus diktatúráját. A zsúfolt teremben, ot szorongott Zsiga és Gábor is. Nem voltak a Munkástanács tagjai, ellenőrökként sikerült bejutniuk, és részt vehettek a történelmi jelentőségű ülésen. A feszült csendben Garbai ismertette az antantnak a magyar kormányhoz intézett ultimátumát, mely újabb területek megszállásának az elismerését követelte. Ezt a kormány nem fogadta el, lemondott, helyébe a proletariátus diktatúrája lép. Zúgó, viharos taps volt erre a válasz. A hallgatóság egy emberként állt fel, úgy éljenzett. Gábor és Zsiga újjongott, szivük mélyéből fakadt ez a ritka öröm, nem mertek egymáshoz szólni, féltek, hogy megindultságuk könnyekben tör ki. Így ls, ahogy nézték az öreg, ősz hajú lelkes nyomdászokat, vasasokat, akik bejárták a félvilágot, hogy tapasztalatokat gyűjtsenek a nagy harchoz, könnybe lábadt a szemük. Azért mentek Párizsba, hogy személyesen elbeszélgessenek azokkal a forradalmárokkal, akik részt vettek a párizsi kommün harcaiban. Gábornak most is szívébe nyilait a fájdalom, ha arra gondolt, hogy Párizsban járt, és eszébe sem jutott, hogy felkeresse a nagy élmény részeseit. És fájt az is, hogy Rosa Luxemburg és Kari Liebknecht nincs, és nem lehet itt. Pedig ha élnének, vendégekként részt vehetnének a nagy ünnepen. És biztos, Lenin is örülne, ha mindezt látná, ha.llaná. És íme Garbai Sándor érces hangja is remeg, amikor kijelenti, hogy a proletárság diktatúrájának feltétele a proletárság egységének a megteremtése. — Közöttünk — mondotta fennhangon — és a kommunisták pártja között. — Űjra éljenzéstől zengett az egész terem. Percekig tartott, míg beszédét folytathatta. — Ha a proletáregység megvan, akkor a legrövidebb időn belül szikratávírón tudatni kell a világgal, hogy Magyarországon a szocialista kormányzás a proletárdiktatúra bevezetésével megalakult, és az új kormányzat felajánlja szövetségét az Orosz-Szovjet Köztársaságnak — a folytatást — „és felhívja az egész világ öntudatos munkásságát, tiporja le mindenütt az imperializmust" — már alig lehetett hallani a tomboló taps és zaj közepette. Amikor a határozatnak az a pontja elhangzott, hogy „haladéktalanul megteremtendő a proletárság osztályhadserege, amely a fegyvert teljesen kiveszi a burzsoá kezéből... , Zsiga és Gábor egymásra pillantott. — Haladéktalanul jelentkeznünk kell — súgta Zsiga, és Gábor beleegyezően bólintott. Egyikük sem gondolt arra, hogy katonai szolgálatra alkalmatlanok, mint ahogy arra sem gondoltak, hogy a „haladéktalan" kifejezés a határozatból való, és most, frissiben vették onnan. A cél, hogy a burzsoáziát egyszer és mindenkorra térdre kényszerítsék, világító fáklyaként lobogott szemük előtt. A mindennapi gondok összezsugorodtak, eltörpültek. Erősnek érezték magukat; Zsigát nem kínozta a féltékenység mardosó fájdalma, és Gábort sem zaklatta most családja baja. E nagy ünnepen a nagy család súlyos problémái kerítették mindkettőjüket hatalmukba. Este együtt voltak Gábor lakásán. Az ünnep összehozta őket. Amikor Zsiga és Gábor benyitott, Erzsi már ott volt. Egy régi ruháért egy kacsát szerzett, azt sütötte a konyhában. — Micsoda illatoki — kiáltott fel Gábor. — Csendesebben — csitította Erzsi —, a gyerekek már alszanak. Csengetés hallatszott. Kálmán lépett be Izgatottan, kipirult arccal. — Képzeljétek — lihegte —, Kun Béláék már kint vannak. — Tudjuk — szólt Gábor. — De én ott voltam, és láttam, milyen lelkesedéssel fogadták. Ezért törtem be hozzád Ilyen későn. Valakinek el kellett mondanom. — Helyesen tetted, vedd le a kabátod, és ülj le. — Ne ülj le — szólt közbe Jani —, hanem gyere törülgetni. Kálmán hálás volt Janinak, hogy törülgetni hívta, mert átsegítette a zavar kínos percein. Így látszólag minden figyelmét a törülgetésre összpontosíthatta. Látszólag, mert az igazság az volt, hogy a porcelán tányér fényes lapján, akár egy tükörben, Erzsi arcát látta minduntalan. És akkor ls Erzsire gondolt, amikor Kun Béla kiszabadításáról beszélt. A hír közlése csak ürügy volt, hogy Erzsit láthassa. Vasárnap óta, közel egy hete nem látta. Kellett, hogy közelében legyen, hogy lássa, hogy hallja a hangját. A fájdalmas pedig az volt, hogy nyomban, amint benyitott, és meglátta, máris menekült volna. így őrlődött, kínlódott, zavarában legszívesebben a föld alá süllyedt volna, de hát az embernek beszélnie kell akkor is, ha fájdalmába beleszakad. És ez már mindig, beláthatatlan Ideig így lesz. Jó, nagyon jó, ha az ember törülgethet, a piszkos csészék, tányérok, poharak újra tisztán ragyognak, mintha minden rendben volna. Erzsi ls körülbelül hasonló gondolatokkal, érzelmekkel viaskodott, amióta Kálmán betoppant. A kacsát is azért vette, és azért hozta el Gáborhoz megsütni, mert remélte, hogy Kálmán is ott lesz. Az alakoskodás emészti, marja szüntelen, de nem segíthet magán, nem tehet egyebet. Zsiga lépett melléje. — Te — mondta —, ez a liba egészen összezsugorodott. — Ez kacsa, és nem liba — válaszolta ingerülten. Gábor hangosan felnevetett. — Na, most megkaptad.-Pedig eleget jársz falvakra. Tudhatnád a különbséget a kacsa és a liba között. — Terítsetek! — adta kl Erzsi a parancsot Gábor és Zsiga nekiláttak a terítésnek. — Csak dühös ne lennél — szólt Gábor. — Hogyne lennék dühös, olyan ez a kacsa, mint egy veréb. — Vigyázz, hogy ki ne repüljön a tepsibői — nevetett Jani. — Hát csak gúnyolódjatok... — Úgy látszik, Zsigának mégiscsak igaza volt, — Csend legyen — adta ki Erzsi a parancsot —, üljetek asztalhoz. Gábor egy üveg barackpálinkát tett az asztalra, és színültig töltötte a stamperliket. — Igyunk a Magyarországi Szocialista Pártra. Kocintottak és ittak. Jó étvággyal elfogyasztott ták a vacsorát. Jani azt mondta, ha mindenki naponta ilyen vacsorában részesülne, akkor az már a kommunizmust jelentené. Erzsinek jólesett Jani dicsérete. — Nem minden az evés — Jegyezte meg Kálmán félénken, mert a falás szót akarta használni, csak az utolsó pillanatban meggondolta. — Persze, könnyen beszélsz, ha már tele a bendőd. — Arra gondoltam, hogy az embernek szellemi táplálék is kell. — Kell — ismételte Gábor —, de az alap a mindennapi falat. Ha valakinek üres a gyomra, az nem élvezheti a szellemi táplálékot. Ml például most, ilyen jóízű vacsora után színházba mehetnénk. — Esetleg az operába — jegyezte meg Zsiga gúnyosan. — Hiába gúnyolódsz — szólt Erzsi —, már ideje lenne, hogy egyszer megnézzünk egy operát. — Az igaz válaszolta Zsiga —, de ezt az operát először meg keli védenünk. — Bizony, meg kell védenünk — ismételte Gábor. — Én már gondolkoztam ezen — szólt Jani ha megalakul itt a Vörös Hadsereg, azonnal katonának jelentkezem. Mert tudjátok — folytatta —, ha én több mint három évig tudtam harcolni a rothadt monarchia hadseregében, és nem tudtam, kiért, miért kínlódom, a piszokban, a szennyben, akkor nekem ma kötelességem jelentkezni. Igaz?... — hordozta végig tekintetét barátain, mintha helyeslést, bátorítást várt volna tőlük. — Erre én is gondoltam — bólintott Kálmán. Gábor és Zsiga sokatmondóan egymásra néztek— Ezek után — fordult Gábor Erzsihez, aki éppen az edényt szedegette le az asztalról — csak te maradsz itthon, mert mi bevonulunk. — Tévedsz — felelte Erzsi —, ha ti mentek, én is megyek. A Vörös Hadseregnek nemcsak katonákra, hanem megbízható ápolónőkre is szüksége van. És én az leszek. — Pedig a gyerekeket rád akartam bízni. — Ugyan, Gábor — sietett Erzsi a válasszal —, hagyd a gyerekeket. Egyelőre még nem vettek be téged katonának. A Vörös Hadsereg nem akármilyen hadsereg. Nagyon ls meggondolják ott, hogy kit találnak alkalmasnak katonai szolgálatra. Gábor Zsigához fordult: — Hogy képzeled azt, hogy te vagy akár Kálmán Jelentkezhettek a Vörös Hadseregbe, ha rokkantak vagytok? — Az más — avatkozott Kálmán a vitába —, mi katonák voltunk, értünk a fegyverhez. Mi a kiképzésben is részt vehetünk. — Jó, rendben van — szólalt meg Erzsi —, egyelőre azonban mosogattok, és ezért mielőtt bevonultok, örülnék, ha valaki az edény törülgetésére vállalkozna. — Én vagy Kálmán — ugrott haptákba Jani —, kit parancsolsz? — Hogy ne veszekedjetek, tessék ... — és két törlőt dobott feléjük. Mindketten munkához láttak. Jani jókedvű volt, a nap eseményei szinte lerészegítették. Nyomban, amint értesült a proletárdiktatúra kikiáltásáról, arra gondolt, hogy jelentkeznie kell katonának. Eszébe sem jutott, hogy a kérdést valakivel megbeszélje, arra sem gondolt, hogy a harc egy napon véget ér... csak az járt a fejében, hogy fegyvert kell ragadnia, és harcolnia kell mindazok ellen, akik megszégyenítették, megalázták az apját, az anyját, barátait és ismerőseit, harcolnia kell mindazok ellen, akik lefüggönyözött, perzsaszőnyeges szobákban a jó falatokat falták, míg ők otthon mindig krumplin meg káposztán éltek. Törülgetés közben is mosolygott, és a harcra gondolt, a törlőt, az edényt, persze, ügyetlenül tartotta a kezében. Erzsi rá is szólt, vigyázzon, mert kiejti a tányért a kezéből. De Jani csak mosolygott. Annál ügyesebben mozgott Kálmán keze. Csendesen, lehajtott fővel szedte az edényeket, gyorsan, szakértelemmel forgatta meg őket a törlőrongygyal. Egy perc és a tányér, csésze, kanál szárazon paf^J fénylett az asztalon. Erzsi meg is dicsérte. Kálmán belepirult, lehajtott fővel azt válaszolta, hogy gyerekkorában eleget törülgetett az árvaház konyhá- lg68 jában, és folytatta a munkáját, mintha most ez lenne a legfontosabb a világon. Nem gondolt a y. l proletárdiktatúrára. Erzsire gondolt, a kezét, bütykös, kidolgozott fürge ujjait nézte, milyen otthonosan mozognak a szennyes vízben, és csodálta a kéz áldásos munkáját