Új Szó, 1968. május (21. évfolyam, 120-149. szám)

1968-05-05 / 124. szám, vasárnap

150 ESZTENDŐVEL EZELŐTT, 1818 május 5-én született a Rajna menti Trier városában Marx Károly. A gimnázium elvégzése után a bonni, majd később a berlini egyetemen jogot, filozófiát és történelmet tanult. Tanulmányait 1841-ben végezte el, s tanár akart lenni, de az akkori feudális porosz kormány ezt lehetetlenné tette. Ebben az időben Marx még idealista filozófus volt s a „baloldali hegeliánusok" csoportjához tartozott, akik Hegel filozófiájából igyekeztek forradalmi következtetéseket levonni. A Rajna menti radikális burzsoázia ebben az időben Kölnben „Rheinische Zeitung" néven ellenzéki lapot alapított, s Marxot hívta meg a lap főszerkesztőjének. Az újságírói munka csakhamar megmutatta Marxnak, hogy nem ismeri eléggé a politikai gazdaságtannak sem a gyakorlatát, sem az elméletét, s ezen ismeretek nélkül bajosan adhat politikai tanácsokat konkrét gazdasági problémák megoldására az újság olvasóinak. E tapasztalat alapján fogott hozzá a politikai gazdaságtan elméletének rendszeres tanulmányozásához, majd pedig a kapitalista társadalmi rend objektív gazdaságának a megismeréséhez. Felfedte a kapitalista társadalom objektív gazdaságának lényegét, fejlődésének törvényszerűségét és célját, amely felé e törvényszerűségek viszik az egész társadalmat. Marx ezen ismereteit a Tőkében foglalta össze. Marx azonban nemcsak a Töke szerzője, nemcsak a politikai gazdaságtan tudományos elméletének a megalapítója. Történelmi jelentősége ennél nagyobb. Életre-halálra hű barátjával, Engels Frigyessel közösen megalkotója a marxizmusnak, vagyis az emberi társadalomról, a természetről és az emberi gondolkodás folyamatáról és módjáról szóló tudományos ismeretek rendszerének, a tudományos szocializmus elméletének és gyakorlatának a megalapítója. A marxizmus tanításának tartalma tehát mindaz, amit az emberiség hoszszú történelmi fejlődése során saját gyakorlatával megteremtett és gondolkodásával megismert, megértett. A megismerő ember Marx megjelenéséig a tudomány terén a passzív, a szemlélődő ember nézőpontjából vizsgálta az objektív valóságot és igyekezett azt megismerni. Kitűnt azonban, hogy ez a nézőpont helytelen volt és hatása megmutatkozott az ismeretek helytelenségén. Marx volt az emberiség történetében az első gondolkodó, aki felfedezte, hogy a világot passzívan szemlélő ember nem valódi ember. A valódi ember ugyanis nemcsak figyeli és így vagy úgy magyarázza a világot, hanem gyakorlatával változtatja és teremti is. Marx és Engels ezen valódi, gyakorlatilag teremtő ember álláspontján állva kritikusan átértékelte az emberiség addig elért ismereteit és alkotásait, főképpen a filozófiában, a gazdaságtanban és a szocializmus terén, s ezekből a kritikusan értékelt, a gyakorlatban kipróbált, igazolt és saját ismereteikkel kiegészített ismeretekből alkotta meg a marxizmust. A HELYES TUDOMÁNYOS MEGISMERÉS számára föltétlenül fontos ez az álláspont Marx idejében, de még ma ls átmenetileg egybeesik a munkásosztály álláspontjával. Ezért nem lehet az emberi társadalmat általában megérteni és tudatosan alakítani, ha nem a gyakorlatával alkotó ember álláspontján állunk, a jelenre vonatkoztatva pedig, ha nem a munkásosztály álláspontján állunk. Ez, persze, egyáltalában nem jelenti azt, hogy minden munkás, csak azért mert munkás, ezen a helyes állásponton áll és helyesek a világról való ismeretei, mint ahogyan azt még a közelmúltban a párt vezetői, mint Marx tanítását hirdették és gyakorolták. Marx által felfedezett helyes álláspont a tudományos megismerés nem egyetlen feltétele. Más elengedhetetlen feltétele ezenkívül az, hogy a megismerésben helyes módszert alkalmazzunk. Marx és Engels felléptéig a történelem színterén a tudományos gondolkodásban a metafizikai módszer volt az uralkodó. Ezt a módszert ők kritikájukkal túlhaladták, és kidolgoztak a tudományos gondolkodás számára egy új és tökéletesebb módszert: a dialektikus materializmust. A metafizikai módszerrel ellentétes új gondolkodási módszer lényege mindenekelőtt az, hogy hü tükröződése az anyag objektív fejlődése módjának az emberi gondolkodás módjában. Az objektív világ tehát nem egyszerű halmaza az izolált, kész, nem fejlődő és egyoldalú dolgoknak, mint amilyennek látszik s amilyennek a metafizikusán gondolkodó ész felfogta, hanem különböző folyamatok, állandóan fejlődő, mind magasabb minőséget és tökéletességet elérő folyamatok anyagi egysége. A marxista módszerrel gondolkodó emberi ész felfedte továbbá, hogy minden objektíve létező valóság, dolog vagy folyamat nemcsak hogy nem befejezett, kész, Izolált és holt jelenség, hanem olyan folyamat, amely legalább két kölcsönösen ellentétes, egymást kizáró oldalt vagy tendenciát tartalmaz, s ezek ugyanakkor kölcsönösen fel ls tételezik egymást, szülik egymást. Ezért minden valóság • maga objektív létezésében ellentmondásos egységa* alkot. Marx ét EngeU által kidolgozott áj tudományos megismerési módszer segítségével felfedezett történelmi folyamét lényege egészen másnak mutatkozott, mint amilyennek a nem marxista történészek láttik. A nem marxista tSrténészek legjobb esetben is csupán az emberek történelmi cselekvésének az eszmei indítékait kutatták, e azt, miből fakadnak ezek, milyen törvényszerűségek következményei; a társadalmi viszonyok gyökerei milyen ösueflggásben vannak a társadalom aayagi teltételeinek termelésével — mindezt elhanyagolták. A Marx előtti történészek • történelem alkotóit a kiváló egyénekben, hadvezérekben, vallásalapítókban, politikusakban és hasonlókban látták, viszont a néptömegeket és tevékenységűket semmibe sem vették. „A Marz előtti »szociolégla« és történelemírás — írta Lenin a »Marx Károlyi című életrajzban — • legjobb esetben a történelmi folyamat egyes oldalainak leírása és véletlenül összegyűjtött és fel nem dolgozott tények halmaza volt. A marxizmus mutatta meg az utat a társadalomgazdasági formációk keletkezési, fejlődési és hanyatlási folyamatának min dent átfogó és sokoldalú tanulmányozásához azzal, hogy az ellentmondó tenden ciák összességél vizsgálja, s leredukálja őket a társadalom különböző osztályéinak pontosan megállapítható élet és termelési feltételeire, megszünteti az egyes uralkodó eszmék megállapításának folyamatában a szubjektívizmust és önkényességet és felfedi az összes eszme és különböző tendencia gyökerét az anyagi termelőerők fejlődési fokán. Az emberek maguk a történelmük alkotói, azonban ezt, ml haléMarx további felfedezése az, hogy kimutatta: a kapitalista gazdaság nem egyszerűen termelő, hanem bővülőén újratermelő folyamatot jelent, amelyben a termelés összes feltételei és mozzanatai, ellentmondásai és eredményei megnagyobbodott mértékben újratermelődnek. A tőkés nyereségének nagy részét tőkévé változtatja, vagyis felhalmozza a már meglevő tökéjéhez a felhalmozás folyamatában a tőke két részre oszlik. Az egyik rész, az ún. állandó tőke, amely a gépekbe, nyersanyagba s egyéb anyagi kellékekbe van befektetve, a másik rész az ún. változó töke, amelyet a munkabérekre fordítanak. Nyereséget kizárólag a változó tőkerész hoz. A tőke fejlődési folyamata olyan természetű, hogy az állandó tőkerész gyorsabban növekszik, mint a változó tőkerész, s ennek következményeként a nyereségnek a befektetett tőkéhez való viszonya állandóan csökkenő irányzatú. A tőkések között folyó konkurrencla ezért mind elkeseredettebbé válik. Sokan tönkremennek, s a mind hatalmasabbá akkumulálódó tőkék mind kevesebb tulajdonos kezében koncentrálódnak. A kapitalizmus ezen ellentmondása hovatovább elviselhetetlenebbé válik: a termelés mind társadalmibb jellegűvé lesz, s az elsajátítás mind kisebb csoport monopóliumává válik. A kapitalizmus ezen alapvető ellentmondása a termelés egyre erősebb fékezője. Marx ezt így fejezte kl: „A tőkemonoA ma is időszerű MARXRÓL írta Szántó László akadémikus rozza meg az emberek cselekvésének ax Indítékait ..." hogyan kell ezt keresni és megtalálni az ehhez vezető utat, Marx matatta meg. S ugyancsak 6 nyújtott ehhez szükséges és megfelelő módszert is. Marz megismerési és történelmet tudatosan alkotó módszere kötelező ma is a szocializmus építői számára, de főképpen ezen építés „pallérjai" és „mérnökei" számára. Több évtizedes tapasztalat azonban azt tanítja, hogy a marxizmus ezen „lelkéről", arról az összetevőjéről, emely a marxizmust valóban teremtő elméletté teszi, nagymértékben megfeledkeztek. Ezért oly deformált a szocializmus építésének gyakorlata, mint amilyen. KITŰNT AZ IS, hogy a kapitalizmus objektív gazdasága is sokkal összetettebb és sokoldalúbb folyamat, mint amilyennek a nem marxista közgazdászok teóriáikban ábrázolták. Az ő módszerük legfeljebb a gazdasági valóság felületi leírására volt alkalmas s nem a lényegének megismerésére. Marx a maga dialektikusan materialista módszerével felfedezte, hogy a termelő munka nem az, aminek látszik, hanem dialektikus egysége a konkrét és absztrakt munkának. A munka ezen dialektikus természete miatt a terméke, vagyis az áru sem olyan egyoldalúan használati érték mint amilyennek a kapitalista közgazdászok tartották, hanem a használati érték és csereérték dialektikus egysége. A konkrét munka a használati értéket, az absztrakt munka pedig a csereértéket teremti meg. Minél több absztrakt munka van az áruban, annál nagyobb az értéke. Az árucsere folyamatában fokozatosan kialakult olyan áru, amelynek nagy csereértéke és aránylag kis használati értéke volt, s ezért különösen alkalmas volt az árucsere közvetítőjének és értékmérőjének a szerepére. Ezt az árut nevezzük pénznek. A pénz közismerten nagy hatalmának forrását Marx az árucsere-termelési viszonyokban fedezte fel. Az árucsere termelés bizonyos magas fokán a pénz új szerepet kapott: tőkévé vált. A tőke az nem egyszerűen dolog, amint a burzsoá közgazdászok tanítják. Sok pénz, nagy gyár vagy földbirtok s ehhez hasonló dologi értékek önmagukban véve nem tőkék. Tőkévé csak bizonyos emberi viszonyok között válnak. Ha a gyár, föld stb. magántulajdonban van s a termelés ezen dologi feltételeit használva olyan emberek fogyasztják munkaerejüket, akik azt eladták azoknak, akik a termelés dologi feltételeit birtokolják, akkor ezen emberek viszonya tőkés jellegű viszony, s ebben az emberi viszonyban létező és használt dolgok jellege ls tőkés. Marx megdönthetetlenül bebizonyította, hogy ebben a viszonyban dolgozó munkás több új értéket termel, mint amennyinek az ellenértékét munkabére formájában a tőkéstől kapja. Vagyis a termelt értéknek egy részét ingyen hagyja a tőkésnek. A tőkésnek ingyen hagyott értéket értéktöbbletnek nevezzük, s ebben jut kifejezésre a munkás kizsákmányoltsága. Ha az áru eladásakor az érték pénzformát ölt, az értéktöbblet a tőkés nyereségének a formáját öltt. pólium bilincsévé válik annak a termelési módnak, amely vele és alatta virágzott fel. A termelőeszközök koncentrációja és a munka társadalmasítása olyan fokot ér el, amely már nem fér meg tőkés burkában. Üt a tőkés magántulajdon végórája. A kisajátítókat kisajátítják." A KAPITALISTA TERMELÉSI MÓD ezen alapvető ellentmondása akármennyire kiéleződik is, akármilyen mértékben is fojtogatják a tőkés termelési viszonyok a termelőerők fejlődését, automatikusan mégsem hajtja végre az objektív fejlődés ítéletét: a „kisajátítók kisajátítását". Ezt csak az emberek, e munkásosztály és szövetségesei tehetik meg. Erre a kapitalizmus szabad verseny korszakában meg U volt az alkalom. A II. Internacionálé „marxista" vezetői ezt az alkalmat azonban elmulasztották. A kapitalizmus tehát új mozgásformát alakított ki alapvető ellentmondása számára, amelyben tehetségessé vall a termelőerők további fejlődése. Az új mozgásformát a kartellek, trösztök s hasonló vállalkozói szervezetek keletkezése jelentette. A II. Internacinonálé „marxistíl" ezekben szocialista képződményeket láttak z azt hirdették, hogy a kapitalizmus ezeken keresztül „szép csendesen átnő a szocializmusba". Egyedül Lenia Marz módszerének segítségével értelmezte helyesea ezeket az áj gazdasági jelenségeket, amelyek Marz idejében még nem léteztek. Bennfik nem a szocializmus kezdeteit látta, hanem a tőkés termelési mód magasabb foki termelési viszonyainak a megvalósulását. S mivel a kartellek, trösztök stb. monopolista vállalkozói szervezetek gyors ütemben a tőkés termelét aralkodó formáivá váltak, nevezte el Lenin e kapitalizmu* fejlődésének ezt a fokát: monopolkapitalizmusnak. A monopóliumokat a tőke mind nagyobb koncentráltsága és centralizáltsága tette lehetővé, a termelőerők további feljődésének a szükségessége pedig elkerülhetetlenné. A monopolkapitalizmus! annak ellenére, hogy a „szabad verseny" kapitalizmusával összehasonlítva tok új vonása, van, mégiscsak a marxizmus gondolkodási és megismerési módszerének segítségével, amelyet Lenin a monopolkapitalizmus vizsgálatának folyamén tovább fejlesztett, érthetjük meg. Ezt azért kell különösen hangsúlyozni, mert Lenin tanításával a monopolkapitalizmusról megismétlődött ax, ami a II. Internacionálé korában megesett Marx tanításával a kapitalizmus „szabad verseny" fejlődési fokáréi. Ogy ahogy a II. Internacionálé „marxistái" dogmatikusan, metafizikusán értelmezték Marx taaitásit a kapitalizmus alapvető ellentmondásáról, hogy ez abszolút értelembea véve határa a kapitalizmus fejlődésének, ügy például Sztálin és nyomában sok-sok „marxistaleninista" ugyancsak a dialektikus-materialista módszer helytelen ismerete következtében szintén metafizikusán értelmezte Lenin tanítását a monopolkapitallzmnsrél. Sztálin például a harmincat évek monopolkapitalizmusa nagy ciklikuz válságának tapasztalatai alapján azt a tételt állította fel, hogy a monopolkapitalizmusban nem lehetséges bővített újratermelés, mert a fejlett termelőerőkkel antagonisztikus ellentétben álló termelési viszonyok, vagyis kapitalista jellegi termelési viszonyok megakadályozzák a termelőerők továbbfejlődését. A HARMINCAS ÉVEK világgazdasági válsága, majd az azt követő rossz gazdasági helyzet az egész tőkés világban a valóságban azt tette nyilvánvalóvá, hogy a kapitalizmusban a monopólium maga már nem képes a termelőerők számára viszonylag normális fejlődést biztosítani, csak átmenetileg jelentett mozgásformát a kapitalizmus alapvető ellentmondása számára. A mai kapitalizmusban ezt a szerepet már csak az állami monopolkapitalizmus töltheti be, ina csak ez teszi lehetővé a tőkés újratermelés viszonylag normális lefolyását, a termelőerők további fejlődését. Az állami monopolkapitalizmus nem jelenti csak az állam fokozottabb beavatkozását a tőkés gazdaságba, hanem azonkívül azt is, hogy az államapparátusra a legnagyobb befolyást gyakorló monopóliumok az államot is felhasználják a gazdasági élet saját érdeküknek megfelelő irányítására és kihasználására. Mivel a technikai haladás a monopolkapitalizmus korában sok területen olyan nagy beruházásokat tesí szükségessé, amilyeneket még a legnagyobb monopóliumok sem bírnak el vagy nem akarnak, de mert a bővülő újratermelés megkövetéll és a monopolisták érdeke elkerülhetetlenné teszi, hát az állam kasszájára, vagyis az adófizető lakosság zsebére hárítják ezeket a beruházásokat. Ezenkívül a piacprobléma kiéleződése és a munkanélküliség veszedelme szintén olyan tényezői a monopolkapitalizmusnak, amelyele elkerülhetetlenné teszik annak magasabb fejlődési fokra, az állami monopolizmusba való átmenetét. A kapitalizmus ezen fejlődési fokát megismerni s benne a szocializmusnak már a kapitalizmusban kifejlődött anyagi-műszaki alapját felismerni csupán a marxista—leninista tudományos módszer segítségével lehet. Ebben van egyrészt a n írxi tanítás időszerűsége. MARX AZONBAN nemcsak azt fedezte fel, hová vezet a kapitalizmus anyagi-technikai alapjának a fejlődése, hanem meghatározta ezen fejlődés történelmi szubjektumát is. A kapitalizmusnak a szocializmusba való átmeneta intellektuális, akarati és morális, tehát szubjektív mozgató erejét, fizikai végrehajtóját Marx a munkásosztályban lelte meg, amelyet a kapitalizmus teremtett, kezdetben nevelt és szervezeti meg. A proletáriátus kezdetben a társadalom legnyomorúságosabb, legtudatlanabb és legformátlanab csoportja volt, amelyet tagjainak azonos helyzete a termelésben és azonos viszonya a munkaadóhoz kényszerített az életfeltétel megjavításáért vívott harcra. Ebből az állapotból kiindulva fokozatosan fejlődött a harc módja, de még sokáig csupán az anyagi helyzet megjavításáért és ösztönösen folyt. A proletáriátus ezen objektív és ösztönös fejlődésével párhuzamosan fejlődött a társadalomról szóló tudomány is, mely a t utópisztikus és tudománytalan vágyakozástól eljutott a tudományos szocializmus, vagyis a marxizmus tanításáig. Aa ösztönös munkásmozgalom összeforrása a marxizmussal, amelyre Marx tanította meg a munkásságot, tudatos osztálymozgalommá vált és ösztönös jellegű harca tudományos tudattal vezetett osztályharccá. A marxizmus, s csupán ez, megtanította a munkásságot arra, hogy nem elegendő a harcot a munkásság anyagi helyzetének ideiglenes megjavításáért folytatni, hanem feltétlenül össze kell kapcsolni az osztályharc gazdasági tartalmát és célját a munkásosztály polittkai és kulturális érdekeiért folyó harccal, a burzsoázia gazdasági, politikai és kulturális uralmának megdöntéséért folyó harccal. Marx felfedte, hogy a munkásosztályt a történelem objektív folyamata jelöltfl ki a kapitalizmus sírásójának szerepére. Ugyanakkor rámutatott arra is, hogy ezt a szerepét csak abban az esetben fogja tudni betölteni, ha olyan politikai „vezérkar" vagyis párt lesz as élén, amely ismeri a marxi tudományt, teremtő módon tudja azt fejleszteni és felhasználni gyakorlatának iránytűjeként. A munkásosztály politikai pártja a munkásosztály a színe-java, annak, legszervezettebb, legfegyelmezettebb és a marxizmus elméletét legjobban ismerő része. Ezért vezére nemcsak a munkásosztálynak, hanem az összes kizsákmányoltaknak is. KÖZTUDOTT, HOGY A MARXIZMUS tanításának az igazát a gyakorlat az-' zal bizonyította, hogy az oroszországi munkásosztály és szövetségesei a marxista-leninista párt vezetésével és a nemzetközi munkásság szolidaritásának támogatásával már 50 évvel ezelőtt megdöntötték a burzsoázia uralmát a világ egyhatodán s megkezdték a szocializmus építését. Azóta a szocializmus kiterjedt és kifejlődött, s ma már több mint egymilliárd ember él a kapitalizmustól mentes viszonyok között De a még létező kapitalista országok munkásságát is ez a tanítás és párt vezérli. Természetesen, ez már a kapitalizmus új jelenségeinek s a munkásosztály új tapasztalatainak alapján teremtően továbbfejlesztett marxizmus, azaz marxizmus—leninizmus. Azonban ebben a továbbfejlesztett marxista—leninista elméletben, amely ma már anyagi erővé vált, mert százmillió dolgozó embertömeg gondolkodását, érzelmeit 6s akaratát irányítja és válik műveiben, alkotásaiban anyagi realitássá, fejlődő szocializmussá, él halhatatlan megalapítója — Marx Károly.