Új Szó, 1968. május (21. évfolyam, 120-149. szám)

1968-05-03 / 122. szám, péntek

Lótszatra periférikus problémákról, o Csehszlovákiában élő magyar kisebbség ügyéről szeretnék szólni. A Kultúrny život 1968. április 12-iki száma körölte Rudolf Olšinský „Maďari contra Slováci?" című írását.. Az azt követő számban Michal Gáfrik My, podnájomníci vo vlastnej krajine", címmel ír Dél-Szlovákia nemzetiségi problémáiról. Más szerzők s más lapok is érintették a témát a közelmúltban, azonban Olšinský és Gáfrik írásainak egyes részletei annyira meghökkentőek, hogy érveiket, érvelésük módját s az általuk kimutatott összefüggéseket lehetetlen válasz nélkül hagyni. Ismét vádlottak lettünk Szomorú helyzet. S ho úgy igaz, ahogy Olšinský és Gáfrik jellemzi, tragikus is. Kényszerű dialógus ez, amelyben számunkra hátrányos helyzetben a vádakra kell válaszolnunk: oktalan, felháborító vádakra. Ismét vádlottak lettünk. Márpedig a vádlottak padján ülve nehéz egyenrangú partnerként még a kisegítő kérdésekre is válaszolni. Vitázni ebben a helyzetben nehéz. Nem is lesz a szándékom. Az objektivitás érdekében inkább magyarázni szeretném a dolgokat, azt remélve, hogy e szerény adalékkal hozzájárulok a tárgyilagosabb konzekvenciák levonásához. Legszívesebben azt tenném, hogy Rudolf Olšinskývel és Michal Gáfrikkal együtt nyakamba venném az országot. Elmennénk az áttelepült szlovákok megbeszéléseire, aztán a magyar fiatalok közé, a CSEMADOK szervezeteinek öszszejöveteleire, járásonként megnéznénk iskoláink helyzetét, megvizsgálnánk a járási szervek nemzetiségi összetételét, érdeklődnénk a munkalehetőségek iránt Komáromban, Léván, Rozsnyón, Terebesen és másutt. Aztán a statisztikát tanulmányoznánk néhány napig. Utána okos, józan emberek részvételével országos értekezletet hívnánk össze. Szemtől szembe beszélnénelí a helyzet és a jelenségek tárgyilagos ismerete birtokában. Üljünk le a kerekasztol mellé Népművelési funkcionáriusok naivitása ez, mondhatná valaki. Lehet. Azonban úgy érzem, hogy a kerékasztalra nagyobb szükség van, mint bármikor ezelőtt, mert a vélemények közötti távolság idegesítően és aggasztóan nagy. A konfrontálás józanságára van szükség ahhoz, hogy különválasszuk egymástól a demokratikus megújhodás peremjelenségeit, annak lényegétől. Meggyőződésem, hogy a személyes ismeretségeken kívül felületes, olykor hamis képünk van egymásról. Szlovák és magyar értelmiségiek kikább bizalmatlanok egymás iránt, mintsem bíznának egymásban. Hamarább mondunk ítéletet, mint meggyőződnénk a dolgok valódi állásáról. Vélemények egész sorát követhetnénk nyomon, amelyek másod- és harmadkézből vett információk alapján formálódtak. Mindkét oldalon igaz ez. Ha vitára kerül sor, szenvedélyeink, indulataink csapnak össze elsősorban. Honnan van ez? E kérdésre hosszon válaszol hatná njc. Sok mindent felsorolhatnánk pro és contra. De egyik legfontosabb tényezőként mégis a közelmúlt politikai gyakorlatát említeném. Húsz évig a nemzetiségi politika alakításának és gyakorlásának egyetlen fóruma a párt volt. Pontosabban a párt apparátusa, azon belül egyes funkcionáriusok objektivitása, elfogultsága, hozzáértése, avagy primitívsége. Embere válogatta. A nemzetiségi politika elveinek megfogalmazása nem társadalmi közügy, hanem bizalmasan kezelt pártügy volt. Az az elv, mely szerint minden nemzet és nemzetiség elsősorban a saját nacionalizmusa ellen kell küzdjön, emberi és politikai izoláltsághoz, egymás ügyeitől való tartózkodáshoz, óvatossághoz, tájékozatlansághoz, egy kincstári szellem létrejöttéhez, szervezett elidegenedéshez s végeredményben bizalmatlansághoz vezetett. Be kell vallanunk, hogy az emberi viszonyok természetességét és humánumát illetően szlovák-magyar viszonylatban az elmúlt húsz év nemzetiségi politikája csődöt mondott. Csődöt mondott azért is, mert az egymás mellett élés íratlan törvényének alakítása csupán egy szűk kör „hivatali ügye, pártos felelőssége" volt. A közelmúlt eseményei totálisan megcáfolták a nemzetiségi politikának ezt a gyakorlatát. A szlovák társadalmi tudat, a politikai közélet, a szlovák szellemi élet kizárásával és megkerülésével a csehszlovákiai magyar kisebbség helyzetét sem tisztázni, sem megoldani nem lehet. „Felsőbb szerveink" ma már nemcsak a párt funkcionáriusai e kérdésben, hanem a szlovák társadalom, a szlovák társadalmi és nemzeti gondolkodás demokratizmusa. Mindenkire érvényes szabadságjogok Aztán itt van a történelem. A szlovák nemzet történelmi tudata, történelmi emlékezete, s érzékenysége a magyarszlovák múlttal szemben. Kétségtelen, hogy e tényező is jelentős szerepet játszik a magyar—szlovák viszony alakulásában. A magyar uralkodó körök elnemzetelenítő törekvései, a nyílt nemzeti elnyomás mélyen bevésődtek a nemzeti emlékezet agytekervényeibe. A magyar történelem egykori irányítói és formálói ellen súlyos terhelő bizonyítékok vannak. Ezt nem lehet sem letagadni, sem elhallgatni. Persze, nemcsak a történelmi emlékezet dolga ez, hanem a történelmi tanulságoké, a nemzeti jelen számára szükséges konzekvenciáké is. E tekintetben a szlovák nemzet nehéz helyzetben van. Nehéz megvonni a határt a történelmi bizalmatlanság és a történelmi bizalom között. A történelem kegyetlen leckét adott és ad fel a szlovák nemzetnek. Legyen hű önmagához, múltjához, teremtse meg saját történelmét, legyen jó történelmi emlékezete, s ugyanakkor legyen humánusan nagyvonalú más nemzetek itt élő kisebbségei iránt is. Történelmi paradoxon ez, egyben a társadalom demokratikus próbaköve is. S most itt van a szlovák nép életének nagy történelmi alkalma és lehetősége: nemzeti s állami létének szuverén megvalósítása. Nemzet és állam talpköve a szellem, s emberek szabadsága. Ez a történelem tanulsága. A forradalmak tanulsága, s közvetlenül a magyar-szlovák közös múlt kegyetlen tanulsága is. A magyar forradalmak nagy része ebbe bukott bele: képtelen volt idejében felismerni a nemzeti és az emberi szabadságjogok mindenkire érvényes törvényeit. Ebbe a vakságba bukott bele az úri Magyarország. Ne tekintsék ezt a bajban lévő ember nagyképűségének, de memggyőződésem, hogy jelenlegi társadalmi megújhodásban érvényesíthetők a történelem fájdalmas tanulságai: a mindenkire érvényes szabadságjogok, c mindenkire érvényes demokrácia biztosítása. Olyan pillanat ez, amely ott hagyja a keze nyomát Közép-Euró|>a jelenlegi és jövőbeni arculatán. Persze, a bombasztikuson hangzó nagy szavakon és fogalmakon túlmenően ott van a mindennapok politikai gyakorlata. Nézzük most ezt. Az elmúlt húsz évben nagyon kevés cikk, riport vagy felmérés jelent meg Dél-Szlovákiáról. S ha mégis, udvarias kerülgetése volt ez lényeges problémáknak. Csend volt, rend s látszólagos nyugalom. Legfeljebb a politikusok ünnepi beszédeiben toldalékként szerepelt egy mondat: „...A mi országunkban a marxistaleninista nemzetiségi politika szellemében oldottuk meg az itt élő magyarság helyzetét." Említhetnék, idézhetnék akár könyvre való politikai frázist. Aztán jött 1965, az árvíz. Dél-Szlovákia ekkor vált ismert geográfiai fogalommá. Igen, természeti katasztrófa kellett ahhoz, hogy felfedezzük Csallóközt, s mindazt, ami ott történt. Miért volt ez így? Ki ennek az oka? A szlovák sajtó. A szlovák szellemi élet. Miért csak húszéves késéssel reagált például az áttelepült szlovákok promlémáira. Hisz Komáromtól Királyhelmecig túlsúlyban izlovák emberek ültek a párt- és a közigazgatás járási szerveiben. És a kerület felelős emberei sem látták ezt? Hát a központiak? Funkcionáriusok, írók, publicisták? Hogy van ez tulajdonképpen? Miért nem voltak és nincsenek szervezetei Dél-Szlovákiában a Matica slovenskának? Ki ennek az oka? Ki állta útját, hogy a Matica slovenskán kívül létrejöjjenek azok a szükséges intézmények, amelyek védik és biztosítják a vegyes lakosú területeken élő szlovákok emberi, nemzeti jogait? A szlovák embert érthetően felháborítja, ha azt halija, hogy Dél-Szlovákiában vannak falvak, ahol iskola híján szlovák szülők gyereke nem tanulhat anyanyelvén. Ha így van, engem is felháborít. De hisz a vegyes lakosú járások iskolaügyi szervezeteit túlnyomó részt szlovák nemzetiségűek irányították és irányítják. Ki ezért a felelős? Milyen szerv hozta azt az intézkedést, mely szerint húsz gyerek szükséges egy osľtály megnyitásához? Nem provokációként soroltam e kérdéseket. Csupán azért, hogy amennyiben lehet, konkretizáljuk a dolgokat. A jelenlegi helyzet kapcsán komolyan el kell gondolkoznunk egy tényen: a hatalom gyakorlásának a módján, s hatalomban való részvétel problémáján. A feszültség előidézője Az a tapasztalatom, hogy e kérdés megoldása már a múltban, de a jelenben is, feszültség, és számtalan konfliktus okozója. Szerintem feltétlenül meg kell vizsgálnunk a járási szervek nemzetiségi összetételét Dél-Szlovákia vegyes lakosú járásaiban. Hosszan idézhetnénk a statisztikát, mely szerint a párt és nemzeti bizottságok végrehajtó szervében és apparátusaiban dolgozó magyar nemzetiségűek száma aránytalanul alacsony. A dunaszerdahelyi járásban, ahol a magyar nemzetiség számaránya 86,74 százalék, a járási szervekben dolgozók 80 százaléka szlovák nemzetiségű. Ügy tudom, hogy a többi vegyes lakosú járásban is hasonló a helyzet. Számoljuk össze, hány magyar nemzetiségű párttitkár dolgozik vegyes lakosú járásokban. Hány magyar nemzetiségű elnök áll a vegyes lakosú járások nemzeti bizottságainak az ólén. S ha ez megvan, tegyük fel a kérdést, kik azok az emberek, akik addig engedték fajulni a helyzetet, hogy a „soviniszta" magyar környezet elnyomja, elűzi az ott élő szlovák családokat. Nem akarom menteni a mások rovására érvényesülő ostoba, hetvenkedő magyarázkodást. A verekedéssel szerzett „elégtétel" semmit sem old meg, legfeljebb felháborítja az embereket, és ideges, ingerült atmoszférát szül. Utálom, elítélem s ellenségemnek tartom azt. Azt sem állítom, hogy ilyen megnyilvánulások nincsenek. Sajnos, vannak. A kitelepítés, a Csehországba deportálás, a lakosságcsere következményei sokszor pokoli helyzeteket kreáltak. Szenvedélyeket, indulatokat. A primitív elégtétel vágyát nem lehet kihagyni a helyzet értékeléséből. Azonban nem lehet általánossá sem tenni. Nem lehet több mint félmillió ember magatartásának megítélésekor az egyetlen mérce. A szlovák lakosság Dél-Szlovákiából történő menekülését csupán a magyarok „sovinizmusával" magyarázni, enyhén szólva, felelőtlen. E tény megítélésénél a szociális okokat sem lehet figyelmen kívül hagyni. Dél-Szlovákiának alig van ipara. A mezőgazdaságon kívül kevés a munkalehetőség. Ismert dolog, hogy Kelet- és Dél-Szlovákiából a legnagyobb a munkaerővándorlás az ipari centrumok felé. Ahogy én ismerem a kimutatásokat, a magyarok épp úgy eljárnak, „menekülnek" Csallóközből, mint a szlovákok. Ügy gondolom, hogy ez a menekülés kenyérprobléma is. S ha ehhez még hozzászámítom, hogy a szlovák ember előtt, nem lévén nyelvi problémája, hamarabb nyílnak meg a hivatalok, a kereskedelem, az ipar kapui, jelenlegi helyzete megítélésénél némileg más következtetésre kell jutnom, mint Michal Gáfriknak. Politikai aktivizálódás Í / Az elmúlt hónapok eseményei kiváltották a magyar nemzetiség politikai aktivizálódásót is. Tudom, és tapasztaltam, hogy a mozgásnak megvan a perifériája, azonban lényege s értelme az emberi és nemzeti jogok normális megoldására irányuló törekvés. A CSEMADOK kidolgozta és megtette javaslatait a magyar nemzetiség helyzetének rendezését illetően. Megértést, vagy legalább érdeklődést vártunk a szlovák szellemi élet részéről a javaslat iránt. Sajnos, egyetlen szlovák lap sem volt hajlandó közölni, még csak kivonatosan sem ezt az anyagot. A jó szándék napok leforgása alatt visszájára fordult, a CSEMADOK javaslatából a magyar nemzetiség ellen fordított vádirat lett. A CSEMADOK elnökét, Lőrincz Gyulát nacionalizmus, sovinizmus, s az irredentizmus vádjával illetik. Megbélyegzik azt az embert, akinek egész élete cáfolja e vádakat. A megértésből megbélyegzés lett, olyan vádak homlokunkra sütése, amelyekért legkevesebb börtön jár. Az első köztársaság haladó magyar értelmiségét „felvidéki kommunistákként" kvalifikálta a Horthy-Magyarország. 1945-48 között ugyanezeket a kollektív büntetés elve alapján kitelepítették vagy meghurcolták. 1950-től a burzsoá-nacionalizmus vádját kellett lenyelnünk, most ismét a nacionalizmus, sőt az irredentizmus vádja járja. Lassan már kezdek kételkedni magunkban és magomban: mert vagy nacionalizmusra determinált, összeférhetetlen, átkozott nép vagyunk, vagy pedig baj van magatartásunk megítélésével. Nem lehetne mór egyszer a humánumot szómon kérni tőlünk? Azt, amit minden szellemi közösség elsősorban kialakít magában? Azt, omi végső fokon egyetlen fegyver önmagával és másokkal szemben? Ügy hiszem, itt az ideje, hogy közelebbről megvizsgáljuk azt a társadalmi mikrostruktúrát, amit csehszlovákiai magyar kisebbségnek nevezünk. Nem madártávlatból, közelről. Nem érzések és benyomások alapján, hanem a történelmi, szociális tények figyelembe vételével. Kisebbségi és sérelemkomplexumaink vannak, melyeket szeretnénk mór egyszer véglegesen a pokolba dobni. Komplexumokat, melyeket az elmúlt húsz év sem közömbösített teljesen. Történelmi tehertételektől szeretnénk megszabadulni, ami az emberi megaláztatás visszhangjaként él bennünk. Ehhez pedig a saját elszónósunk elégtelen. A kis társadalmi közösségek törvényszerűen átveszik^, a nagyobbak mozgástörvényeit. Jó és rossz értelemben is kopírozunk, reagálunk, alkalmazkodunk, illeszkedünk. Kis közösségekben a társadalmi torzulások az abszurdumig fokozódnak: a személyi kultusz éveit csak a szatíra nyelvén mondhatnók el. Több mint tíz évig Dél-Szlovákiában is keresték, kutatták, gyártották a magyar burzsoánacionalistákat. Tragédiákba illő történeteket mondhatnánk el. A talpnyalásnak, o demogógiának, a dogmatizmusnak, a jellemtelen köpönyegforgatásnak mesébe illő figuráit említhetném. Akik a CSEMADOK-ot támadják, nem gondolnak arra, hogy tíz éven át ez a szervezet népviseletbe öltözött hivatalszolga volt. Nem gondolnak arra, hogy a magyar nemzetiség a politikai és társadalmi szervezetek perifériájára szorulva, egy szabadabb légkörben elsősorban itt nyilváníthatta véleményét. Le kellene zárnunk egy kort Meggyőződésem, hogy csehszlovákiai magyar nemzetiségnek egy más, szervesebb társadalmi struktúrára van szüksége. Ahol megszabadul történelmi, társadalmi komplexumaitól. Olyan intézményekre, amelyek biztosítják DélSzlovákia vegyes lakosú járásainak emberi-nemzeti egyensúlyát s kibontakozását. Demokratikusabb struktúrára van szükség, mely szervesen kapcsolódik az ország, Szlovákia politikai és szellemi vérkeringéséhez. Le kellene zárnunk egy kort, amelyben nem lesz szükség annak folytonos ismételgetésére és bizonygatására, hogy mi Csehszlovákiában élünk, s hazánknak tekintjük ezt az országot. Tudom, hogy a politikai események középpontjában a szlovák és cseh nemzet államjogi helyzetének rendezése áll. Tudom, hogy az intézés sorrendjét illetően a magyar nemzetiségi probléma e kérdés függvénye. Viszont a demokratikus kibontakozás csak egyféle, mindenkire érvényes mértéket ismerhet. Szlovákia jövőbeni elrendezése KözépEurópa történelmét mozdíthatja előre. Minta lehet, követendő példa. Ez pedig számos társadalmi, nemzetiségi, sőt nemzetközi jellegű probléma rendezését kényszerítheti ki. Zora Jesenská írja: Ma a szabadság fokáról akarunk meggyőzni, úgy erről mindig a kisebbségben levőket kell megkérdezni. Ez történelmi okosság. Nagyobb okosság, mint egyesek vagy akár közösségek indulatos megbélyegzése. Kérdezzük meg a Dél-Szlovákiában élő szlovákokat, kérdezzük meg az itt élő magyar kisebbséget a demokrácia ügyében. S tegyük lehetővé az egyenrangú válaszadást. Teremtsük meg a dialógus feltételeit, hogy így vélekedhessünk művelődésről, iskolaügyről, a hatalomban való részvételről, s a humánum dolgairól. Kérdezzük, de ne úgy, hogy Maďari contra Slováci? (Megjelent a Kultúrny životban.)