Új Szó, 1968. május (21. évfolyam, 120-149. szám)

1968-05-26 / 144. szám, vasárnap

ZIKMUND-rHANZELKA A SZALONKÉPES HOCHHUTH A

világ hatalmasai gyakran nem szellemük erejével írják be magukat a történelembe, hanem azzal, hogy a természet egészséges testtel áldotta meg őket. Ez volt a helyzet a portugál alkirály esetében is, aki valamikor a XVI. században kormányozta Goa gyarmatot. Mivel egész életében olyan egészséges volt akár a makk, személyi orvosa, García d'Orta harminc esztendőn át jóval hasznosabb dolgokkal foglalkozhatott, mint kenőcsök vagy gyógyírok készítésével. Körültekintett Indiában és írt. A véletlenek eme szerencsés egybeesésének köszönhetjük, hogy 1563-ban megjelent terjedelmes könyve, az Elbeszélések Indiáról — Coloquios da India. Ez a könyv említi első ízben a csodálatos „tengeri diót", amely évszázadokon át foglalkoztatta az emberek fantáziáját. ,,Ez a dió" — írja a doktor —• „főként pedig a magva a Maldive-szigetek lakói számára minden méreg ellenorvosságául szolgál. Megbízható emberektől hallottam, hogy biztos eredménnyel alkalmazzák kólika, paralízis, eskór és egyéb idegbetegségek esetében, s hogy a beteg nagy ellenállóképességre tesz szert, ha olyan vizet iszik, amelyet bizonyos ideig a dió héjában tartották, s amelybe legalább egy darabkát tettek a dió beléből. Mivel azonban a dió használata körül nem szereztem személyes tapasztalatokat, kételkedem a fentebbi állításokban. Eddig ugyanis egyetlen európainak sem sikerült megpillantania az említett pálma levelét vagy törzsét. Csak a diót veti ki olykor a tengeráramlat a partra, vagy egyenként vagy párosával, ám halálbüntetés terhe alatt tilos bárkinek is tulajdonába venni a diót, mivel az kizárólag a király tulajdonát képezi. Cristobal da Costa spanyol orvos ugyancsak ez idő tájt járta a világot, mint maga mondja azzal az egyetlen céllal, hogy „tanulmányozza az Isten teremtette növényeket". Ezerötszázhetvenkettőben megjelent könyvében így ír a csodálatos dióról: — A- dió nagy becsben áll a Maldive-szigetek lakóinál és a malabár nemzetnél. Szentül hiszik, hogy biztos orvosság minden betegségre. Héjából poharakat készítenek, s azokba láncocskán egy kis darab dióbelet függesztenek. Szilárd meggyőződésük, hogy ha valaki iszik a pohárban tartott vízből, semmilyen betegség nem vehet rajta erőt, s nem árt neki a méreg sem. Meg kell azonban jegyeznem, hogy sok olyan embert láttam, aki ivott a vízből és mégis megbetegedett... A harmadik orvos — a holland William Piso, aki 1636 és 1641 között bejárta Brazíliát — o „gyógyító erejű maidivei dióról" az alábbiakat írja: — Ami ezt a diót illeti, két nézet van róla elterjedve. A pórnép úgy véli, hogy olyan fákon nő, amelyeket elnyel a tenger, rendszerint tizenhat öl mélységben. Igy tehát senki sem számolhat azzal, hogy megpillantja a fát vagy ábrázolását. A vallásosabb emberek azonban meg vannak győződve róla, hogy a dió a Pallays nevezetű szigeten terem, s láthatatlan mindazok számára, akik meg akarják pillantani. Azok viszont, akik mit sem tudnak róla, megláthatják. A szigetről a tengeráramlat sodorja a diót a Maldive-szigetekig. A Maldive-szigetek lakóinak meggyőződése, hogy Pallays a világ valamenynyi földje között a legboldogabb, s ezért az ördögök és rossz szellemek igyekeznek elrejteni oz emberek szeme elől. Igy aztán igazán nem csoda, hogy az ilyen rejtélyek övezte tárgyak iránt az európai koronás fők is érdeklődni kezdtek. II Rudolf császár egyetlenegy dióért négyezer aranyat kínólt, ám a Wolfered-család, amelynek birtokában volt a dió, hallani sem akart a vásárról. Végül Rudolfnak mégiscsak sikerült az üzletet megkötnie, s a dióból egy poharat készíttetett, amelyet sokáig őriztek a prágai várban, míg csak Bécsbe nem vitték. Más felségek még inkább vágyakoztak a dióra, s egyetlen darabért egész hajórakomány árut kínáltak fel. Más írósok arról számolnak be, hogy a maláj és kínai tengerészek szerint a tengeri kókuszdió Szumátra partjainak csendes öbleiben tenyészik, csak A LEGNAGYOBB GYOMÖLCSÖK MÉG KÉT-HAROM ESZTENDEIG ÉRNEK. (A szerző felvétele) olykor merül fel a vízből, s nyomban eltűnik, amint kíváncsi ember közelíti meg. E fa felé irányul minden tengeráramlat, s ezért o hajó, amely közelébe kerül, nem szabadulhat onnan, mozdulatlanul áll, míg csak egész legénysége nyomorultul éhen nem pusztul, vagy fel nem falja a griffmadár. Ugyanis ez a madór fészkel a fa koronájában, ahonnan éjszakánként zsákmányolni indul a környékre, szörnyű csőrével megragadja és széjjelszaggatja az elefántot, tigrist és orrszarvút. Arról, hogy közönséges halandónak fejvesztés terhe alatt tilos a diót birtokába vennie, már Garcia d'Orta doktortól értesültünk. Fél évszázaddal később Francois Pyrard francia író arról számol be, hogy a páros dióval, amelyet a helybeli lakosok tavarcarre néven ismernek a király hivatalnokai és szolgái nagy visszaéléseket követnek el. Ha valaki bosszút akar állni szomszédján, vagy el akarja tulajdonítani vagyonát, elég ha bepanaszolja a királynál, hogy egy ilyen csodálatos diót lelt és rejtegeti. ír Czernégyszázhetvenkettőben ^Lazar Picault francia kapitány hajója egy Madagaszkártól hatszáz mérföldre északra fekvő ismeretlen szigetcsoporton kötött ki — majd távozott. Két esztendővel később azonban Picault visszatért és Mohé de la Bourdonnais, mauritiusi kormányzó parancsára a szigeteket francia gyarmatnak nyilvánította. Vagy a fantáziája volt hiányos, vagy főnökénél akart érdemeket szerezni — a legnagyobb szigetet Mahé névre keresztelte, az egész szigetcsoportot pedig lles de la Bourdonnais-nak nevezte el. A szigetek elnevezése fennmaradt, csupán némiképpen változott, mikor az angolok 1810-ben elűzték a szigetekről a franciákat. Attól az időtől fogva, hogy Picault első európaiként megpillantotta a mesebeli tengeri kókuszpálmát a szörnyűséges griffmadár nélkül, teljes nyolcvanöt esztendő telt el, mig eljutott Európába a pálma részletes leírása, beleértve leveleit, törzsét és dugványait is. A tengeri kókuszdió, páros kókuszdió, Salamon kókuszdiója, maldievi kókuszdió s egyéb elnevezésekhez újabb — s utolsó kettő járult — Lodoicea sechellarum és Lodoicea callipyge. Az utóbbi elnevezés arra utal, hogy a dió formájával erősen emlékeztet az emberi test hátsó részére, kiváltképpen pedig a hottentotta nők túlfejlett ülőgumójára. (Egy indiai maharadzsa, aki úgy látta, hogy a dió túlságosan erkölcstelen formájú, mielőtt barátainak adományozta volna, alsó részét levágatta.) A szenzációhajhászásnak ugyan az univerzális orvosság-dió körül vége szakadt, ám annál inkább megnőtt a botanikusok érdeklődése a dió iránt. Bebizonyosodott ugyanis, hogy ez a pálma ritkább és értékesebb, mint ahogy koronás gyűjtői el tudták képzelni. Jelenleg csak a Seycheles-szigetcsoport néhány sziklás szigetén tenyészik, az Isle of Praslin, Curieuse és Round Island szigeteken. A pálmán minden esztendőben egyetlen óriási levél nő, s körülbelül 130 esztendeig tart, amíg teljesen kifejlődik. Gyümölcse a legnagyobb a növényvilágban, tíz-tizenöt, sőt kivételes esetekben húsz kilót is nyom. A gyümölcs többnyire kétmagvú, amelyek lapos felükkel szemben helyezkednek el, akárcsak a kávéfa babjai. Most aztán bizonyára megértik, hogy ha ilyen ritkasággal találkoznak a világ valamelyik botanikus kertjében, csodálkozva tekintik meg a gyümölcsöt, amelyért egész hajórakományt kínáltak fel. Péradenijában több ilyen pálma is akad. Kettő egészen fiatal, van aztán néhány fejlettebb - igozi szépség a pálmák között. S még egy, amely állítólag több mint ötvenesztendős. Koronájában különféle nagyságú gyümölcsök láthatók: nagyok, kisebbek és egészen aprók. A ritka pálmát minden oldalról lefényképeztük — mint mondották — a legnagyobb gyümölcsök is két-három esztendeig érnek. Ezt követően a múzeumba siettünk, ahol állítólag érett diót is láthatunk. A tájékoztatási hivatal dolgozója a fejét csóválta: a múzeum ma zárva van. Javítják. Csak a herbárium van nyitva. — Kór, mert a herbáriumban aligha láthatunk egy egészen kifejlett példányt. — Micsoda példányt? — kérdezte a hivatalnok. — A Lodoicea termését. — Ezért ugyan kár lenne holnapig várniok. Itt van az egyik, amott a másik. S íme, a gyümölcs, amelyért II. Rudolf négyezer aranyat kínált fel, amelynek eltulajdonítóját halállal büntették, amelyet a griffmadár védett szörnyű csőrével és karmaival — itt arra szolgál, hogy kitámassza az ajtót. Két szárnya elé héjának egy-egy felét helyezték „szemérmetlen felével" felfelé. Lefényképeztük a csodálatos gyümölcsöt, majd egy golyóstollal nyerve meg hajlandóságát, mellé ültettük a hivatalnokot is, hogy demonstrálhassuk az arányokat. Miután elnyertük tetszését, bevezetett bennünket a herbáriumba is. Egy szekrény elé, amely a többitől eltérően kulcsra volt zárva. — Tón valamilyen értékes gyűjtemény van benne? — kérdeztük. — Ugyan, dehogy! — mosolyodott el s kinyitotta a szekrény ajtaját. Polcain festékes dobozok álltak. — A gyűjtemény tárgyaira itt senkinek se fáj a foga, de ezt esetleg ellopnák. BABOS LÁSZLÓ fordítása HAJÓRAKOMÁNYT EGY DIÓÉRT Hochhuth „Katonák" című színmüvének berlini ősbemutatóját a nyugatnémet kritika nagyon hűvösen fogadta, Angiiéban pedig megtiltották a darab bemutatását. A szigetország színházpolitikai vezetői szerint ugyanis a szerző hamis képet rajzolt Churchill emberi és politikai arculatáról. Ezek után mutatták be a színművet Torontóban, ahol átütő sikert aratott és folytatta diadalútját a New York-i Billy Rose Theatre-ban. A siker híre eljutott Londonba is. Clive Barnes, a New York Times világhírű kritikusa azt ajánlotta a nézőknek, hogy „a legsürgősebben nézzék meg az előadást („I would ürge a visít..."), Kenneth Tynan, a londoni színházak államilag kijelölt „atyamestere", átrepülte az óceánt és miután meggyőződött a sikerről („minden jegy elkelt"), azonnal aláírta a szerződést és így a jövő évad kezdetén megtartják a bemutatót a londoni National Theatre-ban ls. Hochhuth műve valóban figyelemreméltó. Erősen eszmei tartalmú és központi kérdése a humanizmus: szabad-e — bármilyen cél érdekében — egy ország polgári lakosságát bombázni? A játék Időkerete, háttere a második világháború, a V-fegyverek bevetésének időpontja, de időszerűvé teszi és drámaiságát kidomborítja a vietnami tragédia. A kéj> letben szereplő egyenlőségi jel tényközlés és ítélet: aki ma Hanoira dobja le a gyilkos bombákat, az ugyanolyan bűnös mint aki Coventry-t bombázta a második világháborúban. Talán akad majd néhány néző a londoni Nemzeti Színház nézőterén, aki átélte a coventry-i infernót és felemeli tiltakozó szvát az asszony- és gyermekgyilkosok ellen. LONDONI VÍZIÓK A londoni Bucklngham palota közelében, az Inštitúte of Contemporary Arts termeiben megnyílt a „pop-művészek" kiállítása. A kiállított műveket 1960—1968 között alkották. A kiállítás szenzációja egy viaszszobor: A halott hippL Rózsaszínű sírüregben fekszik, félig nyitott szájjal, arcán egy virágszirommal. A mű alkotója az amerikai Paul Thek, aki meghirdette a „művészet dehumanizálását". A pop-művészet célja: minden hagyomány negálása, minden emberi cinikus kigúnyolása, anyaga minden, ami a művész kezeügyébe kerül, a rozsdás lópatkótól kezdve az orvosságos üvegig. Tehát pusztuljon a humanizmus, hirdeti Ernest Trover (egy másik kiállító „művész") és torzójával kamuflálja Ikarosz örök emberi tragédiáját. A kiállításon tizenkét ország 73 pop művésze állította ki az új stílusirányzat „legjavát". Természetesen nem hiányoznak a pervertizálódott szexualizmust ábrázoló művek, sőt a kiállítás egyik részében hatalmas transzparens hirdeti a rítus egyik törvényét: szexualitás, vagy haláll Láthatók poplányok (viaszból, kőből, márványból, stb.) túlméretezett „csók-szájjal", phallikus plasztikák, nemiséget harsogó linolmetszetek, a kisiklott elme őrült torzói, a hasismámor megszilárdult ábrái. Mindezt Angliában, a Buckingham palota közelében, a kegyetlenségig következetes puritánok országában. És jennie Lee, Nagy-Britannia művészetügyi minisztere (tipikus angol „lady") háromszorosára emelte az intézménynek folyósított állami szubvenciót. A JÖVENDŐ KOVÁCSAI Az első világháborúban kivérzett Németország még halottait és sebesültjeit számolgatta, amikor 1919-ben Walter Gropius építész Weimarban megalapította a Staatliches Bauhaus iparművészeti és építészeti iskolát, amelynek célja a historizmussal szakító építészeti és iparművészeti szemlélet kialakítása volt. (Magyar követői közül kiemelést érdemelnek: Moholy Nagy László, Molnár Farkas és Breuer Marcell.) Ekkor már hosszú évezredek álltak a téralkotó művészet — az építészet, mögött, de csak az új iskola körvonalazta az építészetnek máig is érvényes főbb sajátosságait, a világos áttekinthetőség és a harmónia igényét, a kényelem és a tisztántarthatóság érdekeit szolgáló, formaalkotásra is ható racionalitást. A közeledő 50. évforduló alkalmából Stuttgartban nagyszabású Bauhaues-klállltást rendeztek. A Stuttgarter Kunstverein termeiben kétezer kiállítási tárgy, makett, fénykép és tervrajz láttatja az alapítók és követők szándékait és eredményeit. Hangsúlyozni kívánjuk, hogy a Bauhaus soha nem volt „stílus", hanem — alapelv, építészeti kategórikus imperatívusz, a tiszta ész tiltakozása a polgári fülledt romantika és a szecesszió ornamentális és prakticlzmust nélkülöző bakugrásai ellen. Példa nélkül álló kísérlet volt, a funkcionalizmus hangsúlyozása és a kísérletezők a jövő felé nyúltak. Abból Indultak kl, hogy az építészet döntő kritériuma a gyakorlati használhatóság. A kísérlet azonban megtorpant. Először 1933-ban, amikor a nácik betiltották. Művelői elmenekültek a hitleri birodalomból és bár Moholy Nagy Chicagóban megalapította az Oj Bauhaus-t, a weimari kezdeményezést nem koronázta siker, hiszen a történelmi fejlődés és a technikatörténet ma már másképpen válaszol a realizálás miértjére és mikéntjére. IRODALMI ZSIBVÁSÁR Majnafrankfurtban megnyílt az 1968. évi „irodalmi vásár". Horst Bingel, a kiállítás igazgatója nyilatkozott a sajtónak és kijelentette, hogy az Idei vásár célja az utolsó négy év „haladó röplapjainak és folyóiratainak" népszerűsítése. A Römerhalle kiállítási termeiben 18 országból érkezett 500 formailag és tartalmilag, ideológiailag és matériában is különböző művet mutatnak be. A megnyitás alkalmával Hans Imhoff, egy ifjú irodalmár, a következő beszédet intézte az egybegyűltekhez: „Én az irodalmi vásár révén váltam híressé és elmondhatom önöknek, hogy nem nyerték meg tetszésemet. Tehát a legjobban teszik, ha távoznak innen, vagy pedig meghallgatnak engem, ebből lenne ugyanis a legtöbb hasznuk." Az „ünnepélyes" megnyitó után a díszvendégek szépen elsétáltak a tárlók előtt. A vietnami háború ellen tiltakozó röplapok csakúgy megtalálhatók, mint az újnáci propaganda nyomtatott termékei. Simon Traston, nyugat-berlini levélhordó lélegzetelállító pornográf művei (szóban és képben) mellett egy Verse nevű kocsmárosné linolmetszetét „népszerűsítik". A metszetek tématikája: kolostorjelenetek. Olyan ízléstelen pikantériával, hogy nálunk a hívők tízezrével tiltakoznának az Ilyen ocsmányság propagálása ellen. A már említett Hans Imhoff legérdekesebb művei ugyancsak röplapok. A nagy fehér lapokon nyomtatott betűk sorakoznak egymás mellé: HSN, PSWAL, UDTR és így tovább. Egy lap ára: 100 márka. (Megéri, érdekes olvasmány lehet!) A kiállítási terem sarkában egy kibernetikus „költőgép" áll. De nem működik, mert valami műszaki hiba miatt nem lehet bekapcsolni a hálózatba. Szerencsére! P. GY.