Új Szó, 1968. május (21. évfolyam, 120-149. szám)

1968-05-24 / 142. szám, péntek

A cseh Elba mentén májusban nemcsak a természet ébredt előbb, hanem a forradalom is előbb kezdődött. Híre futott, hogy az oroszok már Mladá Boleslavnál vannak, így aztán leszaggatták a német feliratokat, a vasutasok sztrájkra készülődtek, és egy zenekar kiment a város végére hogy fogadja az oroszokat. A közéleti dolgozók, ki civil ruhában ki lampaszosan, előjöttek az illegalitásból, ós felszólították az idehelyezett hannoveri katonai iskola növendékeit, hogy adja meg magát. Bár von Ott, az iskola parancsnoka elismerte, hogy a háború rövidesen befejeződik, és így nem halasztható tovább a nemzeti felkelés, egyre azt ismételgette, hogy a fegyverek kiadására nem kapott parancsot. Igy történt, hogy a nemzeti lobogó felvonása közben a főtéren nemcsak a mieink tisztelegtek himnuszunknak, hanem a szigorú alakzatba felsorakozott hannoveri iskola is. Ezután motorkerékpáros futárokat indítottak útnak, hogy szedjék össze a vidéken eldugdosott fegyvereket. Schreuer Emíčeket Stratov mellett elfogta egy SSjárőr. Vlček Dandy első emeleti lakásának ablakában kitűzte a szovjet zásrlót A németek berontottak a földszintre, ahol Havrda úr vendéglője volt, és Havrda úr a mellének szegezett kérdésre: Az öné ez a hóz? — büszkén ozt felelte: Igen, ez a ház az enyém I Es a katonák lerántották a székről, megpofozták, majd letépték a vörös zászlót is, amit Vlček Dandy, a híres bendzsójátékos és szavaló tűzött kl. A kostomlatyi vasútállomáson éppen akkor téptük le a német feliratot ós a német zászlót, amikor a személyvonatról leszállt egy századnyi birodalmi katona, akik Nymburkban elfelejtettek leszállni. A parancsnok kibiztosította revolverét, egyenesen rám szegezte, miért gyaláztam meg a náci lobogót. Szerencsére Joník úr, a vasúti altiszt a vascső-rúddal együtt kihúzta a földből. Azt mondtam, hogy mint forgalmista utasítást adtam rá, hogy a lobogó Hitler halálának tiszteletére félárbocra volt vonva. Rendben van, mondta a századparancsnok, de mit jelentsen ez? S ekkor én magam is megijedtem. A parancsnok le akarta lőni a vasúti segédtisztet, akinek vörös szalag volt a karján. — Ein roter Kommissarl — De most is szerencsénk volt, két sziléziai német vasutas, aki két hónapja az állomás épületében lakott, megmagyarázta neki, hogy minden vasúti segédtiszt ilyen vörös szalagot visel, amikor a használt menetjegyeket szedi össze. Aztán megjött a hír, hogy az oroszok még csak Drezdánál és Morvaországban vannak. Az iparosok aztán ismét visszahelyezték a német cógtáblákat és feliratokat, a közéleti dolgozók pedig kénytelenek voltak visszahúzódni az illegalitásba. Am az én állomásomon keresztül nem ment több SS-szerelvény Libéchov felé, mert a partizánok a prágai vonalon Celakovicénél eltorlaszolták a hidat A mellékvágányon ott maradt három édesen illatozó kórházvonat. Aztán telefonon jelentették, hogy az oroszok valóban átvonultak Mladá Boleslavon. Aztán csend lett, néhány német bricska száguldott Ide-oda eszeveszetten a mezei utakon. Aznap este vörös katonákat láttam meg tankokat és tehergépkocsikat. Az egész város úszott a lelkesedésben, a csókokban és a tósztokban, de Schreuer Emíček menyasszonya az árkádok alatt állt, és szomorú volt. Másnap Emičeket a milovicei lágerban találták meg kegyetlenül összevagdalva és összemetélve. A forgalmi irodába bejött egy orosz lovas katona, és azt kérdezte, merre kell menni Budapest felé. Amikor alkonyattájt hazafelé karikáztam kerékpáromon, összetalálkoztam egy vörös lovascsapattal. A nap már leszállóban volt, a katonák mellén úgy csillogtok a kitüntetések, mint egy órásüzlet kirakata, a kengyelekből pedig sárgaréz hegyű zászlórudak meredtek az égnek. Schreuer Emíček menyasszonya ott állt, az árkádok alatt, de senki sem merte neki megmondani, milyen szerencsétlenség szakadt rá. A sörgyár kertjében letelepedett az orosz tábori kórház, középütt egy pódiumot emeltek, a virágzó cseresnyefákat teleaggatták színes villanyégőkkel, és minden este játszott az orosz rezesbanda, szép csendesen, mint ahogyan a májusi éjszaka susog. Az orosz karmester minden este vágott egy pálcócskát, könynyedén a vezénylőpultra támaszkodott, és ezzel a pálcikával varázsolta elő zenekarából az édes zenét. A sörgyárkert sötét árnyai között fehéren ragyogtak a keményítő-kötések, a gipsz kezek, lábak, mellkasok, a befáslizott fejek ... Az édesanyámnál egy kalmük szállt meg, aki egy bricskán érkezett, melynek tengelyszegén ez állt vasbetűkkel kiírva: Franz Auer, Vogelgesang. A bricska körös-körül brüsszeli csipkékkel volt díszítve, és az ülésein kettényírt perzsa szőnyeg volt a párna. Úgy tűnt föl, hogy ez a katona maga a parancsnok, a százados, a törzsőrmester és az elszállásoló tiszt egy személyben. Esténként a tűzhelynél üldögélt, és ha kellett, rakott rá, szívesen nézegette magát a tükörben, bebehintette az arcát anyám púderével, majd velünk aludt a pehelyágyban. Mindennap hozott anyámnak egy macskát vagy egy kutyát, és olykor-olykor megsimogatta édesanyám kezét, mert az ó édesanyját megölték a németek. Schreuer Emíček menyasszonya kisírt szemmel ácsorgott a főtéren, de a város még mindig nem tudott betelni az ünnepléssel, a lelkesedéssel és a pohárköszöntőkkel. Az utakon német foglyok vonultak, elgyötörten és porlepetten. A partizánok oz erdőket tisztogatták. Egyszer egy tehergépkocsin vörös katonák érkeztek az Elba partjáro, fiatalok voltak és kopaszok, mesztelenre vetkőztek, rózsaszín női kombinékat vettek magukra, úgy fürödtek a sekély vízben, és nevettek, meg ujjongtak örömükben. Majd a kocsiból előhúzták a többi zsákmányt, fejükbe csapták a lószőrforgós római sisakokat, és pajkosan bámultak egymásra, fröcskölték egymást, és nevetve zsibongtak, mint a római gladiátorok. Este a téren háborús híradókat vetítettek, a filmvászon az útjelző táblára volt felakasztva. Gyönyörű tavaszi este volt, májusi este, a levegőt orgonaillat és a virágban álló cseresznyéskert illata töltötte be, de a vásznon havazott, és a vörös csapatok megállás nélkül vonultak előre a háborította Kárpátokban, és keményen verekedtek a németekkel. Aztán a vásznon Malinovszkij marsall beszélt a hadakhoz, de váratlanul szél kerekedett, és félrebillentette a vásznat, úgyhogy két tisztelettudó polgár tüstént odaugrott, mindketten meghajoltak a marsall előtt, és aztán két oldalról kabátja újjánál fogva tartottók a mennydörgő marsallt, tartották a dagadozó vásznat, és fél kézzel tisztelegtek. Később cseperegni kezdett a langyos májusi eső, és egy világos ruhát leányka egy széket állított az útjelző tábla mögé, fellépett rá, és a mennydörgő marssal fölött egy selyem esernyőt nyitott szét, hogy Malinovszkij meg ne ázzon az Elba partján. Akkor éjjel csendes májusi éjszaka volt, csodás fehér éjszaka ... fényesen ragyogtak a virágban álló almafák, szilvafák és fehér orgonák. Lysából elindult a 813-as személyvonat a tlvornyaszerelvény. A virágzó úton több kilométeres, sötéten kígyózó seregek vonultak szekereken, taligákon, bricskákon, a hadsereg aludt, mozgását az ügető lovacskák határozták meg. Amikor a Kéjnek nevezett átjáróhoz értek, egy türelmetlen közlegény felemelte a lezárt sorompót, és a lovacskák vígan kocogtak tovább. A pályaőr a gyeplőszárnál fogva vezette át a lovakat a síneken, s alighogy a sorompó túlsó oldalára ért velük, a következő fogat azonnyomban megindult utánuk. Igy a vágányzat állandóan tele volt szekerekkel, melyeken aludtak a katonák. A 813. számú vonat már kiindult Stratovból, a pályaőr eléje iramodott, durrantyúkat rakott le a sínekre, lámpájával körözve „Allj!"-t vezényeft, de a mozdony mégis belerohant a bricskába. Amikor odafutottam, két társzekér már darabokra zúzva hevert a mozdony alatt, két pár ló pedig a vágány mellett állt reszketve. A kettétört szekérrudak oldalt lapultak a fűben. Valamilyen pályaellenőr azt kiabálta az őrnek, hogy jobb lesz, ha agyonlövi magát, mert az ő hanyagsága miatt omlott ki ennyi vörös vér. A pályaőrt kénytelenek voltunk hozzákötözni a székhez. A pislákoló lámpások fényében kirajzolódtak a levágott csizmák, kezek, lábak, törzsek, amint mozdulatlanul feküdtek a sínek között a kavicságyazáson. Az állomásfőnök nem tudta megszámolni a holttesteket, hogy megírhassa a jelentést. Először hatra becsülték a halottak számát. Amikor derengeni kezdett, oz állomásfőnök úr az előírásoknak megfelelően először a töltésre hordatta az öszszes törzseket, kezeket, lábakat és fejeket. Aztán egy-egy emberi testet raktak belőlük össze, összesen hat halott volt Egy láb azonban örökre eltűnt. Másnap forgalmista uniformisban mentem az ünnepségre, melyet a szövetséges hadseregnek a németek fölött aratott győzelme tiszteletére rendeztek. Útközben találkoztam Schreuer Emíček menyaszszonyával. Már nem sírt, talpig feketében volt, és ő is a győzelmi ünnepélyre igyekezett. Városunk felett, éppúgy, mint az egész győzedelmes világ felett széttórult a velencei éj ballisztikája, a rézfúvósok lármás indulókat és galoppokat játszottak, és az emberek az összes világnyelveken hurrát és éljent harsongtak. A következő nap egy körlevél érkezett az igazgatóságról, melyben gyakorlati használat orosz és cseh nyelvű mondatok voltak összeállítva a szolgálattevő vasutasok számára. — Ezt a kerékpárt nem adhatom ki önnek, mivel szükségem van rá a szolgálat teljesítésénél. — Ezt az órát nem adhatom ki önnek, mert e szerint jelentem a vonatok indulását. — Ez a nő nem német, hanem a feleségem. — Segítség I — Éljen a csehszlovák és a szovjet vasutasok barátsága. — Éljen Sztálin marsall. — Az állomásfőnök úr, amikor a végére ért az orosz—cseh nyelvű körlevélnek, mérgében elvörösödött — „Hogy nem szégyelljük magunkatl Micsoda szégyen, micsoda szégyent" — mondta. Azután megnyálazta a borítékot, melyben három példányban ott simult az igazgatóságnak címzett részletes jelentés a 232. számú őrháznál, a Kéjnek nevezett átjárón elgázolt hat vörös katonáról. KOVESDI JÁNOS fordítása (Részlet a közelmúltban megjelent MORYTATY a LEGENDY című könyvből) L.L*KÍETK< A tenger egy hónapja viharzott. A szörnyű katasztrófa sejtelme miatt nem jött álom a tengerészek szemére. Egy napon így szólt a kapitány: — Elelmiszerkészletünk elfogyott. Semmit se tehetünk. Sorsot húzunk. Ellene van valaki? — kérdezte és a legénységnek szegezte a pisztolyt. A személyzet körében a helytelenítés moraja visszhangzott. — Ne féljetek — mondta a kapitány: Mindenkire rákerül a sor. S egyszer mindnyájan találkozunk — fűzte hozzá, és ujjal lefelé mutatott. A húzásnál először a kormányosra került sor. A hajónapló feljegyzése szerint a kormányos felállt és kiegyenesedett gerinccel mondotta: — Kész vagyok feláldozni életemet a többiekért! Ellen a kapitány! A Santa Maria hajó személyzetének tagjai napról-napra fogytak. Egy napon a jó szervezőkészséggel megáldott elmés kapitány arra lelt figyelmes, hogy a hajón már egyetlen szakember sincs. A kormánynál a hajósinas, a gépházban a szakács „ügyeskedett". A hajóorvos a navigátor feladatát látta el és sikerült megállapítania, hogy a hajó valahol a kanyaró és a rubeóla közt vesztegel. A kapitány ekkor így szólt: — Szeretném, ha a kezembe kerülne az az ember, aki ilyen hülye ötletet agyalt kl! Dogmák és történelmi tévedések áldozatai lettünk! Más megoldást kell keresnünk: Tanulmányozzuk Gandhi írásaltI Az negyven napig éhezett és kibírta. Miért ne bírnánk kl mi? Mindnyájan Gandhi művelnek tanulmányozásához láttak. — Ez a könyv — mondta a kapitány — az egyetlen legértékesebb kincsünk. Segít a legviszontagságosabb kényszerhelyzetben. Végül elérkezett a nap, amikor a megfigyelő felkiáltott: — Föld! Föld! A tengerészek a fedélzetre rohantak, éljenezték és dicsőítették Gandhit és tanait. Elsőként a kapitány lába ért földet, s a városba igyekezett. Hóna alatt egy tartalmas csomagot — Gandhi műveit — oltt. Nem. a régi szokástól eltérően nem ment először kocsmába. Bement az antikváriumba. Tudta régóta, hogy ott készpénzben fizetnek. Fordította: —ym— NAGY JÓZSEF: A IC T (PVC-metszet)