Új Szó, 1968. május (21. évfolyam, 120-149. szám)

1968-05-24 / 142. szám, péntek

A cseh Elba mentén májusban nem­csak a természet ébredt előbb, hanem a forradalom is előbb kezdődött. Híre fu­tott, hogy az oroszok már Mladá Boles­lavnál vannak, így aztán leszaggatták a német feliratokat, a vasutasok sztrájkra készülődtek, és egy zenekar kiment a vá­ros végére hogy fogadja az oroszokat. A közéleti dolgozók, ki civil ruhában ki lampaszosan, előjöttek az illegalitásból, ós felszólították az idehelyezett hanno­veri katonai iskola növendékeit, hogy ad­ja meg magát. Bár von Ott, az iskola parancsnoka elismerte, hogy a háború rövidesen befejeződik, és így nem ha­lasztható tovább a nemzeti felkelés, egy­re azt ismételgette, hogy a fegyverek ki­adására nem kapott parancsot. Igy tör­tént, hogy a nemzeti lobogó felvonása közben a főtéren nemcsak a mieink tisz­telegtek himnuszunknak, hanem a szigorú alakzatba felsorakozott hannoveri iskola is. Ezután motorkerékpáros futárokat in­dítottak útnak, hogy szedjék össze a vi­déken eldugdosott fegyvereket. Schreuer Emíčeket Stratov mellett elfogta egy SS­járőr. Vlček Dandy első emeleti lakásá­nak ablakában kitűzte a szovjet zásrlót A németek berontottak a földszintre, ahol Havrda úr vendéglője volt, és Havrda úr a mellének szegezett kérdésre: Az öné ez a hóz? — büszkén ozt felelte: Igen, ez a ház az enyém I Es a katonák lerántották a székről, megpofozták, majd letépték a vörös zászlót is, amit Vlček Dandy, a hí­res bendzsójátékos és szavaló tűzött kl. A kostomlatyi vasútállomáson éppen akkor téptük le a német feliratot ós a német zászlót, amikor a személyvonatról leszállt egy századnyi birodalmi katona, akik Nymburkban elfelejtettek leszállni. A parancsnok kibiztosította revolverét, egyenesen rám szegezte, miért gyaláz­tam meg a náci lobogót. Szerencsére Jo­ník úr, a vasúti altiszt a vascső-rúddal együtt kihúzta a földből. Azt mondtam, hogy mint forgalmista utasítást adtam rá, hogy a lobogó Hitler halálának tisztele­tére félárbocra volt vonva. Rendben van, mondta a századparancsnok, de mit je­lentsen ez? S ekkor én magam is meg­ijedtem. A parancsnok le akarta lőni a vasúti segédtisztet, akinek vörös szalag volt a karján. — Ein roter Kommissarl — De most is szerencsénk volt, két sziléziai német vasutas, aki két hónapja az állo­más épületében lakott, megmagyarázta neki, hogy minden vasúti segédtiszt ilyen vörös szalagot visel, amikor a használt menetjegyeket szedi össze. Aztán meg­jött a hír, hogy az oroszok még csak Drezdánál és Morvaországban vannak. Az iparosok aztán ismét visszahelyezték a német cógtáblákat és feliratokat, a közé­leti dolgozók pedig kénytelenek voltak visszahúzódni az illegalitásba. Am az én állomásomon keresztül nem ment több SS-szerelvény Libéchov felé, mert a par­tizánok a prágai vonalon Celakovicénél eltorlaszolták a hidat A mellékvágányon ott maradt három édesen illatozó kórház­vonat. Aztán telefonon jelentették, hogy az oroszok valóban átvonultak Mladá Boleslavon. Aztán csend lett, néhány né­met bricska száguldott Ide-oda eszeve­szetten a mezei utakon. Aznap este vörös katonákat láttam meg tankokat és tehergépkocsikat. Az egész város úszott a lelkesedésben, a csókokban és a tósztokban, de Schreuer Emíček menyasszonya az árkádok alatt állt, és szomorú volt. Másnap Emičeket a milovicei lágerban találták meg kegyet­lenül összevagdalva és összemetélve. A forgalmi irodába bejött egy orosz lovas katona, és azt kérdezte, merre kell men­ni Budapest felé. Amikor alkonyattájt ha­zafelé karikáztam kerékpáromon, össze­találkoztam egy vörös lovascsapattal. A nap már leszállóban volt, a katonák mellén úgy csillogtok a kitüntetések, mint egy órásüzlet kirakata, a kengyelek­ből pedig sárgaréz hegyű zászlórudak meredtek az égnek. Schreuer Emíček menyasszonya ott állt, az árkádok alatt, de senki sem merte neki megmondani, milyen szerencsétlenség szakadt rá. A sörgyár kertjében letelepedett az orosz tábori kórház, középütt egy pódiumot emeltek, a virágzó cseresnyefákat tele­aggatták színes villanyégőkkel, és min­den este játszott az orosz rezesbanda, szép csendesen, mint ahogyan a májusi éjszaka susog. Az orosz karmester min­den este vágott egy pálcócskát, köny­nyedén a vezénylőpultra támaszkodott, és ezzel a pálcikával varázsolta elő ze­nekarából az édes zenét. A sörgyárkert sötét árnyai között fehéren ragyogtak a keményítő-kötések, a gipsz kezek, lábak, mellkasok, a befáslizott fejek ... Az édesanyámnál egy kalmük szállt meg, aki egy bricskán érkezett, melynek tengelyszegén ez állt vasbetűkkel kiírva: Franz Auer, Vogelgesang. A bricska kö­rös-körül brüsszeli csipkékkel volt díszít­ve, és az ülésein kettényírt perzsa sző­nyeg volt a párna. Úgy tűnt föl, hogy ez a katona maga a parancsnok, a száza­dos, a törzsőrmester és az elszállásoló tiszt egy személyben. Esténként a tűzhely­nél üldögélt, és ha kellett, rakott rá, szí­vesen nézegette magát a tükörben, be­behintette az arcát anyám púderével, majd velünk aludt a pehelyágyban. Min­dennap hozott anyámnak egy macskát vagy egy kutyát, és olykor-olykor megsi­mogatta édesanyám kezét, mert az ó édesanyját megölték a németek. Schreu­er Emíček menyasszonya kisírt szemmel ácsorgott a főtéren, de a város még mindig nem tudott betelni az ünneplés­sel, a lelkesedéssel és a pohárköszöntők­kel. Az utakon német foglyok vonultak, elgyötörten és porlepetten. A partizánok oz erdőket tisztogatták. Egyszer egy te­hergépkocsin vörös katonák érkeztek az Elba partjáro, fiatalok voltak és kopa­szok, mesztelenre vetkőztek, rózsaszín női kombinékat vettek magukra, úgy füröd­tek a sekély vízben, és nevettek, meg uj­jongtak örömükben. Majd a kocsiból elő­húzták a többi zsákmányt, fejükbe csap­ták a lószőrforgós római sisakokat, és pajkosan bámultak egymásra, fröcskölték egymást, és nevetve zsibongtak, mint a római gladiátorok. Este a téren háborús híradókat vetí­tettek, a filmvászon az útjelző táblára volt felakasztva. Gyönyörű tavaszi este volt, májusi este, a levegőt orgonaillat és a virágban álló cseresznyéskert illata töltötte be, de a vásznon havazott, és a vörös csapatok megállás nélkül vonultak előre a háborította Kárpátokban, és ke­ményen verekedtek a németekkel. Aztán a vásznon Malinovszkij marsall beszélt a hadakhoz, de váratlanul szél kerekedett, és félrebillentette a vásznat, úgyhogy két tisztelettudó polgár tüstént odaugrott, mindketten meghajoltak a marsall előtt, és aztán két oldalról kabátja újjánál fog­va tartottók a mennydörgő marsallt, tar­tották a dagadozó vásznat, és fél kézzel tisztelegtek. Később cseperegni kezdett a langyos májusi eső, és egy világos ru­hát leányka egy széket állított az útjelző tábla mögé, fellépett rá, és a mennydör­gő marssal fölött egy selyem esernyőt nyitott szét, hogy Malinovszkij meg ne ázzon az Elba partján. Akkor éjjel csendes májusi éjszaka volt, csodás fehér éjszaka ... fényesen ragyogtak a virágban álló almafák, szil­vafák és fehér orgonák. Lysából elindult a 813-as személyvonat a tlvornyaszerel­vény. A virágzó úton több kilométeres, sötéten kígyózó seregek vonultak szeke­reken, taligákon, bricskákon, a hadsereg aludt, mozgását az ügető lovacskák ha­tározták meg. Amikor a Kéjnek nevezett átjáróhoz értek, egy türelmetlen közle­gény felemelte a lezárt sorompót, és a lovacskák vígan kocogtak tovább. A pá­lyaőr a gyeplőszárnál fogva vezette át a lovakat a síneken, s alighogy a sorompó túlsó oldalára ért velük, a következő fo­gat azonnyomban megindult utánuk. Igy a vágányzat állandóan tele volt szeke­rekkel, melyeken aludtak a katonák. A 813. számú vonat már kiindult Stratovból, a pályaőr eléje iramodott, durrantyúkat rakott le a sínekre, lámpájával körözve „Allj!"-t vezényeft, de a mozdony mégis belerohant a bricskába. Amikor odafu­tottam, két társzekér már darabokra zúz­va hevert a mozdony alatt, két pár ló pedig a vágány mellett állt reszketve. A kettétört szekérrudak oldalt lapultak a fűben. Valamilyen pályaellenőr azt kia­bálta az őrnek, hogy jobb lesz, ha agyonlövi magát, mert az ő hanyagsága miatt omlott ki ennyi vörös vér. A pá­lyaőrt kénytelenek voltunk hozzákötözni a székhez. A pislákoló lámpások fényében kirajzolódtak a levágott csizmák, kezek, lábak, törzsek, amint mozdulatlanul fe­küdtek a sínek között a kavicságyazáson. Az állomásfőnök nem tudta megszámolni a holttesteket, hogy megírhassa a jelen­tést. Először hatra becsülték a halottak számát. Amikor derengeni kezdett, oz ál­lomásfőnök úr az előírásoknak megfele­lően először a töltésre hordatta az ösz­szes törzseket, kezeket, lábakat és feje­ket. Aztán egy-egy emberi testet raktak belőlük össze, összesen hat halott volt Egy láb azonban örökre eltűnt. Másnap forgalmista uniformisban men­tem az ünnepségre, melyet a szövetséges hadseregnek a németek fölött aratott győzelme tiszteletére rendeztek. Útközben találkoztam Schreuer Emíček menyasz­szonyával. Már nem sírt, talpig feketében volt, és ő is a győzelmi ünnepélyre igye­kezett. Városunk felett, éppúgy, mint az egész győzedelmes világ felett széttórult a velencei éj ballisztikája, a rézfúvósok lármás indulókat és galoppokat játszot­tak, és az emberek az összes világnyel­veken hurrát és éljent harsongtak. A következő nap egy körlevél érkezett az igazgatóságról, melyben gyakorlati használat orosz és cseh nyelvű mondatok voltak összeállítva a szolgálattevő vas­utasok számára. — Ezt a kerékpárt nem adhatom ki önnek, mivel szükségem van rá a szolgálat teljesítésénél. — Ezt az órát nem adhatom ki önnek, mert e sze­rint jelentem a vonatok indulását. — Ez a nő nem német, hanem a feleségem. — Segítség I — Éljen a csehszlovák és a szovjet vasutasok barátsága. — Éljen Sztálin marsall. — Az állomásfőnök úr, amikor a végére ért az orosz—cseh nyel­vű körlevélnek, mérgében elvörösödött — „Hogy nem szégyelljük magunkatl Micsoda szégyen, micsoda szégyent" — mondta. Azután megnyálazta a boríté­kot, melyben három példányban ott si­mult az igazgatóságnak címzett részle­tes jelentés a 232. számú őrháznál, a Kéjnek nevezett átjárón elgázolt hat vö­rös katonáról. KOVESDI JÁNOS fordítása (Részlet a közelmúltban megjelent MORYTATY a LEGENDY című könyv­ből) L.L*KÍETK< A tenger egy hónapja vihar­zott. A szörnyű katasztrófa sej­telme miatt nem jött álom a tengerészek szemére. Egy na­pon így szólt a kapitány: — Elelmiszerkészletünk elfo­gyott. Semmit se tehetünk. Sor­sot húzunk. Ellene van vala­ki? — kérdezte és a legénység­nek szegezte a pisztolyt. A sze­mélyzet körében a helytelení­tés moraja visszhangzott. — Ne féljetek — mondta a kapitány: Mindenkire rákerül a sor. S egyszer mindnyájan ta­lálkozunk — fűzte hozzá, és ujjal lefelé mutatott. A húzásnál először a kormá­nyosra került sor. A hajónapló feljegyzése szerint a kormá­nyos felállt és kiegyenesedett gerinccel mondotta: — Kész vagyok feláldozni életemet a többiekért! Ellen a kapitány! A Santa Maria hajó személy­zetének tagjai napról-napra fogytak. Egy napon a jó szer­vezőkészséggel megáldott el­més kapitány arra lelt figyel­mes, hogy a hajón már egyet­len szakember sincs. A kor­mánynál a hajósinas, a gépház­ban a szakács „ügyeskedett". A hajóorvos a navigátor fel­adatát látta el és sikerült meg­állapítania, hogy a hajó vala­hol a kanyaró és a rubeóla közt vesztegel. A kapitány ek­kor így szólt: — Szeretném, ha a kezembe kerülne az az ember, aki ilyen hülye ötletet agyalt kl! Dog­mák és történelmi tévedések áldozatai lettünk! Más megol­dást kell keresnünk: Tanulmá­nyozzuk Gandhi írásaltI Az negyven napig éhezett és kibír­ta. Miért ne bírnánk kl mi? Mindnyájan Gandhi művel­nek tanulmányozásához láttak. — Ez a könyv — mondta a kapitány — az egyetlen legér­tékesebb kincsünk. Segít a leg­viszontagságosabb kényszer­helyzetben. Végül elérkezett a nap, ami­kor a megfigyelő felkiáltott: — Föld! Föld! A tengerészek a fedélzetre rohantak, éljenezték és dicső­ítették Gandhit és tanait. Első­ként a kapitány lába ért föl­det, s a városba igyekezett. Hóna alatt egy tartalmas cso­magot — Gandhi műveit — oltt. Nem. a régi szokástól eltérően nem ment először kocsmába. Bement az antikváriumba. Tud­ta régóta, hogy ott készpénzben fizetnek. Fordította: —ym— NAGY JÓZSEF: A IC T (PVC-metszet)

Next

/
Thumbnails
Contents