Új Szó, 1968. május (21. évfolyam, 120-149. szám)

1968-05-23 / 141. szám, csütörtök

Valamit tenni kellene... VALAMENNYIEN emlékszünk még azokra az időkre, amikor — enyhén szólva — sántított a húsellátás. Rengeteg vicc, anekdota forgott közszájon a vég nélküli sorban állásról. Egyesek egyenesen a szocializmus bukására véltek következtetni e helyzetből. A szocializmus nem bukott meg. ellenben — most már nyilvánvaló — annyi húsunk van, amennyi csak kell. Sőt, egy kicsit több is. Nem történt félreértés; az utóbbi időben húsfelesleg mutatkozott a piacon. Ha a néhány év előtti sorban állásra gondolunk, akkor most mosolyognunk kellene a kialakult helyzeten. Nevetésre azonban most sincs okunk, mert húsfelesleg megint csak bajt, bosszúságot hozott. Vagy legalább is olyan talány elé állította ismét a földműveseket — és nemcsak őket —, hogy azt sem tudták, mitévők legyenek. Az év elején Szlovákia mező gazdasági üzemeiben olyan meglepetésszerű helyzet állt elö, amire a szocializmus fennállása óta nem volt példa. A folytonos húshiány után a felvásárló és feldolgozóüzemek ezúttal egyszerűen visszautasították a felkínált hízott állatokat. Az első meglepetés után a földművesek csalódottan, sőt érthető bosszúsággal követelték az előírt súlyt elért állatok felvásárlását. Érthetően, mivel a hízott vágóállatok további etetése felesleges takarmányfecsérlést és kiadást jelent. Viszont a kihizlalt állatokkal valamit mégiscsak tenni kellett. Vajon mit tettek a felvásárló-válla'latok? A feldolgozóipar túlterheltségére hivatkozva más kerületbe, országrészbe, sőt más országba irányították a jószágot. Jóllehet húsból nem vagyunk önellátók (tavaly minden 6. kiló hús külföldről került az asztalunkra), egyszeriben hússzállítók lettünk. Szlovákiából az Idén több száz tonna hízott marhát szállítottunk Olaszországnak. A LEGFURCSÁBB HELYZET á kelet-szlovákiai kerületben állt elő, ahol már tavaly is csak átcsoportosítással oldották meg Időnként a kérdést. Vegyük szemügyre, mit jelent ez a gyakorlatban. A Kelet-szlovákiai Húsfeldolgozó Üzem tavaly kereken 702 000 koronát fordított az állatok átcsoportosítására. S ha az említett vállalat ráfizetése éppenséggel nem is érint bennünket, fogyasztókat, az nyilván senkinek sem közömbös, hogy az utazgató hízott jószág 144 tonna súlyveszteséggel került a feldolgozás színhelyére. Nem beszélve arról, hogy időközben tetemes mennyiségű takarmányt fogyasztott. Az utóbbi időben rendeződött a probléma, Illetve némileg helyreállt az egyensúly. A kérdés felett azonban nem térhetünk napirendre szó nélkül, mert e nehézségek bármely pillanatban ismét felmerülhetnek. Ha a kereskedelem a feldolgozóipar csekély kapacitására hivatkozik, ez nem elfogadható érv. Vajon kit terhel a felelősség azért, hogy a vágóhidak nagy része kicsi, berendezése elavult? Kit terhel a felelősség azért, hogy a helyi Jellegű vágóhidakat felszámolták? Ugyanúgy kérdezhetnénk, hogy a kelet-szlovákiai kerület 120 községében miért nem árusítanak egyáltalán húst, és ahol árusítanak, miért pótolják a készletet helyenként csupán heti egy alkalommal? Ezeket a kérdéseket haladéktalanul meg kell oldani, mert nem egy üzem, vállalat, szakágazati igazgatóság vagy minisztérium érdekeiről, hanem a társadalom ellátásáról van szó. Annyi felesleges akcióra, beruházásra fordítottunk már kisebb-nagyobb, sőt tetemes összeget, hogy e mindenképpen égető társadalmi érdek talán egy kicsit előbbre való. Közrejátszottak ebben azonban egészen „más szempontok" is, melyek sehogyan sem egyeztethetők össze a társadalom érdekeivel. Értem ezen egyes országrészek és vidékek alaptalan mellőzését. Mert ugyan minek nevezhető az a magatartás, melyet például a Bodrogközzel szemben tanúsítottak a köz-, Illetve az államIgazgatási szervek. Köztudomású, hogy Bodrogköz a terebesi járás legtermékenyebb része. Azonban nincs piac, nincs feldolgozóipar. Úgyszólván egy valamire való malom sincs a környéken. Pedig évekkel ezelőtt volt, csekély kivétellel minden egyes községben. ELEMEZVE e tényeket arra a megállapításra jutunk, mint a vágóhídakkal, mészárszékekkel kapcsolatban. Ez a szó, iparfejlesztés, hazánk legkeletibb csücskében — úgy látszik — tabu. A példákat Kelet-Szlovákiából merítettem, azonban bizonyára nem csupán kelet-szlovákiai jelenségről van szó. Máshol is előfordult — sajnos —, hogy a gazdaságfejlesztésre szánt anyagiak, beruházások idő előtt szétgurultak, nem oda kerültek, ahová kellett volna. Viszont előfordult az ls, hogy eleve nem oda irányultak, ahol legtöbb hasznot hajthattak volna. Anyagiakban és erkölcsi téren. PALAGYI LAJOS HÁROMEZER LAKÁS ÉVENTE Hazánk felszabadulásának 23. évfordulója alkalmából több kelet-szlovákiai üzem és vállalat kapott állami kitüntetést, köztük a kassai Magasépítő Vállalat ls. Az elmúlt évek folyamán, — különösen 1967-ben —, a megnövekedett feladatok ellenére is, az állami terv minden mutatóját teljesítette, sőt túlszárnyalta az említett vállalat. Elsősorban a kassai és tőketerebesi járásban épít lakásokat, üzleteket, iskolákat. Kassán évente 2200—2300 lakást felépít, de többre is képes lenne, ha az illetékesek megteremtenék hozzá az előfeltételeket. Ez a vállalat figyelemre méltó haladő munkamódszereket vezet be az építkezésben. Például eddig egy 36-tantermes iskola építéséhez két és fél évre volt szüksége, a jövőben ezt a határidőt előregyártott elemek alkalmazásával 30 százalékkal lerövidíti. Ilyen formában kezdik el Kassaújfalun és Kassán az új iskolák építését. A vállalat dolgozói elhatározták, hogy a jövőben évente 3000 lakást felépítenek Kassán. Erre összpontosítják minden erejüket. -IkTóthpól Gyula felvétele MEDDIG KELI. MÉG A VIZET HORDANIUK? Nagyréskán a Jednota élelmiszerboltjának és vendéglátó üzemének alkalmazottai múlt év decembere úta csöbrökben hordják a vizet az üzletbe. Illetve a vendéglőbe. A ISO méterre levő csaphoz az utal naponta többször is megteszik. A panasz elhangzott a februári évzáré gyűlésen, a HNB elnöke és a fogyasztási szövetkezet elnöke személyesen volt a Jednota gálszécsi kirendeltségén, ahova tartoznak, de megoldás és intézkedés még a mai napig sem történt. A szUkséges darlingot ugyan már elhozták, de a terebesi járásban nem akadt még ember, aki fel is szerelje. Valóban nem akadna? DŰRY ZOLTÁN HIGIÉNIA, OHI Szentest a kírályhelmecl pékség látja el a kenyérrel. Kifogásoljuk a kenyér minőségét és a szállítás higiéniáját. A legutóbbi időben ügy hordják a kenyeret, mint mi a kőbányánkból a követ. Az autón van ugyan ponyva, de a kenyér alá még csak papírzsák vagy csomagolópapír sem jut, lerakják közvetlenül az autó deszkáira, ahol a sofőr vagy a pékség alkalmazottja nyugodtan járkál piszkos, sáros bakancsban. Húsvétkor a süteményt és a kalácsot nyitott autón hozták, pedig hozzánk vezető utak elég porosak. Szeretnénk, ha az illetékesek több figyelmet szentelnének ennek a panaszunknak. És ne erőszakolják rá a vevőkre a barna kenyeret olyan megjegyzéssel, ha nem ízlik, adják a disznóknak. Az is baj, hogy az áru sohasem jön pontosan. Nagyon sok időt töltenek el a vásárlók azzal, hogy feleslegesen várakozniuk kell a kenyérre. KULCSÁR FERENC, a HNB elnöke Nincs békesség délen ľ írták: Martin Hric és Tibor Michal Amikor 1949-ben a magyar kisebbség állampolgárságot kapott, amikor megalakult a CSEMADOK s egymásután nyíltak magyar iskolák és indultak magyar folyóiratok ... megkönnyebbülve sóhajtottunk fel: „íme, mi kommunisták megtudjuk szüntetni a nemzetiségi torzsalkodásokat!" Egyetlen tollvonással töröltük a múltat. A felváltva előforduló sérelmeket (amelyek egyébként korántsem voltak egyenrangúak) a magyar nagytőke, a fasiszta lrredentisták, a horthysta bandák és a cseh nagyburzsoázía terhére könyveltük el. Az ezeréves vagy százéves magyarok, a tótkomlósi szlovákok a Detváből vagy Árvából — „odakolonizált" szlovákok, s a bécsi egyezményt a helyszínen áttengődött szlovákok is — valamennyien az EFSZ-ekbe kerültek, vállvetve küzdöttek a magasabb hektárhozamokért, a munkaegységekért, együtt építettek hajókat Komáromban, építettek gyárakat és gyáracskákat — ha egyáltalán épültek. Együtt indultak munka után Csehországba, együtt vándoroltak Ostravába — ha közelebb munkát nem találtak. Egyes jelenségeknek azonban mégis felfigyeltetőknek, jelt adóknak kellett volna lenniük. Miért lehetséges, hogy egy magyar fiú és egy szlovák leány vagy szlovák fiú és magyar leány bensőséges viszonyának gyümölcse — a gyermek — már nem tud szlovákul? Miért szöknek el délről rövid idő után a tanítók? Miért magyarosodnak el az áttelepültek, akik a Magyar Népköztársaságból főképpen azért Jöttek ide, mert szlovákok? Miért költöznek el a szlovákok délről a felvidékre? Mindezekre a jelenségekre meg lehetett találni a látszólag elfogadható magyarázatot. Ám az idillikus helyzet s az intim kapcsolatok leple alatt állandó volt és egyre fokozódott a feszültség — csak a szikrának kellett kipattannia. S ennek légköre 1968. januárja után kialakult ... amikor az emberek már arról beszélhettek, amit gondoltak. A szikra pedig kipattant — márciusban, amikor az Űj Szó a CSEMADOK határozatát közölte. Figyelemre méltó, hogy mind a két fél sérelmezettnek érzi magát, mind a kettő módfelett érzékeny. A dunaszerdahelyi szlovák és .magyar tannyelvű általános középiskola igazgatói látszólag továbbra is a kapcsolatok példás, bensőséges voltára utalnak. A komáromi járásban a marcellházai HNB titkára — Jozef Sándor (a községnek 3 ezer lakosa van, s közülük csak 5 százalék szlovák) bizonyára joggal állíthatja, hogy náluk békés a helyzet, semmi különös nem történt s nem is történik. A pártszervek általában úgy vélik, hogy a „hullámverés" nem volt túl magas, már megkezdődött az apadás s a szélsőséges jelenségek nem tipikusak. Gyakran hallhatunk olyan véleményeket ls, hogy többékevésbé az értelmiségiek magánjellegű kérdéseiről van sző, amelyekkel a munkások s a szövetkezeti dolgozók nem törődnek. Am ha a szlovák értelmiségiek meg akarják állítani délen az elnemzetesítés folyamatát, úgy ez nem magánügyük, nem holmi vesszőparipa, nem hobby. Azt, hogy a munkások s a szövetkezeti dolgozók körében is égő problémáról van szó, meggyőzően bizonyítja, hogy már az első felhívásra is szinte közvetlenül kitörő, lelkes volt az érdeklődés a Matica gyűlése iránt. Kosztanko elvtárs, a komáromi járási pártbizottság vezető titkára a CSEMADOK KB határozatát így értelmezte: „Ha józan ésszel bírálják el, senki sem állíthatja, hogy marxizmusellenes vagy államellenes. Rossz néven veszem azonban az elvtársaktól, hogy kibocsátották, anélkül, hogy az itteni reális életet ismernék, s nem fontolták meg a következményeket." Felkerestük a CSEMADOK két járási bizottságát — a galántait és a lévait. A galántaiak határozata olyan hangulatot keltett Szlovákiaszerte, hogy amikor a Matica helybeli tagjai GA jelzésű gépkocsikon érkeztek a Bradlóra, csaknem verekedésre került sor azzal a jelszóval, hogy: „Magyarok el innét!" A CSEMADOK járási funkcionáriusai azonban mindenről jól értesültek, Bratislavából kapnak utasításokat, tehát egységesen s meggyőző érvekkel védekeznek: „Nézzék csak — a CSEMADOK Központi Bizottsága a CSKP KB felszólítására rögzítette álláspontjait. És hogy a CSEMADOK Központi Bizottsága közzétette őket? És hogy a járási bizottságok s a tagság azonosították magukat velük? Ez csak természetes, ez a demokrácia útja, nemde?! Akkor hát miért a szemrehányás?" A dologban az a bökkenő, hogy amennyiben az eddigi rendszerben valakinek lehetősége volt nemzetiségi követelményekkel fellépnie s véleményt nyilvánítania — úgy Dél-Szlovákiában ezt mégis inkább a magyarok használták fel, mint a szlovákok. A szlovákok Jellemzőnek tartják azt a tényt, hogy a magyarok a CSEMADOK révén éppen akkor jutottak szóhoz a Nemzeti Frontban, amikor a Matica slovenskát megszüntették. Bebizonyítható, hogy amennyiben a legkisebb, legbanálisabb személyes jellegű nézeteltérésről volt sző, a magyar fél már eleve a kisebbségi pozíción állt, a szlovák fél pedig a burzsoá nacionalizmus pozícióján, s a szlovák szerv nem mert tárgyilagosan dönteni. A CSEMADOK márciusi aktivitása s az itteni magyar sajtó megnyilvánulásai ezért keltettek sohasem tapasztalt ellenszenvet a délen élő szlovákok körében. Amikor a Matir slovenská galántai helyi klubjának elnökségén azzal rukkoltunk ki, hogy egyazon bolygón kell élnünk, feltétlenül egyazon úton kell haladnunk s ezért alaposan át kell tanulmányoznunk a szlovák és a magyar követelményeket, józanul, türelmesen kell kidolgoznunk a közös érintkezési pontokra alapozott elgondolásokat, — felhorkantak: „Az ördögbe is, ne beszéljenek nekünk türelmességről! Türelmesen, diplomatikusan, a zöld asztal mellett, távol a mindennapi tapasztalatoktól Bifak és Lőrincz tanácskozhatnak egymással. Tőlünk azonban ne követeljenek végtelenségig tartó türelmességet, éppen tőlünk és mindig tőlünk, akik húsz éve élünk e nem normális feltételek között!" íme, csupán a türelmesség megemlítése is a CSEMADOK ügynökeivé bélyegzett bennünket. Sok fáradságba került, amíg bebizonyíthattuk, hogy tulajdonképpen kik is vagyunk. Michal Buch, az SZLKP Tekovské Lužany-i helyi szervezetének elnöke, a HNB titkára pedig Így szólt hozzánk: „Végre valahára a Pravda szerkesztősége is felébredt! Fiúk, mit csináltatok eddig? Az Oj Szó azzal dicsekszik, hogy már ötszáz határozat érkezett címére. A szlovákok kiugranának a bőrükből, ha tudomásuk lenne ezekről a követelményekről, és tl egy árva szót sem szóltok." Húsz év alatt nagyon sok nézeteltérés, sok sérelem fordult elő. Ha a kocsmában Mišo öszszeverekszik Janóval, ez csak amolyan banális garázdálkodás, de ha vegyes nemzetiségű területen — ahol ez gyakrabban fordult elő — Mišo Árpáddal akaszkodlk össze, akkor ez már nemzetiségi torzsalkodás. Ha valamelyik árvái HNB zaklatja polgártársunkat, az emberek a korlátolt bürokratikus apparátust szidják, de vegyes lakosságú községben ugyanezt — gyakran jogosan — nemzetiségi konfliktusnak tekintik. A komáromi járásban Naszvad községben a Matica alakuló ülésén valaki néhány provokatív, szlovákellenes röplapot függesztett ki. A CSEMADOK erre azt állítja: „Amíg nem állapítják meg, ki a tettes, ne vádoljanak senkit sem, mert ta/7 1968. V. 23.