Új Szó, 1968. május (21. évfolyam, 120-149. szám)

1968-05-22 / 140. szám, szerda

M AZ ARANYKAKASSALKEZDODOTT... Az I. országos magyar nép- és táncdalfesztivál margójára Szombaton, a bratislavai Vigadóban rendezett döntővel ért véget az első országos magyar nép- és táncdalfesztivál, amelynek első kezdeményezői, még tavaly, a füleki Kovosmalt fiataljai voltak, akik az Aranykakas megnyeréséért üzemi táncdalversenyt hirdettek. Remélhetőleg a jövőben mai — természetes — gyerekcipőit kinőve, hazai magyar kulturális életünk hagyományos, rangos eseményévé válikl A döntőt értékelve rögtön, elöljáróban leszögezhető, hogy a népdalénekesek és a táncdalénekesek versenye között elég erős színvonalbeli különbség mutatkozott. A népdalénekesek „mezőnye" csupán egy-két gyöngébb énekest vonultatott fel, de a táncdalénekesek kategóriájában már éles határvonal rajzolódott az első hat helyezett és a többi nyolc versenyző között. A zsűri döntése minden kategóriában csak hosszas tanácskozás után született. Az ipolysági Mits Klári és a bratislavai Haulik Mónika a maguk kategóriáiban egy-egy árnyalattal jobbak voltak vetélytársaiknál. Mits Klári mellett az őszinte egyszerűség, Haulik Mónika mellett pedig az egyéni előadásmód teljesen joggal figyelembe vett okos érve szólt. Mint már fent említettem, érdekes kettőségnek lehettünk szemtanúi: a fiatalok körében sokkal népszerűbb táncdalok versenye színvonalában alacsonyabb volt, a sokszor bizony csupán óvatlan kézlegyintéssel elintézett népdalokénál. Az ok kézenfekvő. A pódiumon fölcsendülő számok jobbára a tavalyi II. Magyar Táncdalfesztivál budapesti rádióból vagy tv-ből Ismert dalai voltak. Persze, önmagában ez még nem lenne vétek, de a hiba gyökerét abban látom, hogy az énekesek egyéni előadásmódra való törekvés helyett, csupán a dalok magyarországi előadóit igyekeztek utánozni, ami komoly fogyatékosság! A fesztivál ennek ellenére teljesítette küldetését: számos jóhangú, tehetséges fiatalt állított a hazai közvélemény érdeklődésének reflektorfényébe. A soronlévő feladat most hát az lenne, hogy ezeknek a fiataloknak teret, lehetőséget biztosítsunk további fejlődésükhöz. Igaz, még néhány további örömteli vonással is gazdagította a hazai magyar kulturális életet a fesztivál. Elsősorban — őszintén szólva — kissé jóleső meglepetéssel, de annál nagyobb örömmel könyvelhetjük el, hogy hazai magyar viszonylatban is vannak önálló szövegíróink, akikre a jövőben számítani, támaszkodni lehet ... Egy másik öröm az ötletes, közvetlen konferansziékettős volt Sunyovszky Szilvia és Vavreczky-Galán Géza személyében, mert valljuk be férfiasan: ebben a műfajban sem bővelkedünk különösebb választékban. Végezetül — de nem utolsósorban — még rfehány szót a rendezésről. Tömören: volt árny- és fényoldala... A résztvevők és vendégek részéről egyaránt hallottam mind dicsérő, mind elmarasztaló szavakat. De az ilyen többé-kevésbé csupán apró-cseprő problémákon túlmenően is akadt egykét kifogásolható, jövőre vonatkozó tapasztalat: a döntő légköréből valahogy hiányzott az ünnepélyesség, úgy éreztük, hiányzik egy szakavatott rendező határozott, irányító keze. Nagyon zavaró volt az erősítőberendezés helytelen beállítása, s így főleg az első sorokban ülők (tehát a zsűri is!) néha-néha teljesen torz kettőshangot hallottak. Ami pedig komoly csalódást okozott a közönségnek, az a több ízben beígért magyarországi neves énekesek távolmaradása voltl Igaz, Szűcs Sándor, vagy MajláthJenő sem csalatkoztatta a közönséget, de mindenki Aradszky Lászlót, Fenyvesi Gabit és Poór Pétert várta. Máskor feltétlenül elkerülendő, intő mulasztás volt ez .. .1 Befejezésképpen már csak annyit, hogy a fentieket, természetesen, nem rossz szándékból vetettem papírra. Ellenkezőleg! Segíteni akarásból, mert a jövőben az ilyen „tévedések" sokat ronthatnának ezen a nagyon jól, ígéretteljesen Induló csehszlovákiai magyar rendezvény tekintélyén; lelkesedéssel, és évről-évre remélt új tehetségek felbukkanásával fémjelzett rangján. MIKLÓSI PETER Z

suzsa egy nőszerkesztöség riportere volt. Fogyatékossága, hogy nem tud beszélni. Nagyobb baj, hogy hallgatni sem tud. Erre akkor jött rá, amikor beolvasott a főnökének. Gondolta, szólásszabadság van. Azonban ráfött, hogy szólás utáni szabadság is van. Hogy nemcsak szólni szabad, de szólás után is szabad az ember. Ö is szabad lett, mert kirúgta a főnöke, és azóta azt csinál, amit akar. Nem emészti senki. Legfeljebb a gondjai. Éjfél után egy óra és még nem alszik. Háromnegyed ötkor kell kelnie. Fel is kel a kenyere érdekében. Szereti a hivatását. Még akkor is, ha nem adnak érte kenyeret. De a kabátját előbb meg kell varrnia. Tizenhárom esztendős és ml tagadás, mintha a rókafarkak, amiből készült, ellene esküdtek volna, egymás után ístenhozzádot mondanak. — Majd holnap a hotelszobában... — nyugtatja magát, s arra gondol, hogy kimossa a harisnyáját, megfürdik, hajat mos stb., stb., mert erre otthon csak nagy ritkán kerülhet sor. Hogy egészen pontosak legyünk, ő abban a bizonyos fürdőszobában nem fürödhet meg, mert neki ilyen nincsen. Azért nincs fürdőszobája, mert otthona sincs. Nem szégyen ez, csak kellemetlen. Legalábbis nem az ő szégyene. A lakáskirályok pedig úgy végzik munkájukat, hogy az egyik helyen berajzolt lakását kidörgölik ,csak azért, hogy a másikon betervezhessék, mert hát ugye, nekik is csinálniuk kell valamit. Az Igazat megvallva már nem is tudja, hogyan néz ki egy rendes lakás. De azért álmodni, azt szokott. Például egy kanapéról. De nem ám akármilyenről, hanem olyanról, amelynek a sodronyai nem érnek földig, ha ráfekszik. Neki, isten bizony, a feneke is földig ér. Ez sem szégyen, csak kissé kellemetlen. Még szerencse, hogy nem kispolgár. Régen belepusztult volna. Mármint a szégyenébe. Lakás és családi törvényeink így is Iszonyú pusztításokat vittek jégbe benne. Na de egészen elpusztulni? Ezt még ő sem engedheti meg magának. Mert nem minden a lakás. Itt van például a kenyér. Az édes, a puha, az ízletes, az ígéretes, mint maga a holnap ... Igaz, meg is kell hogy légyen, szociális államban élünk és ő magára maradt. Nem egészen jószántából, az igaz. De ez talán nem is ide tartozik, inkább oda, íTletve arra a másikra, akire annak idején ránézett az oldalbordája. Ami pedig az ágyát illeti, Léván az Arany Oroszlánban minden meglesz. Meleg szoba, puha ágy, meleg víz és csend... micsoda luxust D

e az Arany Oroszlánban nem volt meleg víz, sőt még kakas sem volt a vízcsapon. Ágy viszont volt, nem ísegy, három. Ogy terült el rajMOYZES ILONA; A ríporternő élete tuk a csalódása, mint hotelszobája szőnyegén a piszok. Meleg ls volt. Nem is annyira meleg, mint inkább büdös. De minden nem lehet. Miután belenyugodott, hogy itt sem fürödhet, elment a kedve a kabátvarrástól, s maga is úgy terült el az ágyon, akárcsak a csalódása. — No hál istennek... — mondja — végre vízszintes helyzetben vagyok és az ágy sodronyai kitűnőek. Csak éjjeli lámpát nem talált. Illetve lámpa csak akadt volna, de a stekker nem működött. Az ilyesmin viszont már nem akad fönn az ember. Ö sem akadt fönn, mert úgy sem segített volna magán, hát lefeküdt. Szempillantás alatt elaludt. Zenére ébredt. Lekászálódott az ágyról, — jó magas volt az istenadta — és elbotorkált a villanykapcsolóig. Illetve csak botorkált volna, ha közben fel nem dönti az asztalt, amely útjába került. Az asztal pedig a vizesvödröt döntötte fel, ami a vízcsap előtt várt reggeli tisztálkodására. De erről ő már nem tehetett. A víz elöntötte a szobát, őt a méreg, a szobaasszonyt a kétségbeesés. Csak a zene szólt háborítatlanul. Ö nem szólt, ő csak feküdt. De nem háborítatlanul, mert ez a zene nagyon felháborító volt. Elsősorban azért mert nem hagyta aludni. Másodsorban azért, mert századelejt slágereket játszottak. Kínjában odaállt az ablak elé, hogy ha már hallania kell, legalább jobban hallja. — Az öreganyám is így hallgathatta őket néhány évtizeddel ezelőtt, gondolta. — Milyen furcsa, Léván megállt az idö. Ez az, amit az emberek oly sokszor szeretnének. Léván azért mégis akadt valami, ami egészen rendkívüli. Mert ugye az élet csöndes medre, a kényelmes tempó, az bizony nem akármi. Ügy látszik itt az emberek tisztelik a szívüket. A rohanásban benne az infarktus. Csak azt nem tudta elképzelni, honnan vettek enynyi bölcsességet. Mindenesetre azóta nagyon tiszteli ezt a várost. De bocsánat... eltértünk a tárgytól. Ott akartuk folytatni, hogy a riporternőnek másnap újból korán kellett ébrednie. Mivel azonban ő még az este fölébredt, reggel nem kellett erőlködnie. Mikor rájött előnyös helyzetére, nagyon megörült. Gondolta,-— kivételesen még pontos is leszek. — Minek örül annyira? — kérdezi fotoriporter kollégája az autóbuszban. — Hogy-hogy minek? — Nem látja, hogy elértem a zselízi autóbuszt? — feleli Zsuzsa. De az rá sem hederített. Csak ásítozott, mintha soha életében nem aludt volna. — Mit csinált az éjszaka? — förmedt rá ezúttal a riporternő. — Na hallja, lehet ilyen darázsfészekben aludni? Pedig három ágyam is _ volt... — teszi hozzá epésen. ™ Nagypeszeken szállunk le. Aztán elindulnak az egyik kis Feszek háza-tája felé. Ugyanis Nagypeszeken sok kis Peszek lakik. Akihez ők indultak, nem volt mindig kis Peszek. Csak azóta kicsi, amióta elvették a nagybirtokát. Egy szem tehene azért megmaradt. Abban az időben felcsapott állatbarátnak, mert meggyülölte az embereket. Ezt észre is vették, mert zárt kapukra találtak. Kis Peszek elszegődött Zselízre állatgondozónak. — De tessék csak megvárni, az esti busszal megérkezik — nyugtatta őket kis Peszek szomszédja. Az ég pereméről akkor lépett be a hajnal. hAég azon a napon ráültek egy másik autóbuszra. Es kezdődött minden elölről. Oj utakkal, új szállodákkal, új ^ autóbusszal, új főnökkel... ^^ r . VLADäMIR MINAC: MIHELYT A TÄRSADALOMBOL elpárolognak a nézetek, megjelennek a farkasfogak és faskastörvények. Az igazságért folytatott harc helyett megkezdődik a hatalomért vívott harc, a jövőért vaíő küzdés helyett elharapózik a gyűlölet és a vádaskodás. Attól tartok, hogy ez történt és ez történik napjainkban is nálunk: aggódom azért, mert az értékek ilyen tragikus értéktelenné válásán a legbiztosabban pusztulhat el méltóságunk, s ilyen körülmények közt zátonyra futhat az egyedülálló kísérlet, mely különben a civilizációs törekvés élére emelhetne bennünket. Nem vagyok olyan naiv, hogy ne tudnám, néhány nézet csak álcázott farkasfog, hogy mögöttük nem rejlik semmilyen konkrét elképzelés a demokráciáról, semmilyen jövőbeni terv, hanem csupán a politikai hatalomért folytatott harc eszközei. Ennek ellenére mégis csak a nézetekről, nem pedig a hátterükről fogok beszélni. Mindannyian tudják, hogy a CSKP Központi Bizottsága szeptemberi plenáris ülésén bíráltam a Csehszlovák írószövetség IV. kongreszusát. Bíráltam főleg fogyatékosságaiért, de méglnkább azért ami ott történt illetve ami elhangzott. Kritizáltam azért, hogy sokat foglalkozott a múlttal és keveset, vagy inkább egyáltalán semmit a jövőre vonatkozó koncepciókkal. A szabadságról és demokráciáról felvetődött elképzelések megtévesztőek voltak, a koncepciók viszont nem valódi koncepciók voltak, hanem a rég ismert tények megállapításai. A demokrácia jövője Az élet a valóság igazolta bírálatomat — legalábbis alátámasztotta alapvető nézeteit. A kongresszus gondolatai, melyeket az írók és publicisták egy része bontakoztatott ki (főleg a Literárni listyben) nem terjednek tovább a burzsoá demokrácia elképzelésénél, konkrétan a Masaryk-féle köztársaság elképzelésén. Az értelmiségiekből és humanistákból öszszetevődő ellenzéki párt Havlov-féle elképzelése ugyan rokonszenves, mert az érésre emlékeztet. Ilyen elképzelésem volt tizenhat éves koromban. Sajnos, ez az elképzelés számomra ma naivnak hat: az ellenzéki párt, a valódi ellenzéki párt egyetlen értelme a hatalomért vívott harc, s ott, ahol uralomért harcolnak, a humanisták túl hamar cápák •lesznek. Végeredményben maga Ha vei sem titkolta, hogy az ilyen ellenzéki párt igazi értelme a hatalom kivívása. MÉG KÍNOSABB Sviták azon elképzelése, hogy az ország értelmiségi dolgozóinak igényt kellene tartaniuk a nyílt demokratikus társadalom vezetésére. Bizonyos, hogy az értelmiségiek munkaeredményei hovatovább annál inkább befolyásolják társadalmunk mozgásának irányát és ütemét: ebből azonban néni következhet az intelligenciának az a joga, hogy gyámságot vállaljon az egész társadalom felett. Egy szűkkörű csoportnak az egész társadalom fölé történő emelkedését már átéltük. És őszintén szólva, nem szeretném megérni azt az időt, amikor egy maroknyi értelmiség uralkodna felettem. Ilyen kiragadásnak megvan a maga „elméleti" hátországa is. A. Kiiment például azt állítja, hogy az ember szabadságának egyetlen lehetősége a művészetben rejlik. Ne nehezteljenek rám, ha ezt az eljárást antihumanistának minősítem, mivelhogy a társadalom nagyobb többségét megfosztja a szabadság lehetőségeitől. Nem igaz, hogy a szabadsághoz csak a művészet kapuján keresztül lehet jutni; a valóság az, hogy a rabság alkotómunkával letörhető. A kommunista mozgalom végső célja (ahogyan azt én értelmezem) az ilyen, mindenkire vonatkozó szabadság, minden termelő alkotómunkájának szabadsága. Lehet, hogy ez valóban utópia, de nem Ismerek szebb és igazságosabb elképzelést a társadalomról. S meggyőződésem, hogy csak az lehet korunk igazi humanistája, aki keresi az ilyen szabadsághoz vezető utat, aki az ilyen cél elérése érdekében igyekszik összefogni a társadalmat. NEM ÉRTHETEK EGYET az utóbbi két évszázad társadalmi fejlődésével kapcsolatos olyan primitív véleménnyel sem, melyet Ivan Klíma a Literárni listy legutolsó számában fejt kl, s a 19. századot a racionalitás századának minősíti, a mi századunkat viszont irracionális jelzővel látja el. Azt mondja például, hogy a 19. században keveset tudtak a pszichológiáról, ma viszont sokat tudunk róla. Ogy gondolom, hogy az ilyen lényegtelen megállapítás hamis, s hogy például Dosztojevszkij a pszichológiáról többet tudott, mint korunk embereinek többsége. Erről mélyen meg vagyok győződve. De a lényegről van szó — ugyanis a 19. század éppen úgy a racionalitás, mint az irracionalitás százada volt. Ezenkívül politikai 'lázadások, forradalmak stb. százada volt és minden forradalom, minden nagy emberi megmozdulás nagymértékű irracionalitást hoz magával. A politikában számolni kell az ésszerűtlenséggel és el kell nyomni. Amennyiben Klíma az irracionalitást a 20. század politikai eszközeként propagálja, hozzá kell gondolnia saját javaslatait is. Az ésszerűtlenség végső következményében a politikában feltétlenül a földkerekség megszűnéséhez vezet. Én ezt valóban csak primitív pubertáskori gondolkozásnak tudom nevezni. A civilizáció, sajnos, szervezet. Éppen ezért a szabadság nem rejtőzhet abban (már Bžoch felszólalásáról beszélek) hogy bárhogy, bármit és bármikor beszélni lehet. Már két ember (tehát a legkisebb társadalmi mikroklíma) pl. férfi és nő konvenciókat szab meg egymás közt, megállapodnak mit mondhatnak, mikor beszélhetnek stb., főleg abban az esetben, ha a saját feleségről van sző. Gondolom, hogy Bžoch elvtárs sem beszél bárhol és bármit. A hallgatás szabadsága pl. a házasságban nem a szabadság megnyilvánulása, hanem éppen a szükségszerűség vagy a konvenció mértéke. És ez nemcsak az ilyen társadalmi mikroklímára, hanem az egész társadalomra vonatkozik. Tehát — már más elképzeléssel vitázom — nem jelzők nélküli demokráciáról, hanem meghatározott jelzővel ellátott demokráciáról, azaz szocialista demokráciáról beszélek, melynek egyetlen lehetősége olyan elképzelést alkotni a szabadságról, melyről már szóltam. A jelzők nélküli demokrácia csak segédfogalomként létezik, sohasem létezett, mint konkrét történelmi valóság, mint az intézmények és törvények rendszere. Minden eddigi demokrácia körülhatárolt volt, jelzőkkel, konkrét történelmi momentummal és konkrét szociális realitással ellátva. A Masarykféle demokrácia intézményei és törvényei pl. az egész köztársaságra vonatkoztak. Az uralkodó nemzet szempontjából más jelentése volt, mint az uralt nemzetek szempontjából: a szlovákok számára csaknem népírtó értelme volt. S a tárgyhoz értem, mely a leginkább bánt, s emiatt nem azonosulhatok azokkal a cseh kollégákkal, akiknek lelkiismeretéről és elgondolásairól nem kételkedem. Hiszen nem beszélhetek a demokráciáról, s nem is elmélkedhetnek róla komolyan, míg nem latolgatják előítéleteiket, ugyanis, hogy élnek — de híznak is — a nemzet kellős közepében, mely más nemzet felett nem demokratikus módon uralkodott. Nyugtalanít, ha a cseh kollégák közül ez idáig senki nem elmélkedett nemzeteink egyenlőségének feltételeiről; ha a föderációt a szlovákok ügyének, egy olyasvalaminek tekintik, melyet a szlovákok követelnek és a csehek kénytelenek ezt nekik megadni, amennyiben ezt kellemetlen intermezzőnak, olyan dolognak minősítik, melyet esetleg ismét lehetséges lesz az oldalvonalon túlra cse- __ lezni. Nyugtalansággal tölt el, hogy a fémjelzett cseh demokraták sem állapították meg, lgB8 hogy a föderáció éppúgy a cseh, mint a szlovák nép ügye, v. 2; s hogy nem kezdtek fontolgatni az ehhez hasonló cseh nem- gm zeti szervekről, hogy hallgata- XJL gon kompromisszumot terjesz- "