Új Szó, 1968. május (21. évfolyam, 120-149. szám)

1968-05-21 / 139. szám, kedd

JAMES THURBERr ANTON HYKISCHi Egyszarvú a kertben Napfényes teraszon egy férfi reggelizett. Amikor egy pillanatra felemelte szemét a rántottárói, fehér egyszarvún akadt meg a pillantása. Az átlát aranyszarvat viselt a homlokán és zavartalanul legelte a kert rózsáit. Á férfi felment a hálószóbába, a felesége még aludt, és felkötötte: „A kertben egy unikornis van" — mondta. — Eszi a rózsákat." Az asszony ellenséges pillantást lövellt feléje: „Az egyszarvú egy mitológiai állat" — felelte, és a falnak fordult. A férfi kényelmesen lesétált a kertbe. Az egyszarvút még mindig ott találta; ezúttal a tulipánokat pusztította: „Hé, egyszarvúi' szólította az ember és feléje nyújtott egy liliomot. Az egyszarvú komoly képpel rágcsálta a virágot. A férfi szíve repesett a boldogságtól. Nem is csoda, hiszen egy egyszarvú van a kertjében! Visszatért a hálószobába és újból felköltötte a feleségét: „Az egyszarvú — közölte a férfi — megevett egy liliomot." A felesége felült az ágyban és fagyos tekintettel mérte végig a férjét: „Dilis vagy — mondta —, s én majd bezáratlak a diliházba." A férfi, aki sohasem szerette a „dilis" és a „diliház" szót, s aki ezen a napfényes reggelen, amikor éppen egy egyszarvú tartózkodott a kertjében, még kevésbé méltányolta az ilyen kifejezéseket, elgondolkozott egy pillanatig: „Még beszélünk erről" — mondta. Az ajtóból még visszaszólt: „Aranyszarva van a homloka közepén." Aztán visszatért a kertbe, hogy a egyszarvúban gyönyörködjék, de az unikornis eltűnt. A férfi leült a rózsák közé és elaludt. Amint a férje kilépett a házból, az asszony sietve felkelt és magára kapkodta a ruháit. Rendkívül izgatott volt, és szemében furcsa fények villództak. A rendőrségnek telefonált, majd a pszichiáternek. Arra kérte őket, hogy azonnal robogjanak a lakására és hozzanak egy kényszerzubbonyt. Amikor a rendőrség és a pszichiáter megérkeztek, a pamlagra ültek és nagy érdeklődéssel figyelték az asszonyt: „A férjem — jelentette ki a nő — ma reggel egy egyszarvút látott." A rendörök a pszichiáterre néztek, a pszichiáter a rendörökre. — Azt mondta, hogy megevett egy liliomot — fűzte hozzá az aszszony. A pszichiáter a rendőrökre nézett, a rendőrök a pszichiáterre. — Azt mondta, hogy aranyszarva van a homloka kellős közepén — egészítette ki nyilatkozatát a feleség. A pszichiáter ünnepélyesen intett: a rendörök felugrottak a székekről és megragadták az asszonyt. A nő kétségbesetten ellenkezett, de végül mégis sikerült erőt venniük rajta. A férj abban a pillanatban lépett be, amikor a feleségére ráhúzták a kényszerzubbonyt. — Mondta Ön a feleségének, hogy látott egy egyszarvút? — kérdezte a rendőrség. — Ugyan kérem — válaszolta a férfi —, hiszen az egyszarvú egy mitológiai állatI — Csak ezt akartam tudni — leientette ki a pszichiáter. — VigyékI Megbocsásson uram, de az Ön felesége kötöznivaló bolondl Így aztán elvitték az üvöltö, káromkodó asszonyt, és bezárták egy elmegyógyintézetbe. A férj pedig boldogan élt, amíg meg nem halt. Tanulság: az a dili madár, aki már bent van a kalitkában. TIBOR LÁSZLÖ. fordítása Néhány nappal ezelőtt a NewYork-i City Operában mutatták be D. S. Moores „Carry Natlon" című operáját. A mű tizenhét év után „erősen leporolva", korszerűsítve került ismét a nézők elé, de ma sem aratott nagyobb sikert, mint az ősbemutató (1951) alkalmával. Sem a librettó sem a partitúra nem érdemel különösebb méltatást, mert az első semmitmondó, az utóbbi viszont kissé „lombikművészet": a nagyopera és a musical nem éppen szerencsés elegye. Pedig a drámai hős — Carry Nation asszony — korának egyik legérdekesebb egyénisége volt. Első férjét az alkoholizmus pusztította el, a notorlkus alkoholistával kötött házasságából született lánya pedig az őrültek házában halt meg. Férje halála után Carry Nation „isteni sugallat" hatására vette fel a harcot az alkoholizmus ellen és vált a prohibíció egyik legfanatikusabb har/ * cosává. Második férje, dr. Dávid Nation, az evangélikus irányzatú vallási szekta prédikátora, csak addig tartott ki mellette, amíg az asszonynak propaganda-ízű sikerei és bukásai voltak, amikor azonban szélmalom-harca nevetségessé lett, elhagyta. Carry Nation ettől kezdve vásári mutatványos bódékban folytatta harcát, kétes értékű „Anti-Saloon"-Ligák tagjaként működött és 1911-ben bekövetkezett halála egy meddő harcokban elvetélt élet befejezése volt. A hős személye tehát hálás téma. Azonban D. S. Moore 75 éves volt, amikor — élete nagy műveként — erre témára építette zeneművét, amelyből nem hiányoznak a látványos jelenetek, népi táncok, himnuszok, kórusok, de amelyből hiányzik a műfa] egysége, a melodikus feszültség és ezeket a hiányosságokat a felújítók jószándékú modernizálása sem tudta pótolni. Márvány helyett habgumi 1966. Antonio Tápies, akinek anyagkísérletei nagy hatást gyakoroltak a második világháborút követő asztrakt művészetre, kijelentette, hogy „a művésznek mindent fel kell fedeznie és mellőznie kell eközben minden előítéletet". Ezt a tételt bizonyítják Ferdi holland szobrász nő művei, amelyeket az amszterdami Stedelijk Múzeumban megnyílt verniszázson mutattak be. Ferdl habgumi, szövet és színes tollak kombinációjából alkotja műveit, óriási, fantasztikus húsevő növényekre emlékeztető figuráit. De kompozícióiból nem hiányoznak a szexuális motívumok sem, mert csakúgy mint elődei, a német Ursula Schultze és Niki de Saint-Phalle, hosszú évek óta kísérletezik a nemiség anyagba realizált kifejezésével. Azonban a kiállítást nyugodtan megnézhetik a „16 éven alullak" is, mert minden darabja inkább egy óriás mesevilágának bútordarabjaira emlékeztet, minden csak nehezen érthető Jelkép, ködös utalás, misztikum. Az egyik amszterdami lap szerint: játékszer-felnőtteknek. Ferdi kiállítása gondolatokat ébreszt: meddig nevezhető a klasszikus értelemben vett művészetnek az absztrakció, mikor torzul „csakazértis", „görcsösen modern" értelmetlenséggé. Tudjuk, hogy a ma emberének látáskultúrája bővült, képzőművészeti alapismeretei kitágultak és távolról sem óhajtunk a kispolgári naturális giccs védelmére kelni, de a nyugati kiállítási termekből érkező tudósítások és fényképek láttán úgy véljük, hogy az absztrakt giccs még a naturalista giccsnél ls értéktelenebb. P. GY. A társadalmi előrehaladás elképzelhetetlen a nézetek dialógusa nélkül EGÉSZ VÁLSÁGUNK az elméleti síkon abból ered, hogy Szövetségünk számos vezető tényezője nem értette meg az új helyzetet s képtelen arra, hogy az új követelmények szellemében változtasson magatartásán és felfogásán. Miképpen magyarázhatnánk másként meg, hogy a konkrét eseteket és nézeteltéréseket értelmiségi élgárdánk körében olyan tragédiáknak minősitik, amelyek a megengedhetetlenség határát súrolják. Ítéljék meg maguk, vajon normális körülmények között szerencsétlenségnek tekinthetők-e olyan események, mint egy író külföldre távozása, vagy az a kérdés, hogy miképpen viselkedtek egyes funkcionáriusok a prágai kongresszuson stb. Ha valamennyien képesek volnánk olyan helyzetek helyes értékelésére, amelyek számos országban és szervezetben megszokottak, és sokan közülünk nem állnának irodalmon kívüli erők hatása alatt, az említett nézeteltéréseket könnyen meg lehetne oldani. Ám a mi abnormális helyzetünkben, amelyet még mesterségesen dramatizálnak, egy írónak külföldre való távozásából cionista megvesztegetésre következtetnek, a szövetség választott képviselőinek viselkedését érintő interpellációból inszinuációkat fabrikálnak arról, hogy valaki talán egyenesen az elnöki székbe akar ülni. Arról, hogy a szövetség egy hetilapja szerkesztő bizottságának három tagja lemond, úgy vélekednek, hogy ez az egész szövetség presztízskérdése, a lemondást az egész ország sajtója közli, a televízió foglalkozik vele, s a magát meg nem adó egész szerkesztő bizottság leváltását sürgetik — mindezt pedig olyan fenyegetések kíséretében, hogy aki szembeszáll a kívánsággal, az fel akarja bomlasztani a szövetséget. A pártatlan szemlélőnek akaratlanul is az az érzése támad, hogy valami itt nincs rendben és hogy a dialógus és véleménykülönbség elvét nálunk még mindig a béke és az emberség ellen elkövetett véteknek tekintik. Ha alaposabban elemezzük néhány személy állásfoglalását ezekben a konkrét ellentétekben, kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy egyesek még valamiképpen mindig visszakívánják az azonos nézetek világát. Egyesek közülünk jól és kényelmesen éltek a felettes szervek utasításainak világában, a cenzúra és egyéb korlátozások világában, amely számos írót felmentett olyan veszedelmes és a szlovák író számára még a közelmúltban is oly felesleges tevékenységtől, mint hogy meglegyenek a tulajdon nézetei, vagy isten őrizz, még ki is mondja azokat. Sajnos, elvtársak, megkaptuk a sajtószabadságot, a véleménynyilvánítás szabadságát, s ezt a kommunista párt vezetősége telies joggal tekinti az előrehaladás és a deformációk megismétlődése lehetetlenné tétele alapvető biztosítékának. Ez az új helyzet megköveteli, hogy az író a nemzetben újra felmérje helyzetét és feladatát. SZLOVÁK IROSZERVEZETÜNK tragédiája kettős. A múltban ilyen feladatot nem akart vállalni, vagy nem vállalhatott, most pedig vezetősége szavai szerint nem akar vállanl. A mai félreértések gyökerei sokkal mélyebbre nyúlnak, mint a mostani perpatvarok. Az írói szervezet és képviselőinek egész koncepciójában lelhetők fel. A szlovák írószervezet mint egész, mint Intézmény az elmúlt húsz esztendő folyamán, nem tudom önkéntesen-e, de tudatosan tulajdon gondolati függetlensége felszámolásának útjára lépett. A szövetség mint a gondolkodás és a cselekvés áttételi emelőkarának koncepciója műtőkés, amely a lelkiismeret reszkető kocsonyájába vág. A műtét az ötvenes években sikerült és a nemzet regisztrálta. Lehetetlen volt észre nem vennie, hogy azok, akiknek a lelkismeret hangját kellett volna hangoztatniuk — s más országokban és történelmünk folyamán hangoztatták is — az utóbbi két évtizedben az egymást követő uralkodók bólogató-jánosaivá váltak. S az utóbbi hónapok során, amikor az idő alkalmat adott arra, hogy ismét megleljük lelkiismeretünket, meg kellett állapítanunk, hogy az említett Jűtőkés sokunk lelkiismeretét végképp ledöfte. Ez nem meglepetés, csupán logikus következmény. Sajnos, a lelkiismeretnek nincs dr. Barnardja, nem lehet átültetni. Az idejét múlt koncepció zászlóvivői ma logikusan az egységgel érvelnek. A szövetség a monolitikus egység nevében játékszerré vált a külső erők kezében. Hát hogyne szólalnánk fel ilyen egység ellen? MINÁČ A KÖZELMÚLTBAN a Szlovák Írószövetség bizottságának ülésín mondott valamit, amit óvásnak szánt, ám amit én rémítő, de nagy Igazságnak érzek: „Uraim, ha elkezüiük a szennyes fehérnemű mosását, nem maradt itt kő kövön!" Ez a mondat számomra annak bizonyítéka, hogy milyen erkölcsi fertőbe süllyedt főként idősebb írónemzedékünk egy része. Megértettem, hogy miért nem lehetett és miért nem lehet mindmáig kritikusan értékelni a szlovák irodalom utóbbi két évtizedét. Tehát: a kőnek a kövön kell maradnia, mert a hazugság épülete másként összeomlik. Azt pedig, aki ellenszegül, akikérdéseket merészel feltenni — azt meg kell kövezni. Ahelyett, hogy elemzenénk a múltat, levonnánk a következtetéseket, ahelyett, hogy mozgósítanánk a szlovák írók erőit a demokratizálódási folyamat sikeres betetőzésére a szövetségi köztársaságban, a szövetség vezetősége egyetlen feladatot tálal elénk: ne nyilvánítsunk véleményt, szótlanul, csendben és kettős rendekben sorakozzunk fel a pillanatnyilag uralkodó körök mögé. S ezt olyan érvvel támasztják alá, amely semmit sem magyaráz meg, csupán apologetizál: kommunisták vagyunk, a pillanatnyi vonal ilyen, így kell tennünk. Igen, vannak kommunisták. De kommunista Garaudy, Fischer, Togliatti, Longo, Mao Cetung, Enver Hodzsa s Antonín Novotný is. Kommunista Goldstücker és Lajčiak, Ludvík Vaculík és Vojtech Mihálik, Fidél Castro és Escalante, Gomulka és Dubček ls. És engedjék meg, engedjék meg nekünk, többieknek, hogy ha lehet, válasszunk ezek közül a kommunisták közül. Mert van köztük különbség, mégpedig nem is elhanyagolható különbség. Szlovákia számára sem elhanyagolható. SENKINEK SEM ÁLL SZÁNDÉKÁBAN felbomlasztani ezt a Szlovák Írószövetséget. Senki sem kételkedik abban, hogy ennek a szervezetnek éppen az elkövetkezendő hónapok során jelentős erőt és tekintélyt kell képviselnie. A választottak nem azért képtelenek akcióra a megújhodási folyamatban, mert a választmányban ellentétek vannak. Éppen ellenkezőleg, azért keletkeztek ellenVéibk, mert a választmány jelenlegi többsége nem volt hajlandó vagy képes az új helyzetr-t megérteni, a múlt év óta a bíirabb és független eltávolodást a represszlv hatalomtól, Január óta pedig gyakorlatilag lomhaságával vált a megújhodási folyamatban való részvétel kerékkötőjévé. Az egységre való semminó felhívás nem ködösítheti el a jelenlegi helyzetet. A Szlovák írószövetség vezető szerveinek „érdeméből" a demokratizálódási folyamat végén kullog. A Szlovák Írószövetség vezető szervei gyakorlatilag le akarnak mondani tulajdon hetilapjuk pozitív hagyományairól. Olyan helyzet ez, amelynek nem akad párja Csehszlovákia egyetlen művészszövetségében, sem pedig irodalmunk történeiében. Ogy vélem, hogy éppen ebben a történelmi pillanatban, amikor a szlovák nemzet szocialista és demokratikus nemzetként lép Európa színpadára, el kellene vetnie hamis elképzeléseit, amelyek megrokkantották értelmiségét és nevezetesen íróit. Ennek a nemzetnek dinamikusnak és öntudatosnak kell lennie. Ám nem lehet Ilyen, ha Írói maguk degradálják le magukat a kisebb vagy nagyobb manipulátorok áttételi emelőkarjaivá. A társadalmi előrehaladás elképzelhetetlen a nézetek dialógusa és a megoldás nélkül. Véleményem szerint ez olyan platform, amelyen találkozhatunk. Ha ez a gyülekezet felébred és Igazi lelkiismeretté válik, ha nem mond le lelkiismeretéről éppen a döntő pillanatban a szövetség felé vezető úton, úgy teszi a legjobb szolgálatot a nemzetnek. Mert a szlovák írónak független, szabad és szocialista hazájában magának is függetlennek és személyesen szabadnak kell lennie. Olyan embernek, aki elsősorban tulajdon lelkiismerete szavára hallgat. EGYSZÓVAL, FEL KELL EMELKEDNIE, ki kell egyenesítenie derekát s tulajdon emberi hangján kell megszólalnia. Azt hiszem ez a legjobb hozzájárulás az igazi egységhez. Ez talán olyan platform, amelyen találkozhatunk. (Elhangzott a S-Iovák) írószövetség ors-*gos konferenciáján.) A nyelvtan szerepe az idegen nyelvek tanításában Szlovákia fővárosában a Szlovák Műszaki Főiskola Gépészeti Karán 1968. június 5 és 8 között. A nyelvtan szerepe az idegen nyelvek tanításában címmel konferenciát rendez a bratislavai városi művelődési otthon és a kerületi népművelési központ. D. Karniol, a kerületi népművelési központ Igazgatója a rendezvénnyel kapcsolatban sajtótájékoztatót tartott, mqlyen Ismertette az értekezlet programját és menetét. Ez Ideig mintegy 1200 külföldi (európai) szakembernek küldtek meghívót. Az Illetékesek kb. 300 külföldi nyelvész, tanár és szakember érkezésével számolnak. A nagyon érdekesnek ígérkező konferencián a legismertebb nyugatnémet, svéd, holland, belga, norvég, angol, lengyel, NDK-beli, francia, jugoszláv stb. intézmények képviselői vesznek részt, akik az iskolán kívüli oktatás keretében foglalkoznak az idegen nyelvek tanításával. A norvsgtközl Jellegű rendezvény T&zeként a bratislavai Szlovák Műszaki FőIskoto óépészetl Karán könyvkiállítás nyílik, melyen különféle tankönyveket, szótárakat, didaktikai publikációkat, audiovizuális segédeszközöket, lemezeket, magnófelvételeket stb., mutatnak be. Érdemes talán megemlíteni, hogy a Tímár József professzor vezette magyar küldöttség a legkorszerűbb oktató-gépeket szemlélteti. A speciális, egyedülálló gyűjteményt a külföldi kiállítók a rendezőnek — a kerületi népművelési központnak ajándékozzák. A nyelvtanulás iránt egyre növekvő érdeklődéssel kapcsolatban az utóbbi időben háttérbe szorult a nyelvtan szerepe, a pedagógusok, főleg a konverzációt részesítették előnyben. A konferencián a nyelvtan szerepéről Jaromír KlimeS proprofesszor, a Szlovák Tudományos Akadémia dolgozója számol be. Számos oktató jellegű film bemutatására is sor kerül. Ennek érdekessége, hogy u vetítést megelőzésen a szerzők tartanak bevezető előadást. Eugen Spálený dociips ismerteti az audiovizuális segédeszközök használatát a.' iskolán kívüli nyelvoktatásai. —ym— Aki a színpadon is megbukott