Új Szó, 1968. május (21. évfolyam, 120-149. szám)

1968-05-19 / 137. szám, vasárnap

Tanügyi gondolatok a demokratizálódásról A hazánkban fo

ly

6 ",

te

m° ,

d

e' mokratizálódasi folyamatot valamiféle tísztítótűzhöz lehetne hasonlítani, melynek fényében az elmúlt évtizedek jő és rossz eseményei élesen és pontosan elkülönülnének egymástól. Valamilyen csodaszerre lenne szükségünk, amely valóságos természeti elemmé növekedve tisztára mosná a bemocskolódott fogalmakat, elsodorná a salakot és a szép ideálok deformált valóságát. Valahogy úgy érezzük, hogy szaporább lett az Idő szívverése, ezért az elmúlt évek eseményeiből úgy szeretnénk válogatni, mint majd valaha az utókor történésze fog válogatni. A két és fél évtized alatt megtett út azonban betekinthetetlennek látszik. Ezt kell mondanunk még akkor ts, ha figyelő szemünket csupán egy területre, a csehszlovákiai magyar iskolaügy néhány problémájára fordítjuk. Napjainkban sokan foglalkoznak a közüggyé érlelődött pedagógia kérdésével, amit rendkívül nagy örömmel kell fogadnunk. Igaz, néha úgy érezzük, mintha a pedagógusi szakmába mindenki belekontárkodna. Kétségtelen: az érdeklődés rendkívül pozitív jelenség, szülő és pedagógus számára egyaránt hatalmas ösztönző erő. Problémát jelent viszont az, hogyan lehet ezt az érdeklődést elmélyíteni és állandósítani, hogyan lehet a reális társadalomképet közelebbről megismerni, hogy ennek birtokában a csehszlovákiai magyar Iskolaügy kulcskérdéseiről beszélhessünk. Hogyan lehet elérni azt, hogy egy-egy részigazságot senki se tüntessen fel teljesnek, vagy szenzációt hajszolva ne általánosítson. Hogyan lehetne elérni azt, hogy az elmúlt években oly gyakran használt „botcsinálta érveket", hibás bizonyítást ne váltsa fel egy másik hibás— főleg csak az emberek érzelmeire ható — bizonyítási mód, a személyes érv. Az utóbbi időben gyakran hangzanak el olyan érvek is, melyek nem a dolgok lényegét ölelik fel, hanem pl. egy-egy személyt támadnak, bár nincsenek logikus összefüggésben a valódi témával. Pedig éppen most szükséges, hogy a tényszerű bizonyítékok arassanak diadalmat. A tények pontos felsorolásának, a megtörtént dolgok bizonyító erejű elemzésének kell előtérbe kerülnie, mert tulajdonképpen csak így lehet megállapítani, mit tegyünk, s csak ezek ismeretében lehet a „személyes érv" Jellegű ügyeket is a maguk teljességében Igazságosan megvizsgálni. A vitának az értelmet elhomályosító érzelmek kiváltása nem lehet célja, ellenkezőleg cél a problémák megoldása, s ez pedig mindenkor a tiszta ész világító fényét követeli. A Szlovák Nemzeti Tanács Oktatásügyi Megbízotti Hivatala akcióprogramjában ezért szerepel az alábbi kitétel: még ez év folyamán a tudományos igényeknek megfelelően fel kell dolgozni a szlovákiai iskolaügy fejlődését, 1945-től. Meg kell állapítani az iskolaügy fejlődésében a pozitív és a negatív jelenségeket. Tudni kell, hogy hol, mikor és milyen kezdeményezésre következtek be a deformációk a „központi hivatalokban", Illetve az egyes kerületekben és járásokban ls, ahol a decentralizáció folytán a dolgokról döntöttek. Ennek keretében hazánk legjobb magyar pedagógusai — elsősorban főiskolai dolgozók — kidolgozzák a csehszlovákiai magyar iskolaügy történetét. Persze, jó lenne, ha a magyar kulturális élet minden területén végeznének Ilyen értékelést, mert a szubjektivizmus rossz tanácsadó. Minden értékelés egyedüli időt álló kritériuma: a tárgyilagosság. Dokumentumokkal alátámasztott tényekkel kell bizonyítanunk, hogy hazánk magyar Iskolaügye szerves része a csehszlovákiai iskolaügynek, nemcsak szervezeti felépítésében és hálózatának struktúrájában, hanem lényegében a problematikájában is, sőt, az utóbbi időben a személyi és az anyagi ellátottság kérdésében is. Ennek mechanikus érvényesítése okozta az elmúlt években a legtöbb gondot. Sokan ugyanis csupán a „külső forma" megnyilvánulásaként kezelték azt, hogy a tanítási nyelv eltérő a cseh és a szlovák iskolákétól. Ebből adódott a kérdés olyan leegyszerűsítése, mely szinte csak a szlovák nyelv oktatásában látta a problémát (hiszen a többi tantárgy tanítása a gyermek anyanyelvén történik és ugyanazt a tananyagot adják elő, mint bármely más Iskolában). Bár a csehszlovákiai magyar pedagógia ezeket a kérdéseket elfogadható indokolással visszautasította és a Szocialista Nevelés 1960 áprilisi, majd májusi számában (a 98. és a 149. oldalon) megközelítő pontossággal körvonalazta a csehszlovákiai magyar pedagógia specifikus kérdéseit, az elkövetkező években mégsem realizálták ezeket az eredményeket. Addig, míg az 1960-as tantervekben (a magyar nyelv és irodalom, a szlovák és az orosz nyelv, a történelem, a zenei és a képzőművészeti nevelés tanterveiben) a nemzeti és nemzetiségi szempontokat a fejlődés akkori szintjének megfelelően betartották, az 1961-es óratervek mindezt figyelmen kívül hagyták. Ez az "Irodalmi nevelés, valamint a történelemtanítás jelentős hibáinak forrása lett. Hogy mik voltak a hibák és hogy miért mellőzték az óra- és tantervek, valamint a tankönyvek ezeket a tudományosan is indokolt objektív szempontokat, ezt kell megállapítani az egyes tantárgy-történeti tanulmányoknak. Valószínűleg most sokan gondolnak arra, hogy ezekben az években az ilyesmi nemcsak a pedagógiában, hanem a politikai és gazdasági életben is gyakori volt. Az is igaz, hogy ez a voluntarisztikusan leegyszerűsítő felfogás a szlovák iskolák életében is hasonló bonyodalmakat okozott. Hiszen a szlovák iskolákban nem tanították behatóan pl. a szlovák nemzet történetét. Az említett tanulmányokon kívül rendkívül komolyan kell majd foglalkozni a rehabilitáció kérdésével is. A sztálini recept, hogy az osztályellenséget éppen a nemzetiségi értelmiségiek között kell keresni, elég alkalmat adott arra, hogy 1953-ban, 1958-ban, sőt később ls a járási és a kerületi iskolaügyi osztályok néha minden indok nélkül elbocsássanak pedagógusokat. A rehabilitációt nemzetiségre való tekintet nélkül — minden tanítót és iskolaügyi kérdést érintve — kell magvalósítani. Ezzel párhuzamosan fel kell vetni például az olyan kérdést is, hogy az elmúlt húsz esztendőben az iskolaigazgatóktól egészen a legfelsőbb szervekig ki, hogyan sáfárkodott az adott lehetőségekkel. El kell marasztalni azokat, akik nem tudnak eredményeket felmutatni, azokat viszont, akik a rájuk bízott feladatokat minden idegszáluk megfeszítésével, szabad idejük ráfordításával jól megoldották, dicséretben kell részesíteni. Az értékelés során fel kell mérni az iskolák tankönyvellátását is. Szólnunk kell még arról is, hogy az anyanyelven való oktatás jelentőségével, annak pedagógiai és pszichológiai szempontból történő megindoklásával nemcsak a folyóiratok hasábjain, hanem több tanulmánygyűjteményben és könyvben Is foglalkoztak. Az előrehaladás szempontjából szükséges, hogy tudatosítsuk: a tanítási nyelv megválasztása kérdésében a szülőké a döntés joga. Ez a lehető legdemokratikusabb eljárás, mert minden adminisztratív módszert kiküszöböl. A magyar és a szlovák nyelvhasználat kérdését nem elegendő csupán az iskolai gyakorlat szempontjából vizsgálni, figyelembe kell venni azt is, hogy a két nyelv milyen helyet foglal el a társadalmi környezetben. Ezzel a szociológia még adósunk, mert az anyanyelven történő oktatás vagy a kétnyelvűség teljes érvényesülési jogot csak olyan társadalmi és politikai légkörben nyerhet, melyben mindkét nyelvnek egyforma funkciója, egyforma használati értéke van, s egyforma társadalmi elbírálásban részesül. Tehát az olyan társadalmi rendszerben, amelyben az egyik nyelv a másik fölé kerekedik, a „kisebb értékű" nyelven történő oktatás társadalmi szempontból sokat veszíthet valóságos értékéből. Szociológiai szempontból az olyan nyelv, mely meg van fosztva a szélesebb körű társadalmi használattól, öncélúvá válhat. A tanítási nyelv megválasztásában a szociológiai érv szempontjából (mivel a pedagógiai-pszichológiai szempontok ismeretesek, a nemzetiségi — érzelmi szempontokról viszont az utóbbi időben sok szó esett, ezért ezt ebből az alkalomból mellőzzük) felvetődik az az alapvető kérdés, hogy az illető kétnyelvű társadalmi csoportosulásban milyen a két nyelv valóságos funkciója és értéke. Tehát nagy Jelentőségű az a kérdés, milyen funkciója és helyzete van egy nyelvnek a kétnyelvű csoportosulásban, a másik nyelvvel való kapcsolatok komplexumában. Ez viszont már össztársadalmi probléma és nem iskolaügyl kérdés. Ezen elvi és elméleti nézetek felülvizsgálása és konfrontálása, valamint a kapott eredmény behelyettesítése a társadalmi valóságba, s ennek egyeztetése a már említett pedagógiai-pszichológiai szempontokkal, továbbá a nemzetiség nyelvi-művelődési érdekeivel is, olyan Igényes feladat, melyhez tudományos Intézményre és jól kiépített apparátusra van szükség. Az elmondottakból kitűnik: a nemzetiségi iskolaügy mély hozzáértést és mindkét részről tudományosságot, türelmet igénylő közügy. E kérdés végleges megoldása pedig a politikai és gazdasági kiegyenlítődés folyamatának a függvénye, mely viszont megkívánja a szocialista demokrácia teljes érvényesülését. Megnyugtató, hogy ezen kérdések tisztázására a párt akcióprogramja lehetőséget biztosít. Befeiezésül Zeman Lászlónak, a bratislavai Komenský Egyetem adjunktusának a magyar iskolaüggyel kapcsolatos szavait idézem: „A belső energiákat tartom a leglényegesebbnek. Tudásvágy és minőségre törés! Ha e két tényező valóban jellemzőnkké válik, a külső keretekkel sem lesz baj!" MÚZSI FERENC MUNKÁNKKAL BIZONYÍTSUNK A CSEMADOK párkányi helyi szer vezetének vezetősége szorgalmasan dolgozik a tagság aktivizálása érdekében. A múltban igen gyéren látogatták a szervezet rendezvényeit. Az utóbbi hetekben azonban fokozódott a magyar dolgozók érdeklődése a CSEMADOK munkája iránt. Ez egyelőre főként a gyűlések és vitaestek látogatottságában nyilvánul meg, de a vezetőség azon fáradozik, hogy minél többen bekapcsolódjanak a különböző körök és csoportok munkájába. Lényegében ezt a célt szolgálta a május 15-én megtartott vitaest is, amelyen részt vettek Gőgh László és Takács András, a CSEMADOK KB dolgozói, a városi pártbizottság és a nemzeti bizottság elnöke, valamint a Matica Slovenská klubja vezetőségének képviselője. A művelődési otthon megtelt érdeklődőkkel, ami egyben azt is jelenti, hogy nemcsak a szervezet tagjai, hanem a szervezeten kívül álló magyar dolgozók ls saját szervezetüknek tekintik a CSEMADOK-ot. Reméljük, hogy ez az érdeklődés a Jövőben a tagság létszámának növekedésében, és a szervezet tevékenységében is érezhető lesz. A helyi szervezet tagsága már több mint egy hónapja állást foglalt a CSEMADOK KB-nak a nemzetiségi kérdés rendezésére tett javaslatához. Elmondták azt ls, .miképp képzelik el helyi viszonylatban a kérdés rendezését. Tudják, hogy járási szinten tanulmányozzák a javaslatokat, de szeretnék meggyorsítani a helyi jellegű javaslatok realizálását, mivel ez kihat a tagok aktivitására is. Szabó Endre, a szervezet titkára többek között azt is hangsúlyozta, hogy „a megújhodási folyamatnak sok negatív kísérő jelensége van, és ezek szöges ellentétben állnak a párt irányvonalával. Világosabban: aki bármilyen oknál fogva fékezi a szocialista demokrácia kialakulását és ezen belül a nemzetiségek jogi helyzetének igazságos rendezését, az egyenjogúság megteremtését, az újabb deformációkat idéz elő és beláthatatlan következményekkel járó hibát követ el. Ne bocsátkozzunk meddő vitákba a nemzetiségi kérdésről, ne emlegessük a kisebb-nagyobb egyéni sérelmeinket a szórványos vagy az egyedi túlkapásokat. Mi testvéri együttműködésben akarunk élni a szlovákokkal, ugyanakkor elutasítjuk a magyarság címére elhangzott alaptalan vádakat. Ezt az országot építjük, hazánknak tartjuk s munkánkban az internacionalizmus elveihez ragaszkodunk. S mivel a megújhodási folyamat az elvi vitáktól eljutott a megvalósulás szakaszába, szükséges hogy az alkotómunkára összpontosítsuk figyelmünket és erőnket." Ez utóbbi gondolat híven kifejezte az egész est küldetésének tartalmát. A helyi szervezet mögött már sok munka, évtizedes tevékenység áll. A közelmúltban csak a Radnóti- és Liszt-estet említem. Most az író-olvasó találkozóra készülnek. Ahhoz, hogy még többet tehessenek, újabb önkéntes kultúrmunkásokra, az énekkarban új tagokra van szükségük. Valamint közönségre, legalább any-' anyi ember megjelenésére, mint amennyien ezen az esten részt vettek. A fiatalok ifjúsági klubot akarnak alakítani, ehhez kértek segítséget, helyesebben egy helyiséget, ami még a CSEMADOK-nak sincsen. Pedig a tervek megvalósítása: a műkedvelői színjátszás ének- és zenekultúra fejlesztése, irodalmi körök alakítása népművészetünk, nyelvi és történelmi emlékeink feltárása és ápolása szinte elképzelhetetlen megfelelő helyiségek nélkül. Olyan javaslat ls elhangzott, hogy ezt a helyiséget gyűjtés útján, társadalmi munkában építsék fel. Sürgették a néprajzi múzeum létesítését, amelyhez az anyagot már évek óta gyűjtik. Azt hiszem, hogy ez utóbbi már nemcsak a szervezet, hanem a város ügye, ezért a nemzeti bizottságnak kellene megfelelő helyiséget találni a néprajzi múzeum számára. A vitában a kulturális kérdések mellett erőteljesen hangot kapott az általános műveltséget nyújtó középiskola magyar tagozatának önálló igazgatás alá helyezése, az önálló magyar óvoda létesítése valamint magyar tanítási osztályok létesítése a papírgyár mellett működő iparitanuló iskolában. Ez utóbbi igény teljesítését az is indokolttá teszi, hogy a fiatalok többsége magyar, és az anyanyelvi oktatás magasabb szakképzettséget biztosítana számukra. Természetes, hogy a magyar osztályokban elsajátítanák a szlovák szakkifejezéseket is, hogy az iskola végeztével zökkenőmentesen bekapcsolódhassanak a termelőmunkába. Ezt a kérelmet végső soron az üzem vezetőségének marxista alapon kell elbírálnia. A felszólalók érintették a Matica slovenská klubjával való együttműködést is. Elutasították a klub alakulógyűlésén elhangzott nem marxista véleményeket feltételezem, hogy ezekkel a tagság döntő többsége nem azanosította magát. „Fontosnak tartjuk a klubbal való együttműködés és kapcsolat kiépítését abban a reményben, hogy hozzánk hasonlóan a marxi—lenini elvek alapján, az internacionalizmus szellemében fognak dolgozni". Az ilyen állásfoglalást csak helyeselni lehet. Feltétlenül szükséges, hogy a vegyes lakosú városokban és falvakon azonos elvek vezéreljék mind a szlovák, mind a magyar kultúrmunkásokat, mert csak így alakulhat ki az együttműködés. A nemzeti érzést nem hangzatos szavakkal, hanem a haladó nemzeti hagyományok fejlesztésével, ápolásával kell bizonyítani. —cs— EMIL GILELSZ A ZONGORÁNÁL A Hangversenyiroda rendezte fesztivál-kamarasorozat keretén belül zajlott le zenei hónapunk legkiemelkedőbb eseménye: május 15-én Emil Gilelsz adott zongoraestet Bratislauában. Kínos leírni Ide elhallgatni nem lehet], és kínos volt átélni is: a világ egyik legnagyobb zongoraművésze Bratislavában félig üres ház elé szórta művészete kincseit. Hogy történhetett ez? A válasz egyszerű: a nagyközönség nem tudott zenei életünk e fénypontfáról. Ogy látszik „szigorúan titkos' hangverseny volt, a titkot csak előző nap árulta el szórványosan egy-egy plakát. Nem könnyű feladat felvázolni Gilelsz művészi profillát. Kezdjük talán azzal, hogy játékáról szólva nehéz volna az „interpretáció" fogalmát helyesen alkalmazni. Gilelsz ugyanis nem tolmácsol a szó szokványos értelmében, Gilelsz a muzsikában él, maradékalanul feloldódik benne, átadja magát a zenének, identikus vele. A teljes szellemi azonosulás izgalmas, spontán aktusának tanúi vaELI NTÉZTUK gyünk. Ezen a ponton a művészben csodálatos kettősség mutatkozik. Gilelsz ugyanis magával ragadó spon'.anéitása mellett sem kalandozik el az érzelmek ellenőrizhetetlen világába. Az előadott remekművet nem idomítja saját egyéniségéhez, hanem feltárja, gyökeréig felfedi a maga tökéletességében, minden „belemagyarázás" nélkül, mintegy a zene végleges, leszűrődött tényeit közölve. Teljes egészsében átveszi a muzsikában élő tartalmat és valósággá játssza. Előadóművészetének egyik fő jellemzője az a bizonyos „mély lélegzet". A legkisebb dallamfrázisban is érezzük a teljességet. Gilelsz a részletek építőköveiből katedrálist emel. Műsora olyan volt, mint maga a művész: magasrendű. Beethoven és újra Beethoven, a Waldstein-szonáta, a 12 A-dur zongoravariáció, a 32 cmoll zongoravariáció, majd C. M. Weber As-dur szonátája és végül Liszt Spanyol rapszódiája. Emil Gilelsztől a szépség ajándékát kaptuk. Ez az este sokáig emlékezetes marad. HAVAS MÁRTA MIM A POSTA VOLT A HIBÁS „A geszteiek, ha éjjel orvosra van szükségük, Feledre kénytelenek telefonálni. Ebben az esetben a rimaszombati postát kell hívniuk, mert ez kapcsol... Azaz kapcsolna, ha az éjszakai telefonszolgálatos egyáltalán jelentkezne. Igy történt ez április 4-ón is. Hiába csengettünk és vártunk, a posta nem jelentkezett." Ezt a panaszt Csank Dezső írta lapunk április 26-i számában. Az esetet a Rimaszombati Járási Postaigazgatóság kivizsgálta, s megállapította, hogy levélírónk panasza a telefonszolgálatra indokolatlan. A posta ugyanis jelentkezett, csak az egészségügyi készültségi szolgálat nem.