Új Szó, 1968. május (21. évfolyam, 120-149. szám)

1968-05-16 / 134. szám, csütörtök

A mezőgazdaság problémái a hegyvidéki és a hegyaljai körzetekben Szlovákia mezőgazdasági területének mintegy 25 százaléka, közel 700 000 hektár termőföld a hegyvidéki és a hegyaljai körzetekben van. Ezeken a területeken, ahol mintegy másfél millió ember él, általában zord, hűvös és csapadékos éghajlat uralkodik. A vegetációs időszak mindössze 110—140 nap, ami eleve korlátozza a mezőgazdasági termelés fejlődését. A felszabadulás óta társadalmunk számtalan intézkedést tett az említett körzetek fellendítése érdekében. Ipartelepek létesültek például Ziar nad Hronom, Martin, Dolný Kubin, Snina, Svit, Kysucké Nové Mesto környékén és másutt. A hegyi tanyákra is eljutnak manapság a kultúra vívmányai. Ennek ellenére a szóban forgó vidékek gazdasági színvonala messze elmarad a hazánk többi részének színvonala mögött. A múltban az itteni földművesek jórészt a mellékfoglalkozásból szerzett jövedelemből tartották fenn magukat (kézművesek -üvegesek, drótosok, idénymunkások stb.]. Az évszázados elhanyagolás és közöny még most is érezteti hatását, minek következtében az utóbbi években e körzetekből általában elvándorolnak az emberek. Különösen az ifjúság választja inkább a biztosabb megélhetést nyújtó ipart. Ez azonban semmiképpen sem jelenti a kérdés megoldását, mégpedig azért nem, mivel a kedvezőtlen éghajlati viszonyok ellenére számtalan lehetőség kínálkozik a hegyvidéki és a hegyaljai körzetek fejlesztésére. Az adott körülmények között elsősorban • az állattenyésztés fejlesztése jelentheti a kivezető utat. Több országban j>éldául virágzó állattenyésztést űznek a hegyvidéki és a havasi legelőkön, ez a lakosság egyetlen kereseti forrása. A legnagyobb igyekezet sem vezethetne azonban célra, ha továbbra is a majdnem túlsúlyban levő egyéni gazdálkodásnál maradnánk. Míg másutt már teljes mértékben győzedelmeskedett a szocialista nagyüzemi gazdálkodás, addig a hegyvidéki és a hegyaljai körzetekben az összterületnek majdnem a felén még mindig egyéni gazdálkodást folytatnak n parasztok. A szétszórt magángazdaságokban természetesen nem alkalmazhatjuk azokat a vívmányokat, amelyek más körülmények között még a hegyvidékeken is gyökeres változást hozhatnának a mezőgazdasági termelésben, és ezt követően a lakosság életszínvonalának alakulásában. Röviden tehát a következő pontokban vázolnám fel a hegyvidéki és a hegyaljai körzetek fejlesztésének legfontosabb feltételeit: ® Megfelelő gazdasági egységekben, megfelelő beállítottsággal, nagyüzemi formában összpontosítani a mezőgazdasági termelést; • rendbe hozni az elhanyagolt, tönkrement területeket, hogy lehetőség nyíljon elegendő takarmány termesztésére; ® megoldani a foglalkoztatottságot a holtidényben. Azzal azonban számolnunk kell, hogy a mezőgazdaság szövetkezetesítése a hegyvidéki és a hegyaljai körzetekben csak jelentős áldozatok árán valósítható meg. Ezért erre a lépésre csak alapos elemzés után és a népgazdaság többi ágaztaival összhangban határozhatjuk el magunkat. • A juhtenyésztés jövője A hegyvidéki és a hegyaljai körzetekben a juhtenyésztés az egyik legfontosabb termelési ágazat. Jelentősége abban rejlik, hogy a juh aránylag igénytelen jószág, és ott ls talál élelmet, ahol más állat éhen pusztulna. A juhtenyésztés előnye még az ls, hogy az állatok letapossák a legelőt s ezzel javítják a talaj szerkezetét. Végül a magasabb fekvésű helyeken a legeltetés a legelő trágyázásának egyetlen lehetséges gyakorlati módja. Háromszáz juh nyári kosaraztatásával például 10—16 hektár legelő trágyázása oldható meg, nem beszélve arról, hogy télen is kb. 7—8 hektárnyi rét talajerejének fokozásához szükséges trágyát gyűjthetünk össze utánuk. Sajnos, a felszabadulás óta állandóan csökken a juhok száma. Míg 1955-ben Szlovákiában csaknem 600 000 juhot tartottak, addig tíz évvel később számuk közel 400 000-re csökkent. Ennek a visszaesésnek több oka van. Legtöbb bajt — bármennyire is furcsán hangzik — a hivatalos gazdaságpolitika okozta. Az egykori Csehszlovák Mezőgazdaságtudományi Akadémia befolyásos szakemberei extenzív tényezőnek tartották a juhtenyésztést és azt ajánlották, hogy korlátozni kell. Ennek értelmében az akkori távlati tervek 1970-re már csak 350 000 juh tartását javasolták. Ügy vélték, hogy a juhok tartása gátolja a szarvasmarhatenyésztés kibontakozását, és nem egyeztethető össze a nagyüzemi mezőgazdasági termelés elveivel. Mondanom sem kell, hogy ez a téves felfogás sok kárt okozott népgazdaságunknak. A juhtenyésztésből származó termékek — a gyapjú, sajt, hús, bőr — nélkülözhetetlenek a társadalom számára. A gyapjú manapság legkeresettebb áru a világpiacon. Nálunk 1962-ig — akkor indult teljes hanyatlásnak a juhtenyésztés — évente 1720 tonna gyapjút vásároltak fel, ami kb. 16 millió deviza korona megtakarítást jelentett külkereskedelmünknek. igen népszerű külföldön a híres liptói túró, illetve csak volt, mert az utóbbi időben — juhtej hiányában — tehéntejből készült túrót is kevernek hozzá. Ez a „hamisítvány" egyre inkább elveszti a külföldi megrendelők megbecsülését. Az utóbbi időben felére csökkent a liptói túró exportja. Ezzel szemben Magyarország, Lengyelország és Jugoszlávia, mely országok tudvalevőleg tőlünk tanulták a juhtúró készítését, lassan kiszorítanak bennünket a piacokról. A juhtenyésztésnek általában nem hústermelés a célja. Ha azonban szakszerűen szerveznénk meg ezt a termelési ágat, évente 160 000 bárányt vásárolhatnánk fel e célra, ami kb. 1920 tonna húst jelent. Ez a mennyiség 27 428, hetven kilós élősúlyú borjúnak felel meg. Az említett tények sürgetik az orvoslást. Egy idő óta valóban javulás észlelhető, és a Földművelésügyi Minisztérium is szorgalmazza a juhtenyésztés fejlesztését. Sajnos, a sokévi közönynek túlságosan súlyosak a következményei. A juhtenyésztésben dolgozó szakemberek lassan kiöregednek, utánpótlás nincs, többen pedig a népgazdaság más ágazataiban kerestek boldogulást. E kérdés megoldása nem lesz könnyű. Éppen ezért merült fel ismét a szövetkezetesítés, a társulás szüksége. A nagyobb gazdasági egységek mégis csak jobban biztosíthatják az ember alapvető társadalmi és kulturális igényeit. • A pótolhatatlan burgonya A hazánkban uralkodó viszonyok között a burgonya az egyik legfontosabb mezőgazdasági termék. A statisztikai adatok szerint nálunk az egy főre eső évi burgonyafogyasztás 110 kilő. Ha ehhez hozzászámít)uk azt a burgonyamennyiséget, amelyet a haszonállatok fogyasztanak el, akkor kiderül, hogy közvetve, vagy közvetlenül az élelmiszer-fogyasztásunk 18 százaléka burgcnya. A takarmányéi látás szempontjából a burgtinya egyenesen pótolhatatlan A gabonatermesztés jelen«gi színvonala mellett ugyanis a takarmányok zöme burgonya. A megfigyelések szerint a takarmányburgonya termesztése gazdaságosabb, mint a gabonáé, amit az alábbi példa igazol. Száz kiló sertéshús termeléséhez 4 mázsa árpa, vagy 16 mázsa burgonya szükséges. Egy hektárnyi gabona hozamából tehát — 20 má zsás hozamot véve alapul — 500 kiló sertéshús termelhető. Ezzel szemben egy hektárnyi burgonya felhasználásával — ha csak 144 mázsás hozamot számítunk — 900 kiló sertéshús termelhető. Meglepő ezért, hogy ilyen meggyőző érvek ellenére, a burgonyatermesztés hanyatlott. E hanyatlás megakadályozása és a termelés fellendítése éppen a hegyvidéki és hegyaljai körzeteken múlik. Több más növénykultúrával ellentétben a burgonya ugyanis még az itt uralkodó kedvezőtlen viszonyok között, és jelentős tenger szint feletti magasságban is megterem. Nem véletlen, hogy a szántóföldek 15—21 százalékát foglalja el. jövőben azonban még ennél is több burgonyát kell termesz tenünk. A nagyobb területen való termesztés azonban egy magában nem elegendő. Gondosabb növényápolásra is szükség van, hogy elejét vehessük az olyan hozamcsökkenésnek, melynek néhány évvel ezelőtt voltunk tanúi. 1957-ben például még 127 mázsát takarítottunk be hektáronként. 1958-ban 110 mázsát, egy évvel később 89, végül 1960-ban már csak 87 mázsát. Az emúlt évben a tervezett mennyiségből 960 000 ton na hiányzott. Az időközben kibontakozott poprádi mozgalom némi javulást hozott e kérdésben. A mozgalomba bekapcsolódott szövetkezetekben nem ritkaság a 250—300 mázsás hektárhozam sem. Ezek a példák bizonyítják, hogy a 180 mázsás állami tervfeladat nem elérhetetlen, és a szakszerű agrotechnika, valamint az ültetőanyag megfelelő kiválasztása még sok lehetőséget biztosít. Legutoljára hagytam a gyiimölcsészetet és a méhészetet. Nem azért mintha kisebb jelen tőséget tulajdonítanék e termelési ágazatoknak a hegyvidéki és a hegyaljai körzetek fejlesztésének kérdésében. Csupán azért, mert az előbbi ágazató kat is nagyon jól kiegészítheti. Több országban a legmeredekebb, úgyszólván hozzáférhetetlen helyeken is teraszos gyü mölcsészetet folytatnak. Ily módon veszik hasznát a haszna vehetetlen területeknek. A bogyós növények iránt pedig a külföld nagyon érdeklődik. Vegyük fontolóra, vajon nem len ne-e érdemes kibővíteni azokat az ültetvényeket, amelyek éppen a magaslati éghajlatot kedvelik. A hegyvidéki és a hegyaljai körzetek problémáival foglalkozva nem ártana a külföldi tapasztalatokat is figyelembe venni. Olyan országoktól tanulhatunk, mint Svájc és Ausztria. Az előbbi 2 millió 179 000 hektárnyi mezőgazdasági területéből csak 259 800 hektár a szán tó, Ausztriában 4 millió 50 000 hektárból egymillió 754 000 hektár esik belterjes művelés alá. Svájcban nem ritka a 2— 3000 méter magasságban fekvő gazdaság sem. De nézzük csak a hektárhozamokat: őszi búza 36 q, kukorica 35 q, burgonyu 200 q, takarmányrépa 600 q, réti széna 54 q. Egy tehén évi átlagos tejhozama kb. 3000 liter. Ami a jószágállományt illeti, csupa fajtiszta és nagy hasznú tehenet tartanak. Ausztriában azt az elvet hangoztatják, hogy a hegyvidéki és a hegyaljai parasztcsaládok jövedelme a következő három forrásból: takarmánytermesz tésből, szarvasmarhatenyész tésből és a turistáknak nyújtott szolgáltatásokból szárma zik. Ezt az elvet mi is megszív lelhetnénk! Dr. JÁN MARGOC G U N T E R KUNERT: A magasvasúton (i.) A kocsik színe kívül, az ablak magasságáig, — fekete hajszálrepedések közt pattogzö borvörös; az ablakkerettől jeljelé, egészen a szurokfekete tetőig, piszkos-sárga. Az ajtókat sűrített levegő nyomja és csukja, s az ember olyan megadóan lép be mögéjük, mintha többé nem is volna kiút. Azután megállótól megállóig gurulunk, ülök mit sem sejtve, szórakozottan, mint máskor. Még nem tudom, hogy kinyílt számomra egy ablak, — kinyílt, akár a seb. Es rám vár. (2.) Nem is egyszer robogtunk már el az előtt a tűzfal előtt, de ablakot még sohasem láttam rajta. Meglehet: csak mostanában nőtt ki a komor téglák közül, ám az is lehet, hogy én nem ültem ez ideig megfelelő szögben. Vagy talán váratlanul felriasztott, egyet döccenve, a kikopott síneken zötyögő, elöregedett kocsi, tétova elmélázásomból? Uhet. (3.) Az állomásokat csupán a nevük különbözteti meg egymástól, s az emberek útközben az újságok mögé rejtik tekintetüket vagy a padlót nézik, amely folytonosan továbbhalad a lábuk alatt. (4.) Elapadt folyók medrében vánszorog vonatunk; innen a város háztetőit is alig látni. De hamarosan a második emelet magasságában vagyunk és minden ablaktábla megzörren jöttünkre. Magasan járunk, a fasorok fölött. Belátni a házakba. Meglepő pillanatok. De mi inkább a cipőnk orrát nézzük. Vagy az esőcseppeket számoljuk az ablaküvegen. Es nem is sejtjük, hogy egy nem várt ablak mögött világosság gyúlt. (5.) Tűzfalak, tűzfalak. Szembejönnek az arcommal, amelyet a bepárásodott, könnyező üveghez támasztok, és felvillantják előttem elmosódó felirataikat, mielőtt még a hátam mögé hátrálnának. Némelyik feltrat még arról a korról ad hírt, amelyben egy vállalkozó szerényen beérte a „helyi képviseleťtel, miként a sárguló, lepergő írásfelekből még kibetűzhetem. De magatehetetlen magányos betűk is jönnek velem szembe és tűnnek el ismét, megfefthetetlenül, mindörökre. (6.) Most olyan hátsó udvarokba látni, e város ismeretlen szakadékaiba, ahová ócskavasat és autóroncsokat taszítottak le, és Innen fentről ismerősnek látszanak ezek a fenyegető rozsdás fémvázák. Mintha gyermekkorunkban ezekben az udvarokban még kergetőztünk volna, körülöttük és velük. (7) És egyszeresük két megálló között... Egyik este ... (8.) Egyik este két megálló között, egyszercsak kinézek az ablakon. Benézek egy másikon. Olyan ez a másik ablak, mintha utólag vágták volna bele a hollófekete tűzfalba, ez az egyetlen világosságot árasztó felület a hatalmas sötét felületen, amikor azon az estén, két megálló között, elhaladtam előtte. S a bepillantás pillanata oly rövid. De én azonnyomban végigrohanok a hosszú, majdnem teljesen üres kocsin, menetirány ellenében, hogy legalább a másodperc töredékével tovább láthassam. amit láttam. Túl nűgy a sebesség. Miközben tekintetem a sötétre pácolt ebédlőasztal egyik sarkára tapad. Díszkosár áll rajta, fűzfavesszőből font kosarak fehér porcellán mása, és pirostarka almával van tele. A szobában pedig, amely oly gyorsan elsuhant mellettem, s amelyet oly barátságos meleg fénnyel töltött meg a belül narancsszín, kívül zöldselyem huzatú lámpa, nem más ült az asztalnál, m n' ún magam: vidáman nevettem, kezemben alma, tréfa fó íze a nyelvemen, ugrattam valakit, félig feléje fordulva is ültem, a barátom felé, aki régen halott és ritkán jut eszembe. De még mások is voltak a szobában, a bőrömön lassan elsimuló borzongás, még megpróbálom azonosítani őket, miközben a vonat lassít és elcsitul az egyik állomáson, amelynek éppoly kevés említésre méltó egyedi vonása van, m>nt az összes többinek. (9.) Végigsétáltam a kitaposott cementen, a széttaposott cigt rettacsikkeken, papírfoszlányó kon, szemeten, hamar át az átjárón és be a vonatba, amely az ellenkező sínpáron jut vissza. Arcomat az ablaküveghez nyomom, és reszketve látom közeledni azt a fekete tűzfalat azzal a fénylő téglalappal. Közeledik. Még közelebb jön. Résen vagyok és az első, amit észreveszek, az, hogy az almát időközben megettem. Vége. A szobában kizárólag ismerős arcokat láttam, egyetlen idegen sem akadt köztük. Csakhogy az egyik annak idején eltűnt, a másikat elégették, a harmadikat agyonverték, a negyedik kivándorolt, az ötödikből aggastyán lett. De abban a szobában most mindnyájan összegyülekeztek. Abban a szobában, az én bizalmatlanságot még nem ismerő hátam mögött tárva-nyitva állit az ajtó és egy másik szobába is bepillantást engedett, egy ugyancsak kivilágított szobába, ameh/iien ugyancsak er• beri alakok rnnzogtak, kissé e

1 mosódott körvonalú alakok ugyan, de az én szememnek éppoly ismerősek, mint amazok. A csikorogva vonszolódó kocsisor már rég elhaladt a tűzfal előtt, de én még mindig oly tisztán látom a képet, mintha a családi albumban sárgulna, olyan idők foszladozó emlékeként, amikor az embereknek még kedvük volt emlékeket guűiten'. (10.) Napokon át és hosszú estéken át kerestem a házat, amely a keskenyebbik oldalát tárfa a vonat felé. A magasvasúthoz próbáltam igazodni, romok közé mászva füleltem, merre kattognak a kerekek; talán én voltam ügyetlen, talán úgy helyezkedik el a fal, hogy elérhetetlen; nem találtam el oda soha. Az, hogy a nyílt pályán megállítsam a vonatot, túlságosan veszélyes és túlságosan bizonytalan vállalkozás, hiszen a pályatest és a házfal között több méteres szakadék tátong — számomra leküzdhetetlen akadály. Így hát nem tehetek mást, mint hogy amilyen gyakran csak lehet, felszállok a magasvasútra. (11.) Valahányszor a vonat túlhalad az ablakon, mindig pontosan tudom, hogy ha csak egyetlen egyszer beléphetnék abba a szobába és egyesülhetnék önmagammal, és segítenék üresre enni azt az almával teli porcelánkosarat, akkor meg nem történtté lehetne tenni mindazt, ^^^ amit szavakkal, akárhány kocsirakomány szóval, eltakarni so- *" hasem lehet. Ha egyszer a megfelelő pil- 1988. lanatban beléphetnék oda: megmenekülnék. Es a város is meg- V. 16. menekülne mindattól, ami — ^bekövetkezett. *| (Fordította: Ember Mária) J