Új Szó, 1968. április (21. évfolyam, 91-119. szám)

1968-04-06 / 96. szám, szombat

A CSKP Központi Bizottsága ülésének vitája Figyelembe kell veimi a nemzetiségi kisebbségek problémáit is FRANTIŠEK DVORSKÝ elvtárs felszólalása * Dubček elvtárs beszéde reám megnyugtató hatással volt és meggyőződésem, hogy a pártalapszervezetek s a jíártszervek aktíváira is hasonló benyomást tett. Az elvtársak közül sokan, mondhatnám több százan közölték velem, attól tartottak, hogy a helyzet Irányítása kicsúszik a pártvezetőség kezéből. Ami pedig az akcióprogramot illeti, úgy vélem, most van erre a legmegfelelőbb idő, szükséges hogy ne dolgozzunk rajta túl sokáig s közzétegyék. Küszöbön állnak a kerületi konferenciák, úgy vélem, addig ki kell használnunk az időt. Az elvtársak közül néhányan arról beszéltek, hogy a Központi Bizottságot nem hívták öszsze. Ha nem is hívták össze munkaértekezletre, de a Központi Bizottság február 22-én ünnepi plenáris ülést taTtott. Adódott tehát lehetőségünk, mindnyájan itt voltunk ebben a teremben, megegyezhettünk volna, s megkérhettük volna az elvtársakat, hogy a plánumot másnap munkaértekezletre hívják össze. A hangulat január óta nagyon drámai jelleget öltött. Gondoljunk például a Šejnasyre. Ez és hasonló esetek váStlanul kerültek napvilágra, viharos ellenszenvet keltettek, ígymást követték a határozatok s magától értetődően azt juttatták kifejezésre, amit az emberek gondoltak, azt, hogy léteznek bizonyos okok, s a járási konferenciák is ebben a légkörben tanácskoztak. Kerületünk minden járási pártkonferenciáján — a negyven közül minden járásunkban — azt követelték, hogy váltsák le Novotný elvtársa* köztársasági elnöki tisztségéből, amihez a Sejna-ügy is jelentős mértékben hozzájárult. Történelmünkben minden bizonnyal kedvező lesz a januárban megindult folyamat elbírálása. Az emberek, különösen a fiatalok nagyon sok kérdéssel fordulnak hozzám. Ügy vélem, hogy a kommunisták bátran száltak síkra pártunk politikájáért, megmagyarázták a felvetődő kérdéseket s a tömeggyűléseken részt vevő emberek túlnyomó többsége mégis csak tudomást szerzett bizonyos álláspontokról, kérdéseikre kommunisták válaszollak s védelmükbe vették a szocializmust. jelen voltam a nyitral főiskolások gyűlésén, az orvosi kar konferenciáján, ahol különösen a főiskolások mintegy 250 kérdéssel fordultak hozzám. Valamennyire válaszoltam, s az elvtársak nagyon elégedettek voltak válaszaimmal. Ogy gondolom, hogy a január előtti s az utána következő forradalmi napokban kialakult tömeges mozgalomban forradalmárok jutottak szóhoz. A forradalmak kísérő jelensége rendszerint az volt, hogy az emberek kirabolták az üzleteket. A mostani forradalmi napokban ez nem történt meg. Viszont a forradalmárokkal együtt haladtak olyan emberek is, akik valakiknek becsületét rabolták el, mások pedig a szocializmus elveiből szerettek volna elrabolni stb. Véleményem szerint a forradalmároknak ilyen időkben ügyelniük kell arra, hogy a forradalmon élősködők ne juthassanak szóhoz. Még néhány szót a bírálat problémáiról s az igazi szocialista demokrácia lehetőségeiről. Ha megtűrjük úgy venni bármilyen bírálatot, hogy a megbírált elvtársnak távoznia kell munkaköréből, afkkor arra kell számítanunk, hogy az elvtársak tiltakozni fognak minden kritika ellen és senki sem lesz hajlandó önbírálatra. Hiszen óriási különbség van a között, ha valakivel szemben elvi jellegű kifogásaink vannak, vagy a munkáját bíráljuk meg. Erre a különbségre tekintettel kell lennünk. Dubček elvtárs hangsúlyozta, hogy helyrehozzuk a múltban elkövetett hibákat, de nem tűrjük meg múltunk becsmérlését. Napjainkban, de különösen februárban és márciusban nagyon sok és nagyon különböző jellegű érdek jutott kifejezésre. Egyesek rövid idő alatt, mások pedig hosszú idő alatt elérhető célokat hangoztattak. Elhangzottak például ilyen vélemények ls: „Az alkotmány szerint februárig ötven alakalmazottat lehetett foglalkoztatni, ötven hektár lehetett magántulajdonban stb. Márpedig mi tudjuk, hogyan értelmezték ezt. A néninek ötven alkalmazottja, nekem ötven, a nagymamának ötven, a nagybácsinak ötven lehet, ez összesen kétszáz, de esetleg valamelyik rokonnak ls lehet, akkor már összesen háromszáz és így egészen rendes kis vállalatunk lehet. És ez legyen a szocialista megoldás? íme egy további hasonló javaslat: „Engedélyezzenek tíz alkalmazottat!" Dehát van arra lehetőség, hogy valakinek tíz alkalmazottja legyen? Ki akar köztársaságunkban tíz alkalmazottat? És ki lenne az a kilenc, aki nála dolgozna? Ogy vélem, hogy az ilyesmit nagyon határozottan el kell utasítanunk. Most arról van szó, hogy felül kell vizsgálnunk, miként viselkedtünk a kisiparosokkal szemben? A többit, például azt, hogy tizenöt év után térjünk vissza a kollektivizáláshoz, s e kérdésben csak amúgy általánosságban turkáljunk, nem tartom helyénvalónak. Ogy vélem, hogy most előre kell haladnunk, meg kell szilárdítanunk mezőgazdasági üzemeinket, magasabb színvonalra kell emelnünk a mezőgazdasági termelést, s ahol sérelmek történtek, ott kellőképpen meg kell egyeznünk a földművesekkel. Néhány szót a rehabilitáció problémáiról. Véleményem szerint nemcsak fent kell rehabilitálni, hanem lent is, a községekben s az alapszervezetekben, s nem mindenkor valamiféle pénzbeli kártérítéssel. Az embereknek néha a jó szóra is szükségük van. így például lefokoztak ellenállási harcosokat. Tegyük fel, hogy valamelyik elvtárs 62 vagy 57 éves partizánkapitány volt, s valamilyen bizalmatlanság ürügyén megfosztották rangjától. Adjuk vissza a rangját. Hívjuk meg a járási pártbizottságra, vagy a hadsereg járási vezetőségére, s az elvtárs elégedett lesz. Az emberek nem mindig akarnak pénzt. Többnyire a becsület helyreállításáról, nem pedig anyagi kérdésekről van szó. Hasonlóképpen előfordulhatott, hogy földműveseket kizártak a pártból, mert nem értették meg mindjárt a kollektivizálás jelentőségét vagy pedig nem léptek ki az egyházból. Ogy vélem, hogy velük is foglalkoznunk kell és meg keli tőlük kérdeznünk: „Elvtársak, akartok-e a kommunista pártunk tagjai lenni? Véleményem szerint az ilyen tömeges arányú erkölcsi rehabilitációt is végre kell hajtani. Kerületi bizottságunk már két évvel ezelőtt javasolta, hogy létre kellene hozni az öregek tanácsát, vagy pedig a Nemzetgyűlésen kívül szenátust kellene alapítani, ahol az idős elvtársak még tevékenykedhetnének. Ami pedig az államjogi problémák rendezését illeti, a Szlovák Nemzeti Tanács kérdésén kívül meg kellene oldani az SZLKP Központi Bizottságának a más szlovák nemzeti szerveknek, például a Szakszervezetek Szlovákiai Tanácsának stb., kérdését is. Szerintem szükséges az államszövetség és figyelembe kell venni a nemzetiségi kisebbségek problémáit, különösen azt a mintegy 500 000 magyar polgártársunkat, akik DélSzlovákiában élnek és igényt tartanak problémáik megoldására. A CSKP Központi Bizottsága titkársága elé terjesztettük a bratislavai pártszervezetre vonatkozó javaslatunkat ls. Arra kérném a titkárság tagjait, hogy pártunk kerületi konferenciájának megtartásáig oldják meg az ezzel összefüggő problémákat. A módszerek mepltoztatásának feltélele hordozóik távozása is FRANTIŠEK KUBA elvtárs felszólalása 1988. IV. 8. Az, amin a párt az elmúlt hónapokban átment, nemcsak a múlt hibáinak helyrehozására való szándék és akarat, hanem bebizonyította azt is, hogy képes az élre állni és aktívan fejleszteni a szocialista valóságot. A párt Igen rövid időn belül maga tagadta meg a régi, az új körülményeknek meg nem felelő szokásokat és módszereket. Az emberek hamarosan megérezték, hogy az amit a párt megkezdett az az új valami, ami előrelendít bennünket és ezért támogatják a pártot. A párt által kiváltott mozgás, ami viharosan tört utat magának, magával sodor és a pozitív áramlatba belekever egyéb tendenciákat is, amelyekkel életre hívóik nem a megújhódásf folyamatot, hanem valami mást tartanak szem előtt. A végbemenő folyamat leple alatt inkább saját lehetőségüket látják, gyakran a karrier vagy visszavágás utáni vágy ösztönzésére, még ha politikaieszmei irányzatot követnek is. Fennáll a veszély, hogy visszaélnek a megújhodási folyamattal s ezeket az aggodalmakat nemcsak én érzem. Az a véleményem, hogy a gyűlésünkön hozott határozatban foglaljunk állást ebben az ügyben. Helyeslem, hogy a dolgok kiforrjanak. Am a legdemokratikusabb körülmények közötti erjedést is, úgy vélem, irányítani kell — nem megállítani —, mert csak így maradhatunk az élen. Tudom, hogy ebben minden kommunista nagy aktivitására és arra van szükség, hogy érvényesítsük amit ma az akcióprogram formájában megtárgyalunk. Októberben kifejtettem itt a nézetelmet, úgy, ahogy a helyzetet láttam. Megemlítettem altkor, hogy az eddigi módszereken változtatni kell, és hogy a Központi Bizottságnak önmagánál kell ezt elkezdenie. Beismerem, hogy akkor nem láttam elég tisztán, hogy a módszerek megváltoztatásának feltétele a módszerek és szisztéma hordozóinak távozása is. Ára az a véleményem, hogy nem voltam egyedül, mert szeptemberben és októberben, noha tárgyaltunk a tézisekben foglalt módszerekről, még csak ködösen fogalmazódott meg a régi módszereket érvényesítő személyek távozásának kérdése. Ha nekem kellett volna ezt tennem, száznyolcvan fokkal kellett volna megfordulnom, úgy ahogyan azt sokan mások megtették. Ezek azonban ügy gondolom károsabbak a mozgalom számára, mint azok, akik becsülettel és tisztességgel le akarnak számolni a fogyatékosságokkal. A bírálat ellenére ítéljétek meg, mit tettem a januári plénum érdekében, ítéljétek meg személy szerint. A Dubček elvtársnál tett látogatásom és Kolár elvtárssal folytatott telefonbeszélgetésem után rövidesen beigazolódott, hogy helyesen jártam el. Még ha eljárásomat a kerületi bizottság több tagja szememre ls vetette és úgy jellemezte, hogy elvonultam a harctérről. De ha harcolni kell, elvtársak, akkor a felsőbb szervek részéről legalább erkölcsi támogatásra van szükség. Tudom, hogy manapság kevés az Idő az ilyen dolgokra, ám támogatást nem kaptam. Talán nem voltam egyedül, mert hozzám hasonlóan jártak el más vezető funkcionáriusok is. Nem panaszkodom, egyedül és szabadon döntöttem, de azok jövője érdekében, akik exponált funkciókban dolgoznak, s különösen bizonyos helyzetekben szükséges, hogy a központból „drukkoljanak" nekik. A központnak is szüksége van arra és szüksége lesz arra, hogy alulról neki „drukkoljanak". És ezt úgy gondolom, még nem gondoltuk át kellően. Végül annyit akarok mondani, hogy támogatom a Pelnáf elvtárs által előterjesztett káderjavaslatokat, a Központi Bizottság elnökségének kiegészítésére. A beruházások és a lakásépítkezés prob!ó;nái JIŔÍ GOČAR elvtárs felszólalása Mély meggyőződésem: egyedül attól íügg mindannak a magvalósítása, és főleg biztosítása, amiről ma tárgyalunk, hogyan tudjuk belátható időn belül megoldani az államirányítás kérdéseit. Igaz, olyan feladat ez, amely számára nincs mintánk, tökéletes modellünk, amelyet valahonnan átvehetnénk. Ellenkezőleg: éppen nekünk kell ilyen modellt létrehoznunk. Egyetértek azokkal, akik azt állítják: amennyiben ez sikerül nekünk mi írjuk meg az emberiség történelmének jelentős oldalát. Amennyiben félúton maradunk, avagy csalódást okozunk, a történetem irgalmatlanul visszasodor bennünket. Ügy vélem, a múltban alapvető hiányosság volt, hogy túlságosan leegyszerűsítettük a jelenségeket, nem értettük meg az összefüggéseket, s éppen ezért nem vettük tekintetbe az egyes tevékenységek közti öszszefüggéseket. Az egyik jellegzetes terület, ahol az összefüggések lebecsülése sok szempontból káros volt, a beruházások területe, illetve ahogyan egyesek nevezik: az életkörnyezet létrehozása. Kétségtelenül sokat tettünk ezen a téren — ámde sok fölösleges hibával és nehézséggel, amelyek éppen a gondolkozásban előforduló számos deformációnak a következményei. Sajnos, lebecsültük a területi tényezőket, túlbecsültük a ter melés — és egyúttal az építés — ágazati szervezését, s úgyszintén egyes szférákba osztottuk fel az életet sematikusan. Erre vezethető vissza városaink, a lakásalap, a közutak, a telefonhálózat stb. mai állapota, s mindazok a hiányosságok, amelyek a helytelenül értelmezett Irányítási rendszerből és az összefüggések alábecsüléséből erednek. Tévesen a termelés gyors fejlesztését tartottuk a társadalmi fejlődés fő feltételének, s ezért kevés érdeklődést mutattunk az iránt, milyen a helyzet a városokban, a községekben, s az országutakon. Országunkban mintegy 19 ezer kisebb-nagyobb üzemben folyik a termelés, Nem szükséges, hogy pontos számot mondjak abból a szempontból, amit ezzel illusztrálni akarok. Ezeknek az üzemeknek a túlnyomó többsége egy tulajdonos — képletesen mondva az ország népének — kezelésében van. Amennyiben ezek a munkahelyek egy közepes tehetségű tőkésnek a kezében lennének, valószínűleg elgondolkozna afölött, hogyan szervezze meg az igen felaprózott és eltérő jellegű gyártó egységeket a nyereség fokozása érdekében. A mi nyelvünkön szólva ez azt Jelenti: mit kezdjünk üzemeinkkel népgazdaságunk hatékonyságának fokozása szempontjából. Az eddigi irányítási rendszer hibája, hogy a területi összefüggéseket elhanyagolva gátat vetett annak, hogy a közös tulajdon elősegítse a szocialista népgazdaság fejlődését. Az ágazati koncepció nemegyszer azt eredményezte, hogy ott, ahol egykor a területi összefüggéseket célzatosan kombinátok formájában használták ki, ezeket a kombinátokat feloszlatták. Ez az ágazati gondolkozás az építkezési beruházásokba is átvetítődöl^t. Beruházóink nemegyszer egymás mellett építenek, mintha nem is tudnának egymásról. Miközben a tőkés gazdaságban jellegzetes az a törekvés, hogy az egymástól független építkezők közös ipari körzeteket hozzanak létre, ahol közösen építik és telepítik valamennyi létesítményüket, nálunk más a helyzet. Igaz, Ipari beruházóink szintén városokban építettek és építenek, itt azonban hosszú ideig maguknak a városoknak és lakosainak a kérdései mellékvágányra kerültek, csupán a termelés fejlesztését tartották döntőnek. Ennek a leegyszerűsített koncepciónak a következményei közismertek nemcsak a városokban, hanem a községekben is. Az életkörnyezet fogalma a beruházási tevékenység egyoldalú értelmezésével szembeni védekezés eredményeként született. Abban az időben kezdtek utat törni számára, amikor mutatkozni kezdtek a helytelen nézetek első politikai következményei. Ma tudjuk, mily fontos annak a környezetnek a jelentősége, amelyben az emberek élnek és dolgoznak, kevéssé tudjuk viszont, mily módon kell befolyásolni ebből a szempontból a beruházási folyamatot. Hasonló a helyzet azon a téren is, amit végtermelésnek nevezünk. Tudjuk, hogy a világpiacokon a gyártmányok esztétikai sajátosságai a minőség értékelése szempontjából fontos szerepet játszanak. A britek már a háború végén ráeszméltek erre, ml csak két évtizeddel később kezdtünk foglalkozni vele. Ma nagy ügygyel-bajjal igyekszünk behozni a lemaradást és bonyolult deviza-helyzetünkben ráfizetünk arra, hogy sematikusan különválasztottuk a termelést a kultúrától, s hogy egyes ún. gazdasági dolgozók lebecsülték a kultúra szerepét. A beruházási tevékenységgel nagyon szorosan összefügg a lakáskérdés megoldása, pedig mindnyájan tudjuk, hogy az egyik legfontosabb politikai problémáról van szó. Feltétlenül komolytalan lenne, ha azt állítanánk, hogy a múltban hiányzott a jóakarat e kérdés megoldáséra. Az ötvenes évek vďgén született az a gondolat, hogy 1970-ig egymillió kétszázezer lakást felépítünk. Ma mélyen el kell gondolkoznunk afelett, miért nem sikerült ez az akció, nem kétséges: egy ilyen bonyolult programnak a megvalósítása, amely csaknem 5 millió ember számára biztosított volna lakást, nyilván más módszereket igényelt volna, mint amilyeneket a leváltott Irányítási rendszer szolgáltatott. Igaz, a kormány és szervei az utóbbi években számos Intézkedést érvényesítettek, amelyeknek pozitív befolyása fokozatosan megmutatkozik. Igaz viszont az is, hogy a meglevő tartalékok felhasználására támaszkodó lakásépítkezés valódi kibontakozására csak akkor kerül majd sor, amikor komoly, céltudatos és megbízható lakáspolitikát kezdünk érvényesíteni. A múltban figyelembe vett egyedüli kritérium, a család nagysága, nem állja meg a helyét a változó társadalmi feltételek között. A kritériumok olyan rendszerét kell kidolgozni, amely tükrözné a ma szükségleteit, része lenne az új társadalompolitikának s távlatot adna a fiataloknak családalapításra, biztonságot szolgáltatna azoknak, akik meg akarják oldani saját lakáskérdésüket akár új lakás építésével, vagy a meglevő házak korszerűsítésével. Emellett fel kell számolni a múlt csökevényeit és főleg előítéleteit. Választ kell adni több kérdésre, például arra, mennyivel és hogyan hajlandó támogatni az állam saját költségvetéséből a lakásépítkezést. Itt a lakáskérdés megoldása fontosabb, mint a lakosság nem értékesített vásárlóerejének az elvonása. El kell dönteni, hogyan lakjanak a földművesek, a katonák és a vidéki orvajjjgk (Folytatái a B. alda