Új Szó, 1968. április (21. évfolyam, 91-119. szám)

1968-04-05 / 95. szám, péntek

Dr. Telak ügyvéd most már a védő igazi szerepét tultötheti be. A tárgyalás során számtalanszor bebizonyo­sodott, bogy tiz esztendővel ezeliőtt teljesen alaptalan vádak alapján ártatlan embereket Ítéltek el. De hol van­nak azok, akik annak Idején hatalmukkal visszaéltek? Vádlottak, bírák, lanák (Adalékok az ember majommá válásához) Egy bírósági tárgyaláson voltom a minap és azóta furcsa dolgokat művelek. Amikor reggelente „Jó reg­gelt, szomszéd" köszöntéssel üd­vözöl nyájas hangon a lakótár­sam, kissé összehúzom a szem­öldököm és gyanakodva nézek régi ismerősömre. Pedig látszólag semmi okom erre. Racionális esz­közökkel azt is képtelen lennék megmagyarázni, miért gyanakszom szerkesztőségi kollégáimra, amikor azok kaszinózás közben a szemembe mosolyognak. Az emberekkel szem­ben még az utcán is kissé furán vi­selkedem. Fürkészem az arcukat és felteszem magamban a kérdést: va­jon hogyan viselkednél egy adott pillanatban? Tudnál börtönőr lervni? Sugolmazásra tudnáJ bíráskodni? Vajon alkalmasnak tartanád-e ma­gad a hóhér tisztjének betöltésére? Tapsolnál-e és írnál-e bólintó hangú levelet, ha barátodat a város főte­rén kalodába ültetnék? A bírósági tárgyaláson hajlott há­tú, megtört férfiak ülnek a vádlottak padján. Dr. Karvaš és társai, akik pz utóbbi húsz esztendő alatt ártat­lanul sok-sok évet ültek börtönben, büntetőtáborokban. Emberek, akik ügyében perújrafelvételt rendeltek el, akiknek végül is azt mondták: bo­csánat, uraim, tévedtünk, önöket ár­tatlanul hurcoltak meg, köptek le, börtönöztek be. RABRUHÁBAN A TANÚ Mint egy jól rendezett játékfilm, folyik a tárgyalás. A gépírónő egy­más után szólítja a tanúkat, akik ugyanebben az ügyben már tíz esz­tendeje — 1958-ban — is tanúskodtak. Čechura vádlott felesége lép az emelvény elé. A szenátus elnöke sár­gult bírósági iratokban lapoz. — ön, asszonyom, tiz esztendeje ozt vallotta, hogy férje államellenes röpiratot csempészett ki a mirov-i büntető táborbál. Továbbá azt val­lotta, a férje önnek utasítást adott, hogy ezeket a röplapokat egy bizo­nyos Tomášek segítségével az egyik diplomáciai képviseletre kell továb­bítani. — Én jóformán nem is tudtom, mi volt a jegyzőkönyvben, amit aláír­tam — válaszol Cechurová. — Akkor miért írta alá? Čechurová a férjére néz, aki for­málisan még a vádlottak padjón ül, de ténylegesen már ő vádol. És o tíz esztendővel ezelőtti szörnyű napokra emlékezik vissza. — Tanúként a mirovi koncentrációs táborba idéztek. Ez 1958 augusztusá­ban történt. Először még embersége­sen tették fel a kérdéseket. „Meg­kapta a röplapokat?" - kérdezte Ko­zák főhadnagy, a biztonsági szervek tisztje. „Semmiféle röplapról nem tudok. A férjem a csomagban csak a szennyes fehérneműjét küldte ha­za. Ezt elküldés előtt amúgy is át­nézték" — válaszoltam. A kérdések mind durvábban hangzottak el. ­„Jól tudja" — mondta Kozák főhad­nagy —, „hogy a Cechura családot már teljesen lehetetlenné tettük. Ha továbbra is keményfejű lesz, más eszközöket is felhasználunk". Aznap még nem vallottam, mert azt se tud­tom, miről van szó. Másnap rabru­hába öltöztettek, negyednapra rá pe­dig újra Kozák főhadnagy színe elé kerültem. „Aláírja a jegyzőköny­vet? Elismeri, hogy férje hazaáruló, hogy iratokat csempészett az impe­rialistákhoz? Ha nem, örökre magáíi hagyjuk a rabruhát. Ha aláírja, az­zal csak a férje sorsán segít, aki már amúgy is mindent bevallott." Cechurová el se olvasta a jegyző­könyvet. Aláírta. Az ember akarat­lanul is felteszi a kérdést: HOL VAN KOZÁK FŐHADNAGY? — Kozák főhadnagy - súgta o tárgyalóteremben valaki a hallgató­ság közül - Ruzynében von. Állítólag még ma is nyomozó tiszt. Lehet, hogy azóta már kapitányi, vogy őrnagyi rangot kapott. Minden­esetre, érdekli az embereket, hol vannak ma a Kozák főhadnagyhoz hasonló egyének. A Belügyminisz­térium illetékesei talán feleletet tud­nának adni a kérdésre. Majd meg­kérdezzük őket. .. Tovább pereg a film. További ta­nú lép a bíróság elé. — Figyelmeztetem, hogy hamis ta­núskodásért a törvény értelmében három évig terjedő börtön jár — mondja a formulát a szenátus elnö­ke. A több mint egy hétig tartó tár­gyaláson szereplő tanúk többsége tíz esztendővel ezelőtt hamisan ta­núskodott. Vagy nevezzük így: Nem mondott igazat. — Az akkori körülményekhez ké­pest ... Ezt mondta az egyik tanú, ami­kor azt kérdezték tőle, miért feketí­tette be 1958-ban Koromzay mér­nököt. A körülményekhez képest be­szélt. Észrevette, hogy a titkosrendő­rök szabotőröket keresnek. Észrevet­te, hogy a titkosrendőrök szívesen vennék, ha találnának is szabotőrö­ket. A tanú nyilván erre mondja, hogy: „a körülményekhez képest". Ime a két jegyzőkönyv. Az egyik dátuma: 1958. július 30. „Koromzay mérnök a munkások előtt eltúlozta a fogyatékosságokat. Ezáltal kedvüket szegte. Veszedelmes ember." A másik jegyzőkönyv (dátuma: 1968. március 23.) a következőket mondja: „Koromzay mérnök rokonszenves ember. A munkások igen szerették. Véleményem szerint Koromzay mér­nök a szocializmus híve." A két kijelentést ugyanaz az em­ber tette. Mindig a körülmények­hez képest. Persze, enyhítő körülményt a ha­mis tanúk is találnak eleget. Es ezek igen sokszor meg is állják a helyü­ket. A hamis tanú azonban így is hamis tanú marad. Az al^tpri nyomozók kedvelt fogá­sa volt, hogy csak úgy mellékesen megjegyezték: „Ilyen értelemben nyugodtan tanúskodhat. A vádlott ennél sokkal komolyabb dolgokat is beismert már." Végül azonban kide­rült, hogy ez közönséges provokáció, mert a vádlottakat a vádak konstru­álói az így szerzett vallomások alap­ján ítélték el. Mi több, a nyomozók sokszor el sem olvastatták a jegyző­könyvekét. A tanúkat előzőleg már annyira „megpuhították", hogy ozok a „tanúvallomásokat" el sem olvas­ták. A NEM-ET MONDÁS LEHETŐSÉGE — Miért nem mondott nemet? — kérdezte a bíró oz egyik tanút. Miért nem mondott akkor igazat? — Féltem! — Elhitte, hogy Koromzay mérnök a krumplicukor gyártás szabotálásá­vol veszélyezteti a köztársaság gaz­dasági szilárdságát? — Nem hittem el. — Akkor tíz esztendővel ezelőtt miért vallott így? — Akkor ilyenek voltok a körül­mények. És féltem ... Ez a néhány mondat párbeszéd volt a szenátus elnöke és az egyik tanú között. Következzék itt egy másik ilyen párbeszéd. — Igaz, hogy Kováč mérnök az ön jelenlétében azért agitált, hogy rendezzenek Csehszlovákiában sza­bad választásokat, nemzetközi ellen­őrzéssel? — Nem igaz! Én ezt sohase hallot­tam. — Tíz évvel ezelőtt azt mondta, hogy: igaz. És hogy hallotta. — Mert a nyomozók azt mondták, hogy Kovács mérnök ezt kijelentet­te. Gondoltam magamban: hátha valóban kijelentette. Elkészítették a jegyzőkönyvet, én pedig aláírtam. Mert azt mondták: ha nem írom olá, akkor én is könnyen felkerülhetek Prágába. A Pankrácra . .. — Igy aztán megmenekült a Pan­kráctól... — Nem, kérem, nem menekültem meg. Végül engem is lefogtok egy új per előkészítésekor. A Pankrácra kerültem. Az ember azt gondolná, hogy ha­mis tanúvallomásokra csak primitív emberek képesek, akik nem ismerik a törvényeket, akik a feketéről is el­hiszik, hogy fehér. Mekkora tévedés! A megfélemlí­tett tanúk között voltak primitívek is, de mérnökkel, orvossal, sőt: jo­gásszal is találkozott oz ember. B ö R Tö NÉL M É NYEK Ezerkilencszázötvennyolcban egyes politikusok olyan tábornokok és egykori gazdasági vezetők között keresték az ellenséget, akik akkor már jó tíz esztendeje erősen félre voltak állítva. Jozef Marko tábornok, a Szlovák Nemzeti Felkelés egyik katonai vezetője is az ilyen „po­tenciális ellenségek" közé tartozott. Sőt, később — 1958-ban — a tényle­ges ellenségek listájára került. Sem­mit se bizonyítottak rá, csak azt, hogy személyesen ismerte Viliam Zingort, a Szlovák Nemzeti Felkelés egyik hősét, akit az ötvenes évek konstruált perei egyikén halálra ítél­tek és kivégeztek. — Ismerte 2ingort? — kérdezte Marko tábornokot 1958-ban az egyik bíró. — Ha igen, milyennek ismerte? — Ismertem. Becsületes ember és hazafi volt. Marko tábornok 1958-ban, évek­kel a XX. kongresszus után 14 év börtönbüntetést kapott. Közös cellá­ban volt az egykori SS tábornokok­kal, együtt ült a szlovák állam" fa­siszta minisztereivel. De csak egy ideig, mert ezek nagy részét fokoza­tosan szabadlábra helyezték. Meg­történt, hogy a börtön politikai tiszt­je csak úgy tréfából egy cellában helyezte el Marko tábornokot azok­kal, akik ellen harcolt: a német Wehrmacht volt tábornokaival. „Gyö­nyörű társaság, mondhatom" — szel­lemeskedett a tiszt saját ötletén. Már 1963-at írtunk, amikor az Antifasiszta Harcosok Szövetségé­nek Központi Bizottságán valaki meg kérdezte: „És hol van Marko tábor­nok?" Egy a jól értesültek közül azt mondta: „Róla jobb hallgatni. Marko tábornok a miniszterelnök, Široký elvtárs személyes foglya." Ez viszont azt bizonyítja, hogy az ötvenes években a konstruált vádak szerzői között a legmagasabb tiszt­ségek viselői is ott voltok. És ezt nemcsak az előbb idézett mondat, hanem sok más is bizonyítja. Vádlottak, bírák, védők, tanúk fordulnak meg százával a bírósági folyosón. A kívülálló szemlélő agya szinte már zsong a vissza-visszatérő mondatoktól. Mintha magnószalag­ról peregnének a szavak: „Az ak­kori körülményekhez képest...", „Féltem . . .", „Börtönnel, megsemmi­sítéssel fenyegettek ..." Kitántorgok a bírósági folyosóról. Az utcán napsugárözön fogad. És emberek, akiket összehúzott szem­öldökkel szemlélek. Vajon hányon jelentkeznének közülük börtönőrnek? „Jó napot, szomszéd úr", köszönt házunk előtt ismerősöm. Rá is gya­nakodva nézek. Hátha ő is ... I Ho a körülmények úgy alakulnának ... Otthon a könyvespolcról előve­szek egy 1958-as kiadású könyvet. A címe: „Hogyan lett az ember óriás". És zsebemből előkotrom jegyzetfüzetemet. Nevek, sorsok tá­rulkoznak elém. És egy mondat, me­lyet szintén a bírósági tárgyaláson írtam le: „Adalékok az ember ma­jommá válásához." TÓTH MIHÁLY

Next

/
Thumbnails
Contents