Új Szó, 1968. április (21. évfolyam, 91-119. szám)

1968-04-30 / 119. szám, kedd

Szilárduljon a kölcsönös bizalom GONDOLATOK A KOMAROMI PARTAKTÍVÁROL m 1968. V. 30. A KOMAROMI VÁROSI PARTBIZOTTSÁG összehívta az alapszervezetek funkcionáriusainak aktíváját, hogy kérdés-felelet formájában választ kapjanak a legaktuálisabb politikai és gazdasági kérdésekre. Az aktíván Ondrej KlokoC, az SZLKP Központi Bizottsága elnökségének tagja, Dénes Ferenc, az SZLKP Központi Bizottságának tagja, Kosztanko Antal, a járási pártbizottság vezető titkára, Varga Ernő, a járási nemzeti bizottság alelnöke, Ondrej Kolarík, a városi nemzeti bizottság elnöke és Jozef Šutara, a hajógyár üzemi pártbizottságának elnöke válaszolt a feltett kérdésekre. Az aktíva megszervezésére azért került sor, mert az üzemekben, hivatalokban és intézményekben megtartott gyűléseken sok vitás kérdés merült fel. A múlt havi pártgyűléseken a gazdasági problémák mellett erőteljesen hangotkapott a nemzetiségi kérdés megoldásának igénye. Ezt a kérdést a szlovákok és magyarok közül sokan a saját szubjektív megítélésük alapján magyarázták. A CSEMADOK szervezetekben megvitatták a nemeztiségi kérdés rendezésére tett javaslatot, állást foglaltak e kérdésben, javaslatokat tettek, s a magyar kommunisták a pártgyűléseken is beszéltek e kérdés rendezésének szükségességéről. A szlovák lakosság egy része — főként azok, akik nem tudnak magyarul — nem ismerhették meg a javaslatot, mivel ezt a szlovák sajtó nem közölte — csupán egyes részeket ragadott ki belőle és helytelenül magyarázta, így történt, hogy egyesek a kérések és állásfoglalások mögött a köztársaság egységének megbontására irányuló szándékot véltek felfedezni. Nem egy gyűlésen mindkét fél előhúzogatta a múlt sérelmeit, jól tudjuk a történelemből, hogy az Ilyesmi már néhányszor megkeserítette egy-egy nemzedék életét. Helytelen volna, ha most a demokratizálódási folyamatban azokat az eseményeket emelnénk ki a múltból, amelyek szembe állítják a szlovák és a magyar lakosságot. A történelemben is az összekötő kapcsokat kell keresni. A városban az utóbbi hetekben több helytelen kijelentés hangzott el. Ezeket az érzékenység s nem a józan ész, nem a megfontoltság diktálta. A kommunistáknak az eddiginél hatásosabban kell befolyásolniuk a város közvélemé> nyét, de ehhez szükséges, hogy közös álláspontot alakítsanak ki minden kérdésben, méghozzá ÍÍZ akcióprogramban lefektetett elvek alapján. Az aktíván feltett kérdések világosan jelezték, hogy egyes párttagok helytelenül értelmezik a nemzetiségi kérdés megoldását. Egyesek úgy gondolják, hogy mivel most már szabad beszélni, mindent követelnek, ami csak az eszükbe jut — ez rendszerint gyűléseken történik meg —, mások viszont csak önmaguk számára szeretnék fenntartani a véleménynyilvánítás jogát, s még a nemzetiségek jogegyenlőségét is kétségbe vonják. Az Ilyen szélsőségek és meggondolatlan vélemények nem egyeztethetők össze a kommunisták magatartásával. KLOKOČ ELVTÁRS a nemzetiségi kérdés rendezésének kapcsán hangsúlyozta, hogy a kommunistáknak internacionalista alapon, a munkásmozgalmi hagyományokra építve, türelemmel, kölcsönös tisztelettel kell beszélni, vagy akár vitatkozni e kérdésekről. Abból kell kiindulni, hogy ezen a területen az- egyik faluban a magyarok, a másikban a szlovákok vannak többségben. Vannak járások, ahol a lakosság döntő többsége magyar ás fordítva. Éppen azért úgy kell elrendezni az életünket, hogy mind a szlovákok, mind a magyarok hazájuknak érezzék ezt a köztársaságot, egyenjogúságot élvezzenek, függetlenül attól, hogy melyik faluban vagy városban élnek. Kölcsönösen tisztelni kell egymás haladó nemzeli és kulturális hagyományait. A szlovákok igen érzékenyen reagálnak a föderációval kapcsolatos véleményekre, ugyanazt teszik a magyarok a CSEMADOK javaslatával kapcsolatban. Helytelenül ítélnek azok a szlovák elvtársak, akik a javaslatban egy esetleges 1938 előkészítését, a köztársaság egységének megbontására irányuló törekvést látnak. — Ez egy szervezet javaslata, meg kell vitatnunk, józanul értőkelni s megállapítani, hogy menynyiben reális és mit tegyünk a nemzetiségi kérdés rendezése érdekében. Kiragadni egyes mondatokat ebből a javaslatból, vagy Lőrincz elvtárs interjújából — mint azt egyes lapok tették —, s ennek alapján ítélni egyáltalán nem helyes. Arról lehet vitatkozni, hogy Lőrincz Gyula az interjúban világosan, szabatosan fogalmazott-e s valóban helyesen fejtette-e ki azt, amit gondolt, hogy van olyan mondat, ami félreértésre adhat okot, erről beszélhetünk, de ez nem ok arra, hogy valakit vádoljunk, irredentistának nevezzünk. Lőrincz elvtárs a párt Központi Bizottságának tagja, nem tegnap óta ismerem, tudom, hogy kommunista. Miért uszítaná ő a magyar nemzetiségei? Gondolkodjunk elvtársak, ne vádoljunk felelőtlenül. Több kérdés hangzott el a CSEMADOK küldetésével kapcsolatban. Egyesek szerint már túlnőtte a kulturális szervezet határát és politikai párttá formálódik. Dénes elvtárs véleménye szerint a CSEMADOK továbbra is kulturális szervezet marad, amely tagjai véleményét tolmácsolja és nem az egész magyarság véleményét, mivel nem minden magyar nemzetiségű lakos tagja e szervezetnek. Nem lehet érdekvédelmi szervezet, mivel a párt egyaránt képviseli a nemzetek ós nemzetiségek érdekeit, egyenjogúságot biztosít a számukra, ezért nem lehet szükségtik még külön érdekvédelmi szervezetre. A MATESZ jövőjét illetően kifejtette, hogy szerinte helyes volna, ha a színház Bratislavában kapna otthont, mivel bővül a rádió magyar adása, készítik a televízió magyar adását s itt szükség volna a színészekre. Ezenkívül javulna az együttműködés a szlovák színházakkal, ami pozitívan hatna az együttes szakmai fejlődésére. A kétnyelvűséget érintő kérdésekre válaszolva Dénes elvtárs hangsúlyozta, hogy a marxizmus nem ismer kisebbséget és hivatalos nyelvet. A vegyes lakosú járásokban azt kell biztosítani, hogy mindenki az anyanyelvén mondhassa el véleményét és ezen a nyelven kapjon választ. AZ AKTÍVAN FELTETT 204 KER DÉS KÖZÜL 52 Kosztanko elvtárs nak szólt. A kérdések zöme a járás gazdasági fejlesztését, a nemzetiségi kérdés és a rehabilitáció gyakorlati megvalósítását érintette. A komáromi járásban 23 000 munkaképes egyént nem tudnak foglalkoztatni. Több mint nyolcezren más járásokban találtak munkahelyet. Már többször kérték, hogy a város éppúgy, mint az iparilag kevésbé fejlett területek 40 százalék állami szubvenciót kapjon a beruházásokhoz. Ez is jelentene némi segítséget. A képviselők és funkcionáriusok, kerületi és központi szinten évek óta beszélnek a problémákról, de mivel felszólalásaikat a sajtó nem közli, így • választók és a párttagok többsége azt gondolhatja, hogy ezek az elvtársak semmit nem (esznek az fi érdekükben a felsőbb szervekben. A feltett kérdésekből kiderültek olyan alaptalan vélemények is, hogy a járási pártbizottságon, a nemzeti bizottságon és egyéb intézményekben nem dolgoznak szlovákok, mivel az említett helyeken csak magyarul beszélnek. A járás lakosságának 69,5 magyar, de a járási szervekben és intézményekben dünMS többségben szlovákokat találunk. Ezt Kosztanko elvtárs egy kimutatással Igazolta. A járási pártszerv, a nemzetiségi kérdés megoldása érdekében nagyon helyesen azt szorgalmazza, hogy olyan szlovák elvtársak kerüljenek közéleti tisztségbe, akik tudnak és beszélnek magyarul, és olyan magyar elvtársak, akik szintén beszélnek szlovákul. Ma már egyáltalán nem művészet megtalálni e kritériumnak megfelelő elvtársakat. POZITÍVAN ÉRTÉKELJÜK a városi pártbizottság kezdeményezését, mivel az aktíva megszervezésével megfelelő formát talált arra, hogy több mint 400 kommunista funkcionárius — szlovákok és magyarok —, egységes választ kapott a legaktuálisabb politikai és gazdasági kérdésekre. Szükséges, hogy munkahelyükön elmondják a hallottakat, s a gazdasági problémáinkat éppúgy, mint a nemzetiségi kérdés rendezését, a párt akcióprogramjának elvei alapján — mind a szlovák mind a magyar kommunisták, — egységesen magyarázzák. Közös dolgainkat türelemmel, egymás iránti kölcsönös bizalommal kell rendeznünk. Ezt a célt szolgálta a komáromi pártaktíva is. CSETŐ JÁNOS Reciprocitás és egyebek VÁLASZ EGY LEVÉLRE S

zerkesztőségünknek küldött levelében Nagyváthy István Keszegfalváról az Oj Szó március 27. számában megjelent „Beszélgetés Lőrincz Gyula elvtárssal a magyar nemzetiségi kérdésről" című írásunkhoz szól hozzá. Azt Írja, hogy az interjúban beszéltünk az 1918—1938, valamint az 1945—1968 közti évekről, s ezt azért tettük, hogy a fiatalabb generációnak újabb verzióval tarkítsuk a képzeletét. Aztán szemünkre veti, hogy szándékosan nem szóltunk az 1938— 1945 közti évekről „ ... amikor a megszállt dél-szlovákiai teriileteken tömegesen utasították ki a magyar hatóságok az ott élő szlovák lakosokat, mindent igyekeztek kiirtani, ami a volt Csehszlovákiára emlékeztetett, és tűzzel-vassal irtó hadjáratot folytattak az ott élő szlovákság ellen". Nagyváthy szerint meg kellett volna említenünk" ... az itt élő magyarok szerepét ebben a hadjáratban ...". Továbbá számonkéri, „ki a felelős"? a magyar nacionalista lavina 1938-ban történt megindulásáért. S hogy nem gondoltunk arra, „hogy ez egyszer reakciót vált ki a szlovákság részéről?". Végül pedig: miért nem beszéltünk „az okkupációs évek földalatti kommunista mozgalmáról, amit nem lehet elhallgatni" és kéri, hogy ezekről a kérdésekről is cikkezzünk. Ennyi a levél. A fölvetett kérdések közül néhányra, amelyek nyilvánvalóan tévedésen alapulnak nem reflektálok. Arra pedig, hogy az interjúval az volt a célunk, hogy a fiatalabb generációnak egy újabb verzióval tarkítsuk a képzeletét, csupán annyit jegyzek meg, hogy az igazsággal „tarkítottuk" a képzeletét, azokkal a valós tényekkel, amelyeket az itteni magyarság átélt, a saját bőrén érzett. Ami viszont az 1938—1945 közti éveket illeti, erre válaszolok, annál is inkább, mert egyrészt, levélírónk véleményétől eltérően mi nem szándékoson nem beszéltünk erről, hanem azért, mert nem tartozott bele a tematikába, másrészt pedig azért válaszolok — és ez a fő —, mert olyan korszakról van szó, amelyről beszélni kell és e korszak történéseit, ha röviden is, de tisztázni kell. K

ezdjük azzal, amit az interjúban leszögeztünk: 1038-ban minket, csehszlovákiai magyarokat senki sem kérdezett meg, hová akarunk csatlakozni. Nélkülünk, a ml megkérdezésünk nélkül írták alá a müncheni egyezményt, és hozták meg a bécsi döntést, amely alapján DélSzlovákia jelentős részét Magyarországhoz csatolták. De annak ellenére, hogy nélkülünk döntöttek rólunk, mit erőteljesen hallattuk szavunkat: ott voltunk a kassai manifesztáción, és a tornóci manifesztáción 20 ezer magyar tiltakozott a köztársaság szétdarabolása ellen, tiltakozott a fasizmus réme ellen. Sok olyan esetről tudunk, hogy a müncheni egyezmény után a Szudéta-vidéken szolgálatot teljesítő magyar nemzetiségű katonák a csehekkel együtt sírva vonultak viszszá állásaikból, mivel védeni akarták a köztársaságot. A szlovákiai magyarságnak ez volt az a része — s eléggé jelentős hányada —, amely a közelgő fasizmus ellen és a köztársaság megvédéséért szállt síkra, s ha lehetősége lett volna, fegyverrel a kezében harcolt volna. Ám az igazsághoz tartozik az is, hogy voltak rétegek — főleg az ingatag kispolgárság —, amelyre pillanatnyilag hatott az egész Szlovákiát elöntő nacionalista hullám, az Eszterházy—Jaross vezette magyar ellenzéki pártok nacionalista politikája. Nem véletlenül említem, hogy a magyarok egyes rétegeire is hatott az egész Szlovákiát elöntő nacionalista hullám, mivel a Hlinka-párt szeparatista-nacionalista politikája már jóval ezt megelőzően a végsőkig felkorbácsolta a nemzeti érzéseket. Itt kell megemlítenem a Hlinka— Eszterházy féle hírhedt rózsahegyi paktumot, amelyben támogatásukról biztosították egymást szeparatista törekvéseikben. No már most, ha az 1938— 1945-ös évekről akarunk beszélni, akkor levélírónk mondanivalóját igen lényeges dologgal kell kiegészítenünk. Ugyanis semmi esetre sem érthetünk egyet azzal, milyen szemérmesen hallgat arról, hogy 1938— 1945: Horthy fasiszta rendszere és 1939—1945: Tiso fasiszta rendszere. így a valóság ismeretében egészen más megvilágításba kerülnek a dolgok, a megszállt területeken élő szlovákság, de a mi helyzetünk is. Teljes mértékben egyetértek a levél írójának azzal a kitételével, hogy a magyar hatóságok mindent igyekeztek kiirtani, ami a volt Csehszlovákiára emlékeztetett. Az igazság kedvéért azonban azt is meg kell mondani, hogy ezt nemcsak az ott élő szlovákok érezték, hanem mi ls, odacsatolt magyarok. Ha az előbb azt írtam, hogy az Eszterházy—jaross féle magyar ellenzéki pártok nacionalista politikája hatott bizonyos magyar rétegekre, akkor most viszont azt kell megírnom, hogy a kiábrándulás annál gyorsabb és radikálisabb volt. Á „Minden drága, vissza Prága" közismert jelszó nemcsak a gazdasági helyzettel való elégedetlenségünket fejezte ki, hanem politikai állásfoglalásunkat is. Közismert tény, hogy az a dél-szlovákiai magyarság, amely 20 évig polgári demokráciában élt, soha nem tudott — de nem is akart — beleilleszkedni a Horthy fasiszta rendszerbe és mindvégig idegen test maradt. Az is közismert tény, hogy a Horthyrendszer sem fogadta be éppen demokratikus beállítottsága miatt a dél-szlovákiai magyarokat. A „felvidéki" szó rövid pár hét alatt megbélyegző jelzővé vált, Horthyék értelmezésében kommunistát jelentett, hiszen a „felvidéki", demokratikus gondolkodásánál fogva mi más lehetett, mint „beneši kommunista". E

nnyit a dél-szlovákial magyarok helyzetéről a Horthy fasizmusban, most pedig beszéljünk az odakerült szlovákság helyzetérő!. Való igaz, hogy az odakerült szlovákok súlyos körűimén vek közé kerültek, a fasiszta magyar hatóságok üldözték, életlehetőségeikben korlátozták, emberi méltóságukban megalázták őket. Azt azonban tévesen tudja levélírónk, hogy a dél-szlovákiai területekről a magyar hatóságok tömegesen kiutasították az ott élő szlovákságot. Ellenben Igaz az, hogy Horthyéknak ez szándékukban állt, viszont a fasiszta szlovák kormány minden ilyen kísérletre a Szlovákiában élő magyarokkal szembeni retorziókkal válaszolt, s így a magyar hatóságok lemondtak a szlovákok kiutasításáról. A két fasiszta államnak az egymás nemzetiségeivel szembeni retorziókkal párhuzamosan alakult ki a reciprocitás elve és gyakorlata: iskoláért adtak iskolát, újságért újságot, iparengedélyért iparengedélyt, egyesületért egyesületet és így tovább. Ez volt a fasiszta Horthy kormányzat és a fasiszta Tiso kormányzat nemzetiségi politikája. Ezért támad az embernek keserű szájíze, amikor ma a csehszlovákiai magyarság helyzetének rendezéséről szólva, egyes szlovák lapok ezt a reciprocitás el« ve alapján akarnák megoldani. Végül pedig levélírónk kíván- ' ságára szóljunk néhány mondatot az okkupációs évek illegális kommunista mozgalmáról. Erről nem szólni valóban nagy hiba volna, hiszen mind a megszállt területeken élő magyar és szlovák, mind a szlovák államban élő szlovák és magyar kommunisták fasisztaellenes harcának leghősibb küzdelméről, a magyar és a szlovák ' kommunisták összefogásának, internacionalizmusának legszebb példájáról van szó. Sze- , mély szerint kiről szóljunk? ^ Schőnherz Zoltánról, a CSKP kiváló tagjáról, aki az illegális Kommunisták Magyarországi Pártjának egyik vezető személyisége lett s életét áldozta? Vagy Pavol Tonhauserrói, aki megszökött az illavai fegyházbői s Magyarországon aktívan bekapcsolódott a kommunista párt tevékenységébe, és akit később koncentrációs táborba hurcoltak? Hosszan lehetne sorolni a neveket, ismerteket és ismeretleneket, akik az internacionalizmustól mélyen áthatva nemzetiségre való tekintet nélkül harcoltak a fasiszmus ellen, lett-légyen az német, magyar vagy szlovák fasizmus, s harcoltak népeink testvériségéért, felszabadításáért. S

amikor mi most az itteni magyarság helyzetének rendezését kívánjuk, akkor éppen ennek az internacionalista tradíciónak a szellemében, nem pedig az oly rossz Ízű reciprocitás szellemében akarjuk ezt rendezni, ahogy azt egyes szlovák körök szeretnék, s amit mint antimarxista elvet a leghatározottabban viszszautasítunk. BATKY LÁSZLÓ S •Cl > ® 3 O •Ľ c v o OQ Z < i <t o. O ĽJ < Z D O