Új Szó, 1968. április (21. évfolyam, 91-119. szám)
1968-04-27 / 116. szám, szombat
C zine Mihály tavalyi születésnapi köszöntőjében valami ilyesfélét írt rólam: hallgat, amikor mindenki beszél és szót kér, amikor mindenki hallgat. E mostani márciusi tavaszon valahogy így éreztem én is: minek szaporítanám épp most a szót, amikor hivatott és hívatlan amúgy is beszél. £s nem is tartottam ildomosnak a közbeszólást, amikor olyanok váltottak nagy hangot és ágálnak a fórumon, akik — hibáikat lázasan, de dicséretes aktivitással jóvátenni akarón — az egész áldatlan tegnap folyamán a magyar érdekek és kívánságok fékezői, mellébeszélői, szabotáló! voltak. A hallgatás kényelmes álláspont, de megvolt rá a jogcímem: sose hallgattam, és a 22 év alatt lényegében már elmondtam, kimondtam mindent. Ma már csak ismételni tudnám magam. Amikor az első látogatók szólásra akartak bírni, még mereven ragaszkodtam elhatározásomhoz: a figyelő hallgatáshoz, de a látogatók közelről és távolról egyre gyakrabban adták egymásnak a kilincset és a napi postában egyre több noszogató levél lapult névaláírással és névtelenül, ismerősök és ismeretlenek sürgettek: szólj, beszélj! Az egyik lakonikusan ennyit Ír: „Nagyon hiányzik b. hozzászólása az Oj Szóban!" A másik — névtelenül — a magyar történelem folyamán oly gyakran idézett verssort küldi minden mejegyzés nélkül: „Száraz ágon, hallgató ajakkal, meddig ültök csüggedt madarak?" A harmadik rám pirít és azzal olvassa rám a lexikon rám vonatkozó mondatát — „a csehszlovákiai magyarság legnagyobb tekintélye" —, hogy az ilyen megállapítások: címadományozások, és ezzel elháríthatatlan kötelezettséget ls rónak az illetőre: felelnem kell a szlovákiai magyarságért, felelni kell a szlovákiai magyarság nevében. Tudom: a felelősség szó és fogalom lényege és szerepe: feleletkészség és feleletképesség. Mit tehetnék mást: szót kérek. Fábry Zoltán: m A magyar kisebbség # i nyomorusaga es nagysaga Kiindulópontként épp kapóra jött a SMENA hozzám intézett ankét kérdése: „Életében, államunkban megélt sok jót és rosszat... Kíváncsiak vagyunk, hogy azokban az időkben, melyek az ön részére kedvezőtlenek voltak, miért nem hagyta ei republikánkat és miért nem nyilatkozott ellene más államban?" A kérdésből kiérezni egy naiv csodálkozást, talán csodálatot ls, ahogy a kérdező itt valami neki értelmetlenre, ismeretlenre keres és vár feleletet. A miértre egyszerű a felelet: az ember az otthont, a szülőföldet még a legnagyobb bajban sem hagyja el. Századok óta itt éltünk és élünk. Eleinknél a szülőföld a legnagyobb természetességgel vált az otthon teljességévé: kezdet és vég, bölcső és koporsó az élet és halál folyamatos realitását jelentették. Mi itt ezen a földön ősi és emberi jogon otthon vagyunk: szökevények, gyávák mi nem lehetünk. Az otthon a hazánk, melyből kiűzni, kihajtani minket csak erőszakkal, embertelen parancsokkal, barbár machinációkkal lehet. Aki erre képes, önmagát kisebbíti: emberséget gyalázva az antihumánum táborához zárkózik fel. És az antihumánum még ma is ér-' vényes történelmi érv és valóság. Még ma? Éppen ma! Nézz körül a világban! Az ember otthonát önként, megcsömörödve, szeszélyből, vagy menekülőn el nem hagyja. Gyenge érvl Súlyát vesztett érv, mert a hangsúly az otthonra esik, erre a devalvált szóra, a fogalomra, melyet háborúk folyamatosan és szüntelenül gyaláznak, melyet bombázások, napalmok, deportációk, erőszakos telepítések, vándoroltatások és üzetések napjainkban oly eredményesen és oly jóvátehetetlenül kilúgoztak. Otthon: te legszentebb érv, te legkisemmizettebb érvl Te elárvultan, elárultan didergő legIV. 27. bizonytalanabb szól A béke, biztonság szava és ténye — 5 otthoni — mit kezdjünk veled?! Korunk egész tragédiáját jobbára szokatlan, a teljesen hálátlan dolog egy közlésre szánt Írást megjegyzéssel, észrevételekkel útra bocsátani. Ha most mégis ezt tesszük, ennek nem más a magyarázata, minthogy a véleménykülönbség miatt nem szeretnénk a közölhetőség elé akadályt gördíteni, ugyanakkor azonban szükségét érezzük annak is, hogy némely vonatkozásban hangot adjunk észrevételeinknek, még ha ezek különvéleménynek tűnnének is. Fábry Zoltán írása nemcsak nagylélegzetű, hanem érvelésében, következtetéseiben rendkívül hatásos, helyenként szinte poetikusan lenyűgöző. A magyar kisebbség helyzetét szélesebb távlatokban szemléli, s a megélt múlt adja számára elsősorban a kiindulási alapot. Ez — történelmi tényszerűségét tekintve — nem is volna elmarasztalható, hisz a múltat, e nemzetiség keservét és fájdalmát nem lehet (s ezt senki nem is akarhatja) meg nem történtté tenni. Annái is inkább, mivel ezek a megpróbáltatások a demokrácia és szocialista humánum elkötelezettjévé avatták a csehszlovákiai magyar kisebbséget. Jobban talán senki sem tndja, szomjazza jobban az igazságot mint mi: „humánum nélkül nincs demokrácia, demokrácia nélkül nincs kisebbségi igazság". Arról az igazságról van szó, mely kisebbségi jog formájában az igazi demokrácia próbája. A Fábry Zoltánnal való véleményazonnsság eddig a pontig teljes. Amiben eltér a véleményünk, az elsősorban az írás erősen borúlátó hangvétele, túlzottan érzelmi rezonancia „sohasem lesz másképp" sugallata. Márpedig ez a történelmi tények figyelmen kívül hagyását is jelenti. Bár megértjük Fábry Zoltán aggodalmait, s a szlovák sajtómegnyilatkozásokból Ítélve túlságosan szárnyaló reményeink nem lehetnének, a helyzet ma azonban mégsem azonos az 1918-as vagy 1945-ös starthelyzettel. Az itteni magyarság jövőjét nem a balladás tragikus Kőműves Kelemennék sorsa méri, hanem „a nemzeti önálló lét" kiteljesülését jelentő elképzelések. Csehszlovákia Kommunista Pártjának Akcióprogramja és a kormány programnyilatkozata ezt a tényt egyértelműen leszögezi — a cikk írásakar ez még nem lehetett ismert Fábry Zoltán előtt — s nekünk nincs okunk, s nem is akarunk ezekben a szavakban kételkedni. Ellenkezőleg! Minden okunk és jogunk megvan arra, hogy az emberségpróbát kiállt csehszlovákiai magyarság minden erővel ragaszkodjék ahhoz, hogy ezek az elképzelések élettel telítődjenek. 1948 tél, a szocializmus építésének kezdetétől sok minden megváltozott már a hazai nemzetiségek életében. A párt legsajátabb érdeke, hogy a többi nemzetiség mellett a legnagyobb lélekszámú nemzetiség, a csehszlovákiai magyarság helyzete is az egyenjogúság alapján oldódjék meg. Hangsúlyozni szeretnénk, hogy a Hargašukkal, Gáfrikokkal szemben a párt programja s a szlovák közvélemény józanul gondolkodó, a szlovák nép sorsa alapján ítélni tudó része feltehetően kellő biztosíték arra, hogy a nemzetiségek, közte a 600 ezres magyarság ne lehessen többé semmiféle önkény játékszere. A demokratizmus azonban éppúgy, mini a nemzetiségek joga mannaként, ajándékként a jövőben sem hullik az ölünkbe. „A nagyság, inint a kisebbség megtartója és többletének záloga" csak akkor lesz teljes, ha az emberségelkötelezettség tudatosítása mellett arról sem mondunk le, amit igaz emberségünk kiteljesedése érdekében igényként tűztünk ki: „önállóan és önigazgatással" dönteni sorsunkról, a bennünket érintő ügyekben. Ez „tegnap, ma és mindörökké" élő, hatú és teremtő igény a csehszlovákiai magyarság számára, s realizálása talán sohasem volt még oly közel, mint napjainkban. Ezért rajtunk is múlik, miként alakul a jövő, s hogy Ítél majd rólunk a történelem, mely elsősorban a tetteket veszi számba! FÔNOD ZOLTÁN 1968. sűríthettem e mondatba, és ezen belül a szlovákiai magyarság nyomorúságát: a lényegében még ma ís feloldatlan nemzetiségi jogfosztottságot; a negyvenötös valóság — a diszkrimináció — még mindig kísértő kisugárzását, lehetőségét, Ismétlési kényszerét. A tegnapi győztesek ma új győzelem részesei ... És mi? A tegnapi szörnyemléken rágódunk és tanulságát próbáljuk összegezni. Dobos László új regényének címe nem véletlenül lett „Földönfutók". Földönfutó lett Szlovákiában a magyar! Nem pelyvát hordott akkor a szél, de a földjükből elűzöttek, a talajukból, alapjukból kitépettek magyar keservét, futtatását. Földönfutóvá, otthontalanná kellett tenni őket, és ha másképp már nem ment, akkor asszimillálni, sziovákosítani. Poverenlk-nyllatkozat ezt ugyanúgy hangsúlyozta, mint a helyi kiskirályok tettei. A reszlovakizáció — ez a fából vaskarika — szemérmetlen nyíltsággal vallott arról, hogy miről van szó. Otthontalanná tenni embert nemcsak úgy lehet, hogy elűzzük földjéről, de úgy ls, hogy kiűzzük, kifüstöljük nyelvéből, szerves közösségéből. Árulóvá, hűtlenné kell tenni, hogy leköphesse önmagát: hitet váltott, nyelvet váltott. A nyomorúság nyomorulttá tettel A reszlovakizáció a megfélemlítés légkörében kicsikart önmegtagadás. Akik azonban ilyen eredményeknek örülnek, azok szemetet gyűjtenek maguk köré. Az árulókat épp megbízóik vetik meg idővel a legjobban, meri akik kénytelenek odadobni magyarságukat, gyermekeiket, múltban gyökerező jövőjüket, azok sose lesznek, sose lehetnek többé teljes értékű emberek. De ha létüket, otthonukat meg akarták menteni, másképp nem tehettek! Es mert ezt százezrek tették gépszerűen, automatikusan, lényegében senki sem tette. A félelem, a terror sose lehet maradandó érv és eredmény! „Az, hogy nem voltak bátor emberek, az lehet. Okot ls találhat rá, aki akar. Egy azonban biztos: úgy még nép megfélemlítve nem volt, ahogy a miénk", Ítél ma a Szabad Földműves-ben Gál Sándor. És a félemlités és félelem légköre máig sem oszlott el. Csécsnek, a százszázalékos magyar falunak csak szlovák iskolája van, mert a falu annak idején reszlovakizált. És ez kinek a szégyene? Világos, csak azoké, akik ezt az önszemenköpő keserves áldozatot elfogadták és akceptálták. Csécsnek máig sincs magyar iskolája, inert a zsaroló reszlovakizáció szégyenteljes kísértete és kísértése, érv, indok és realitás lehet ma isi Hogy hagyhatnám el e nyomorúság láttán posztomat, otthonomat, népemet?! Kívülről szólva, elvész változást, változtatást sürgető szavam hitele és értelme. „A vádlott megszólal" 1946-ban itt íródott meg, és itt lett 1947 Januárjában postára adva levélként, mert magyar író ez időben nem publikálhatott -— hogy apellája, vétója elérje az összes cseh és szlovák politikusokat és értelmiségi tényezőket — visszhangtalanul, mert válasz nem Jött senkitől! És azóta hány írásom alcímében olvasható a felelet, a visszhang nélkül maradt noszogató vétó és remény: „A cseh és szlovák értelmiség címére". Az emigráció az utolsó szalmaszál: amikor minden kőtél szakad és a meztelen életet kell megmenteni. De emigrációnak csak akkor van értelme, ha az tömegexódus, és így döntően demonstrál. Az antifasiszta német emigráció történelmi sorsfordító tett volt és maradt. Mňačko ' emigrációja kissé szenzációterhes és ez gyengíti értelmét és kihatását. Az írókongresszus cseh íróinak itthoni szava — ellenállása és felhívása a kellő pillanatban és helyen — viszont egész tett volt: itt állok, másképp nem tehetek... és csak itt és így lehetett a mai forradalmi megmozdulás Indító és gyújtó szikrája. S ötven év előtt alakult itt egy új haza: Csehszlovákia, ötven éve — jóban, rosszban — mi ls lakói vagyunk, részei, részesei. A különbség mindössze annyi, hogy sose voltunk, sose lehettünk teljesjögú, egyenlőjogú állampolgárok, csupán „kisebbség" e szó és fogalom minden nehezével, nyomorúságávai és hátrányával. És még valamivel: erkölcsi súlyával, elkötelezettségével. És e kisebbségben többek lettünk önmagunknál. És ez volt, ez lett a döntő. Helyt kellett állnunk — immár kettőzött erőfeszítéssel — mindenütt és mindenképpen. Nem voltak és ma sincsenek előnyeink: az egyenlő startolás elvében és tényében ml sosem osztoztunk. Sosem álltunk a napos oldalon, állapítottam meg már harmincnyolc előtt, de tavaly — egy, még ma sem publikálható tanulmányomban — már a helyzet történelmi, erkölcsi összegezését adhattam: „... Ez a nem éppen irigylésre méltó helyzet végeredményben egy fél évszázadon át mégis mentő és megtartó tényezőnek bizonyult: nem kényelmeskedhettünk el soha, és ez gátat vetett a nagyobb arányú opportunizálódásnak. A gerinc, a magatartás egyszerre erkölcsi- és létértelmet kapott. A cél csak így lehetett a napfény, a kitörés, hogy látva lássanak. Mint az eltemetett bányászok, kik nem adják fel a reményi és kopognak, hogy határon innen és határon túl magyarok és nem magyarok viszszakopogjanak, mert csak ez a visszhang jelenti az életet, a tudatot: vagyunk! és hogy Itt vagyunk és együtt vagyunk. A nehezített élet, mint emberségpróba lett végül is megtartó és igazoló erőnk, félszázados történelmi folyamatosságunk. Neve is kerekedett, elkötelező hitelszava: „vox humana". Az adottságok logikája ezt a kisebbségi magyarságot az embertelenség síkjára és aktivitásába is lökhette volna: a sovinizmus anarchiájába — a fasizmusba. Minden oka meg lett volna rá! Krofta belügyminiszter még 1936-ban ís kirekesztette a kisebbséget az állam egészéből: „A köztársaság a cseh és szlovák lakosság műve. Elsősorban az a feladata, hogy nekik adjon lehetőséget a teljes nemzeti életre. Ez külön Jogokat biztosít számunkra az állammal szemben és az államban, melyekre nem tarthatnak igényt a területén élő más nemzetiségek tagjai". Néhány évvel később a kassal program még nyomatékosabban dekretizált. Ennek következménye lett aztán az 1945 —47-es jogtalanság, amikor Juraj Zvara szerint „nemcsak a nyelvi, hanem minden jogot megtagadtak a magyarságtól". Attól a magyarságtól, melyről a hivatalos csehszlovák sajtótájékoztatás 1962-ben megállapította: „Karmasín tervei között szerepelt a szlovákiai magyar lakosság deportálása ís, mert a magyarok nagy része szemben állt a Szlovákia jövőjét illető fasiszta elképzelésekkel Ezek helyébe Karmasil,ék százezer német család betelepítését tervezték, hogy ezáltal »magasabbrendű« nép fog* lalja el a kiürített helyeket". (Oj Szó, Népszabadság, 1962. VI. 7.J. Ami a német fasizmusnak nem sikerült, azt 1945 után — a deportációkkal és áttelepítésekkel — mások, cseh és szlovák demokraták, szocialisták és kommunisták megkísérelték realizálni. Emberek százezrei vesztették el az otthon igézetét, varázsát, tényét, létét, gyökerét. Mindentl Amikor 1948 decemberében megindult az Oj Szó, az „első szó" jogán mégis a következőket írhattam: „Behozhatatlan hátránnyal, de le nem becsülhető előnnyel Indulunk: tiszták maradtunk, emberek maradtunk. Némák voltunk és embertelen hang nem hagyta el szánkat. Némák voltunk, de dac és harag nem gyülemlett fel bennünk. A sértődöttség, bosszú és türelmetlenség elvakító szenvedélyét mi elemésztettük magunkban: ennyi az előnyünk és ezt meg kell tartanunk, ez kincsünk, zálogunk és menlevelünk: mi voltunk és vagyunk a vox humana népei A szlovákiai magyarság tegnap és ma csak cšonkítatlan vagyonából, szocialista emberségéből és emberségének élhet. Erre kötelezett el sorsunk és ez marad további tisztünk és lényegünk". (Folytatása vasárnapi számunkban J
