Új Szó, 1968. április (21. évfolyam, 91-119. szám)

1968-04-23 / 112. szám, kedd

S

zinte el sem akarom hinni, hogy harmadik hónapja „adóhivtalnok" vagyok. — Végre tisztességes álláshoz jutottál — állíja a rokonság és közvetlen környezetem. Mert nyolc éve, mióta nagykorú lettem és dolgozom, bizony már megfordultam néhány helyen. Többek között kertészkedtem a bulgároknál, majd egy virágkertészetben talicskáztam a trágyát és árultam a palántákat, később zsákoltam, végül felvittem egészen a raktári segédmunkásig. Bocsánat, valamelyik „állásomat" kihagytam: igen, postás is voltam. Nem sokáig. Kerek egy napig. Felesleges róla beszélni. A család igazat mond, tisztességes munkám van, tiszta és fűtött szobában ülök az íróasztal mögött, előttem az írógép. Hogy mit csinálok? Epp most kaptam egy jegyzéket az adóhátralékosok neveivel s az eddig kifizetetlen adó összegével. Írok a notórius nemfizetők munkahelyére, s bérükből levonatom a hátrálékot. A nyugdíjasoknál sem jobb a helyzet. Ezeknek a nyugdíját dézsmálom meg. Mondom, tiszta munka, ülök az írógép mellett és a letiltásokat intézem. Be sem kell piszkolnom a kezemet. Már a tizenötödik esetnél tartok. Megy minden, mint a karikacsapás. Ekkor figyelek fel a következő névre ... Á keresztnév és a vezetéknév is egyforma. Ugyanaz. Nem kell gondolkodnom, melyiket írjam le előre. Azon sem kell törnöm a fejemet, hol találkoztam vele. Ismerem ezt a nevet. Gazdája ötven koronával tartozik, ötven koronát kell letiltanom a nyugdíjából. Tehát nem fizette meg. Pedig csak ötven koronáról volt szó. Minek okoskodott?! Kezem lecsúszik a billentyűkről. Mereven bámulom a papirost: „Mivel a fent nevezett többszöri írásbeli és szóbeli felszólításra sem tett eleget polgári kötelességének ..." Számok, paragrafusok következnek. Törvény. Adót mindenkinek kell fizetni! Kötelesség, felszólítás — írásbeli, szóbeli. Igen, szóbelileg is felszólítottam. Még jól emlékszem ... \Aatús Matúsnak hívták. A tv' Mező utca négy szám alatt lakott. Mindössze két napja voltam adóhivatalnok, még semmire sem tudtak használni, elküldtek hát adót beszedni. Így kerültem az öregemberhez. Sokáig dörömböltem a kapun, mire kikecmergett a házból. Belestem a kapurésen. Remegő lábakkal, rogyadozó léptekkel közeledett... Jaj, ha nekem itt összeroskad, lesz mit csinálnom, míg visszacipelem a kulipintyójába! — aggódtam, s aggódásomba jó adag önzés is vegyült. Siettem volna, a főnök azt mondta, legalább negyven személyt kell felkeresnem. Az öregember meg feltartott. Türelmetlenül topogtam. Míg betalált a kulcslyukba, azt hittem, megőszülök. Kinyílt a kapu. Elmagyaráztam, mi járatban vagyok. Pénz kell, ötven korona, mezőgazdasági adó. Fizesse meg, többször nem jöhetek érte, messze lakik. Alig nézett rám. Csak a fejét Ingatta. — Nincs pénzem. Öreg vagyok. Egyedül vagyok ... — Meg kell fizetnie! Ha már egyszer eljöttem inkasszálni, meg kell fizetnie! Gyermeke nincs? Vagy rokona? — Nincs... — és egyre ingatta a fejét. — Akkor bemegyek. Kitöltőm a figyelmeztetőt. És egy másikat, amit aláír. Ezzel igazolja, hogy itt voltam s nem a cukrászdában. Értetlenkedett, de én már a házacska felé tartottam. Beléptem a kunyhóba. Egy szobából állt. Dikó, kredenc, ócska asztal, néhány szék. Piszok és legyek. Kivénhedt tűzhely, hőség, pára, bűz. MATÚS M AT Ú S A D Ú j A A bűzt a tűzhelyen rotyogó nagy fazék tartalma árasztotta. Burgonya, répa és burgonya főtt benne, korpával keverve. Karimáig tele volt. A szennyes, habos lé mérges sistergéssel csorgott le az oldalán. Körülnéztem. Sehol egy darabka tiszta hely, ahol kitölthetném a cédulát. Ide kár volt bejönnöm! Matús utolért. Kivettem o jegyzetfüzetemet, ráhelyeztem a cédulát, és hozzáláttam a kitöltéséhez. Félbe-félbe szakítottam az öreg sopánkodását, egy-egy adatot megkérdezve. Megszédültem a hatalomtól, vagy mi a csoda volt velem. — Öreg vagyok. Nincs pénzem. Tavaly még műveltem azt a kevéske földet, de az idén már ki sem mentem. Nem bírok. Beteg vagyok, fekszem, miért fizessek, ha nem hozott hasznot a föld? Ötven korona, az sok. A nyugdíjam meg kevés ... — Hiába okoskodik, ezt ki kell fizetni! — Ertem én, kérem... — bólogatott, pedig egyáltalán semmit sem értett. — De ahol nincs, ott az isten sem vesz. — Dehogyis nincs. Hát ez itt? A disznónak fő? — mutattam a fazékra, mely egyre erősebb bűzt árasztott, hiába, a sok lé kifutott, az alja most már odaégett. — Annak ... Jövőre azt sem tarthatok. Nincs már elég erőm a gondozásához. Egyedül vagyok, segítség nélkül. A sertés megköveteli a magáét. Meg aztán a belevaló sincs meg. Hajaj! Nehéz az élet. Öreg vagyok már... — Mikor született? — kihasználtam az alkalmat, hogy pontosan megállapítsam születésének dátumát. Aki nem fizeA szerelők munkája az új üzemek szerelése során gyakran nehezebb, mint a kiitéltáncosok feladata a cirkuszban. A szerelők reflektorfény és a nézőközönség tapsa uélkül végzik munkájukat. (Bakonyi felv.J tett, annál meg kellett kérdeznem a munkaadó címét, a nyugdíjasoknál pedig a születés napját, hónapját, évét. Ezek az adatok voltak szükségesek a letiltáshoz. — Ezernyolcszáznyolcvannyolc május huszonkettedikén — árulta el gyanútlanul. Aláírattam vele az igazolást, hogy ott voltam. A bűz már elviselhetetlen volt. A disznóeledel alja teljesen odaéghetett. Az öregember hirtelen jajgatásba fogott, sajnálni kezdte a fazék tartalmát, az a fránya állat úgy válogat, biztosan ott fogja hagyni az egészet az etetőben,.' Az asszony is meghalt tavalyelőtt, itthagyta őt egyedül. Tavaly még jól bírta magát. Jajgatott és potyogott a könnye. — Ne sírjon! Inkább vegye le a Jazekat. Miért nem veszi le? — Nem bírom. Nagyon teletöltöttem. Nem bírom. Nehéz. Nincs nékem segítségem. Végignéztem magamon. Oj munkahelyem tiszteletére elegáns szürke nadrágot varrattam. A pulóver is vadonatúj, nem piszkolhatom be. Nem segíthetek az öregnek a fazék leemelésében. — Szedjen le belőle! — tanácsoltam. Szót fogadott. Igazán sajnáltam, de mindenki beláthatja, nem segíthettem. Különben is, túl sok időt pazaroltam el az öregre. Legalább fizetett volna! — Nem sok az az ötven korona. Fizesse meg! — kérleltem újból. Már nem törődött velem, rózsás bögrét merített a fazékba. Mentette, ami még menthető volt.... — Ötven korona? Sok. Engedjék, öreg vagyok és beteg, és nincs segítségem... — motyogta magában. Sajnáltam és haragudtam rá — a csökönyösre. Szégyenkeztem. Nem tudtam szabadulni attól az érzéstől, hogy kárt okoztam neki, hogy a fazék tartalma főleg az én jelenlétem miatt égett oda. Mérges voltam az új ruhámra, az új állásra, az egész világra, mely egyedül hagyta az öregembert... I átogatásom élménye Matús Matúsnál sokáig nehezedett rám. Néha nehezebb volt, mint a liszteszsákok, amiket azelőtt cipeltem. Azután épp úgy, mint a zsákoláshoz, ehhez is hozzászoktam. Nem gondoltam arra, mit csinálok. Számok, paragrafusok, törvény. Mese nincs, adót minden polgárnak fizetnie kell. És Matús Matús, az öregember adóhátrálékban van. Ötven koronával tartozik. Ötven korona az nem sok. Csak Matúsnak sok. Akár sok, akár nem, nincs kibúvó, letiltom a nyugdíjából. Ujjam kopog a billentyűkön. Megírom a letiltást. Igaz, elengedhettem volna az ötven koronát, de ezt az öregnek kérvényezni kellett volna, Matús pedig egyedül van, nincs senkije, aki megírná a kérvényt, hogy törüljék el ötvenkororiás adóhátrálékát. Matús öreg ember. En is megírnám néki, de már késő, most már késő, lejárt a határidő, amíg Matús beadhatta volna a kérvényt. Egy ilyen kérvény elintézése soká tart. Nagyon sokáig. S ez nem rajtam múlik. Mindjárt a Matúsnál tett látogatásom után kellett volna beadni a kérvényt. Megírhattam volna. Hiszen akkor még alig ismertem ki magam a törnénydzsungel rengetegében. Nem sejthettem, hogy az elaggott adófizetőnek csökkenteni lehet, tőrültetni lehet az adóját, ha kérvényezi. Erre fizetett rá Matús. Mondom, nemcsak rajtam múlott. A körülményeken. l\/lost már tudom, hogy léte' zik ilyen paragrafus. Sajnos késő! Nem tehetek semmit. Esetleg jövőre. Igen, jövőre, megírom Matúsnak a kérvényt, néki nem szólok semmit, csak legépelem a kérvényt, még a nevét is aláírom a tudta nélkül. Ákom-bákommal odaírom: Matús Matús. Hamisítani fogom az aláírását. Ha még szükség lesz rá. Ki tudja, szükség lesz-e még a kérvényre? Csak meg ne haljon közben az öreg. Sohasem bocsátanám meg magamnak! ARDAMICA FERENC TAVASZ A DOMBOLDALAKON (Miroslav Anger felvételei ELMOSÓDOTT NYOMON Egy horpadás 21 óra 20 perc. A határmenti alakulat járőrje telefonál a nyomozó osztályra: „Ipolybalog és Nagyfalu között az útjavításhoz felhalmozott kőrakáson baleset ért egy motorkerékpárost. A motorkerékpáros életét vesztette." Halálos kimentelű baleset — ki kell menni. Blanárik főhadnagy az ügyeletes. Technikus és söfőr ül még a kocsiban. Óvatosan hajtanak, az eső síkossá tette az utat. „Nem csoda, hogy karambolozott az útszűkületnél" — morfondíroz a nyomozó. A helyszín nyilvánvaló balesetre mutat, amelyet a motorkerékpáros maga okozhatott. Az út a javított szakasznál felére szűkül, a fél úttestet kőrakások borítják. Egy csúszás, nagyobb sebesség és kődarab az úton elég ahhoz, hogy kivesse a nyeregből a motorkerékpárost. Zuhanás arccal a kőrakásra. Az áldozat arcát felismerhetetlenségig elborítja a véres seb, koponyacsont törés ... Húsz percig élhetett még a baleset után ... A nyomozó tereprajzot készít, a technikus a nyomokat fényképezi, kijelölik a zuhanás irányát. Villanólámpa fénye hasít a sötétbe... S a felborult motorkerékpárt fényképező technikus mellett a nyomozó egyszercsak figyelmes lesz valamire. Igen, nyilvánvaló véletlen baleset, de valami zavarja ezt a nyilvánvaló feltevést. De mi? Valami nincs rendben. Tüzetesebb vizsgálatba fog. Nézi, körüljárja a kis Pionír motorkerékpárt ... Igen, ez vonta magára a figyelmét. Megvan! Ez a horpadás a hátulsó sárhányónl Hogyan kerül a horpadás a hátulsó sárhányóra? A motor és az áldozat helyzetéből világos, hogy az áldozat a kormányon át bukott előre, tehát élőiről szaladt neki a kőrakásnak. De akkor hogyan kerül a hátsó sárhányóra a horpadás? Lehet, hogy valaki, ráejtett- egy kalapácsot tegnap. Vagy egy gyerek követ dobott oda. Lehet. Minden lehetséges. De akkor az is lehetséges, hogy valamilyen más jármű hátulról beleszaladt a motorkerékpárba. És ez a gyanú elég ahhoz, hogy ne tekintsék többé véletlen balesetnek a motorkerékpáros halálát. Utána kell járni. Először is a falu kerül sorra, amely felől a motorkerékpáros haladt. Igen, itt ismerik az áldozatot. A helyi tanító volt. Holnap, illetve már ma, hiszen közben szombatra virradt, kellett volna megtartani az esküvőjét. A zenészeket ment megrendelni a szomszéd faluba. A körülmények még tragikusabbá teszik a borzalmas eseményt. A nyomozók munkája újabb lendületet vesz. A tudakozódás egy irányban halad: ki látott estefelé, a tan'tó után valamilyen gépkocsit r. enni a faluból? Az emberek löttak ilyen kocsit, olyan kocsit is, de ez arra ment, a másik másfelé. Blanárik főhadnagynál egy ember jelentkezik. Építőmunkás. Ű tud egy autótól, amsly estefelé arra hajtott. Hiszen őt is az a kocsi hozta haza munkából. A zvoleni építővállalat Robur kocsija ilyenkor szállítja haza a munkásokat, öt ls hazahozta és tovább ment Ipolyfödémes felé. Ez már nyom. Ezen el lehet indulni. A nyomok az építővállalathoz vezettek. Hol van a gépkocsivezető, aki péntek este a munkásokat hazaszállította? Brigádra ment Zilina környékére. S a kocsi? Az megvan. Csak hétfőn jutottak a nyomozók a kérdéses kocsihoz, vezetőjéhez és utasaihoz. Három nap nagy idő — ezalatt a nyom kihűl. Ki tudja mi látható még a kocsin? Aligha valami. De meg kell próbálni. Tüzetesen átvizsgálják a kocsi ütközőjét. Az ütközőn egy kiugró tartóvas a vontatókötél cdaerősítésére. Ezt a biztonság kedvéért leszerelik és részletes vizsgálatra a prágai központba küldik vegyelemzés és mikroszkopikus próbák céljából. Közben kihallgatják a sofőrt és három utasát. A sofőr tagadja, hogy valamiféle motorkerékpárossal találkozott volna az úton. Az utasok szintén nem vettek észre semmit. Összeütközés? Nem, karambol nem volt az úton. Meg aztán ők fáradtan bóbiskoltak, nem vehettek észre semmit.. .-Az egyik munkás vallomásában egy mondat elütött a többiek vallomásától: „Ogy tűnt, mintha láttam volna egy motorkerékpáros körvonalait..." Mindez bizony kevés annak bizonyítására, hogy a Robur kocsi vezetője elütötte és cserbenhagyta áldozatát... Közben kitűnt, hogy a Robur kocsiról leszerelt tartóvas pontosan beleillik a motorkerékpár hátsó sárhányóján talált horpadásba. Ez már közvetett bizonyíték ... Persze, tartóvas sok van a világon ... A bűneset elemei azonban már kezdenek egymásba illeszkedni. Bizonyítékokat kell szerezni. A Robur kocsit a tett színhelyére viszik. Próbákat végeznek vele. Megállapítják, hogy a kocsi rúgózása a kritikus útszakaszon tíz centiméteres kilengésbe hozza az elülső ütközőt. Különféle sebességekkel próbálkoznak, mígesak be nem bizonyosodik, hogyan nyomódhatott a rúgózó kocsi elején a tartóvas felülről a sárhányóba. Minden egyezik. Ezt tetézi a Prágából érkezett elemzés bizonyítéka: a tartóvas festékje megegyezik a motorkerékpár sárhányóján talált festékmaradványokkal, a motorkerékpár festékje pedig egyezik azokkal a festékszemcsékkel, amelyek a tartóvason maradtak. Az eset többé nem vitás. A tettest három és félévi szabadságvesztésre ítélik. Az ügy lezárult, de maradt még néhány kérdőjel. Miért hagyja egyik ember a másikat cserben, amikor halálos sérülélést okoz? Micsoda barátság az, amely három embert arra késztet, hogy hallgatásukkal ilyen jellemtelen bűntényt takarjanak? Miért nem tűnik bűnnek mindenki előtt egyformán az áldozat cserben hagyása? Miért akadt annyi ember, aki nyugodt lelkiismerettel hagyta volna, hogy egy becstelen sofőr tovább" garázdálkodjék az országutakon? Miért? VILCSEK GÉZA