Új Szó, 1968. április (21. évfolyam, 91-119. szám)

1968-04-12 / 102. szám, péntek

I r ••••••H MWMHMNM A

chilei Valparaiso kikötőből egy hétig tart az utazás. 2600 tengeri mérföldet teszünk meg az óceán végtelen vizein, míg a ködből kibontakozik két kis sziget: Sala és Gomez. Ide szokott repülni a Húsvét-sziget szent madara, a manu-tara. Végre elérjük utazásunk célját. A Húsvét-sziget fő településéről néhány óra múlva elindulunk, hogy felkapaszkodva megtekintsük a Rano Raruku tűzhányó oldalán elhelyezkedő kőszobrokat, a moaikat. Türelmetlenségünk egyre fokozódik. Mielőbb szeretnénk gyönyörködni a kőfaragásokban, de az Itteni lovak nem tudják, mi a gyorsaság. A vízhiány lomhává tette őket. KŐBÁLVÁNY ÖR A természetes amfiteátrumból kőbálványok tekintete mered ránk. Fejük balra, jobbra, előredől. Háromnégy kőóriás úgy helyezkedik el, mintha beszélgetnének egymással. A napállás változásával arcvonásaik is változnak. Nincs olyan fénykép, amely érzékeltetni tudná a szobrok arányait. A „moaik" nagysága 4 és 8 méter között mozog. Egyes szoborfigurák azonban a húsz métert is elérik. A kőszobrok rengetegében körülnézve az ember rádöbben, hogy méreteikben és formájukban mennyire különböznek egymástól a kőfigurák. Thor Heyerdahl norvég kutató 1955-ben részletesen meghatározta a szoborfajtákat, miután sikerült több szobrot teljes nagyságban és sértetlenül feltárnia a föld mélyéből. A kráternél például egy „moal" guggoló helyzetben ül, a kráter mélýén pedig egy Buddhára emlékeztető szobrot fedeztek fel. A Heyerdahl-expedíció vörös színű és hengeralakú szobrokat talált. A Húsvét-sziget egykori „szobrászai" egy tömbből faragták ki művüket — a vulkanikus kőzetet bazaltvésővel és kalapáccsal munkálták meg. A szobrok titkát azonban a mai napig sem sikerült megfejteni. Heyerdahl szerint az I.—III. csoportba sorolt szobortípusok más csendesóceáni szigeteken nem fordulnak elő, csak a IV. típusúaknál lelhetők fel a Titlcaca tó körüli Tiauanaco kultúra jelei. SZIGETLAKOK A kihalt Rano Kao vulkán hátán felkapaszkodva eljutunk Orongo faluba. Szembeötlő a hatalmas kráter körüli dús növényzet. Harminc víztároló van a kráterben. Egyesek 200 méternél is mélyebbek. A szikláról kilátás nyílik a tengerre és három kisebb szigetre. Ősidőkben Itt, Orongo faluban a törzsfőnökök kora tavasszal várták, hogy a manu-tara madár megtojja első tojását, aztán hálát adta,

k MakeA hosszú fülű őslakóknak nem tetszeti a sziget tájképe, ezért felgyújtották az erdőket. Aztán kőből lakóházakat bálványokat faragtak. építettek és make teremtő Istenségnek. Az ünnepségek résztvevői számára építették az itt látható kőházakat. Az Orongo körüli sziklarajzok megörökítették az ünnepség jelenetelt. Gyakoriak a szent madár motívumai, meg a „madárember", a nagy szemű Makemake isten képmása. Első pillantásra bizonyítják alkotóik nem mindennapi tehetségét. Ügy tűnik, a Húsvét-sziget számos kutatója nem eléggé becsülte e műemlékek értékét. — Jó napotI — mondjuk, s minden oldalról barátságosan visszaköszönnek. Hangaroa keskeny utcáján sétálunk. A lakosság lépten-nyomon dinynyével és ananásszal kínálgat minket. Csoportok vesznek körül. Férfiak, nők, gyerekek állnak meg mellettünk, és igyekeznek beszédbe elegyedni. — Hé, amtgo mio (barátom I, hogy hívnak? Btztos Carlosnak? (Minden jövevényt így hívnak. J Egy lány aprókagyló-füzért nyújt át „Carlosnak". Néhány lakónegyeddel tovább már több kagylófüzér ékesíti „Carlost". Az egyik a tenger fenekén gyűjtött ritka fehér kagylókból készült. A férfiak nádpálcákkal vagy fából faragott figurákkal ajándékoznak meg minket. Semmit sem kérnek cserébe. Az ajándékokat csak azért készítik, hogy felvegyék a barátságot. Természetesen, ajándékot ajándékkal Illik viszonozni, s a szigetlakók bíznak benne, hogy felébred bennünk a lelkiismeret. A Húsvét-szigeten csak feltételes értéke van a pénznek. Kinek kell peso? Semmit sem lehet rajta venni: a szigeten nincs kereskedelem. Nincsenek boltok, falatozók, nincs cocacola, nincs szálloda. Még vándorárusok sincsenek... HOVÁ LETTEK A PALMAFAK? Az első tengerjárók, akik partra szálltak a szigeten, erősen megváltozott tájképet láttak maguk előtt. A rengeteg kialudt tűzhányót dús növényzet borította. Három kráterben édesvizű tó csillogott. A vulkánok lejtőin különféle növényzet zöldellt. A tó környékéről és a Rano Raraku kráterből vett virágporminta alapján a tudósok megállapították, hogy itt valaha pálmafák nőttek. Ma viszont ismeretlenek a szigeten. A tófenék üledékének minden köbmilliméternyi tartalmában sajátos pálmafajta virágporszemeinek ezrei találhatók. A fák között cserjék is voltak. Közülük a legjellegzetesebb a tűlevelűekkel rokon kazuárbokorfélék. Ma már ezek is ismeretlenek itt, viszont rokonok, ha nem azonosak az egyik dél-amerikai kazuárcserjefajtával. A további laboratóriumi vizsgálat és ásatások igazolták, hogy a Húsvét-sziget első lakói különleges fajtájú nádat hoztak magukkal, amely a kővel együtt közkedvelt építőanyagjuk volt. Az építkezés helyén felperzselték az erdőt. Fára nem volt szükségük. Mesterei voltak a bazaltkő megmunkálásának. Nem azért építettek kőépítményeket, mintha nem lett volna fájuk, hanem tudatosan pusztították az erdőket, mert az első szigetlakók kőfaraaók. s nem fafaragók voltak. 14 BETŰS ABECE Hangaroát szubtrópusi növényzet veszi körül, s talán ez az egyetlen település, amelynek állandó lakossága van. Utcái rendezetlenek, a házakat mintha összevissza dobálták volna. A szigetlakók házai sokkal takarosabbnak festenek, mint a chilei munkásházak. Minden háznak hosszú folyosója van. A bejárat előtt különböző nagyságú megművelt földterület. A családok az idő zömét a tágas konyhában töltik. Mivel a szigeten semmilyen közszolgáltatás nem létezik, a család tulajdonképpen a fő munkaközösség. Házigazdáink mindenképpen szerettek volna spanyolul beszélni velünk. A spanyolt évente egyszer használják, amikor chilei hajó köt ki a szigeten. A Húsvét-sziget lakóinak nyelve a polinéziai nyelvek egyik tájnyelvét alkotja. Az volt az érzésünk, hogy egy kicsit a japánra emlékeztet. A szigetlakóknak 14 betűs ábécéjük van. Chilével a kapcsolatot egyetlen teherhajónak átalakított hadihajó tartja. Évente egyszer ideszállítja a legszükségesebb élelmiszereket. Mostanáig egyetlen chilei kormány sem törődött vele, hogy megoldja a sziget ellátását. A szigetlakók általában havonta személyenkint legfeljebb egy liter vagy egy kilogramm valamilyen élelmiszert kaphatnak. A havonta egy főre jutó egy kilogramm liszt természetesen nem elég ahhoz, hogy naponta kenyeret süssenek. A tej és a növényi zsiradék teljesen hiányzik. Iparcikkekben meg általános hiány van. Nagy általánosságban a szigetlakók mégis jobban élnek, mint a chilei munkások többsége. A megművelésre alkalmas jelentéktelen nagyságú földterületek csak annyi embernek tudnak megélhetést adni, mint amenynyl most él a szigeten. Nincs ivóvízforrás. Az esővizet fogják fel, de ez nem elégíti ki a lakosság szükségleteit. A part menti kutak vize sós, a sziget belsejében azonban még nem próbálkoztak artézi kutak fúrásával. A kráterek alkotta víztárolókban viszont bőven van víz. Láttunk csöveket, amelyek vízvezeték kiépítésére szolgáltak, de a szakértők arra a következtetésre jutottak, hogy a kráterek víztartalékai gyorsan kiapadhatnak. Rebeca lanez és Enrique Bello riportja a Húsvét-szigetről y BARRIENTOS TÁBORNOK, bolíviai elnök azt mondta, hogy az én esetem egészen jól végződött, amit annak köszönhetek, hogy a „demokratikus" Bolíviában vagyok, mert máshol már régen falhoz állítottak volna. La Pazban senki sem magyarázta meg, miért tartóztattak le, s vetettek két napra börtönbe (nyolc órát magánzárkában töltöttem), aztán repülőgépre ültettek, és azzal a figyelmeztetéssel, hogy soha vissza ne térjek, kiűztek az országból... Kiküldetésben Szolgálati ügyben érkeztem Bolíviába, és jól tudtam, hogy sem Barrientos tábornok, sem kollégája, Ovando tábornok, sem a junta nem fog lelkesedni érte. Vagy 150 külföldi újságíróval találkoztam, akik mind részt akartak venni a Debray-per tárgyalásán. Természetesen, más természetű megbízatásom ls volt, de csakis kiadói. Találni akartam valakit, aki hajlandó lenne igaz, bátor, nyílt könyvet írni Bolíviáról. Meg akartam tudni, hogyan alakult ki a partizánmozgalom, s milyen helyet foglal el az ország társadalmi-politikai életében. Délután öt óra tájban kopogtattak szállodai szobám ajtaján, és két férfi lépett be. Kijelentették, hogy az INTERPOL ügynökei( I j és a bevándorlási hatóságok küldték őket hozzám. Követelték az útlevelemet, s kijelentették, ha követem őket, visszaadják okmányaimat, ha nem, magukkal viszik irataimat. Nem akartam útlevél nélkül maradni egy országban, ahol feszült a helyzet. Követtem őket. Amikor a lifthez értünk azt mondtam nekik, hogy a szobámban felejtettem cigarettámat, és visszatértem. Kihasználva a lehetőséget telefonon felhívtam olasz ismerőseimet, s kértem, közöljék a történteket a konzulátussal. Az ügynökök az utcán megállítottak egy taxit, amelyben véletlenül (csodálatos egyezést J három Jogász ült, akik a Debray-ügyben érkeztek La Pazba. A belga Lallemand, egy francia és az olasz Ferrucio volt. Az utóbbi megjegyezte: „Engem letartóztattak. Ne csiA „főnök" behívta még egy munkatársát. Ostoba kérdéseket tett fel, aztán taktikát változtattak. Elegáns, szőke fiatalember lépett be a szobába, s beszélgetni kezdett velem könyvekről, zenéről, sportról. Én azonban keGIANGIACOMO FELTRIANELLI BOLÍVIAI RIPORTJA nálj belőle nagy ügyet. Meglátod nyolcra otthon leszel a szobádban." Kérdések kereszttüzében Kísérőim a belügyminisztériumba kísértek. A bevándorlási hivatal a második emeleten volt, de a liftet a 4. emeletre Irányították. Megmagyarázták, hogy Itt van a „különleges osztály". A szobában, ahová vezettek, egy polgári ruhás személy fogadott. Főnöknek hívták a beosztottjai. Első kérdése az volt valóban be akartam-e hatolni Camiri vidékére (a partizánok hadműveleti területe). Azt válaszoltam, hogy az olasz nagykövetség tanácsolta, forduljak engedélyért Rios ezredeshez, aki majd megállapodik Ovanda tábornokkal. — MicsodaI Már Rioshoz, sőt Ovandához is bejutott/ — ordította magából kikelve a „főnök". Azt válaszoltam, hogy ezt minden újságíró így csinálja. — Maga újságíró? — kérdezte. — Nem, kiadó. reken megmondtam neki, hogy nincs miről csevegnünk, és szeretném, ha megmagyaráznák törvénytelen letartóztatásom okát. Komikus fordulat következett be: ezentúl én tettem fel kérdéseket. — Mennyi a havi keresete? Az Egyesült Államokban végezte a rendőriskolát? Kiderült, hogy különleges iskolát végzett Amerikában. Közben Jöttek-mentek az emberek. Egy köpcös, éltesebb egyénre megesküdtem volna, hogy amerikai. Később magamra hagytak egy fiatal rendőrrel. Az asztalon Irományok hevertek. Megpillantottam Bolívia milanói konzuljának levelét is, amelyben „a nemzetközi kommunizmus veszélyes képviselőjének" tart, aki „cikkírás és fényképezés" céljából utazik Bolíviába. A szállodai nyilvántartási lapom is ott volt az asztalon. Később közölték velem, hogy mert ellenállást tanúsítottam a hatóságokkal szemben, átszállítanak a rendőrfőigazgatóságra. Itt azt a négyezer dollárt követelték rajtam, amelyet reggel Olaszországból kaptam. Ott volt a pénztárcámban, amelyet a kezükben tartottak. Kérdések következtek: kivel érintkeztem La Pazban? Kit ismerek? A kérdésekből megtudtam, hogy házkutatást tartottak szállodai szobámban, s megtagadtam a választ. Két fegyveres egy cellába vezetett, ahol a kemény priccset utólag meg kellett osztanom egy rendőrrel, aki Ideiglenesen itt lakott... Szabadulás A toronyóra hatot mutatott, amikor az éhség felébresztett. Felkeltem és kimentem a börtönudvarra. Egy kisfiú, akinek anyja nyilván szakácsnő a börtönben, hozzám szegődött. Tőle tudtam meg, hogy az utóbbi Időben sok letartóztatott kerül ide. — Kínozzák őket? — kérdeztem. — Nagyon gyakran — válaszolta a kisfiú. — Erre két külön cella van. Meg akarja nézni? ... Néhány óra múlva egy másik 2x1,5 méter méretű cellában helyeztek el. Nyolc szörnyű órát töltöttem itt, de közben többet tudtam meg Bolíviáról, mint az előző napokban. Négy óra tájban értem jöttek, s felvezettek a második emeleti irodába. Ott volt az olasz nagykövet. Közölte velem, hogy kiutasítanak az országból. „Szerencséje, hogy sikerült felkutatnom" — mondotta. Ojabb kihallgatás. Az volt a legnevetségesebb kérdés, Igaz-e hogy Moszkvának kémkedem? Amikor reggel terepjáróval kivittek a repülőtérre, az a köpcös, akit amerikainak néztem, visszaadta útlevelemet és pénztárcámat, majd zordan megjegyezte: „Ördöge volt, Feltrinelli. Kormányuk és nagykövetségük ideiében közbelépett. Adjon hálát az istennek, hogy sikerült kikerülnie. De mondja meg azoknak, akik küldték, meg azoknak ls, akik idekészülnek, hogy ... — nem fejezte be, csak egy félreérthetetlen mozdulatot tett a torka felé ...