Új Szó, 1968. március (21. évfolyam, 60-90. szám)

1968-03-10 / 69. szám, vasárnap

Z1KMUND + HANZELKA m Katmandu északi elővárosában figyelemre méltó útjelző áll. Középső ága KATMANDU irányt mutat, a bal oldali szerint NIWAS telepre juthatunk, a jobb felé mutató táblán pedig INDIÁN EMBASSY, s alatta BRITISH EMBASSY felirat áll. Ezerkilencszázötvenegy előtt Katmanduban még egy harmadik nagykövetség volt, az Amerikai Egyesült Államoké. Nepál csak később vette fel a diplomáciai kapcsolatokat a szomszédos Kínával és a Szovjetunióval ugyancsak nagykövetségi szinten. Akkortáj, mikor Nepálban jártunk, Katmanduban még csak két diplomáciai képviselő volt — a burmai és az izraeli ügyvivő. Senki másl Nepálban valaha az angoloknak volt a legnagyobb befolyásuk. Indiából való kivonulásuk után ez a befolyás csökkent, s főként arra összpontosult, hogy tovább verbuválhassák a gurkhákat a brit hadseregbe. Az űrt a hinduk töltötték be, akik egyébként már a britek szolgálatában is alaposan megismerkedtek ezzel a Himalája alatti országgal. Ök léptek a britek helyébe minden tekintetben, többek között nagy erejű leadóállomásaikkal is az ország valamennyi részében. A történelemben először Jóllehet Nepál rendes tagja a Postaügyi Világuniónak, Nepál és a világ közti posta- és távíró-összeköttetésről indiai postahivatal gondoskodik, amelynek székhelye az indiai nagykövetség. — Megalázó ez a helyzet, — panaszkodtak a nepáliak, mikor csodálkozásunknak adtunk kifejezést afölött, hogy minden Csehszlovákiába küldendő levelünkkel vagy táviratunkkal az indiaiakhoz kell mennünk egészen Katmandu északi külvárosába, noha a nepáli postahivatal csak néhány lépésnyire van a Royal-szállótól. — Magunknak is oda kell mennünk. —• Emellett az ember sosem tudja, ki olvassa el a leveleit, mielőtt a címzett kezébe jutnának. — S ha még csak a postáról volna szó! A külfölddel való repülőösszeköttetést ugyancsak az Indiaiak tartják kézben. A mi repülőgépeink csak a belföldi vonalakon járnak. — A nepáli kereskedők kilencven százaléka hindu. Ügyszólván egész gazdaságunkat kezükben tartják. Pontosan egy héttel azelőtt, hogy Delhiből útnak indultunk, az ottani „Statesman" című lapban terjedelmes cikk jelent meg az indiai—nepáli kapcsolatokról. A cikkíró, aki — mint Írja — a napokban tért vissza Nepálból, megálla pltja, hogy fontolóra kell ven ni a Nepálban Jelentkező és egyre erősebb hlnduellenes hangulatot. „Nem szeretnek bennünket Nepálban. Fontos állásokat betöltő emberekkel találkoztam, akik felháborod va idézték az indiai lapok cik keit, amelyek írói sajnálkozó suknak adtak kifejezést afölött, hogy Sardar Patel az in diai államok reorganizálása során Nepált nem sorolta be az Indiai Unióba. Katmanduban azzal a követeléssel találkoztam, hogy hívjuk vissza az indiai katonai küldöttséget, amelyet 1952-ben küldtünk a nepáli hadsereg kiképzésére. Az India-párti gondolkodású B. P. Koirala -miniszterelnök eltávolítása nemrégiben kedvező visszhangot keltett Nepálban. Sőt — állapítja meg sajnálkozva a cikkíró — egyenesen ujjongást afölött, hogy Nepál a történelemben először szánta el magát ilyen fontos lépésre anélkül, hogy előbb kikérte volna az indiai kormány tanácsát, vagy legalább tájékoztatta volna a katmandui in diai nagykövetet... Reverzális Az indiai postahivatalt le adóállomásának árbócaival már úgy ismerjük, akár az el nyűtt lábbelinket. S a mellette fekvő épületet, a konzulátust ls. Nemkülönben a konzul és alkonzul urat. Udvariasan viselkednek, de amint az első beszélgetés során belepillantanak az előttük fekvő iratokba, tüstént tisztában vagyunk azzal, hogy minden magyarázkodás hiábavaló. — Nekünk ugyan beszélhetsz, barátocskám, tudjuk, hogy minden ott van a papírokban ... Mi értelme újabb meg újabb kérvényt adni be vízumra, mikor mindent megbeszéltünk Delhiben a belügyminisztériumban? Hát még mindig nem elég ebből a bürokráciából?! — Ismernünk kell további indiai útvonalukat. S hogy melyik kikötőben szándékoznak behajózni ceyloni útjukra. — Azt hittük, tanácsolnak valamit, mert eddig hiába leveleztünk indiai szállítócégekkel. — Nagyon sajnáljuk, de addig nem adhatjuk kl a vízumot, amíg nem közlik velünk, melyik kikötőben szándékoznak behajózni. Egész délután India térképe fölött görnyedtünk és számolgattuk a kilométereket. Katmandu — Patna — Katak — Madras 2366 kilométer. Katmanda — Madras — Ramnáthapuram — Dhanuskodi 2890 kilométer. Katmandu — Madras — Kochin 3305 kilométer; a legkedvezőtlenebb lehetőség, ám számolnunk kell vele arra az esetre, ha Madras nem sikerülne. — Rendben van — Madras vagy Kochin, tudomásul veszem, — jelentette ki szárazon az alkonzul és a pecsétnyomó után nyúl. — Tizennégy napra adok önöknek vízumot. — Tizennégy napra?! Slnh úr a belügyminisztériumban hatvan napra ígért. — Tizennégy napot adok. — Ez nyilván annyit lelent, hogy Nepált India részének tekinti, nem pedig önálló államnak. Nyálát nyelve válaszolja: — Utasításaim vannak Delhiből. Egyébként alá kell írniuk ezt a reverzálist ts! Az elénk tolt féllv papiroson az alábbi állt: — Kötelezem magam, hogy a ... számú tranztto-vízumot csupán az Indián keresztüli ceyloni utazásra fogom felhasználni, s útközben nem fogok sem filmezni, sem fényképezni. Alul két zárójel, közéjük írandó a név nyomtatott betűkkel, felette pedig alá kell írnunk. (A izerzők felvétele) Hát szó ami szó, nyakunkra tették a kést. Ilyesmi sehol másutt nem történt még velünk. — A reverzálisról kár beszélni. De el tudja képzelni, mit jelent háromezer kilométert ülni egy tehergépkocsi kormánykereke mögött? Ilyen utakon? S ilyen rövid idő alatt megtenni az utat. Ez biztonság kérdése ts. Meg az egészségünké. És ha valami bajunk esik? — Az nem az én dolgom, — vonta meg a vállát. — Ilyen utasításokat kaptam. Ha szükségük van a vízumra, alá kell írniuk a reverzálist. — De a másolatát megkapjuk. Legközelebbi könyvünk ben majd közzétesszük. — Kérem, akár az eredetit is megkaphatják, — mondta csípősen. Nekem elég a másolat. — S lepecsételte útlevelünket. Ilyen helyzetekben a legokosabb, ha az ember nem tízig, de százig számol. — Oda se neki, fiúk. Mielőtt útnak indulunk, alaposan rendbe tesszük a kocsikat. — Vásárolunk egy vagon kávét, minden ötven kilométeren megállót tartunk, főzünk egy-egy erős feketét s iramodunk tovább. India felé Ügy ömlött a tartályokba a benzin, akár a kútba. A benzínpumpa kezelője örült, hogy ilyen nagy mennyiséget adhat el egyszerre. Kizárólag hozzá jártunk, noha Katmanduban akad éppen elég benzinkút. — Ha Patnában lesz elég időnk, felkeresem azt a fickót, aki a fiát velünk akarta küldeni, s majd megmondom neki, hogy milyen vadon van itt, — dühöngött Róbert. — Emlékszel, mit mondott: — Vigyenek magukkal minél több benzint, mert Nepálban még véletlenül se jutnak hozzá. — Hat húszat fizettem gallonfáért, tehát indiai pénzben három kilencvenet. Ha ezt négy és féllel osztod, literje nyolcvanöt nafápalszba kerül, alig egy ötödével többe, mint Indiában. Ha már most hozzászámítod a távolságot, amennyire szállítani kell... A benzinkútkezelő vidáman dörzsölte a kezét. Mi azonban annál kevésbé voltunk vidámak. Valahonnan a távolból melankolikusan, lélekharangként kondultak a harangok. Az egyik legkedvesebb és legszebb várostól búcsúztunk, amelyben életünkben jártunk, a napsugár mintha simogatta volna az épületek tetőit, Dzsagdis szemében könny csillogott s a miénkben ugyancsak. Talán visszatérünk még ide valaha. Ha lenne itt legalább valamilyen díszkút, hogy beledobhatnánk egy pénzdarabot! — Vagy tudod mit, Dzsagdis, most már te látogatsz el hozzánk! Aztán felbúgtak a motorok, Dzsagdis és a benzinkútkezelő a tükörben két kis kerti törpévé változott, s egy perc múlva egész Katmandu beleveszett a távolba. BABOS LÁSZLÓ fordítása NEPÁLI CSENDÉLET A FOLYÚPARTON Monószlfö Deziö: 37 A harmadik hét vége felé szinte naponként rohantunk a kaszárnya óvóhelyére. Már nemcsak o bombák zuhanó, csattanó hangjai riasztottak, hanem időnként a messzehordó ütegek süvöltését is hallani lehetett. - Ez mi? - kérdeztem Rézkobaktól. - Agyúk — vakargatta az üstökét. Alighanem a mieink. A mieink szóra elmosolyodtam. Ismét töröknek éreztem magam, de egy kicsit a két ágyútűz közöttinek is. Érdekes, úgy látszik sehová se tartozom, egyedül Rióhoz. Gergellyel ugyanabban a sörözőben találkoztunk, ahol a bizalom kérdéséről vitatkoztunk. Én le se akartam ülni. - Menjünk először Rióhoz. Gergely bandzsítva tessékelt. - öljünk le előbb, egy pohár sör nem árt. - Nem, előbb menjünk Rióhoz. Gergely kissé hátrakapta a fejét. - Oda nem lehet... A lakást lepecsételték. Nem is a szavakból, inkább Gergely tekintetétől értettem meg a történteket és amit dadogva végül megkérdeztem, arra is már előre tudtam a választ. - Riát elvitték... öltem és oz asztal csupasz fáját bámultam, egy kinyitott ringlisdoboz lebegett a szemem előtt. Éreztem, hogy a pupillám összeszűkül és időnként megrebben a szemhéjam. „Csak semmi bögés" — magyaráztam magamnak. - Ne csinálj feltűnést - szólt rám Gergely - ez a dolgokon nem változtat. Gergely szemrebbenés nélkül folytatta a moga mondókáját. - Ha esetleg tőled is érdeklődnének ... Bár ezt nem hiszem. - Tőlem?... Hiszen én nem tudtam semmiről... Engem semmibe se avattatok be, én ... - Ne ordíts, éppen ez a jó. Ha megkérdeznék, legalább az igazat mondhatod. Riát szeretted, semmiről sem tudtál... Később szakítottatok és bevonultál a kaszárnyába ... Én megígérem, hogy mindennek utána nézek. Megtudom, hová vitték Riát és azonnal értesítelek. - Hol? - Három nap múlva ugyanitt. - És addig mit csináljak? - Addig uralkodj magadon. Mindnyájan azt tesszük... És még valami, ha nem lennék itt a megbeszélt időben, akkor a rákövetkező harmadik napra... Sajnos, közvetlenebb összeköttetést nem tudunk teremteni... Minden egyéb veszélyes lenne... A kaszárnyában nem hívhatlak fel... - De felhívhatsz. Felírom a telefonszámot. - Ne írd fel, maradjunk az előbbi megállapodásnál. Csak a kilencedik napon találkoztunk. Halotthalvány volt és a keze reszketett. Azt kívántam, bárcsak ne nyitná ki a száját. De nem tudtam visszatartani. - Statárium — kezdte és ezzel már mindent végig is mondott. - Kivégezték? Mélyen lehajtotta a fejét. - Meghalt - De ezt nem is nekem, inkább saját magának magyarázta. - Most már bízol benne? — kérdeztem és magam se értettem, honnan erőltettem magamra ennyi nyugodtságot Megint csak a fejével intett. - Kicsit drága bizalom, nem gondolod? — sziszegtem a fogaim között. - Hót igen, nogyon drága bizalom, Ilyen korban élünk. A többi mondat összekeveredett a fejemben, csak azt éreztem, hogy Gergely támogat az utcán. A botomat kétszer is kiejtettem a kezemből. - Mit gonndolsz, hozzám jött volno feleségül? - fordultam Gergelyhez. - Biztos, hogy hozzád ment volna. Derék lány volt. - Tudom, hogy volt más férfi is az életében, de csak engem szeretett, engem és a fényképet. - Igen. - És ha akarod, felrobbantom az egész világot. Mondd meg, hogy mit csináljak. Felrobbantom — időnként elfogott a csukló zokogás. Egy-két járókelő kíváncsian fordult utánunk, a többiek elmerültek a hirdetmények olvasásában. Gergely majdnem a kaszárnyaig kisért. Bent a kaszárnya folyosóján félhangosan magamnak magyarázgattam. - Nem lehet, hogy túléljem. Egy darabig ebbe a mondatba fogózkodtam, de aztán rájöttem, hogy ez se jelent semmi vigasztalást. Egyszerűen ezt is túlélem, — döbbentem rá iszonyodva. Semmibe se lehet belehalni. Az is lehet, hogy örökké fogok élni. Ez a gondolat félelmetes volt. Az anyám halálát is túléltem. Gajdost kivégezték és most Ria. Kint az utca sarkán az öreg verklis is megjelent. Az irodaszobából oda lehetett látni. - Az istentelen vezér osztón ... A menekülők utón nyargaló, tralala, tralala . . Egyszerűen képtelenség elfutni előle. Próbáltam én is a menekülők közé sodródni, de mindig valami mást kaszaboltak le mellettem. - Nem igaz, én haltam meg! De a tatár kenéz csak vigyorgott. Kopjájára tűzte Ria fejét és felnyújtotta az ablakon. Csak Rézkobak ne vegyen észre semmit rajtam. Miért? Hót ez is fontos. Hihetetlen, hogy ez is fontos. Ez az aggályom úgylátszik onnan származik, hogy örökké élni fogok, akkor pedig ha így van, úgy lesz minden mint eddig. De nem lesz úgy, mert én felrobbantom a világot. A tubarózsát, a QPR-t, az összes sávokat. A robbantóanyagra azonban várnom kellett, Gergely két hétig nem mutatkozott, de amikor megjelent, köszönés helyett mindjárt a lényegre tért 38 - Tudsz nyílt parancsot szerezni? A szememmel intettem. - És autót? - Azt is. - Mór holnap délután kellene, esetleg estére. - És hová? Gergely kinyújtotta a karjót és arrafelé mutatott, ahonnan az ógyúk dörögtek. - De hiszen ott mór... - Igen, oda kell eljutni... És katonaruhát tudsz szerezni? - Kinek? - Annak, aki veled megy. - Ki az? - Majd meglátod. - És hogy fogunk onnan visszajönni? - Sehogy, ottmaradtok. Eddig titokban abban reménykedtem, hogy az a másik Gergely lesz, de most különös nyugtalanság fogott el. - És te? - Én itt moradok. - Mi pedig ... - Ti pedig átjuttok . . . Valakinek túl is kell élni a Tatárjárást. Vagy nem? — kedvesen rómbandzsított. - Én nem akarok semmit sem túlélni, semmit sem megúszni - kiáltottam. - Ne ordíts. Ne félj, én is túlélem. Most inkább beszéljük meg a részleteket. Amíg Gergely beszélt, arra gondoltam, hogy aprólékos gondoskodásóban és tervezgetésében van valami undorító. Úgy tesz, mintha Ria nem is halt volna meg. Mintha semmi se lenne fontos, mostantól kedzve kezddődne az élet és közben örültem is neki, hogy így beszél, legalább nem jut idő magammal vitatkozni. Amikor arra az utcasarokra értünk, ahol az öreg verklis szokott játszani, váratlanul megölelt. - Egy ideig most nem látjuk egymást, de biztos, hogy találkozunk. Ja és ha valamire szükséged lesz egyszer, keresd Kis Sándort. (Folytatjuk)