Új Szó, 1968. március (21. évfolyam, 60-90. szám)

1968-03-08 / 67. szám, péntek

— Harry, vigyél uzsonnát — mondta Pedro. — Igazad van — mondta Harry. — Ez nem rossz ötlet. Harry eltűnt a konyhában, és Pedro fölkelt a tieverőről. Kiment az előszobába, és hallani lehetett, ahogy becsukja maga után a vécéajtót. Egyedül maradtam Luciával. Lucia ledőlt a heverőre, egyik lábát lelógatta, a másikat föltette a takaróra. Elfogott a vágy, hogy szerelmes dumákat adjak le neki, mint mindig, ha egyedül voltam valami szép lánnyal. Lehet, hogy ez szemtelenség volt, de eddig még egy lány se sértődött meg. Hát elkezdtem. — Lucia — mondtam. — Hm? — mondta Lucia. — Gyönyörű vagy. — Te jó Isteni — Te vagy a legszebb lány egész Kosteleeben. — Hát Irénka? — Irena semmi hozzád képest. — Ezt hallania kellene. — Miattam hallhatná. Nekem mindegy. — No ne mondd. — Tényleg, Lucia. — Vigyázz, mert még elhiszem. — De tényleg. Ha veled vagyok, akkor Irena egyáltalán nem érdekel. — Szép kis szerelem! Rejtélyesen elmosolyodtam. — Vagy talán nem? — Lucia — mondtam halkan. — Ha valakit szeretek, akkor te vagy az. — Sok a duma — mondta Lucia. — De komolyan — mondtam. — Lucia, te egy isteni nő vagy. — Elájulok! — mondta Lucia. — Te, én nem szeretnék Irena bőrében lenni. — Miért? Nem szeretnéd, ha szeretnélek? — Miért ne? De egy olyan hűséges szerelmest, mint te vagy, nem szeretnék. Akkor inkább semmit — mondta Lucia —, egyébként épp az előbb mondtad, hogy úgyis szeretsz, nem? — Szeretlek, Lucia. — Olyan hűségesen, mint Irenát? — Sokkal hűségesebben — mondtam és jó közel húzódtam hozzá. Rám tette a kezét, hogy idejében eltolhasson, ha valamire elszánnám magam. — Nono! — mondta. — Nono! Az előszobából behallatszott Harry hangja: — Hát akkor gyerünk! Mókásan rántottam magamon egyet, de mikor láttam, hogy a szobába senki se néz be, megint Lucia felé fordultam, ö is megmerevedett kicsit, de mert a fiúk még mindig nem jöttek be, elnevette magát a mókázásomon, csillogó szemmel kiegyenesítette a derekát, és ahogy fölkelt a heverőről, végighúzta a hátamon a kezét, alulról fölfelé egész a fejem tetejéig, beletúrt a hajamba és kicsit meghúzta. — Te pimasz — mondta és az ajtó felé indult. Én is fölemelkedtem, és olyan mozdulatokkal, mintha megmámorosltott volna, utánamentem, és az ajtóban megsimogattam a fenekét. Megfogta a kezem, eltolta és csendesen azt mondta: — Ej no! — Aztán borzasztó kíváncsi arccal Harryhoz szaladt, kivette a hátizsákot a kezéből, és föltűnő gondoskodással belenézett: — Mutasd, mit viszel! — Aztán: — No, ezzel ugyan nem laksz jól! — Elég az — mondta Harry türelmetlenül, és kivette a hátizsákot a kezéből. — Gyerünk. — Én nem bánom, nekem lesz mit ennem — mondta Lucia. — Azt tudom — mondta Harry, és kitessékelte Luciát a lépcsőházba. Pedro már kint várt, és Harry becsukta az ajtót. Végigmentünk a György téren, de amikor a Fő utcában át akartunk menni a másik oldalra, hogy a mozi felé mehessünk, meg kellett állnunk, mert az úttesten éppen a néJosef őkMedy: met hadsereg karikázott kerékpáron és ügetett gyalog. Azok, akik ügettek, többnyire fegyver nélkül voltak meg sisak nélkül, és hátulról nyomták a komor arcú, sisakos, géppisztolyos germánokat, akik rendezett visszavonulást játszottak. Hallottuk, hogy szidják egymást, és azok a megátalkodottan fegyelmezett nácik, akik lassan mentek, úgy emelkedtek ki a zűrzavaros apályból, mint a világítótornyok, összeszorították az ajkukat, és a düh úgy emelgette a sisakjukat, mint a gőz a fazekak fedőjét a sparherden. — Ezek már megkapták a magukét — mondta Pedro jelentőségteljesen. — Hogyhogy? — Biztos tudják, mi elől szaladnak. Pedro egy tökéletes kis Koebbels volt. De nekem is összehúzódott a gyomrom. Eszembe jutott, hogy egyszer az idén télen Pfema egy kommunista röplapot mutatott nekem, és abban azt írták, hogy a németek elleni fegyveres felkelésnek szociális forradalomba kell átmennie és le kell ráznia a burzsoázia uralmát meg mi. A röplapokat Rohelnicében nyomták, és Pfema komor gengszterarccal mutatta őket, tisztára úgy nézett ki, mintha abból a Blok-versből lépett volna elém, amit egyszer ötödikben kölcsönkaptam valakitől, nagyon jól emlékeztein rá, csikk a fogak között, sapka félrecsapva, a szemünkből börtön néz ki, csakhogy most éppen fordítva volt, és ők már egészen közel voltak, és Isten tudja, mi lesz még itt. Egye fene. Mit tudhatja az ember. Az egészről nem tudtam semmit, csak azt, amivel Goebbels etetett bennünket, és amire Prudivý úr célozgatott nagy aggodalommal, amikor egyszer nálunk voltsk a feleségével, és még azt, amit Skočdopole úr mesélt, ő légionárius volt Oroszországban, és nem mondott semmiféle szörnyűségeket, csak inkább azt, hogy a bolsevikokhoz a „prolik" csatlakoztak. Na ja, a prolik. Biztos itt volt a kutya eltemetve. Mi ugyan nem voltunk semmiféle prolik, de nem voltunk milliomosok sem. Apa még autóra se tudott pénzt megspórolni. Hát minek izgulni. Legjobb kalandnak venni az egészet. Izguljon az, akinek háza van. Nekem nincs semmim, csak egy szaxofonom, azt éppen nem szeretném, ha elvennék, de miért vennék el. Hát minek izgulni. Egyelőre legjobb nézni ezt a zűrzavart, ezeket az alakokat meg kocsikat meg géppisztolyokat, ezt az Istenek alkonyát. Végre átmentünk a másik oldalra, aztán a mozi mellett tovább az átjáróig, onnan meg a csehszlovák egyház temploma felé. A templom előtti réten menekültek vonultak lágerrongyokban vagy szövetséges egyenruhában, itt-ott egypár szürke német mundér ls felbukkant közöttük. A németek gyorsan szedték a lábukat a zöld réten, és a nap fölülről vidáman sütötte őket. Nekivágtunk a rétnek, Lucia színesen libegett a fű fölött virágos ruhájában, de a menekülők rá se néztek. Én viszont igen. Finom, fehér arcbőre volt, amilyen némelyik lánynak szokott lenni, az ember szinte nem akarja elhinni, hogy tényleg olyan finom, és hozzá szeretne nyúlni, a száját rózsaszínre festette, a haja aranyszínben csillogott és nagyon szépen volt fésülve, a szoknyája hosszú volt valami divatlap szerint, amit isten tudia, hol szerzett, és azt állította, hogy a háború után ez lesz az előkelő viselet. Kikerülte a hátizsákos embereket, akik nehéz cipőjükben némán és lógó nyelvvel taposták a füvet. Átmentünk a hidacskán a patak fölött és odaértünk a templomhoz. Mikor a fehéren virágzó fák alatt a templom homlokzatáig jutottunk, egy német katona rohant felénk, zubbony nélkül, utána Houba, a templom papja, és Rebarbora, a hitoktató. Houba a német katona puskáját tartotta a kezében, Rebarbora a zubbonyát, és mind a ketten a német után száguldottak. Aztán Houba tiszteletes úr anélkül, hogy a vad tempót mérsékelte volna, elengedte a puskát, és szép úszómozdulattal nagy ívben fejest ugrott, ahogy a kapusok szokták az amerikai futballban, és elkapta a német lábát. Mind a ketten elegánsan lehorgonyoztak a földön. — Uraim! — mondta Harry. A hitoktató odaugrott a paphoz, hogy segítsen neki, és mind a ketten elkezdték ruházni a németet. Aztán Houba rángatni kezdte a csizmáját, és le is rángatta rőla, bár a német erősen rugdalózott. Fura egy helyzet volt. Rebarbora a német hátán lovagolt és a fejét ütötte. Houba aztán még a nadrágot is lehúzta róla a derékszíjjal és rajta a handgranátokkal meg a revolverrel együtt. — Igy ni! — mondta Houba. — Du blutiges deuUnhes Schwein — tette még hozzá nyelvtanfolyam-németséggel, és elegendte áldozatát. Rebarbora leszállt a németről, az fölemelkedett és futásnak eredt nyugat felé. Fehér alsónadrágja messzire világított a napsütésben. ZÁDOR ANDRÁS fordítása (Részlet a közelmúltban megjelent regényből.) — És mi lesz a beígért portrémmal? — Nem tudlak már lefesteni. — Miért? — Azért, mert minden pillanatban más vagy bennem, mert... Eszembe jutottak a falon függő mértani ábrák, hát azért valamiféle kúp, vagy elferdült henger így is lehetne belőlem, de ezt nem mondtam hangosan, mert nem akartam megbántani. Ő az utóbbi időben gyakran megdicsért. Egyszer azt mondta: — Nem is tudtam, hogy ilyen okos vagy. Meglepődötten nézett rám, mintha akkor találkozott volna velem először. — Én azt hiszem mindenkiben benne lakik az okosság, csak valami rendkívülire vár, hogy megnyilatkozhasson. Ebben nem értettünk egyet és sokáig vitatkoztunk, örültem a vitának, addig legalább úgy éreztem, hogy az időtlenségbe menekültünk. Ha megöleltem Riát, még a beteljesülési örömömben is volt egy csöppnyi halál. Az ágy és az én boldogságom fölött függtek a bombák. — Lehetetlen, hogy az ember ilyen boldog legyen - ezt mintha Gergely mondta volna. Egyszerre csak egy történik, de az nem ilyen különös, ilyen rendkívüli, ilyen megismételhetetlen, abban benne van az aznapi falragasz szövege és az is, hogy hamarosan a mi sávúnkból is elcipelnek mindenkit, aki r»em akar festeni, akik nem akarnak elmenekülni a valóság elől. Ebben az időben tűnt fel Richárd is a társaságunkban. Az ő megjelenése eseményszámba ment. Ezentúl mindenki a szavait leste. Gergely láthatóan háttérbe szorult Richárd éppen Olaszországból 33 érkezett, de azt megelőzően Görögországban, Svájcban és még ki tudja hol mindenütt utazgatott. Engem leginkább Tündérrózsa hadnagyára emlékeztetett, ő is kivasalt és fölényes volt. A társaság tagjait inkább csak alkalmi hallgatóközönségnek tekintette, s ha valamit magyarázott, tüntetőleg Ria felé fordult: „Hiszen maga is ott volt", „Ezt maga megérti". Ezekből a rövid megjegyzéseiből természetesen az is kiviláglott, hogy véleménye szerint mi többiek hozzá se szagolhatunk az egészhez. Vártam, hogy majd Gergely leinti, de Gergely tüntetőleg udvarias volt vele szemben, a tetejében még magázta is. — Neki miért nem magyarázod Marxot? - kérdeztem Gergelytől. — Ö úgyse értené. — Hót ami azt illeti, úgy hallgatod, mint egy Messiást. — Hülye vagy - legyintett Gergely Richárd Ria barátja, és világot látott ember, hadd fecsegjen, legalább megtudunk tőle valamit. Richárd mesélt is, be nem állt a szája. — Képzelje Ria, Olaszországban mindenki felcsapott kertésznek. Még az erkélyeken és az ablakpárkányok cserepeiben is kerti növények díszlenek. Spenótvirágok nőnek a szép donnák ablakaiban. Minden pályaudvarnak megvan a maga veteményeskertje, s a sínek mellett is articsókafejek, hagymaszárak és zellerek integetnek. Bosszantott, hogy volt kertész létemre nem ismerem az articsókát, de Richárdtól nem akartam kérdezősködni. — És mikor lesz vége a háborúnak? szólt közbe valaki. Richárd a divatos német slágert dúdolta. — Es geht alles vorüber, es geht alles vorbei... — Ebben látja igaza van - tette hozzá Gergely — ellentétben az előbbi kijelentésével ... Richárd azonban válaszra se méltatta, elővette az arany cigarettatárcáját, Ria fülébe duruzsolt valamit, fütyürészett, majd gondterhelten felállt. — Sajnos, mennem kell, a kötelesség szólít. Ugyan miféle kötelességei lehetnek ennek? - néztem utána, Gergely mintha csak eltalálta volna gondolatomat, félhangosan rádünnyögte. — Hát biztosan várja valamelyik szeretője. Később megkért, kísérjem el. Én szerettem volna Rióval maradni, de a kivilágított expresszvonat látomása megzavart. Mogorván lépegettem Gergely mellett. Gergely se szólt egy ideig, csak nagyokat bandzsított. — Hát érted már végre? - fordult felém hirtelen. Tudtam, nem vár mindjárt válaszra, előbb kifejti a saját álláspontját. — Ezek mások mint mi - folytatta Richárd úrfinak valaki porszemet pöccintett a fehér szmokingjára és most duzzog. Ezért tart velünk. De ez nem világnézet. Hallottad, hogy trécselnek a barna medvéről, meg a rodoszi szarvasról Riával, mintha csak az ô kedvükért akarnánk megváltoztatni a világot... A háborúra is ezért neheztel, meg hogy nincs babkávé, és ha ez így megy tovább, becsukják a monte-carlói Cassinót. — Lehet, hogy ez is az élethez tartozik... Én például még sohase láttam rulettasztalt. — Én se. — És szeretném, ha fehér szmokingom lenne. — Na látod. Gergelynek ez a váratlan megértése meg lepett. — Hát akkor meg mit háborogsz? ... Ha ez is elég, hogy volaki a háború ellen legyen, akkor ez jó ... — Én ilyen dolgok miatt nem lennék a háború ellen. Sőt. Elvégre vonnak jó háborúk is. Az első világháború is jó volt. Megütközve néztem rá. — Igenis jó volt. Annak köszönhetjük az Októberi Forradalmat, és ez a háború is jó lesz valamire, csak nem arra, amire Richárdék, meg Rióék spekulálnak... 34 — Ügy látszik, neked különös szövetségeseid vannak, már most úgy beszélsz róluk, mint az ellenségről. Gergely megelégedetten bólogatott. — Úgy van, ahogy mondod. Az expresszvonatok még egyre szaladgáltak a fejemben, de nem akartam rongyos szegényként kirekesztetten, ellenségként az állomáson maradni, heves vitába kezdtem Gergellyel. Ő az eszköz és a cél elvét emlegette, de nem tudott meggyőzni. — Minden egyre rosszabb lett — vágtam a szavába - és vedd tudomásul, hogy a te Marx-od is nagyra tartotta a görögöket... És a rómaiakat, olvasd el Vergiliust. . . — Vergiliust? — lebiggyesztette a száját. — Tudod mit tudott Vergilius? — Tudom. — Semmit... Méhészkedett, és szerinte a méh olyan csodálatos állat volt, amelyik nem ismeri a szerelmet, a szirmokról és a levelekről lenyalakodja azokat a csodálatos anyagokat, amelyektől megtermékenyül, aztán a pici méheket szájából köpi a virágokra, így szaporodik. — Hát ha te Vergiliust a méhészkedésen keresztül méred, akkor nagyon sajnállak... Egyébként másokkal is így csinálsz. Riával is ... — Majd holnap beszélünk róla. Rendben van? — Mikor? — Érted jövök, te úgyis a bélyegeiddel fogsz játszadozni. Csúnyán rámbandzsított és köszönés nélkül otthagyott. — Utálom Gergelyt — fakadtam ki otthon Riának. — Érdekes, pedig az utóbbi időben sűlve-főve együtt' vagytok. — Miattad. — Miattam? - kérdezte hitetlenkedve és hosszú szipkába dugta a cigarettáját, amit Richárdtól kapott. Most megint úgy éreztem, hogy az expresszvonatban cigarettázik. (Folytatjuk.)