Új Szó, 1968. március (21. évfolyam, 60-90. szám)

1968-03-28 / 87. szám, csütörtök

Felszólalás helyett... Mátyás, az igazságos — és más időszerű kérdesek A napokban, amikor jó néhány csúcspolitikus elfelejtésére készül az ország, Csallóközben jártam. Olyan falvakban, ahol a szájhagyomány még tucatnyi anekdotát tud Mátyásról, az igazságosról. Igazak-e vagy sem ezek a történetek, azt már soha senki se dönti el. De nem is erről van most szó, hanem arról: mitől maradnak meg egyes országló emberek"® nép emlékezetében és másokat — néha néhány év alatt milyen láthatatlan, megfoghatatlan fluidum tüntet el a történelem homályában. „Mátyás ismerte a nép gondját, baját. És az urakkal, ha azok igazságtalanul bántak a szegényemberrel, szőlőt kapáltatott. És a kolozsvári bíró rovására igazságot szolgáltatott." Ezekkel a szavakkal emlékezett az igazságosra egy karcsal öregasszony, akinek még jobbágy volt az öregapjaEn — aki állítólag már az uralkodó osztály tagja vagyok — bukófélben levő politikusainkra gondolok. Bukásuk okát kutatva akarva-akaratlanul le kell lmom az öregasszony szavainak parafrázisát: Politikusaink nem ismerték a nép gondját, baját. És Mátyás kései országló utódja enyhén szólva a kolozsvári bíró típusú alvezéreket kedvelte, azokkal vette magát körül. Olyanokkal, akik — persze, nem a 16. századi v értelemben — az adóprés toj vábbi szorításakor is a nép lelkesedéséről küldtek az ország első emberének szigorúan bizalmas jelentéseket. Nem a 16. században élünk, és nem várhatjuk a köztársasági elnöktől, hogy álruhába öltözve járja végig az országot. Az ilyen „közvéleménykutatást" a modern társadalomban a statisztikusoknak, az újságíróknak, a párttitkároknak és más — kisebb-nagyobb kaliberű alvezéreknek — kellene elvégezniük. Azt hiszem, ezek végeztek is közhangulat felmérést, csak az a kérdés: hogyan. Mert jelentéseket, jegyzőkönyveket az elmúlt húsz esztendőben végtelenül sokat írtak ebben az országban. Legtöbbször — sajnos — túlságosan ls tetszetős adatokkal, olyanokkal, amilyeneket az országló emberek szívesen olvastak. Az Illusztráció kedvéért említsünk meg néhány példát. Csak úgy „kapásból" válasszuk ki a sok probléma közül az egészségügyi gondoskodással összefüggő kérdéseket. jó fél évvel ezelőtt a komáromi kórházban jártam. Éppen azokban a napokban, amikor a hivatalosan még reakciósoknak bélyegzett, a „fejlődést észrevenni nem akaró íróknak" válaszolva az ország második leghatalmasabb embere érvként a világszínvonalú csehszlovák egészségügyet emlegette. A komáromi kórház belgyógyászati osztálya egyik kb. 6X6 méteres alapterületű kórtermében tizenhármán feküdtek. Az egyikük egyszerű gyomorfekéllyel, a másik műtét után, a harmadik a végét járva ... És vannak Dél-Szlovákiában olyan kórházak is, ahol a betegek ágyának — túlzsúfoltság miatt — csak a folyósón jut hely. De most — tévedés ne essék — nem ls a kórházi férőhelyek számának alakulásáról van szó, hanem arról, hogy az ország második embere egy-egy területen — amelyről szeriőzusnak látszó véleményt mondott — menynyire nem ismerte a tényleges helyzetet. De ismerhette-e MIÉRT NEM VEZETIK BE? Még 1987 decemberében kérvényt adtunk be a szenei postára, kapcsolják be nálunk a vezeegyáltalában, ha a csúcsfunkcionáriusok kivétel nélkül, a középkáderek pedig többségükben „különbejáratú" háziorvost tartanak? Ismerhette például P. D. — néhány esztendeje különben még Szlovákia második számú embere — az egészségügyi intézmények helyzetét, aki arról volt híres, hogy amikor átlépte az Állami Szanatórium küszöbét, a kórházi alkalmazottak minden nála alacsonyabb rangú beteget a kórtermekbe tereltek? Ez máshogy nem magyarázható, mint úgy, hogy P. D.-nak derogált a közönségesebb emberekkel való együttlét. Szögezzük le, nem arról van szó, hogy a kormány tagjai csak órákig tartó várakozás után juthassanak az orvos szine elé. Ez ésszerűtlen követelmény lenne. Viszont az állampolgár azt joggal elvárhatja, hogy az ő jóvoltából miniszter, vagy országgyűlési képviselő arról is tudjon: Komáromban tizenhárom beteg fekszik egy kórteremben, meg hogy a dunaszerdahelyi kórházban nem egy esetben a folyosón is fekszenek betegek. Csakhogy ez már a kendőzetlen — felfelé irányuló — tájékoztatás kérdéseivel függ össze. Még egyszer szögezzük le: itt most nem szakágazati kérdésekről van szó, hanem az egész ország szellemének a feltérképezéséről, diagnózismegállapításról. Arról is, hogy vezetőink a közönséges halandókat élő, érző embereknek tekintik-e, vagy a politikai élet sakktábláján ide-oda tologatható sakkfiguráknak. Olyan korban éltünk, amely — sajnos — csak az előbbiekhez hasonló ezernyi példával illusztrálható. Megemlíthetnénk a közlekedés fejlesztéséről döntő parlamenti képviselőt, vagy miniszteriális embert, aki saját bevallása szerint is jó másfél évtizede utazott utoljára a bratislavai villamoson és még régebben vonaton. Igy csak a szolgálati személygépkocsi ablakán át szemléli a világot, anélkül, hogy döntéseit komoly helyzetfelmérésre alapozná. Az ilyen embernél hiányzik a gyakorlati tapasztalaton alapuló információ, de megbízható, kendőzetlen statisztika sincs a tarsolyban. Sokat beszélhetnénk a könyv-, vagy filmbíráló bizottsági tagokról, akik szintén nem a mű ismerete alapján mondtak értékítéletet, hanem azt puhatolták, miként vélekedtek legfelsőbb helyeken a szóban forgó alkotókról. Egy óvatos ember napjaink légköréről nemrég így vélekedett: „Hullámverés. Fokozatosan majd elcsendesedik ..." Valóban elcsendesedik? Ha igen, ez katasztrofális következményekkel járhatna, a múlthoz való visszatéréshez vezethetne. Tény, hogy a közéleti tisztaság visszanyerése után a múlt hibáin való merengés majd törvényszerűen elcsendesedik. Ennek be kell következnie, mert az országban sok a tennivaló. De a bátor szókimondás, az ország vezetőinek alapos és igaz tájékoztatása — és tájékozódása — az nem alacsonyulhat valamilyen alpári kampánynyá, amelyet felülről esetleg egyszer „le ls fújhatnak". Az országnak olyan embereket kell vezetőívé választania, akik a napjaink mozgalmára jellemző tetteket nemcsak ügyeskedő sakkhúzásoknak tekintik. Olyan vezetőkre van szükség, akiknek a neve évszázadokra fennmarad. De nem úgy, mint III. Richárd neve! TÓTH MIHÁLY tékes rádiót. Szerintünk nincs nagyobb munkáról szó, mert az előttünk futó vezetékre kellene csak minket rákapcsolni. Többször sürgettük a szenei postán kérésünk elintézését, de mindeddig hiába. Nem tudjuk, mi az oka annak, hogy három hónap is eltelt és semmi sem történt az ügyben. A járási Iparvállalat helyi bőrfeldolgozó üzeme, Szene Rozsnyón a CSEMADOK kibővített járási vezetősége március 22-én tárgyalta meg a CSEMADOK Központi Bizottságának a CSKP KB és az SZLKP KB januári határozatával, valamint a nemzetiségi kérdés maradéktalan megoldásával kapcsolatos állásfoglalását. A megbeszélésen mintegy félszázán vettek részt. A több órás vitában huszonötén szólaltak fel. A hangerő széles skálán mozgott. Egyaránt elhangzottak mérsékelt és szenvedélyes, indulatoktól fűtött felszólalások. A vitázok annyiban voltak azonosak, hogy egyetértettek a Központi Bizottság állásfoglalásával, javaslatokat tettek a járási vezetőség által előterjesztett anyag kibővítésére, és mindenki a sérelmek gyors orvoslását sürgette. A rengeteg kérdést érintett felszólalók többek között javasolták, hogy az Illetékesek vizsgálják felül a képviselőjelöltek nemzetiségi összetételét, ha lehet halasszák el a választásokat; ahol a lakosság vegyes nemzetiségű, az állami szervek biztosítsák következetesen a kétnyelvűség betartását, a nemzetiségi jogokat iktassák törvénybe, a rozsnyói szlovák tanonciskolában tanítsanak magyarul is, a járásokat szervezzék át, a szlovák lakta falvaknak Rőce legyen a járási székhelye, a magyarlakta falvakban és városokban nyissanak magyar óvodákat, helyezzék a rozsnyói középiskola magyar tagozatát magyar igazgatóság alá, a párt és közigazgatás szerveinek képviselői beszélgessenek el gyakrabban a járás magyar dolgozóival, a rozsnyói járási művelődési otthon adja ki két nyelven a körleveleket és a módszertani anyagot, a cseh és szlovák lapok foglalkozzanak az eddiginél sokkal többet a nemzetiségek problémáival, a járás vezetősége intézze el, hogy Rozsnyón a magyar nemzetiségűgyerekeknek ne kelljen fabarakkokban tanulniuk, a hivatalos szervek ne engedjék, hogy a népek ócsárolják egymást és hogy felelőtlen egyének leépítsék a magyar iskolákat, a csupán fejbólogatásra képes vezetők \mondjanak le, a párt ne engedje, hogy a jövőben bárki kompromittálja a szocializmus ügyét és visszaéljen a hatalommal, a szakmailag képzetlen és erkölcsileg tisztátlan embereket mentsék fel a funkcióból, a járásban fordítsanak nagyobb gondot a cigánykérdésre, a járás vezetői a lenini eszméket, a kommunista elveket ne csak hangoztassák, hanem szerezzenek ennek érvényt a gyakorlatban. A gyűlésre nagy várakozással mentem. Lassan húsz éve, hogy Rozsnyón megalakult a CSEMADOK helyi szervezete, s nekem — 1949-ben és 1950ben —, mint 18—19 éves gyerekembernek ez a szervezet jelentette az anyanyelvemen történő szervezettséget, az első kulturális és politikai megnyilatkozásokat, a késő esti órákig tartó társadalmi munkát. Mostani örömömet elsősorban az táplálta, hogy tiszta szívvel és emelt fővel mehettem vissza oda, ahonnan az ötvenes évek elején, mint bányamunkás elindultam. Ugyanaz a hely, többségében ugyanazok az arcok. Ogy éreztem, kölcsönösen örültünk a találkozásnak és boldogan ráztunk kezet. Valami mégis bántott ... Az elmúlt napokban több összejövetelen vettem részt, ahová minden külön értesítés nélkül ls tömegesen mentek az emberek. Ide, kissé még ma is fásultan és talán kétes érzéssel csak szédelgett a tagság... A rozsnyói gyűlés légkörét a fővárosi gyűlés légkörével összevetve azt a benyomást kaptam, hogy Rozsnyóra a demokrácia szelleme és gyakorlata helyett a demokráciának még csak a híre jutott el, s az emberek többsége — sajnos — még alig ismeri a párt indította folyamat lényegét és jellegét... Aggodalmam akkor oszlott el, amikor megmondták, hogy nem nyilvános taggyűlésre, hanem csak kibővített járási vezetőségi ülésre jöttünk össze. Az elnök által előterjesztett határozattervezet nyíltnak, szókimondónak hatott. Lényegüket tekintve helyesek voltak a felszólalások ls. Bennem a gondolat sokasága kavargott. Készültem, de sehogy sem tudtam felszólalni. Hangomat halványnak, erőtlennek éreztem. Most itt mondom el, amit ott akartam mondani. Nekem a realitásokra épülő nyugodt, megfontolt, az eredményeket és fogyatékosságokat egyformán szem előtt tartó tárgyilagos okfejtések tetszenek. Azokat szeretem, akik a szálkát és a gerendát egyaránt észreveszik a mások és a maguk szemében. A precíz mérlegelésekre természetesen nem nyílik mindig lehetőség és nincs is erre mindig szükség. Nem bűn, ha esetenként a mérlegnek csak az egyik serpenyőjét nézzük ... A lényeg az, hogy az egyoldalúság ne váljék rendszerré, gyakorlattá, a nézőpontot ne féligazságok határozzák meg. Azt a történelmi jelentőségű eseménysorozatot, amely társadalmunkban ma végbemegy, a CSKP Központi Bizottságának a tavaly októberi, decemberi és ez évi januári ülése indította el. A minden erőszaktól mentes, példa nélkül álló erővel kibontakozott demokratizálódási folyamat nem követel restaurációt, nem a hatalom jellege, nem a szocializmus, hanem a párt vezetésével csupán az emberteienség, a korrupció, a bürokratizmus, a merev, rossznak bizonyult módszerek ellen, a megújhodásért, a felemelkedésért, a nép széles rétegeinek az érdekéért, a tökéletesebb szocializmusért, a teljes szabadságért, és demokráciáért folyik. Az osztálytársadalmakban két tábor áll egymással szemben: az elnyomottak és az elnyomók, a munkások társadalma és az élősködők társadalma. A szocialista forradalom első szakaszának az osztályelnyomás megszüntetése, a proletárhatalom megteremtése a célja. Nálunk — osztályértelemben — már nincsenek elnyomók és elnyomottak. Olyanok vannak, akik az újat, a frisset, a haladót a korszerűt akarják, és — szerencsénkre egyre jobban kisebbségben maradva — vannak még olyanok, akik a megszokott, a régi, az elavult mellett törnek lándzsát. A szocialista forradalom mai — nyugodtan mondhatjuk, hogy immár harmadik szakaszában, amely egyebek között az etikai követelményeknek a meghonosításáért is folyik — a szabad sző, a szabad betű napján, az egyik tábort azok képezik, akik a párt oldalán őszintén kívánják a szabadságot, a demokráciát, és küzdenek is azért, hogy életünk egyre szebb, egyre jobb legyen. A másik táborban azok állnak, akik tehetségtelenek és alkotó-képtelenség, vagy valamilyen sanda szándék miatt nem értik, és nem tudják támogatni az újat, a jót, a mindanynylunk érdekét szolgáló közös ügyet. Egy pillanatig sem lehet kétséges, hogy a nagy küzdelemből nem azok kerülnek kl győztesen, akik fékezik a kibontakozást, hanem azok, akik progresszívek, a demokráciáért, a minőségileg magasabb szintű szocializmusért harcba induló erők oldalán állnak. Ám mindezt nem elég hinni és tudni. Mindannyiunkon múlik, hogy a mai folyamat milyen ütemben és milyen eredménynyel fogja életünket szebbé, teljesebbé tenni. Érthető ha ma még sokan nem valamiért, hanem csak valami ellen képesek küzdeni. Érthető az ls, — ám ezekkel már kevésbé értünk egyet —, hogy sokan a sorompóba állás és a párt küzdelmének aktív támogatása helyett, csupán az önigazolásra szorítkoznak: „én régen szót emeltem", „én már régen megmondtam" stb., stb. Valahol, valami jót mindenki tett, és valahol, valami igazat mindenki mondott. Az újságíróknak például a legjobbjai is — akiket a múltban az olvasók széles tábora bátortalansággal illetett, akik azonban az utóbml időben helytállásukkal bebizonyították, hogy nem annyira tehetségtelenek, mint amilyennek sokan hitték őket, és amiért már a hivatalos elismerést is megkapták — nem egy vagy két, hanem számos olyan cikket húzhatnának elő, amelyek régebben nem kerülhettek közlésre. És igen sok olyan frást nevezhetnénk meg, amelyek, ha meg ls jelentek, kimaradtak belőlük az életképes gondolatok, a kulcsmondatok. A szerkesztőségeken belüli és kívüli cenzorok — akik tulajdonképpen a gondolatok kilúgozóinak a szerepére ls vállalkoztak — buzgón ügyeltek arra, hogy a kéziratok „simák", „vasaltak" legyenek. Lehetne tehát miről beszélni, ebben az értelemben is. Aki ezt tartja fontosnak, beszéljen róla. Van azonban ennél fontosabb mondanivaló is. A mostani gyűléseken — tapasztalatom szerint — az emberek legtöbbje a legfontosabb és a leggyorsabban orvoslásra váró kérdésekről beszél. A lényegében helyes és jó felszólalások néha mégis visszásán hatnak, és nem érik el a kívánt eredményt. Számos, egyébként talpraesett megjegyzésnek — szerintem —, az a legnagyobb hibája, hogy túlságosan általánosítva bírál és a múlt stílusát viseli magán. Tény például, hogy a nemzetiségi sérelmek globálisan hatnak. Ezeket a sérelmeket azonban — ha gyakran a pártnak és a szocialista építésnek a leple alatt hajtották és hajtják ls végre — egyének okozták és okozzák. A bírálat tehát nem irányulhat mindeír és mindenki ellen. Az általános, senkit meg nem nevező „bírálat" tulajdonképpen senkit és semmit sem érint. A magyar iskolák leépítésére 1948 februárja után nem jelent meg hivatalos „Irányvonal". Ellenkezőleg. Az állami szervek részéről — ha nem ls megfelelő mértékben — több esetben történt erőfeszítés annak érdekében, hogy a magyar iskolák életképesek, és színvonalasak legyenek. Ennek ellenére több gyakorlati példa mégis azt bizonyítja, hogy néhol a magyar Iskolák leépítésére törekedtek. Az „igyekezet" többször a párt nevében, a szocializmus „érdekében" történt. Ezeket az akciókat azonban nem a párt és a szocializmus igényelte, hanem csak X és Y igyekezett — tehetségétől és jellemétől függő erősséggel — végrehajtani... A tarthatetlan módszereket Illető bírálat ebben az esetben ls csak akkor helyes, és célravezető, ha nem általánosít, ha nem mindenki felelősségéről beszél, hanem néven nevezi a hibák megtestesítőit és elkövetőit. Életünkben rengeteg a deformáció, rengeteg az embereket ért sérelem. A szabad szó és a szabad tett idején fontosabb mint bármikor, hogy józanak és tárgyilagosak legyünk, hogy szavunkat és tettünket a kendőzetlen igazság és a realitás határozza meg. Már felléptünk és ha szükséges lesz a Jövőben ls fellépünk az emberteienség, ax igazságtalanság, a korrupció, az indokolatlan kényszer ellen. Elítéltük és ha kell a jövőben is elítéljük a koncpolitikusokat, a konjunktúralovagokat és mindazokat, akik a szocializmust csak fejőstehénnek nézik és akik úgy vélik, hogy nem ők vannak a népért, hanem a nép van értük. A megújhodásért, a tiszta és békés holnapért folyó küzdelmet azonban nem folytathatjuk elszigetelten, egyedül. A legnemesebb szándék ls csak akkor lesz gyümölcsöző, ha a közös érdekért — egymást kölcsönösen megértve és támogatva —, közösen fogunk élni. kflzdeni. dolgozni. A valami ellen folyó küzdelmet, amely az elmúlt napokat jellemezte, egyre Inkább fel kell, hogy váltsa a valamiért folyó küzdelem. A mi esetünkben a CSEMADOK Központi Bizottságának a nemzetiségi kérdés következetes megoldására vonatkozó javaslata, c*yan célkitűzés, amelynek a gyakorlati megvalósításáért iehet és érdemes fáradozni. BALÁZS BELA