Új Szó, 1968. március (21. évfolyam, 60-90. szám)

1968-03-26 / 85. szám, kedd

Látogatóban a komáromi hajógyárban Ä kis közösség irányítása is gondokkal jár Két műszakot töltöttünk a komáromi hajógyárban, és megkíséreltük jelmérni — a teljesség igénye nélkül, — hogy miként hatnak napjaink eseményei az üzemi demokrácia fejlődésére. Az esetleges félreértések elkerülése végett megjegyezzük, hogy teljesen egyedül bolyongtunk az üzemben, s nem előzetesen „ajánlott", hanem „találomra" kiválasztott emberekkel, elsősorban munkásokkal, majd szakszervezeti vezetőkkel beszélgettünk. Vagy félszáz ember véleménye alapján mondjuk el néhány észrevételünket, amelyekhez legalább rövid • megjegyzéseket is fűzünk. Munkafegyelem Művezető: — Nézzen oda. 1 óra van (hol van még a műszak vége!), de az emberek már nem dolgoznak. Munkás: — Az alapfeltételeket sem biztosítják. Nincs készülék, nincs szerszám, nincs hely, nincs anyag. Üzemvezető: — Be kell biztosítanom. De ha nem tudom?! ígérik, majd ekkor, majd akkor. Anyagbeszerző: — Hogyan, az elvtársak talán nem ismerik a szállító-átvevő kapcsolatokat? Azt gondolják, telefonhívásra megy nálunk a rendelés? Egy nyomorult motor miatt nem tudjuk átadni az egész hajót! Valaki megjegyezte: ez így megy körbe-körbe évek hosszú során. Művezető: — A munkások java része becsületesen megdolgozik a keresetéért. De a trógerokkal, naplopókkal a törvényes keretek között nem tudunk mit kezdeni. Mindenhez joguk van, csak nekünk nincs lehetőségünk, hogy ha kell, radikális intézkedéseket hozzunk. Csorbítják a vezetők tekintélyét, rontják a munkafegyelmet, ellopják mások elől a keresetet. Trehány munkát végeznek, a fizetést pedig felveszik. Nem tehetem meg, hogy kettőt elbocsátok, s fizetésüket a többinek adom. Munkás: — Határ van szabva, ki mennyit kereshet. Hiába jó szakember valaki, hiába dolgozik jól, nem fizetik ki neki. Ha az egyik hónapban az ember többet keres, egy technikus rááll a nyakára, és leveszi a bérét. Ahelyett, hogy azt mondanák, ha tudsz, dolgozz, amennyit tudsz, keress, amennyit tudsz. Ne szabjanak határt, hogy te csak 12 koronáig mehetsz az órabérrel. Mert akkor csak elrontják az embereket, arra tanítják, hogy több órát írjanak, teljesítmény pedig nem lesz. Művezető: — Nem engedik, hogy az emberek keressenek, dolgozzanak, ha akarnak és tudnak. A mesternek nincs módja ösztönözni a munkást pénzzel, csak szájjal. Ez sincs jó hatással a munkafegyelemre. Közgazdász: — A művezető a prémiumot saját belátása szerint oszthatja el a munkások között. Nem meri ezt csinálni. Nem mer a munkások elé állni, hogy mindenki előtt megmondja, miért ad a Jóskának 400 koronát, a Péternek pedig csak 100-at. Matematikát keres az elosztásban, nem a teljesítmény szerint igazodik. « • • Íme a bűvös kör, amit eddig nem sikerült vállalatainkban áttörni. Megnyilvánul mindazon tényezőknél, amelyek a munkafegyelmet alakítják. A fogyatékosságokat semmicsctre sem szabad azonban csak az emberek: a munkások, a művezetők, az üzemvezetők, a tisztviselők, a műszakiak, a gazdasági vezetők nyakába varrni. Ezak megoldása túllépi a vállalat lehetőségeit! Mindenekelőtt népgazdasági szintű változásokra van szükség. A Munkatürvénykönyvet nem a vállalat csinálta, a monopolhelyzetért nem a vállalatok tehetnek, a bértarifa!úpcsőt nem a művezető állítatta fel, holott a munkáskeresetek differenciálását alapvetően az alapbérrel kell megoldani. Ezzel persze nem akarjuk feloldozni a vállalati vezetőket azon „bűnük" alól, hogy az adott keretek között is többet tehetnének a munkafegyelem megszilárdítása érdekében. Vezetés — Szeretném, ha tőlem is megkérdeznék, ki legyen a művezetőm. A jó szakmunkásnak megkeseredik az élete, ha azt látja, hogy a felettese „hantázik", vagy alig konyít a szakmához. Mit szólhatok, mikor a csoportunkban legalább hárman szakmailag és politikailag is fejlettebbek, mint a vezetőnk. A pártbizottságnak meg kellene rostálni a gazdasági vezetőket. A tudás — ez vonatkozzon minden emberre, aki ilyen vagy amolyan posztot tölt be. — Minden ember a képességei szerint nyerjen beosztást. Értékes emberek ülnek lityifityi helyeken, amott meg ül egy tök, és az értelmes ember elsikkad. Lépten-nyomon találkozik vele az ember. — Azt tapasztalom, hogy minden vezetőnek van alkalma ablakot nyitni, funkciót keresni, vagy kitalálni valaki számára, hogy fizetést kapjon, ha semmit sem csinál. — Ha nem tudja végezni a munkáját, akkor keresnek neki más helyet, csak hogy megéljen. — Akik jó helyen ülnek, igyekeztek egy udvart kialakítani, s onnan csákánnyal sem lehet őket elmozdítani. — Ez az erjedés jő, ami most társadalmunkban folyik. Jő. Csak jó maradjon. Ne kerüljön téves utakra, és ne használják ki olyan elemek, akiknek tetszetős dumájuk van, és utána megint nagy üresség. Nehogy az új emberek egy idő után azt kezdjék, amit a régiek csináltak, hogy megint kelljen egy új áramlat. Volt ilyen. Nem véletlenül hangzanak el ilyen követelések a vállalati dolgozók szájából, jó lesz ezt tudatosítani ma, amikor a gazdasági növekedés egyre inkább a műhelyek, tervező irodák, beszerző és értékesítő irodák, kutató munkahelyek, vállalatvezetés aktív és kezdeményező embereitől fUgg. A gazdasági növekedés döntő láncszeme a kiemelkedő képességű ember, a maga fantáziájával, tehetségével, leleményességével, kezdeményezésével, személyes érdekeivel és szükségleteivel. Ugyanígy konkrét emberek döntenek a vállalatok konkurrenciaképességéről. A konkurrencia igénye pedig egyre erősebben döngeti a vállatok kapuit. Termelőkollektíváink a közeljövőben az eddiginél sokkal jobban ki lesznek téve a világpiac hatásának. Ez a verseny megköveteli, hogy a vállalatokban a kulcspozíciókat rátermett emberek foglalják el, akik tudásukat hatékony technológiákban testesítik meg, akik tökéletesebben megszervezik a termelési folyamatot. Demokrácia — Csak akkor válaszolok, ha nem írják meg a nevemet! Önök elmennek, de én itt maradok, s teljesen tehetetlen vagyok azokkal szemben, akiket bírálok. Hiába van igazam, a keresetem továbbra is tőlük függ. Jobb hallgatni. — Nézzék, őszintén beszélek, és sajnos ezért már néhányszor megütöttem a bokámat. Fel is tettem magamban, hogy ha valaki kérdez, én soha többé nem szólok. Sajnos, nem tudom megállni. Ogy tűnik, most már meg lehet mondaňi, de ezt kérdőjelbe teszem. Ezt be kell bizonyítani, mert ezt már mondták igen sokszor. — Azt gondolják, most megmondják az igazat? faézzenek meg egy pártgyűlést — csönd. Valamikor nem így volt. Olyan élénk viták folytak! — de mi történt. Soha semmi foganatja nem volt. A munkások azt gondolták, hogy meg akarják tudni, ki pofáz, azokat esetleg ki pécézték, vagy adtak nekik egy kicsit jobb állást, vagy kicsivel több fizetést, ezzel elhallgattak. — Évekig beszéltünk, javasoltunk, bíráltunk, követeltünk, de mivel szavunknak alig volt foganatja, elfásultunk, és csak legyintettünk, már nem szóltunk. Elárulhatom önöknek, hogy a pártmunkában és a közéletben megtalálható közöny az üzem életében hatványozottan tapasztalható. — Sokat hallottam az elmúlt évek alatt a munkások részvételéről a termelés irányításában. Elmélet ez. Ha legalább csak a felét megvalósították volna azoknak a jó javaslatoknak, amelyeket a párt- és szakszervezeti gyűléseken elmondtak, akkor másként élnénk és éreznénk. — A munkás mibe tud beleszólni? Mindenbe! Kérdés, hogy a szavát meghallgatják-e? — Legyen meleg víz, hogy lemoshassuk magunkról az olajat — nincs. Csinálják meg a gyárba vezető bekötőutat — nincs. Ruhatáron kívül állnak a szekrények, átöltözéskor megfáznak az emberek. Nincs lakás. ígérnek fűt-fát, de nem adnak. Hát így van azzal, hogy a munkások mibe szólhatnak bele. — Nem egy gazdasági vezető nem igényli a dolgozók aktív részvételét a vezetésben. Végezzék azt, amit parancsoltam, mondják, én felelek az utasításaimért. Ez sérti a dolgozók önérzetét. Szerintem nem való vezetőnek az, aki nem érzi, hogy szüksége van a dolgozók javaslataira, véleményére. A jó vezető minden nagyobb feladat megoldása előtt kíváncsi a kollektíva véleményére. — A közöny szülte, hogy többen csak akkor szólnak, ha már munkahelyükön utasítást kapnak. Ekkor már helytelen a feleselés és okoskodás, teljesíteni kell a vezető parancsát. Ez már a munkafegyelem kérdése és semmi köze a demokráciához. — A munkásokkal is sokszor úgy van, hogy a jogot érzik, de a kötelességet elhallgatják. Ezek a hangok is azt bizonyítják, hogy politikánkat túlzottan az ajtók mögött végeztük, az emberek mindig csak a döntéseket ismerték meg, amelyeket végre kellett hajtaniuk. Meghozatalukban alig vettek részt. Most eljött a valóban megvalósuló demokrácia ideje, tehát a vitáé. De nemcsak a Központi Bizottságban kell vitázni, hanem minden üzemben, minden munkahelyen. Megnyitották az ajtót, mi hát tárjuk ki. Különösen ott, ahol erre a legnagyobb szükség van, a termelő kollektívákban. Nem lehet semmit sem kijavítani, ha azt elsősorban nem mondjuk meg. Miért volna helye a megnevezéstől való mágikus félelemnek éppen ma, amikor a dolgok és személyek néven nevezése a legfontosabb. Ha hallgatunk, csak magunknak ártunk vele. Ma a szavunkat hallatnunk kell. Mondjuk meg, mit csináltunk rosszul és ki csinálta. Most az a legfontosabb, hogy ne azt nézzük, miért volt sok esetben formális az üzemi demokrácia a régi irányítási rendszerben, hanem vizsgáljuk meg, hogyan kell a formalizmussal megvívnunk ma. Az új gazdaságirányítás tapasztalataiból kiindulva tisztázni kell az az üzemi demokrácia fejlődésének ilyen alapvető kérdéseit: hogyan biztosítsuk a dolgozók részvételét a vezetésben, hogyan hozzuk közös nevezőre a gyakorlatban a gazdasági vezetők jogkörének bővítését a kollektíva beleszólási jogával, és miképpen érvényesüljön a személyes felelősség. Várunk, nem tudjuk hojyan kapcsoljuk be a dolgozókat a vezetésbe, mert eddig csak beszéltünk a nép részvételéről a termelés irányításában, közben a felsőbb hatalmi szó érvényesült. Nem tanultuk meg az üzemekben sem a demokráciát. Persze, most az is a legfontosabbak közé tartozik, milyen tormában biztosítani az tm berek részvételét a termelés irányításában. Ehhez nem elég, hogy beszéljünk, keret is kell hozzí, jogokkal, kötelességekkel és felelősséggel. Érdekvédelem — Megvizsgálta egyáltalán valamilyen szerv, miként alakulhat ki a munkásban az üzemhez tartozás érzete? Csak azt hangsúlyozták, hogy az üzem össznépi tulajdon, és m3g kell szervezni a dolgozókat a kitűzött feladatok teljesítésére. Igaz, közvetve — termelési értekezleteken, gyűléseken — b3 leszólhattunk az üzemvezetésbe, de nem tudjuk kényszeríteni a vezetőket, hogy jogos követeléseinket teljesítsék. — Az üzem társadalmi tulajdon, tehát a miénk. Csakhogy ezt egyesek úgy értelmezik, hogy az „enyém". Tisztázni kellene a szakszervezet szerepét is. Legyen valóban a munkások érdekvédelmi szervezete, egyenrangú partnere az üzem vezetőségének, s legyen hatalma — természetesen a társadalmi érdekek tiszteletben tartásával — kikényszeríteni a dolgozók jogos követeléseinek teljesítését. Elsősorban a szociális és egészségügyi berendezések építésére, valamint a munkabiztonsági szabályok betartására gondolok. — Az idén még gyűlésen nem voltam. Hát mi ez? — A szakszervezet legnagyobb adóssága, hogy az elmúlt két évtized alatt nem igyekezett kellően kialakítani a tulajdonosi érzetet. — Véleményem szerint napjaink igénye, hogy a szakszervezet érdekvédelmi szervvé váljon. Egyes előírások és törvények szűk keretek közé szorítják a szakszervezetet, fékezik munkáját és lényegében meggátolják, hogy hagyományos küldetését teljesítse. — Ki ellen kell ma a szocializmusban a munkás érdekét védeni, hiszen a portástól az igazgatóig mindenki szakszervezeti tag? — A gyakorlat azt bizonyítja, hogy az üzem vezetői némely esetben mellékvágányra szoríthatják a dolgozók érdekeit. Ekkor kell az érdekvédelem, amely a jelenlegi körülmények között minimális. Megtörténik, hogy egy-egy munkás olyan helyzetbe kerül — családi szerencsétlenség, betegség stb. —, hogy egyszeri szociális segélyre volna szüksége. Szerintem nem 500 koronát, hanem legalább a havi keresetének megfelelő öszszeget érdemelne. De ha évente 30—50 ilyen esetünk van, honnan vegyünk rá pénzt? Már pedig ha nem tudunk < segíteni, akkor a dolgozók feleslegeseknek tartanak. Ezért szerintem a gazdasági alap megteremtése fontos lépcső a dolgozók bizalmának visszaszerzésében. — A dolgozók nem ismerik az üzem helyzetét, többet követelnek, mint amennyit az üzem pénzügyi helyzete megenged. — Tájékoztassák rendesen a dolgozókat az üzem helyzetéről. Kérdezzék csak meg a munkásokat, kivétel nélkül elégedetlenek a nyereségrészesadés elosztásával. Az igazat megvallva, nem sokat törődtünk azzal, hogyan osztják el a pénzt, mert nem hittünk, hogy kapunk valamit. — Fegyver van a kezünkben. Használjuk, nehogy ha egyszer lőttem, s nem találtam célba, akkor letegyem. A szakszervezet nem is puska, hanem ágyú. Csak helyesen használjuk! • • Az utasításos és bürokratikus módszerek, amelyek társadalmunkban még ma is jócskán fellelhetők, nem kedveznek a dolgozók igazi kezdeményezésének a vállalatokban sem. A szocialista társadalom emberét nem elégítheti ki az, ha az utasítások teljesítésében versenyez. Arra tanítottuk őket, hogy a dolgozók a történelem formálói, tehát életük formálói is. Ezért részt akarnak venni sorsuk irányításában. Az új irányítási rendszerben a dolgozók jövedelme a vállalati tevékenységtől függ, tehát joguk van beleszólni a termelés irányításába. A CSKP Központi Bizottsága december—januári ülése utat nyitott a szocialista demokrácia fejlesztésének. A szocialista demokrácia politikai légkört teremt az emberek aktivitásának kibontakozására a vállalatokban is. Itt a nagy lehetőség, hogy a vállalati kollektívák keressék azokat a módszereket és formákat, amelyekkel biztosítani lehet a dolgozók hatékony részvételét a termelés irányításában, a vállalat sorsának alakításában. A komáromi hajógyárban tapasztalt problémákat a legtöbb üzemben megtalálhatjuk. Azért választottuk ezt a gyárat, mert kicsit a magunkénak is érezzük. S ha már söpriink, ekkor söpörjünk elsősorban a saját portánk előtt. A hajógyár maga is egy hajó. Gondoljon e hajó legénysége arra is, hogy a világ gazdasági tengerében más hajók is úsznak, amelyek vízkiszorító felületét és úszósebességét állandóan figyelniük kell. CSETÖ JÁNOS MÉSZÁROS GYÖRGY LJála a demokratizációs folyamatnak, a januári fordulat után az újságírók előtt egyre több magas központi hivatal és állami intézmény ajtaja nyílt meg. Az idei márciusi napokban pedig már a legtermészetesebb jelenséggé vált, hogy a tömegtájékoztatási eszközök képviselői nélkül szinte nem is történhet politikai esemény. Azok a személyek és intézmények, akik s amelyek döntöttek a politikai irányvonalról, tudják, nem lenne helyes és igazságos a lakossággal szemben, ha ezt a demokratizációs folyamatot úgymond a suba alatt valósítanák meg. A legszélesebb nyilvánosságot pedig csakis a tömegtájékoztatást eszközök hatékony felhasználásával lehet gyorsan tájékoztatni. Nem túlzás, ha az újságírás és a publicisztika valamennyi formája újraéledésének, reneszánszának vagyunk tanúi. Az elmúlt időszak direktív, utasítgató és a cenzorok, valamint a túlságosan óvatos és alibista lapvezetők tevékenysége során unalmassá vált a napisajtó egy része. Pedig az élet, amelyet tükröznie kellett volna, rengeteg problémát rejtegetett magában! Az 1968. fanuár 5-tel kezdődő új korszak első hónapjaiban a sajtó címére sok bírálat hangzott el. Kezdetben olyan hangok kerültek előtérbe, amelyek szerint helytelen a sajtó hangja, az újságírók állásfoglalása a demokratizációs folyamathoz. A valóság azonban az volt, hogy ezek a kritikusok nem is tudták elképzelni, hogy egy újságírónak lehet saját véleménye isi Ezeket a dogmatikus megnyilvánulásokat azonban az országos vita és a pártértekezaz újA>ágí%áô> ?mieô>zÓMô>za letek során kifejtett álláspontok teljesen elsöpörték. Smrkovský miniszter egyik interjújában az újságírók aktív szerepét a konzervatív erőkkel vívott eszmei csatározásban nagyra értékelte és kijelentette, hogy „az újságírók aktív állásfoglalása a progresszív irány mellett jogos, sőt az újságírók kötelessége". A sajtó, a rádió és a televízió munkáját ebben a jolyamatban a minap közzétett CSKP KB elnökségi nyilatkozat is elismeréssel nyugtázza. Ha valaki azt hinné, hogy az újságírók nem sepernek saját portájuk előtt, akkor tévednek. A prágai szerkesztőség jRudé právo, Práce, Veöerní Praha stb./ púrtértekezletei elsősorban a lapokban előforduló szerkesztési és politikai hibákat elemezték, és mint arról már beszámoltunk, nem egy esetben konkrét intézkedéseket is foganatosítottak a főbb munka érdekében. Az újságírók túlnyomó többsége elsőrendű kötelességének az olvasó, a szocialista társadalom érdekeinek támogatását tartja. Azt hiszem, hogy a csehszlovákiai sajtó ezt a megújhodási folyamatban bebizonyította. Az ország közvéleménye elismeréssel nyugtázta a sajtó szerepét a progresszív erők győzelmében. Befejezésül még annyit szeretnék megjegyezni az olvasó címére, hogy továbbra is kísérje figyelemmel az újságokat, és ha unalmasnak tartja, vagy ha valami megragadja a figyelmét, ragadjon tollat és közölje véleményét a szerkesztőséggel. Az újságolvasó megfizeti az újság árát — és pénzéért joggal kér jó minőségű, friss híreket közlő újságot. Az újságíróknak viszont abban van öröme, ha arról írhat, hogy az olvasók milyen következtetéseket vonnak le abból, amit az újságban olvasnak. A jelen pillanatban — az Oj Szónak a demokratizációval foglalkozó ankét olvasása alapján — úgy gondolom, hogy a fö feladat a megújhodott szocialista demokrácia következetes érvényre juttatása mindenütt, nemcsak a központi helyeken, Prágában és Bratislavában, hanem az ország valamenynyi városában és falujában! SOMOGYI MÁTYÁS