Új Szó, 1968. március (21. évfolyam, 60-90. szám)

1968-03-26 / 85. szám, kedd

* EZ A GONDOLAT megvalósí tásra váró feladatként az EFSZek VII. kongresszusán is felvetődött. Maga Dubček elvtárs is erre utalt felszólalásában, amikor a többi között kijelentette, hogy a mezőgazdaságot a népgazdaságban, a szövetkezeti parasztságot a társadalmi életben az őt megillető helyre, illetve rangra kell emelni. Ez azt jelenti, hogy valahol hibáztunk, valahol vétettünk a mezőgazdaság, a földművelőket megillető társadalmi megbecsülés ellen. Az eltelt tizenöt, húsz év alatt, amióta a mezőgazdaság átformálása központi kérdéssé vált, nem mindig voltunk tapintatosak, következetesek ebben a kérdésben. Már maga a szövetkezetesítés alapgondolata Is sok esetben megcsorbult. Türelmetlenségünkkel nem is egyszer súlyos, nehezen gyógyuló sebet ütöttünk a parasztember önérzetén, áok keserű percet, órát szereztünk ezeknek a kérges kezű, munkaszerető embereknek. A parasztságot a munkásosztály szövetségesének neveztük. Jól mondtuk a tiszta igazságot. A baj csak ott kezdődött, hogy a kimondott szó nem mindig volt azonos a gyakorlattal. A parasztsággal sem mindig bántunk úgy, mint szövetségesünkkel. Tagadhatatlan azonban, hogy a munkásosztály segítsége nélkül a mezőgazdaságunk aligha tartana most ott, ahol tart, viszont elkövettük azt a hibát, hogy ezt a segítséget elég gyakran felhánytorgattuk: úgyannyira, hogy a szövetséges már-már Inkább érezte magát kltartottnak, olyan valakinek, aki csak kér, de alig ad valamit. A megsegítés ürügyén jóformán mindenki jogot formált ahhoz, hogy beleszóljon a mezőgazdaság dolgába. Olyan dolgokat követtünk el, amelyek után joggal kérdezhette a szövetkezeti paraszt: tulajdonképpen kik vagyunk mi, egyáltalán mihez van jogunk. Volt egyáltalán olyan törvény, szervezet, amely a szövetkezetek érdekeit képviselhette volna? Valamikor a régi világban, a parasztok ezreinek a lába alól húzták ki a talajt. Ezt a világot senki sem sírja vissza. Volt azonban egy dolog, ami a mi világunkban valahol elsikkadt, hogy amíg a paraszt magáénak mondhatta a földecskéjét, büntetlenül azon, vagy abban kárt senki nem tehetett. Amikor megalakítottuk a szövetkezeteket, azt mondtuk, hogy a közös vagyon a szövetkezők közös tulojdonát képezi. A föld, a jószág, a gazdasági felszerelés továbbra is az ő tulajdonukat képezik, viszont kialakult olyan helyzet, hogy a sajátjukban mégsem érezhették magukat igazi gazdának. Miért mondom ezt? Azért, mert néhány esetben olyan dolgoknak voltam jómagam is szemtanúja, aminek — enyhén szólva — nern lett volna szabad megtörténnie. A falusi embernek, a szövetkezeti parasztnak sírt a lelke, amikor nyár derekán az aranyló búzatábla közepében földtani kutatások céljából fúrótornyot kezdtek építeni. Hiábavaló volt minden tiltakozás. Jogorvoslásért mehettek az úristenhez. Megtörténtek olyan esetek is, hogy nyár utolján hektárszámra forgatták ki a szőlőt, mondván — erre a helyre építeni fogunk Ilyen vagy amolyan létesítményt. A szőlőt tönkretették, az építkezést viszont rá egy esztendőre kezdték csak meg. A SZÖVETKEZETEKET megalakítottuk és egyszer csak azon vettük észre magunkat, hogy nincs aki dolgozzon a földeken. Azt tartottuk, hogy a mezőgazdaság a fejlődő ipar munkaerő-tartaléka. Elméletben megint csak Igazunk volt. Csak éppen azzal nem számoltunk, hogy előbb gépekkel kellene ellátnunk a mezőgazdaságot, csak aztán beszélhetünk majd a munkaerőtartalékról. Mi magunk is hozzájárultunk ahhoz, hogy a mezőgazdaság munkaerő-hiánnyal küzdött. A tapasztalt parasztembernek még fizettünk is, csak hagyja ott a mezőgazdaságot, menjen bányába, vagy nehéziparba dolgozni. Tudtuk azt is, hogy szakemberek kellenek a szövetkezetekbe, viszont ezer okot találtunk rá, hogy a parasztok gyermekeit eltanácsoljuk a középvagy főiskolákról. Nemrégiben a várkonyi szövetkezet vezetőivel beszélgettem. Azt mondták, hogy szövetkezetük csak az utóboi idüben kezd lábra állni, amióta tisztultabb a légkör, nekik is nagyobb beleszólásuk van a dolgokba. Ma már mosolyogva emlékeznek azokra az időkre, amikor már maguk senl tudták, mit akarnak. Nem is tudhatták, mivel mások próbáltak helyettük gondolkozni és többnyire roszszul. Annyiféle módszerrel kísérleteztek, hogy a számát sem tudják. Tudjuk valamennyien, hogy egyszer szárazetetés volt a sláger, máskor nedves. Surikova, Malinyina módszert alkalmaztunk. Stejman-bódékban nevettük a borjakat, szabadistállókat csináltunk, ahol a jószág átfagyott. Vasbeton istállókat építettünk a kocák számára. Hiába mondták a tapasztalt szövetkezeti tagok, hogy nem lesz az jó. Az idő őket Igazolta. Csak akkor változtattunk az álláspontunkon, amikor már kimondani is szégyelltük, milyen nagy a malacok elhullásának százalékaránya. Később már voltak gépeink, de sajnos annyira sem becsültük a szövetkezeti parasztokat, hogy mielőtt rátértünk volna a sorozatgyártásukra, az ő véleményüket is kikérjük. Hát nem furcsa? És ha a szövetkezetek azt mondták volna, hogy nem ilyen, hanem másfajta gépeket akarnak? Mondták, de nem segített. A gépeket át kellett venniük. NEM BIZONYULT valami szerencsésnek az egyes feldolgozó üzemek és a szövetkezetek adásvételi viszonya sem. Hogy újból példával éljek: a tej felvásárlási áránál fontos szerepet játszik a zsírtartalom. E fontos tényezőnek a megállapítása azonban nem a helyszínen, a termelő szemeláttára történt. Ezzel még az esetleges reklamáció lehetőségét is lehetetlenné tették számukra. Vagy a gyümölcs, cseresznye, szilva stb. A megszabott áráért még leszedni sem volt érdemes. Nem egy szövetkezetben megtörtént, hogy egyszerűen odaajándékozták a felvásárlóknak: szedjék le és vigyék, nehogy a szemük láttára menjen tönkre. És ami mindennek a teteje, az ilyen, se nem ingyen, se nem pénzért kapott terméket a fogyasztó mégis borsos áron kapta csak meg a zöldséges boltokban. Mindig a mezőgazdaságot érte a legtöbb bírálat. Szinte már divattá vált, hogy ahol csak lehetett a tervteljesítést kérték tőlük számon. Azt azonban már kevesen firtatták, miért nem képes a mezőgazdaság eleget tenni a követelményeknek. Vajon csak bennük van-e a hiba. Vagy talán van-e hiba? Vagy talán a rendkívüli anyagi előnyökben részesített üzemek mindig teljesítették a tervfeladatokat? Miért jutott polgárjoghoz az a káros felfogás, hogy a mezőgazdaságban dolgozók kevesebbel is beérhetik. Hosszú éveken keresztül miért kellett a kiöregedett, lebetegedett szövetkezeti tagoknak előnytelenebb szociális körülmények között élniük, mint mondjuk az ipari dolgozóknak? Ezek olyan kérdések, amelyeknek megoldása országos feladattá vált. A legfelsőbb pártós állami szervek ma már határozottan elítélik a káros megkülönböztetést és — ahogyan tapasztaljuk is — olyan légkör alakult ki, amelyben egyes kérdéseket a legőszintébben feltárhatunk. A párt programjába vette a mezőgazdaságban eluralkodott hibák megszüntetését; visszaadni a szövetkezeti parasztság megtépázott becsületét. A földművesek többsége a szövetkezetekben dolgozik. A szakszervezetben viszont csak az állami gazdaságok, traktorállomások, mezőgazdasági kísérleti, Illetve kutatóintézetek dolgozói vannak szervezve. A szövetkezeti parasztságnak semmilyen képviseleti központi szerve nincs s a Szakszervezetek Központi Tanácsában sem képviseli senki. • FONTOLÓRA kellene már venni egyszer azt is, hogy az agrárolló miért mutat egyre keddóságnak vezőtlenebb helyzetet. Az ipari és mezőgazdasági termékek eladási árának az aránya egyre jobban eltolódik a mezőgazdasági termékek rovására. A mezőgazdasági termékek áránál még ma ls létezik ún. árplafon. Egyelőre nincs beleszólásuk az árképzésbe. Az ipari üzemek viszont részesei ennek a folyamatnak, a. rentabilitásra, gazdaságosságra hivatkozva következetesen az árak emelésére törekednek. Az ilyen kettősség aligha segíti elő a gazdasági egyensúly helyreállítását. Már számtalanszor kimondtuk: az a célunk, hogy az alapvető mezőgazdasági termékekből önellátókká váljunk. Helyes, indokolt és reális kívánalom. A világon valamennyi gazdaságilag számottevő ország erre törekszik. A magyarázata nagyon egyszerű. A mezőgazdasági termékek iránti kereslet nagyobb, mint a kínálat. Egyre több gondot okoz a beszerzésük. A kereslet és a kínálat közötti aránytalanság befolyásolja az árak alakulását is, ami végső soron évről évre súlyosabban érinti a behozatalra szoruló országok államháztartását. A ml mezőgazdaságunk — ha okosan nyúlunk a dolgokhoz — ma már ott tart, hogy az önellátottság reális követelmény. Igaz, hosszú éveken keresztül azzal vádoltuk a mezőgazdaságot, hogy csak elenyésző részben járul hozzá a nemzeti jövedelemhez. Ez már akkor sem volt reális megállapítás, mivel a feldolgozó üzemek szedték le a tejfölt, a mezőgazdaság rovására értek el kiemelkedő eredményeket. Amikor az illetékes állami és pártszervek jobban utána nézteK a dolgoknak, kiderült, hogy itt valami tévedés történt. A mezőgazdaság a népgazdaságnak — különösen az utóbbi időben — eléggé jövedelmező része. A legújabb adatok szerint ma már közel 30 százalékkal járul hozzá a nemzeti jövedelemhez. MÉG VALAMIT: A mezőgazdasággal szembeni követelmények nőnek. Nekünk viszont még vannak tartalékaink. Ezt nem az újságíró, vagy a politikus állítja, hanem maga a gyakorlati élet bizonyítja. A tökéletesített irányítási rendszer meghonosodása a mezőgazdasági üzemekben, az alkotó kezdeményezés kibontakoztatásához szükséges, fokozatosan elmélyülő demokratizmus máris jelentős eredményekhez vezetett. Ezt legjobban a szövetkezetek múlt esztendei gazdasági eredményei bizonyítják. A jövőre nézve egy a fontos: amit megkezdtünk folytassuk és fejezzük is be sikerrel. SZARKA ISTVÁN A KAUKAZUSI KRÉTAKÖR Beríholt Brecht drámája a Színházban bratislavai Hviezdoslav Bármennyire is értékelem és elismerem mindazt, ami az abszurd-színházban progresszív, a Westerek, a Pintérek és Mrožekek, a Ionescok és Beckettek zsibvásárénak zajában mégis jólesik találkoznom Bertold Brechttel, a gondolkodó költővel és drámaíróval, aki elsőnek állapította meg, hogy a XX. század világát mindegyre nehezebb a színpadon ábrázolni, és akit ez a felismerés a klasszikus színház tagadásához és a mindhalálig tartó kísérletezések útjára vezetett. Bertold Brecht, ez a pártonkívüli kommunista tudatosan vállalkozott a világ megváltoztatására, mivel tisztában volt azzal, hogy mint drámaíró csupán akkor tudja megjeleníteni jelen valóságunkat, ha el van rá tökélve, hogy ezt meg is változtatja. Ezért rombolta szét jóval az abszurdok, sőt Dürrenmatt és Frisch előtt a klasszikus színház konvencionális formáit, és létrehozta az epikus színházat, ahonnan az értelem lángoló pallosával űzte ki az illúziókat. B. B. ártalmasnak vélte azt a színházat, ahol az érzelmek útvesztőjébe tévedt nézősereg nem figyelhetett fel a társadalomelemzésre sem a társadalombírálatra. B. B. drámáiban olyan eszközöket vett igénybe, amelyek lerombolják a néző illúzióit és visszarántják őt a való világba. Az irónia és a groteszk humor mellett különböző táblák és feliratok segítségével igyekezett megakadályozni azt, hogy a néző szerves részévé váljon egy bizonyos cselekménynek, s elfeledkezzék az igazság kereséséről. B. B. drámáiban jelentős szerepet játszanak a „songok", melyek ugyan félbeszakítják a színelőadást, de vagy elmondják ennek folytatását, vagy pedig a darabbal látszólag össze nem függő parabolával (példabeszéddel) rámutatnak a dráma valódi értelmére. Ez történik különben A kaukázusi krétakörben is, Brecht legoptimisztikusabb drámájában, amely a Kalendáriumi históriák egyik novellájából az Augsburgi krétakörből jött létre. Tibor Rakovský, a rendező sajátos, egyéni módon igyekezett színpadra vinni a brechti drámát s_ úgy vélem, igen kemény fába vágta a fejszéjét, amikor Brecht csúfolkodó és illúzió romboló logikáját hangsúlyozó színpadi kellékeket romantikus, helyenként a szlovák folklórra emlékeztető rekvizitumokkal helyettesítette. Éppen ezért nehéz is lenne a mostani pozsonyi bemutatót osztatlanul dicsérni, jóllehet a darai) optimizmusa, valamint Gruse, a grúzial cselédlány és Azdak, a minden hájjal megkent községi írnokból lett bíró alakja szinte csábítja a rendezőt a Rakovský által használt megoldásokra. A két népi hős históriáját, amely régi-régi legendás időkben játszódik le, a narrátort helyettesítő Cseidze, a múltból ittfeledkezett igric mondja el egy termékeny völgy új barázdáiért egymásközt civakodó két grúziai kolhoz tagjainak okulására. És a régi legenda bírájának, Azdaknak szó szerinti salamoni ítélete döntő módon befolyásolja a második világháború szenvedéseit átélt szovjet embereket, akik végül is összefognak, hogy egyesült erővel felvirágoztassák a sok könnyet és vért látott szülőföldet. Hatásosan alakította Arkadi Cseidze népi dalnokot Franti- šek Zvarík, akárcsak Simon Hahavát a vendégként fellépő Leopold Haveri, és kiválót nyújtott a községi rendőr szerepében Jozef Króner érdemes művész is. Nagyszerű volt azonban Eva Kristínová Grúseja, ez az együgyű, de csupaszív aszszony, aki gonosz, lelketlen kizsákmányolöjának elhagyott gyermekében is embert látott. Saját életének kockáztatásával és személyi boldogságának feláldozásával menti meg a kis Mihály életét, akit idők múltán aztán szülőanyja, a megölt kormányzó özvegye kizárólag anyagi, érdekekből magának visszakövetel. Ám a néppel érző és urakat utáló Azdak bíró igazságtétele végül is Grusenak ítéli a gyermeket. Eva Kristinová ezúttal is a legendák csodálatos asszonyának bizonyult. A brechti követelményeknek viszont nem miiidig felelt meg az Azdak bírót alakító július Pántik érdemes művész. Igaz, Azdak alakja sokkal bonyolultabb volt, mint Grusejé. Ez a bölcs és ravasz. Illúzióktól mentes grúzial Svejk és egyben Ludas Matyi is, aki ugyan nem bottal verte az urakat, ez a szellemes, gyengeségeit nem szégyenlő borissza bíró, mindig igen nehéz feladat elé állította a legnagyobb színészeket is, s így aztán nem csoda, hogy helyenként a, sajnos már évtizedek óta egy és ugyanazt a gesztus-skálát használó J. Pántik is kifulladt. Ogy vélem, hogy a számos szereplő közül még Olga Borodácová Játékát kell leginkább kiemelnem. Természetesen ez a teljességet nem igényelhető felsorolás viszont nem jelenti a többiek elmarasztalását, akik valóban mindent megtettek annak érdekében, hogy az előadás színvonalas legyen. BARSI IMRE JÖN A JÁNOS VITÉZ Előkészületek a gombaszögi Ez idén a CSEMADOK Központi Bizottsága június 29-30án rendezi meg a csehszlovákiai magyarok országos dal- és táncünnepélyét. A kétnapos találkozó június 29-én egész estét betöltő műsorral kezdődik. Június 30-án, a „Folklór évkönyv", a „Mulassunk vidáman", az „Egy hazában élünk", és a „Virágcsokor" című összeállítások kerülnek bemutatásra. A legjobb hazai népművészeti együttesek mellett ismét fellépnek külföldi együttesek és neves hivatásos művészek. A csehszlovákiai magyarok XIII. országos dal- és táncünnepélye legnagyobb eseményének a budapesti Magyar Állami Operaház együttesének vendégszereplése ígérkezik. A terv szerint a népszerű és nagy érdeklődéssel várt művészgárda Június 29-én Kacsóh Pongrác János vitéz című népi daljátékát mutatja be. A CSEMADOK Központi Bizottsága titkárságának dolgozói a napokban részt vettek a János vitéz budapesti bemutatóján és tárgyaltak a Magyar Állami Operaház vezetőségével, a gombaszögi vendégszereplésről. Takács Andrást, a CSEMADOK Központi Bizottsága titkárságának osztályvezetőjét megkértük, mondja el véleményét a tárgyalás eredményéről és a felújított János vitéz budapesti bemutatóján szerzett élményéről. dal- és táncünnepélyre — A Magyar Állami Operaház vezetőségével folytatott megbeszélésünk eredménnyel járt. Az együttes elfogadta meghívásunkat és örömmel közölhetem, hogy a világszerte ismert Magyar Állami Népi Együttes és sok más neves csoport után, amelyek már részt vettek országos dal- és táncünnepélyeinken, a Magyar Állami Operaház együttese képviseletében ez idén a János vitéz jön Gombaszögre... A darab új szereposztásban látott bemutatójáról mindenekelőtt azt kell elmondanom, hogy a János vitéz jelenlegi produkciója a Magyar Állami Operaház viszonylag fiatalabb, nálunk még kevésbé Ismert művészgeneráciőjára épül. A rendező és egyben díszlettervező (Makai Péter], a koreográfus (Barkóczy Sándor), a karmester (Dőry Dénes), és a szereplők legtöbbnylre az operaház fiatal művészei. Ám ez nem jelenti azt, hogy a mostani előadás halványabb, vagy kisebb értékű, mint az előbbi. Számomra az új nevek és az új, Igen ígéretteljes tehetségek megismerése külön élményt jelentett. Bizonyára így lesz ezzel közönségünk ts. — A Petőfi Sándor verséből merített mű a magyar daljátékIrodalom hervadhatatlan darabja. A két falu-árvája, Kukorica Jancsi és Iluska bájosan szép históriáját Kacsóh Pongrác zenéje igen gazdag melódiaigénynyel, népi motívumokból font, szívhez szóló muzsikával szövi körül. Az új bemutató engem arról győzött meg, hogy a János vitéz mondanivalója, hangjának közvetlensége, könnyed egyszerűsége, kedves dallama ma is időszerű, szórakoztató élményt jelentő. — Szerintem a mostani előadás rendezőjének az a legfőbb érdeme, hogy vállalja a darab eredeti tartalmi mondanivalóját, érzelmes líráját, a népies mesefantázia teremtette világ naiv humorát, színességét, eredetiségét. János vitéz alakját sok egyéni vonással Palcső Sándor formálja színes, életerős, vonzó figurává. Iluska szerepében Andor Éva muzikalitása és kulturált éneke ragadott meg. A darab harmadik kulcsszerepét, Bagót, Dene József keltette rokonszenvesen életre. A többi szereplő közül a francia királylány szerepében Erdész Zsuzsa, a gonosz mostoha szerepében Ladomerszky Margit, a francia király szerepébében Ráthonyi Róbert nyerte meg tetszésemet. A bemutatón azt az összbenyomást nyertem, hogy a János vitéz új előadása jeles teljesítmény és ez a formájában, színpadi alakjaiban, melódiájában, ritmusában és környezetrajzában hozzánk olyan közel álló népi daljáték, Gombaszögön is nagy sikerre számíthat. BALAZS BÉLA