Új Szó, 1968. február (21. évfolyam, 31-59. szám)

1968-02-09 / 39. szám, péntek

F

arsang utolsó napjai nyugodtan, botrány nélkül teltek el, ahogy már megszoktuk az utolsó esztendőkben. Tánc nélkül, mórikálás nélkül,, maskara nélkül, mint akkori keserű napjainkhoz illett. Ki hitte volna, hogy szomszédságunkban olyan figyelemre méltó események fognak lezajlani! Dél volt, a napsütés édesnél édesebben áradt szét a sikátorokban, a piac - mert történetesen épp piacnapja volt — valósággal forrt a rekkenő hőségben. A hentesek kirakták romlott portékájukat. A halárusok teli torokkal ordibálva, hajmeresztő áron kínálták büdös halaikat, a nép pedig megragadta az alkalmat, és jutányos áron vásárolt betegséget meg könnyebbfajta mérgezéseket. Egyszer csak zsivajgás, lelkes ujjongás támadt a kikiáltók közt, és kolomp szólt nagyvidáman, mintegy aláfestve a felhívást: — Ide gyertek, emberek, nézzétek, bámuljátok! És a nép odatódult az út szélére, elfoglalta a kapukat, erkélyeket, ablakokat — férfiak, nők, gyerekek szorongtak mindenfelé. Odaszaladlak a piacon dangubáló szájtátók is, és bezárták a nézők körét. A látvány csakugyan megérte a fáradságot: teljességgel valószínűtlen volt. Tudniillik - farsangi teve jelent meg a színen váratlanul, először a háború óta. Igen, a teve jött, egész hagyományos kíséretével, és megállt az utcában, hogy egy nagy üres telken előadást tartson, amilyeneket nagy buzgalommal rendezett a hősi ELASZ abban az esztendőben. Vajon honnét jött elő a régi athéni farsangoknak ez a kísértete, amelyet senki sem várt? Bizonyára a múltból. A nyíltszívű Athénnak abból a réges-régi, elfeledett múltjából, amikor mindenki szívesen nevetett minden semmiségen, és az emberek az utcán nem néztek egymásra sanda szemmel, mert még hírét sem hallották „felvilágosításnak", meg „irányításnak". Igen, bizonyára a régesrég-múltból jött elő, azért voltak olyan ócskák a zsákok, amelyek madzaggal összevarrva borították testét, púpjait. Azért volt olyan régi az idő-fehérítette lókoponya is, amelyet fej gyanánt viselt, s amely megőrizte a csontváz hűvös mélabúját, úgy nézte a világot nemlétező szemével, amelyet elpusztított az idő, üres gödrével együtt. De azért bizony szabályszerű farsangi teve volt, annak rendje-módja szerint kiadjusztálva, és a közönség úgy is fogadta, mint régi jó ismerőst a múltból, a régi szép idők vidám Athénjából. A menet ünnepélyesen körbejárt, a háziasszonyok, elvégezvén bevásárlásaikat, megálltak szatyrukkal, és úgy bámészkodtak, a gyümölcsárusok rothadt narancsot kerestek elő a kosarukból, s azt kínálták oda a tevének, hadd harapjon bele csontvázfogával. És a teve szabályszerűen harapott, mert állkapcsához belülről madzag volt erősítve, és ennek segítségével zajosan, csattogva nyílt-csukodótt, úgy tett, mintha zöldséget akarna tépni a kosarakból. Eleinte minden jól ment. A tevehajcsár buzgón ütögette tamburinját, a pénzbeszedő, egy kormozott orrú, koszos fekete kis bohóc, papírtölcsérjét forgatta, százasokra lesve, és a teve? - ó, a teve táncra perdült, és a nyakába akasztott hatalmas kolomp is megszólalt. A nyaka pedig zsákba csavart seprűnyél volt. Igen, táncra perdült a régi farsangok eme kísértete, és tánca festői volt, különös és eredeti, ősi népi táncokra emlékeztető, a tamburinos hajcsár pedig a dallamot húzta, és énekelte a szöveget. A dal, amelyet énekelt, a bugyelláris és G szajré lovagjainak hősi versciklusához tartozott. H

ogy megértsék e szimbolikus költészet mondanivalóját, előbb meg kell magyaráznom egy-két jelképes irodalmi kifejezést. „Salátá"-nak nevezik a rendőrség termeiben vendégeskedő magas arisztokrácia titkos nyelvén a pénztárcát. De nem ám akármilyen pénztárcát! Csak az olyant, amelynek temérdek zsebe, rekesze van. A többit, a szimplát, egyrekeszest, azt „papucs"nak mondják. És ahogy manapság minden művészet és minden tudomány szigorúan szakokra oszlik, ugyanúgy azokat a zsebtolvajokat, akik az első fajta erszényre „szakosodtak", „sa!átások"-nak nevezik, a többiek pedig, a kisebb igényűek, a szerény „papucsos" címet viselik. Ennyit kellett elmondanom, hogy megértsék a dal szövegét, melynek ritmusára a teve táncolt. A szöveg tudniillik a szövetség egyezményes nyelvén egy rendőri hírt közölt, a következőképpen: Közel a rendőrséghez, A ligetnek alatta, Elfogtak két salátást, Aki a dámát adta. Sztratisz MirmSísz: maradt, s egyidejűleg heves vita töredékei hallatszottak — amely vita a csodálatos teve hasában zajlott. Lassacskán kezdjük megérteni, hogy itt egészen rendkívüli jelenséggel állunk szemben: egy hasbeszélő tevével, amely ráadásul hirtelen az orvosok nyelvén „motorikus ataxiá"-nak, azaz mozgási rendellenességnek nevezett betegségbe esett; akik ebben szenvednek, elveszítik uralmukat végtagjaik felett. Az események azonban csakhamar megmutatták, hogy nemcsak erről vari szó. A következő pillanatban ugyanis észrevettük, hogy a négylábú állat két mellső lába elszántan megindul a hátsó lábak felé, és dühösen rugdosni kezdi őket. A hátsó lábak pedig nem késlekednek a válasszal. Csakugyan rendkívüli látvány! Ki látott már valaha négylábút, amely ilyen különös módon válik ön-rugdosóvá? Ezen oknál fogva újabb százast vetettünk a bohóc papírtölcsérébe, míg maga a bohóc sóbálvánnyá meredve állt mellettünk, és hüledezve szemlélte a csodálatos teveharcot. A hajcsár is belátta, hogy tehetetlen a fellázadt állattal szemben. Abbahagyta a dobolást, abbahagyta a nótát a két „salátás" elfogatásáról, csak ugrott nagyokat, hol erre, hol arra, a megbokrosodott állat kénye-kedve szerint, hiszen hozzá volt kötözve a gyeplőszárral. A

teve ezenközben egészen elképesztő táncba kezdett. Ez a mutatvány az összes görög vidék jellegzetes tánclépéseit egyesítette magában. Aztán a négy láb egyre függetlenebbül mozgott egymástól, egyre jobban összezavarodott, a fej a legváratlanabb helyzetekbe lendült, a teve farka felé tekintett, miközben az állat előrefeleszaladt, és megmagyarázhatatlan dühvel, ritmustalanul csattogtatta csontvázfogsorát. Teste eközben nehézkes alakjához képest megdöbbentő hajlékonyságot és fürgeséget tanúsított. És a fékevesztett dionüszoszi táncot az állat hasából kihangzó lárma, ordibálás, jajgatás követte. Végül a teve feje, mely eladdig csupán furcsa mozgásával vonta magára a figyelmet, szinte kivette részét az állat belsejében kitört párviadalból. A teve szügyét takaró rongyos zsákokb'ól hirtelen két szőrös kar bukkant elő, magasba lendítve a seprűnyél végébe tűzött lókoponyát. A bot a koponyával fölemelkedett, majd lesújtott a teve hátsó fertályára. A teve tompora ekkor - ó csodák csodája! - emberi hangon szólalt meg, és közérthető görög nyelven, fájdalmasan felordított: - Ó, te becstelen! S ekkor a négylábú az „osztódással való szaporodás" módszerével, mely főként az egysejtűekné! szokásos, két különálló, független kétlábú élőlényre oszlott, amely egymást ütlegelte a tömeg lelkes buzdítása közepette. A tevehajcsár meg a bohóc úgy eltűntek, mintha elnyelte volna őket a föld. A bohóc elinalt, magával viva a pénzestölcsért, és a tevehajcsár is kámforrá vált. A harctéren csak a teve tagjai maradtak, folytatván a homéri párviadalt. Csakhamar nyilvánvalóvá vált egyébként a mellső lábak győzelme, ennek oka pediglen az volt, hogy velük együtt küzdött igen hatásosan a seprűnyél is, a reá tűzött koponyával. A mellső lábak egyre kijjebb-kijjebb szorították a hátsó lábakat, melyek végül is utat vágtak a tömegen át, és rendezetlen menekülésbe törtek ki. A győztes lihegve megállt a harctér közepén. Verejtékét törölgette, pihenő Héraklészként dőlt buzogányára, melynek végéről a fehér lókoponya szenvtelenül bámult rá üres szemével; a sokaságnak, amely kérdésekkel ostromolta, hogy hát mi történt igazából, a következető szavakkal kommentálta a helyzetet: — Nézze meg az ember, hogy én ezt nem szimatoltam meg előre! — De hát mi történt végül is? - hangzott fel a türelmetlen kérdés a nézők seregéből, miként antik tragédiában a kar. — Hát mi történt volna? - válaszolt a győztes. — Komcsi volt a becstelen, de fogalmam se volt róla, halljátok-e, mert kettéhasítottam volna a fejét! E

kkor deus ex machinaként megjelent a színen egy rendőr, hogy megoldja a tragédiát. Elővette noteszát, és adatokat, neveket kérdezett a győztestől. — Oszt mikor vetted észre, hogy komenista? - firtatta tovább. — Mikor itten táncoltattuk a tevét, biztos úr. Te komám, mondom neki, nem látok én itten komoly bevételt. Még jó, ha három ezres jut mindegyikünkre, még hálásak is lehetünk érte. Hallod-e, amit mondok? - kérdem tőle. „Hallom, hát aztán" — mondja ő. Nézd, mondom én, sokan vagyunk, összesen négyen. Úgy kellett volna, hogy téged felöltöztetlek Markosznak, tudod, abba a sok birkabőrbe meg minden, én meg beöltözöm medvetáncoltatónak, és gyűjtöm a sok pénzt a tölcsérembe. „Markosz? - mondja. - Meg ne halljam többé, hogy ezt a nevet mocskos szájadba veszed!" Ugyan miér mondom neki, hisz mifelénk minden medvét Markosznak hínak, akár valódi, akár farsangi, mindenki csak úgy mondja! Tavaly farsangkor nem Markosznak öltözve táncoltál Kociában és szedtük össze azt a tenger pénzt? „Az más volt, azt mondja, most van a Párt, Markosz a vezérünk, most ideológia van, érted?" Nohát ebből megértettem, biztos úr, kérem, hogy hitehagyott lett a becstelen, komcsi lett belőle, és én még itt társamnak fogadom! Komenista vagy, te koszos, mondom neki, és rugdosni kezdtem. Aztán meg alaposan helybehagytam ezzel a seprűnyéllel itt, ni. De minden rossz szándék nélkül, biztos úr! Isten látja lelkem, nem volt bennem rossz szándék! — No akkor jó - mondta a rendőr. - Most pedig gyerünk az őrszobára. Az ember, aki a teve «mellső lába volt, rettenetesen elcsodálkozott. — Az őrszobára? - ismételte. - Már miért mennék az őrszobára, biztos úr, kérem? — Kihágás végett. Elfelejtetted, hogy tilos mindenféle maskara meg farsangi álarc? No gyerünk, lódulj, a nép meg oszoljon innét. A mellső lábak élénken tiltakoztak: — De biztos úr, kérem, én nem vettem semmiféle álarcot, nem öltöztem maskarába. Tessék nézni, ebben a gúnyámban, meg ezzel a saját pofámmal táncoltam. A rendőr lemutatott a földre szertedobált rongyos zsákokra: — Hát ez meg micsoda? — Ez a ... izé, a teve! — válaszolta Mellső Láb. — Másrészt meg itt van a tánc. Nem tudod, hogy a tánc is tilos? — De hisz nem én táncoltam! — tiltakozott az ember. — A... teve táncolt! Maga is belátta, hogy vállalkozása hasztalan, és elmosolyodott, ahogy kimondta. — Gyerünk, mozgás! - buzdította a rendfenntartó szerv. Megragadta a karjánál fogva, és magával vitte. E

'sa tömeg, amely figyelemmel kísérte a dráma valamennyi fázisát, tiltakozott, miként az antik tragédiában a kar, utánuk szólván: — Igazságtalanság! SZÖLÖSY KLARA fordítása „Adni a dámát" annyit jelent, hogy megjátszották az ártatlan, gyanútlan járókelőt. Ez volt tehát a dal szövege, és a táncmutatvány ezenközben nagyszerűen haladt. A nézők meg voltak elégedve, és a fekete bohóc tölcsérében lassan gyűlni kezdtek az elnyűtt, büdös százasok meg a rongyos ötvenes bankók. És akkor, éppen akkor indultak meg a döbbenetes események, amelyekről be akarok számolni. A teve lábai mindaddig szabályszerű rendben mozogtak - mind a mellsők, amelyek feketére festett bakancsot és csíkos barna pantallót viseltek, mind a hátsók, amelyek katonaposztóból készült nadrágba meg ócska sárga félcipőbe voltak bújtatva. És mind a négy a helyes irányba mozgott, tudniillik lábujjai előre. És akkor egyszerre — anélkül, hogy a tánc egy pillanatra Is félbeszakadt volna — egy gyerek a közönségből elkiáltotta magát: — Odanézzetek! — es kezevei a teve mellső lábára mutatott. Mindenki előrehajolt, hogy jobban szemügyre vehesse. Csakugyan rendellenes dolgok történtek odalenn; a farsangi négylábú két mellső lába ugyanis megfordult, és most ellenkező irányban ropta, mármint a teve farka felé fordulva. Azt hiszem, először történt meg ilyesmi a farsangi látványosságon, s úgy vettem észre, a többi nézőnek is ez a benyomása - annyira megdöbbentek az események ilyetén fordulatától. Mi sem természetesebb: a tánc ritmusa hovatovább veszélyesen összezavarodott. Hasztalan igyekezett a tevehajcsár erőnek erejével, dobpergéssel-gajdolássaJ helyreállítani a tánc eredeti rendjét. Hasztalan rángatta idegesen a madzagot, amely az állat nyakát átfogta, és jobbra-balra mozgatta csontváz-fejével együtt. A rendellenes állapot a négylábú alvégén változatlanul megO •z. O 1980. II. 9. 10