Új Szó, 1968. február (21. évfolyam, 31-59. szám)

1968-02-09 / 39. szám, péntek

űrben TŐZSÉR ÁRPAD VERSESKÖTETE 1968. II. 9. Indulása kezdetétől a kritika mindig hangsúlyozta Tőzsér Árpád tehetségét, sajátos egyéniségét, a fegyelem és szenvedély harcából született vers-valóságok tartalmi és formai kiforrottságát. Bár első, önálló kötetével csak 1963-ban jelentkezett [Mogorva csillag/, a nyolcak antológiájában közölt, s a lapok hasábjain időnként publikált versei e minősítés helyességét egyaránt igazolták. Mint minden Igaz költő, ő is a „mindenséggel" méri önmagát, s nem véletlen, hogy az „Anyánk, kópén a / világ a ráma" sorokat Fábry Zoltán tíz évvel ezelőtt úgy köszönti, mint a szülőföldhűséggel viJággá tárulkozás példáját, mely „oldhatatlan, olthatatlan kettősség: minden igaz költészet lényege, feszültsége, szépsége és realitása. (Fábry: Harmadvirágzás, 227. old.) Tőzsér Árpád, akinek első verskötetén — minden epigonizrnustól mentesen — még érződik a nagy példakép, Illyés Gyula hatása, második kötelében nemcsak új, eddig szokatlan oldaláról mutatkozik be, de ugyanakkor költészete sajátosságait, önlörvényeit Is erőteljesen bizonyítja. A „virágembernek indult", de tragikus gyermekkora s biológiai determináltsága révén „tövissé nevelt" költő önmagát kereső szándéka ebben a kötetben is megtartotta ugyan jussát az „igazra, szépre, gyehennaoltó hűs emberségre", a várt férfikor költészete azonban mégsem egyenes folytatása az előbbieknek, az előrejelzettnek „Csúcsra criem, de micsoda csúcs ez?" — teszi föl önmagának a kérdést a kötetet záró cím nélküli versben, s bár a válasz, a „mögöttem semmi, előttem semmi" szinte a nihillé fokozódott kilátástalanság érzését kelti, egészében mégis valóság-talajon mozog, s az életért — s benne önmagáért — hadakozik. Az élet értelmét, célját keresi, kutatja. „Város tetején élek, innen távolba látni, s a távol lát engem. Reggelte együtt szalonnázunk papírból, én, meg az örök isten". A korábbi költői krédó, „a mindenséget magamba szedjem" mostani megjelenítése nem a külső valóság s a társadalmi lét síkján tükröződik nála elsősorban, hanem új fekvésben, az értelem és érzelem (e kettős űr) megújuló örök ba {vívásában. „Dologgá válik élet árán szerelem, tisztaság, piszok. Szenesedem, a semmi vár rám: öledben serceg a titok. Kerengek kettős űrben, árván, s szülöm, mi benned hinni fog." (Kettős űrben) Az élet értelmetlensége feloldozója s e hitetlen hit szülője gyakran a „csillagidő", mely „percnyi kéjt szül". Vita az emlékezettel című ciklusában az érzelem a domináns, ahol a sohsem látott „személytelen teremtés" kebléről száll fel a hajnal, s húsában ének és élet születik. Az érzelmek költői megjelenítése Petrarca óta közismert. Az adott esetben azonban másról van szó. Az egyedüllét s a magány könyörtelenül nehéz, idegölő óráiban a Nő, a kéj jelenti a menekülni tudást, a jövő titkok értelmes okait. L bálvány magyar költői valóságát Adynál teljesebben senki sem építette meg, s így korszerű Tálalásban (még ha sokszor szokatlan hangzásúak is a sorok) Tőzsérnél sem lehet vitatható. A szülőföld, mely első kötetét olyannyira áthatotta, most eltörpül nála, s mint írja: „már vállig sem ér a templom". Idegen ízekkel az ajkán, a Csontfehér-t gyakran megidézve jön rá a titokra: „a világ nem játék!" önmagával és az élettel csatázva tudja és érzi, hogy országgá növő gondjainak új szakasza közeleg, s az eljövendő számadásban versel összefogott ereje lehet a támasza és mentsége. Ha az előző kötetével való rokonságot kutatnánk, úgy a „Fémek ideje" című ciklus az, amelyből a mostani folytatás elképzelhető. Gondolatisága, versei intellektuális töltése (ha szokatlan tematikai ágyazásban is) ezt a korszakot feltételezte. Az. elmélyült gondolati líra művelője számára ugyanis elengedhetetlen és nélkülözhetetlen a belső önvizsgálat, az egyéni szorongásokat, komplexumokat feloldó lelki összhang keresése. S bár ez a korszak kissé egyoldalúan inkább a testiségben jelentkezik nála (még Ars Poetica-jában Is az érzékiség az eluralkodó), azt kell mégis mondanunk, a szerelem az ő számá-" ra sem „víg ajándék". Az „emlékeit kínban feladó" s az életet zsúfolt combokban mégis mindig újra kereső költő számára az eszmélet „vérből, halálból, kínból" épült valós anyaga az, mely őt néha a kilátástalanságok felé lökik, s attól szabadítják. Zord, nehéz színekkel terhes ez a szerelem, ridegek és hidegek a találkozások (Egy pillanat a csillagidőből, Testtől testig stb.) s nem egyszer belső égés nélkül tudatosodik a testiség, vagy kísért a megtalált idő csalt hite. (Idő, szerelem). Legjobb versei, a kötetet indító verse, a Kettős űrben vagy a Vydrica 5 című azonban azt is érzékelteti, többről van szó, mint puszta szerepvállalásról, vagy a túlfűtött sexus divatjáról. Ebben a ciklusban a Partizántemető és az árvíz-fogantatású Galambok s kacsák, illetve a Fut a Csallóköz című versek képviselik a társadalmi lírát. E versek mondanivalója, hangszerelése is érzékelteti szerzőjének a társadalmi témák iránti érzékenységét, gondolatgazdagságát és lírai mélységűt. A kötet másik ciklusában, Választható halál címmel, a költő perlekedik önmagával s a de terminált valósággal. A Nő, a testiség Ide Is áthallatszik ugyan, sőt Ars Poeticá-jában szinte igaztalanná torzul a „játék", a vakember és a költő hasonlatában pedig analógia-bukfencnek, az önmagát és az élet értelmét kereső szándék azonban a tévedéseken túl is kicseng soraiból. „Világom egyre öntörvényűbb — ahogy kínom nő, úgy fordul vissza világra szabott öt érzékszervem, s mint a csigatsáp, magát tapintja". (Kiáltás) Ok és okozatnak ez az összefüggése, s a „Nincs"-től való félelem űzi és hajtja, s az ébredés természetes rendje, hogy — mint maga mondja — „e fordított küzdelemben / mindig az élet győz feleltem". E ciklus verseiben a költő kérdez, a költő vitatkozik önmagával, s a „determinált valósággal". S bár egyenletrendszere meglehetősen rendhagyó, sőt sokszor önmagának is ellent mondó, egymást sorjázó kérdései és tanácstalanságai azonban azt is tanúsítják, végeredményben a szilánkokra hullott egységes világ szerveződik, formálódik itt újra. A kötet verseit — kettőt előző kötetéből, illetve az antológiából már ismertünk — a Tőzsérre jellemző tömörség, s nemes kimunkáltság jellemzi. Csak ritkán fordul elő, hogy képi rend szere nehézkessé, túlzsúfolttá teszi a verset (A perc). Előfordul azonban az is, hogy a frappáns hascnlatot a fokozás helyett a lapos meg fogalmazás lerontja. A galambok s kacsák című versében többek között ezt olvashatjuk: „Galambok, kacsák egymás melett — / víz és levegő üzekednek. / összeér iszapos párás testük, / jajong az ember műve köztük". S hozzá a befejezés: „A vad, tikkasztó ölelésben / a falu ellapul, mint az érem, / s az eggyé lázadt elemekben I elmerül, utána toll se lebben." Színtelen és szagtalan sorok ezek, a történt tragédia, (árvíz) gyatra tolmácsolói... A Megkésettek című versből viszont megtudjuk, hogy a „szoknyák, pongyolák, ingek alatt / számunkra már rég nincs titok", de hogy a „béke sem csivog" giccses szóhasználat hogy kerül ide, ez viszont a költő és a lektor közös titka. Riasztó négy sorként idézhetném a kötetből az említett vers befejezését: „kombinérói nincs szem-élményünk,(! j, s szüzességünk már odavan, / de legalább így érezzük a törvényt, / a társadalmat, hogy foga van." Hála légyen ilyen és hasonló verssorokból Tőzsérnél nem sokat találunk, a rá jellemző igényesség miatt azonban ezek sem lehetnek bocsánatosaki Még egy versét említeném, a Metamorfózis címűt, mely inkább ihletettség dolgában, zavaros és zsúfolt képiségével, látszatkorszerűségével marad az Igények alatt. Tőzsér Árpád kötetével kapcsolatban azt mondhatjuk: új utakon vívott csatározásainak értelme és haszna, hogy még árnyalatban túlélje önmagában a „ m eg é r h e t ő t", s a lét összefüggéseit áttételesebb ellenpontozással érzékelve mélyüljön lírája, s színben, tartalomban és kifejezőerőben gazdagodjanak versei. Tőzsér a legkevésbé sem termékeny költő, ahogy — a korábbi megállapítás — a „kész fegyverzetben jelentkező kritikus — és publicista utánpótlás" kedvező adottságai beváltásában is meglehetősen tartózkodó. Verselnek érzelmi — emberi háttere — melynek első hangleütése a Fémek ideje volt — azonban mélyül és szélesedik, s pályája mostani állomásáról joggal reménykedhetünk (a korábban beígért) eljövendő gazdag elemző korszakában. Mostani kötete e téren határozott ígéret, a bizonyítás azonban még hátra van ... Annak megválaszolása: vajon kiláthat-e önmagából, s szóra bírja-e a vasrácsokkal terhelt végtelent?! FÓNOD ZOLTÁN Szovjet költíík versei VLAGYIMIR SZEMJENOV: Kese tű kenyér Sóhajt a sztyeppe, Félálomba szenderült. Köd gomolyog az alvó messzeség felett. Szilánkokkal bevetett föld ez — vasszilánkokkal, érccel, acéllal bevetett föld. Belevájsz a rögbe, s kegyetlen véres e rög. Az mondjátok, a föld az oka? Ó nem, a vas, a rozsda színe virágzik it a vörhenyes völgyben, agyagban. Magot vetünk, derengő ködben fölszántjuk a földet. Munkálkodunk keményen. A kenyérre gondolunk. S a föld alatt szilánkokkal keveredik a búzamag. Hallga, érckalász csilingel. S alatta a földben némán rozsdul a vas, a háború meddő érce. Keserű kenyeret eszünk, mely itt termett e vasból való földön. BÁBI TIBOR fordítása SZTYEPAN SCIPACSOV: Repülve jött a friss szél s játszva borzolta göndör fürtjeit, s körültapasztotta ruhával csípejét, lányos kebleit. S az asszony áll, körötte lombos, dús almafák és szilvafák, s a pajkos szél biztosan boldog szobrásznak képzeli magát. KULCSÁR TIBOR fordítása ANDREJ VOZNYESZENSZKIJ: Csendet Csendre áhítozom most, csendre ... Idegeim elperzselve. Csendet... hogy a hűs fenyőtűk árnyéka csiklandozza a bőrünk, vonulva rajtunk végig nyakunktól a lábujjunk hegyéig. Csendet... kikapcsolva a hangok, csend lett. Fényt játszó pilládnak milyen nevet adjak? A megértés hallgat. Csendet! Előbb a fény — a hang később csap utánad. Túl gyakran nyitogatjuk a szánkat. A valódi: kimondhatatlan. Érzésekben élj, sugarakban! A bőr - az is ember. Lélek Azt is éri élmények serege. Annak az érintés a zene, mint fülnek a fülemüleének. Hogy éltek, fecsegők, ott messze, harsányan, falakat repesztve? Torkotokat kiabálva rekedtre? Csendet... Mi másba merültünk, másba: elringat a természet puha sodra, fanyar füst szallagozása adja hírül: jön a csorda. Hát este lett. Megfőtt vacsoránk. Fújják a füstöt hallgatag árnyak, s mint öngyújtóból lobban a láng, világít nyelve az elheverő kutyáknak. RAB ZSUZSA fordítása. JEVGENYIJ VINOKUROV: Az elfogyott érzés Lépre nem csaltam, utánakaptam, hogy bezárjam, vers kalitkájába repessen szárnya ... A pillanatban szárnyon ragadtam. Hogy verdesett pihegő tolla, — Lábujjhegyen — kővé meredten lihegő számat is befödtem, csak még maradjon mégis elröppent... Ujjam hegyén egy árva pihe maradt utána, kis gyöngy- toll - tanúságképpen, hogy ő volt, 5 volt valóban, nem álomképem, ÓVARY GÉZA fordítósa