Új Szó, 1968. február (21. évfolyam, 31-59. szám)

1968-02-25 / 55. szám, vasárnap

1948 februárja sajátos szerepet tölt be Csehszlovákia történetében és kétségtelenül a háború utáni Eurőpa fejlődésében ls rendkívül fontos helye van. A csehszlovák történelemtudomány, amely az utóbbi években igyekszik mélyrehatóan megismerni és elemezni a februári eseményeket kiváltó tényezőket, számtalan ezt bizonyító körülményt tárt fel. Erre utal a nemzetközi munkásmozgalom élénk érdeklődése ls. Célja értékelni azokat a tapasztalatokat, amelyekre a szocializmusba való átmenet idején olyan iparilag fejlett és gazdag demokratikus hagyományokkal rendelkező ország tett szert, amilyen a burzsoá Csehszlovákia volt. Kétségtelen, hogy Február adott formájában nem volt feltétlenül szükséges és elkerülhetetlen. Különféle körülmények összejátszása váltotta ki, amelyek meghatározták az összecsapás eszközeit és formáit. Ezek az események olyan sajátos feltételek között bonyolódtak le, amelyek kedvezőek voltak a munkásosztály és a kommunista párt számára. Februárt egyúttal a csehszlovák forradalom dinamizmusa is befolyásolta. A februári események jelentőségének és a történelemben betöltött sajátos szerepének jobb megértése feltétlenül megkívánja a megismerkedést azzal, ami 1948-ban nálunk és világszerte előzménynek volt tekinthető. Minden jelenségnek ugyanis megvan a történelmi előjátéka, amelynek során kifejlődnek a történelmi események okai, érni kezd a gyümölcs. I A legújabbkori csehszlovák történelem nagy mementója München, amely egyet jelentett az 1918-as vívmányok tagadásával, veszélyeztette nemzeteink állami és fizikai létét. A csehszlovák társadalom ezért kereste a felelőst a köztársaság szétverését követő hat év szenvedéséért. A bűnöst nem volt nehéz felismerni az uralkodó társadalmi rendben, amelyben a burzsoázia önző osztályérdekei fölébe kerekedtek a nép érdekeinek. Társadalmunknak jelentős hányada ezért már 1938 után távolodni kezdett a kapitalizmustól, s a burzsoázia fokozatosan elvesztette vezető szerepét az ország politikai életében. Ez jutott kifejezésre az antifasiszta ellenálló mozgalomban, amelyben megnőtt a kommunisták tekintélye, és számos figyelemre méltó programdokumentum vázolta a nem kommunisták elképzeléseit is a köztárl saság jövőbeli elrendezéséről. ) Ezek a dokumentumok egyöntetűen követelték az állam külpolitikai irányvételének megváltoztatását. Ennek célja az volt, hogy az ország ne függjön nyugati szövetségeseitől, kiváltképp Franciaországtól és Angliától, hanem inkább a szláv és szocialista Szovjetunióra támaszkodjék. Elsősorban azonban mélyreható strukturális balpolitikai reformokat követeltek ezek a dokumentumok, mégpedig az ipar alapvető ágazatainak és a bankoknak nacionalizálását, a földreformot, a politikai igazgatás demokratizálódását és népi jellegének kidomborítását. Egyszóval olyan intézkedéseket. amelyek a társadalom általános demokratizálásához vezetnének, ami biztosítékot nyújtana az esetleg ismételten veszélyként jelentkező kapituláns szellem ellen. Nyilvánvaló volt, hogy a nem kommunista ellenállási mozgalomnak ezek a programelvei megfeleltek a kommunisták elveinek is, akik a megszállás kezdetétől fogva hangsúlyozták a nemzeti és a szociális felszabadulásért vívott harc egységét. A szovjet—német meg nem támadási szerződés megkötését követő rövid időszaktól eltekintve a kommunisták mindig szorosan együttműködtek az ellenállási mozgalom láncszemeivel. Ez kifejezésre jutott a hitlerlzmus elleni számos közös harci akcióban, Beneš egységes londoni kormá8- nyának támogatásában és fő5 ként a Nemzeti Front létrejöttében és programjában, i A košicei kormányprogram| nak megfelelően már 1945 őszén minden politikai áramlat Február és előz egyöntetűen jóváhagyta a pénzügy és a betegbiztosítás, a; kulcsfontosságú Ipar és a nagy iparvállalatok államosítását. Ezt követte a földreform. A politikai hatalmat már 1944 nyarán a Szlovák Nemzeti Felkelés, Illetve 1945 tavaszán, a cseh nép májusi felkelése Idején a nemzeti bizottságok vették kézbe. Mindez minőségileg új helyzetet teremtett a háború előtti politikai, szociális és gazdasági viszonyokhoz mérten. Az említett intézkedések aláásták a háború alatt a fasisztákkal együttműködő nagytőke gyökereit, kimutatták a nemzeti forradalom és a szocializmus érdekeinek azonosságát. Ekkor már a szocializmust pártolta a társadalom zöme, és az ipar államosítása létrehozta a gazdasági kibontakozás fontos feltételeit. Ennek folytán Csehszlovákiában 1945 után sikeresen fejlődött egymás mellett a szocialista, a kisburzsoá és a tőkés szektor. Versengett és kiegészítette egymást a háború utáni gyors újjáépítésben. Ehhez hasonlóan Jaltai deklaráció valóra váltásáról. Ez Jelentős mértékben lehetővé tette, hogy a csehszlovák nép saját elképzelései és gondolati érettsége szerint válassza meg a köztársaság rendjét. Ma már sokkal okosabbak vagyunk, és kialakult az a nézetünk, hogy eléggé illuzórikus volt a hosszú ideig tartó, békés külföldi és hazai fejlődésnek és az együttműködésnek ez az elképzelése. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy bizonyos körülmények között, elsősorban kedvező nemzetközi helyzetben, egészen reális lehet az Ilyen feltételezés is, amellyel a fejlett kapitalista államok kommunista pártjai programjaikban joggal számolnak. A nemzetközi helyzet, amely meghatározóan kihatott a kis államokra és politikájukra, már 1947 derekán gyors változáson ment át. Szétesett a Hitler-ellenes koalíció. Európában aktívabb lett az amerikai politika, amely a gyakorlatban hozzáfogott a háború utáni Németorélelmiszerhiány. Ezzel visszaéltek különféle spekulánsok, akik prókátorokra találtak a Nemzeti Front egyes pártjaiban is. Az aszály így a politikai harc eszköze lett, segítséget nyújtott a nemzetközi befolyás fokozására olyan helyzetben, amikor a burzsoázia a kommunistákkal való együttműködésében elérte lehetőségeinek felső határát és a forradalomnak, ha nem akarta megtagadni önmagát — nem lehetett megtorpannia. Ez 1947 őszén megnyilvánult a csehszlovák sajtó hangnemében, különféle afférokban, a szlovákiai politikai válságban, minden állami szerv munkájában, magában a Nemzeti Frontban és a kormányban is, amelynek tevékenysége 1948 elején majdnem teljesen megbénult. Eltűnt az egyetértés, a kölcsönös meghátrálás és a kiegyezés. Az egyik tábor a kommunisták, a másik a nemzeti szocialisták vezetésével kezd élesebben kirajzolódni, politikai tömböket szervez és egyben tudatosítja, hogy akár a legcsekélyebb procedúrái is okok miatt kirobbanó osztály1948. február 29 én • prágai Vencel-tárán egész köztársaságunkból 130 000 földműves tartott tüntető nagygyűlést. Ez a tüntetés méltán tetézte be a földművesbizottságok prágai kongresszusát. A földművesek mindenekelfitt a munkásosztállyal és a többi dolgozókkal való egységüknek adtak kifejezést. Határozottan követelték a földreformról szóló törvény végrehajtását, melynek értelmében egy család talajdonában legfeljebb 50 hektár föld maradhat, a többit fel kell osztani a kisparasztok között. A program javasolta, hogy iktassák törvénybe a társadalombiztosítást, részesítsék elfinyben a földmfivesgazdaságok biztosftását > további előnyöket nyújtsanak a kisparasztoknak. (Foto CTK) az egész politikai élet is a Nemzeti Fronton belül az együttműködés elveihez igazodott. Három párt vallotta a szocializmust a magáénak. Közülük a legerősebb kommunista párt az 1946 tavaszán megtartott választásokon elnyerte a szavazatok 38 százalékát és határozott, elvhű fellépésével a következő hónapokban sok új tagot, valamint rokonszenvezőt nyert meg. Vitathatatlanul az ország döntő fontosságú ereje lett. S bár egy pillanatra sem mondott le arról, hogy együttműködjék a Nemzeti Frontban partnereivel, nem titkolta szocialista célkitűzéseit, amelyeknek elérésére pozitív építőmunkát fejtett kl és igyekezett politikájának megnyerni a nép többségét. Számolt azzal, hogy ez az együttműködés hosszú évekre szól és az ország lassan, a szocialista elveknek megfelelően parlamentáris úton alakul át. Ebben az állásfoglalásban visszatükröződött a nemzetközi helyzet ls, amelynek Jellemző vonása volt a Hitler-ellenes koalíció országainak együttműködése, főleg a nagyhatalmak baráti kapcsolatai. Nyilvánvaló, hogy ez, a kommunisták konstruktív magatartásának ós bölcs politikájának, valamint partnereik, elsősorban Beneš realizmusának is köszönhető. A partnerek ugyanis tudták, hogy a már harmincas évek vége óta merre halad a világ. Tudták azt ls, hogy a szovjet hadsereg térhódítása Délkeletés Közép-Európa területének jelentős részét — tehát Csehszlováklát ls — szovjet érdekövezetté tette. A nagyhatalmak megbízták a Szovjetuniót, hogy ebben a térségben gondoskodjék „a felszabadított Európáról", a szág helyzetét szabályozó potsdami egyezmények revidiálásához. A Truman-doktrínát követte a Marshall-terv, amelyre különösképpen Csehszlovákia és Lengyelország tekintett bizalmatlanul, mivel a németországi neonácizmus támogatását látta benne. A csehszlovák kormány ezért, miután Kl. Gottwald, P. Drtina és J. Masaryk összetételű küldöttsége Moszkvában konzultált erről a kérdésről, lemondta számításba jövő részvételét a párizsi konferencián. A szovjet államférfiak ugyanis hangsúlyozták, a csehszlovák részvételt egyesek úgy magyarázhatnák, mint a Szovjetunióval való barátság elvetését. Az antikommunizmus talaján egyesülő, Nyugathoz címzett válasz volt kétségtelenül az Informbiro megalakulása is. Ez egyben gyengítette az egyes kommunista pártoknak a legcélravezetőbb utak feltárására irányuló törekvéseit. Így 1947-ben létrejött és általában gyorsan konszolidálódott a két ellentétes vtlágtábor. A burzsoázia annak érdekében, hogy elfogadhassa a Marshall-tervet, NyugatEurópa több országában kiszorította a kormányból a kommunistákat. A másik oldalon öszszeomlott Mikolajczyk pozíciója Lengyelországban, Petkové Bulgáriában, Romániában mennie kellett Tatarescunak és Magyarországon Nagy Ferencnek. Csődjük megszemélyesítette ' azoknak az osztályoknak a csődjét, amelyeket Délkelet-Európában képviseltek. Ez természetszerűen kihatott a csehszlovákiai viszonyokra is. Itt bonyolultabbá tette a helyzetet a katasztrofális aszály és következménye, a nyomasztó összetűzésben az egyik vagy a másik félnek győzelmet kell aratnia. A kommunista párt jól informált volt a többi párt tevékenységéről és terveiről. Titkársága mellett különosztályt létesített, amelynek feladata a partnerek munkájának figyelemmel kísérése és ennek érdekében az volt, hogy kapcsolatba lépjen más pártok haladó és ellenzéki elemeivel. 1947 november végén a CSKP központi bizottsági ülésén pontosan elemezték a többi párt politikáját és megegyeztek a taktikában. A kommunisták tehát tisztában voltak azzal, hogy nem babra megy a Játék, hogy főleg a Nemzeti Szocialista, a Néppárt és a Demokrata Párt által képviselt burzsoázia a kormánykerék visszafordítására, a forradalmi vívmányok felszámolására, a tőkésrend visszaállítására és arra törekszik, hogy szétszakítsa szövetségi kapcsolatunkat a Szovjetunióval és a népi demokratikus országokkal. A kommunisták ezért — főként a szakszervezetek közvetítésével —, mozgósítják a munkásosztály és a dolgozók más rétegelt is. Ellencsapásként követelik a kapitalista elemek további gazdasági gyengítését (a nacionalizálás és a földreform újabb szakaszának megvalósítását). Ezt különben megkívánta mind a forradalom további kibontakozása, mind a nem államosított kereskedelemnek és az Ipar egy részének spekulációi miatt alapjaiban megbolygatott népgazdaság további sikeres fellendülésének Igénye. Ezért február elején összehívták az üzemi tanácsok és a földművesbizottságok reprezentatív kongresszusait. Az események alakulását meggyorsította, hogy 1948 májusára kiírták a nemzetgyűlési választásokat, és a különféle felmérések, feltételezések, valamint az adott fejlődési irányzatok alapján kétségbevonhatatlannak tűnt, hogy a kommunista párt nyeri el a szavazatok jelentős hányadát. A kommunisták maguk a szavazatok 55 százalékára számítottak. Ez páni rémülettel töltötte el a burzsoáziát, amely nyílt ellenforradalmi fellépésre szánta el magát, mégpedig a számára rendkívül kedvezőtlen helyzetben. Bár a burzsoázia maga választotta meg az erőmérés pillanatát, ez mégiscsak válasz volt a kommunisták kihívására, akik maguk mögött tudták az elszánt dolgozók zömét. 1948. február 20-án a Nemzeti Szocialista Pártot, a Néppártot és a szlovákiai Demokrata Pártot képviselő miniszterek abban a meggyőződésben nyújtották be lemondásukat, hogy ezt teszik majd a szociáldemokrata miniszterek is, és így kénytelen lesz az egész gottwaldi kormány benyújtani demlsszióját. Arra számították, hogy Beneš köztársasági elnök hivatalnokkormányt nevez ki, illetve olyan kormány alakul majd, amelyben a kommunistáknak korlátozott képviseletük lenne, esetleg arra, hogy a kommunisták megfelelő engedményei után lemondásukat visszavonják. A kommunista és szociáldemokrata miniszterek — a kormánytagok többsége — azonban megmaradtak a helyükön. A burzsoá politikusok politikai „tüntetése" és a kommunistákra, valamint a szociáldemokratákra gyakorolt nyomása nem járt eredménnyel. Tévedtek olyasvalamiben is, amit biztosra vettek, hogy a köztársasági elnök nem fogadja el külön lemondásukat. Az elnök február 25-én a közvélemény nyomására—a fővárosban és a köztársaság más pontjain lezajló nagy tüntetések, egyórás' sztrájkok és a CSKP azon egyöntetű állásponjtának tudomásulvétele után, hogy a párt kész más tömegakciók szervezésére is, beleértve az általános sztrájkot és a munkásmilícia bevetését a* esetleges fegyveres provokációk ellen — a lemondást elfogadta. A visszahúzó erők támadását ezzel felváltotta a kommunisták ellentámadása. A Gottwaldkormány átalakult, a megújhodott Nemzeti Front többi pártjának baloldali szárnyát képviselő ÚJ miniszterekkel egészült ki és a parlament ezt a kormányt megerősítette. A kormányválság Így minden parlamentáris és alkotmányjogi elbírásnak megfelelően nyert megoldást. Ugyanakkor forradalmi módon, vagyis a forradalmi erőszak elemeinek alkalmazásával (elsősorban a Nemzeti Front jelentős káderpolitikai jogkörrel felruházott akcióbizottságainak nem alkotmányjogi úton való létrehozása és tevékenysége, továbbá a munkásmilícia felfegyverzése) a néptömegek mozgósításával és nyomásával nyert megoldást a bonyolult politikai helyzet. Február így olyan politikaihatalmi fordulat lett, amely betetőzte a hazánkban 1944-ben és 1945-ben megkezdődött, feltételeiben már a megszállás idején beért forradalmi változásokat. Nemcsak új kormány alakult, hanem fokozatosan sor korült az egész rendszer átépítésére. A közéletet megtisztították a legyőzött burzsoáziától, amely osztályérdekeit az egész társadalom érdekel és java fölé helyezte és ezért a továbbiakban már nem vehetett részt ennek a társadalomnak a vezetésében. A februári események így azokat a társadalmi erőket gyarapították; amelyek kifejezésre juttatták a nép érdekeit. Szocialista fejlődésünk útjából elhárítottuk a legnagyobb akadályokat, és életünk minden területén meggyorsítottuk a szocialista építést. Dr. VÁCLAV BRABEC