Új Szó, 1968. február (21. évfolyam, 31-59. szám)
1968-02-18 / 48. szám, vasárnap
18. T ársadalmi rendszerünkben húsz év alatt számtalan visszásságot sikerült kiküszöbölnünk. Fájó pont azonban még ma ls akad bőven. Vannak olyan problémák is, amelyekben minden erőfeszítés ellenére sem sikerült kézzelfogható eredményeket elérnünk, legfeljebb némi javulásról beszélhetünk. Ezek közé tartozik a hazánkban élő cigányszármazású polgárok kérdése ls. Az 1947-es népszámlálás szerint Szlovákia területén 70 ezer cigány élt. Húsz év alatt számuk 131 százalékkal megnőtt, vagyis ma ugyanezen a területen 162 ezer cigány él, ami az összlakosság 3,7 százaléka. A köztársaság területén 200—210 ezer cigányt tartanak nyilván. Ez lakosságunk 1,5 százaléka. Tehát rendkívül szapora etnográfiai csoportról — mert Itt nem lehet nemzetiségről beszélni — van szó. Évi átlagszaporulatuk 4000, de 1967-ben már 6000 fő. Ez mind rendjén lenne, ha a cigányok életkörülményei ennek megfelelőek volnának, ha arányosan emelkedne életszínvonaluk és nem utolsósorban, ha hazánk felvirágoztatásáról méltón kivennék a részüket. Sajnos ezt maradéktalanul a legjobb akarat meglett sem állíthatjuk, mivel a statisztikai adatok ennek ellenkezőjét bizonyítják. Nézzünk meg néhány számadatot. Szlovákia területén még mindig 110 700 cigány primitív, földes fatákolmányokban putrikban él. Az iskolaköteles gyermekeknek csak 20 százaléka fejezi be az alapfokú iskolát, több mint ötven százalékuk az ötödik osztályig sem jut el. A nők 90 százaléka nincs állásban, a férfiak legtöbbje is (sajnos, itt nem áll rendelkezésünkre pontos számadat) csak idénymunkát vállal. Orvosi prevenciónak, a gyermekeknél kötelező oltásnak önszántukból csak nagyon kevesen vetik magukat alá. Étkezésük rendszertelen, többnyire kész hentesáru, esetleg cukrászsütemény. A csecsemőhalandóság ls aránylag nagyon magas, 1966-ban 3,4 százalékos, de 1967-ben 4,7 százalékos volt. A cigányanyák rendkívül fiatalok. Például a középszlovákiai kerület 1967-es statisztikája szerint 51-en tizenhatodik életévük betöltése előtt szültek, hárman tizenöt, ketten pedig még tizennégy évesek sem voltak. Az újszülöttek háromnegyed része csecsemőgondozó Intézetbe került. A családi körülmények gyakran szükségessé teszik, hogy az állam a nagyobb gyermekeket is gyermekotthonokban helyezze el. Például a közép-szlovákiai kerületben a gyermekotthonok lakóinak a felét cigánycsemeték teszik ki. A tizenötévesek helyze** te ls rendkívül elszomorító. Legtöbbjük, mintegy 80 százaiéikuk, nem fejezi be alapiskolai tanulmányait sem, így nem lehet őket felvenni tanoncviszonyba. Ugyanakkor munkaviszonyba állításuk is törvénybe ütközik, arról nem is beszélve, hogy teljesítményük gyakran a nullával egyenlő, mivel a munkára senki sem szoktatta őket. 1967-ben például 2700 tizenötéves közül csak 720 tanult tovább, vagy dolgozik. Bűnözésükről Inkább ne ejtsünk szót, mivel az arányszámok elképesztően magasak és a helyzetet a tények felsorolása úgysem változtatja meg. A statisztikai kimutatások könyörtelenek, de igazak. Szerencsére nemcsak a negatívumokat tükrözik, hanem a szép eredményeket ls. Hogy hívek maradjunk az igazsághoz, meg kell mondanunk, a cigányszármazású polgárok közül nagyon sokan alkalmazkodtak a városok és a falvak lakosságának életéhez. Sokan évek óta egy helyen dolgoznak, gyermekeiket rendesen járatják Iskolába, ügyelnek a tisztaságra, elfogadhatóan laknak és némi összegyűjtött készpénzük ls van. Sajnos, az ilyenek részaránya jóval kisebb a kívánatosnál. A cigányok jórésze belátja ennek az intézkedésnek a szükségességét. 2,5 millió koronát fordítottak megtakarított pénzükből új otthonuk felépítésére, 110 000 brigádórát dolgoztak le, továbbá 13 millió korona kölcsönt vetTürelemmel, de következetesen... tek fel családi házaik építésére. Sajnos, amint ezt a pillanatnyi helyzet is bizonyltja, a cigánykérdés megoldásánál végletből végletbe esünk. A múltban a meggyőzés, a népnevelés és a népművelés útját választottuk — csekély eredménnyel. Ma az anyagiakkal akarunk csodákat művelni, s ez sem vezethet célra. Jó és maradandó eredményeket csak akkor érhetünk el, ha megtaláljuk az arany középutat. Ľ lsősorban rendezni kell Ľ a cigányok lakásviszonyait. Másodsorban többet kell foglalkoznunk a gyermekneveléssel. Ezen a téren nagy feladatok hárulnak az egyes társadalmi szervezetekre is, mint például a nőbizottságokra, a CSISZ-szervezetekre, a Vöröskeresztre és nem utolsósorban a tanítókra. A közelmúltban a Szlovák Nemzeti Tanács és a Csehszlovák Nőblzottság erre a témára szlovákiai aktívaülést hívott össze. Itt számtalan hasznos javaslat hang zott el, megmutatkozott a jóindulat és a készség. Akadtak azonban olyanok is, akik radikális megoldást követeltek. Például: az ötödik gyermek után szüntessék be a családi pótlékra való jogosultságot, (mindenkinél, nemcsak a cigányoknál, de nem visszamenőleg). Vagy: az ötödik gyermek után vezessék be a kötelező sterilizációs műtétet. Persze ezek nagyon megfontolandó javaslatok, melyeknek megvitaiása a felső fórumokon sok időt igénye). Van azonban több olyan törvényünk, amely elősegítené a cigányprobléma tregoldását: például az 502/65-ös, amely a cigánygyermekek óvodába való felvételének előnybehelyezéséről szól, vagy az Egészségügyi Minisztérium által kiadott 29. számú rendelet (1966. 9. 15.), amely a sterilizáció végrehajtását teszi lehetővé, vagy a nemrég életbeléptetett, a családi pótlék megvonásáról szóló törvény stb. Többek között szomorú az Is, hogy a "sa'iszlovák Tudományos Aku.Iémla mellett még mindig nem alakult meg az a "zocioiígusokw!, pszichológusokból, pedagógusokból, orvosokból stb. S.'ló csoport, amely a cigányok életstílusának tükörképét hivatott elkészíteni, holott ezt a kormány már 1965-ben feladatként meghagyta. H elyénvaló volna tehát, ha nemcsak a cigá nyokat Ítélnénk el, hanem ha szigorúan felelősségre vonnánk azokat a szerveket ls, amelyek elhanyagolják kötelességeiket. A cigányokkal szemben türelemre, de következetességre van szükség, állami szerveinkkel szemben pedig csakis szigorú következetességre! Hiszen több mint 200 000 emberről van szó, s valóban „emberré válásuk" nem lehet számunkra, társadalmunk számára közömbös. OZORAI KATALIN A kelet—nyugati gazdasági kapcsolatok alakulása A gazdasági integráció fogalma a Közös Piac létezésének hatása alatt egyre nagyobb mértékben kapcsolódik a világpiac fogalmához. Természetesen azért ls, mert a Közös Piac a világkereskedelemben ma 45 százalékkal képviselteti magát. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a Közös Piac egyenlő a világpiaccal. Ott van még a KGST, az egyes államok nemzetgazdasága, amelyek a Közös Piacon kívül állnak. Ahhoz, hogy minden állam a világgazdaság mintegy szerves részévé váljon, nem elég a nemzetgazdaságok puszta léte. Ezzel kapcsolatban megemlítjük dr. Jlfí Novozámsky docens álláspontját, amelyet egy nemrég tartott gazdasági tanácskozáson fejtett ki: „A világgazdaság fejleményei azt jelzik, hogy a nemzetgazdaságok fejlődését más irányba kell terelni, mégpedig a nyílt gazdaság irányába. Tehát minden államot úgy kell venni, mint a világgazdaság, illetve bizonyos gazdasági közösség integrált részét". A „Die Einheit" gazdaságelméleti folyóiratban dr. G. KoJmaj professzor leszögezi: a tudományos-műszaki forradalom bár rákényszeríti a szocialista államokat arra, hogy részt vegyenek a világpiacon, ennek ellenére — érthetetlenül — kétirányú tendencia érvényesül: egyrészt bizonyos igyekezet történik ezen államok közös piacának megteremtésére, másrészt azonban a nemzetgazdaságok zárt fejlesztése tapasztalható. Dr. Neunberger professzor a nemzetközi gazdasági kapcsolatok lassú fejlődésének egyik okát abban látja, hogy nemcsak a KGST-, de a nyugat-európai gazdasági integráció keretében ls bizonyos mértékben hiányzik a nemzetközi munkamegosztás elmélete. Kezdeményezés mindkét részről Ogy látszik azonban, hogy sem a regionális gazdasági érdekek, vagy a nemzetgazdaságok bizonyos fokú elszigeteltsége, sem pedig a nemzetközi munkamegosztás elméletének hiánya nem gátolja meg a gazdasági együttműködést. Kezdeményez mind a nyugati integráció, mind pedig a KGST. A KGST például ajánlja a tagállamoknak (ezt a tavalyi augusztusi ülésről kiadott közleményben olvashatjuk), hogy gazdasági fejlődésüket a kétoldalú műszaki kooperáció segítségével, nyugati technikával gyorsítsák meg. A Közös Piac embargó politikáját a szocialista országokkal szemben az NSZK 1965-ben megszegte. Nemrégen Franciaország is liberalizálta kereskedelmét a szocialista országokkal. A Benelux-államok úgyszintén beleegyeztek a KGST-országokból történő árubehozatalba. Anglia pedig már 1963-ban elszánta magát arra, hogy hitelt nyújtson a szocialista országoknak. A Közös Piac vezető szervei a tagállamok gazdasági érdekeinek nyomására hajlandók kompromisszumos szerződésekbe is belemenni. Tanúi vagyunk annak a ténynek, hogy a Közös Piac ajtót nyit az olyan „idegen", nem tagállam tőkéje beáramlásának, mint az Egyesült Államok. A Közös Piac kereskedelmi szerződéseket köt olyan államokkal, mint Izrael, Irán, Libanon stb. Ezt a tényt úgy jellemezhetjük, hogy a Közös Piac új gazdasági kapcsolatokat alakít ki a harmadik személyekkel. S ez azt mutatja, hogy semmilyen gazdasági tömb nem élhet soká elzárkózva. Nehézségek A kelet—nyugati gazdasági együttműködéssel kapcsolatban sokszor olyan megnyilatkozások hangzanak el, mintha minden a közgazdászok és a politikusok Jóakaratától függne, akik a „nemmarxista gazdaságtan ortodox felfogásának fogságában vannak". Ez a lehetőség nincs kizárva, de úgy tűnik, hogy a probléma lényege másban van. Valószínűleg éppen a nemzetgazdaságok önállóságában a világgazdaság keretén belül, Illetve a nyugat-európai integrációhoz való viszonyban van. Bonyolult és politikailag nagyon érzékeny kérdésekről van szó. Arról például, hogy a nemzeti jövedelem része átáramlik egyik államból a másikba, munkaerők szivárognak egyik területről a másikra. Ezen kívül még megoldatlan a szocialista vállalatok helyzetének kérdése a külföldi partnereikkel szemben a termelőeszközök birtoklását illetően. Ha tovább firtatjuk a problémákat, láthatjuk, hogy vannak bizonyos — úgymond tárgyi —> tényezők, amelyek többé-kevésbé gátolják a nemzetközi munkamegosztás elmélyítését ós kiszélesítését. Például a szocialista országok pénzneme nem váltható be szabadon sem egymás között, sem pedig a nyugati országokban, s így nem marad más hátra, mint a kétoldalú együttműködés, habár a nyugati partnereknek ez a forma nem felel meg, ők azt akarják, hogy az általuk nyújtott hitelt ne áru formájában, hanem pénzben térítsék vissza. A szocialista államok többsége azonban a Szovjetunió kivételével nem rendelkezik megfelelő mennyiségű aranykészlettel és devizával. „Ha a nyugati partnerek hosszú időre helyet akarnak foglalni a keleti piacon — írja a frankfurti Volkswirt —, akkor respektálniuk kell az ezekben az államokban érvényes gazdaságjogi viszonyokat". Szerintem ez realista nézet. Itt ugyanis nem jóakaratról van szó, hanem gazdasági és politikai jellegű objektív körülményekről, amelyek eddig akadályozzák a nyugati államokkal való szélesebb körű gazdasági együttműködést. Átvenni, ami hasznos A KGST tavalyi augusztusi értekezlete szellemében múlt év szeptemberében Brnóban lezajlott egy nemzetközi értekezlet, amelyen tizenhét ország szakemberei megtárgyalták az európai szocialista országok és a nyugati államok közötti licenciacserével összefüggő problémákat. Az értekezleten leszögezték, hogy kormányunk teljes mértékben támogatja a licencszerződések kötését. A Külkereskedelmi Minisztérium 4/61 számú rendelkezése sok előnyt nyújt a licenciaszerződéseket kötő vállalatoknak, például azt, hogy részesednek a licencia eladásából származó devizából. Az új törvényelőlrások a llcenciapolitikát még rugalmasabbá teszik. Az európai szocialista országok és a nyugati államok közötti gazdasági együttműködés nehézségei ellenére tehát a nemzetgazdaságok fejlesztésében ügy látszik mégiscsak kifejezésre jut a nemzetközi munkamegosztás objektív szüksége. Ezért ma sokkal jobban figyelemmel kell kísérni a Közös Piac gazdasági tevékenységét, mint a múltban, hogy mechanizmusából a KGST használjon fel mindent, ami hasznos, tekintetbe véve a gazdasági színvonal különbségét a két gazdasági rendszerben. Dr. GYÖRGY ISTVÁN egyetemi tanársegéd TŐKÉS PROGNÓZISOK 1968-RA A vezető nyugati tőkésországokban közzétették az első prognózisokat az 1968-as gazdasági növekedésről. A különböző prognózisok megegyeznek abban, hogy az úgynevezett OECDországok (amelyek magukba .foglalják a legfejlettebb tőkésországokat) 1968. folyamán átlagában 4,2 százalékkal növelik bruttó nemzeti összterméküket (GNPj. USA, ANGLIA Az Egyesült Államokban 1966. folyamán 5,5 százalék, 1967-ben pedig 2,5 százalék volt a bruttó nemzeti össztermék növekedési üteme. A prognózis 1968-ra 4,5 —5 százolékos emelkedést jósol. Emellett azonban úgy számítják, hogy a magánfogyasztás 4, a közfogyasztás pedig 6 százalékkal nő. Figyelemre méltó, hogy az ismert korlátozó intézkedések ellenére a Chase Manhattan B?«k kutatócsoportja úgy véli: 1968-ban az amerikai Import 9, az export pedig csak 6 százalékkal emelkedik majd. Ennek következtében a Chase Manhattan — éles ellentétben a hivatalos kormányprognózissal <— 1968-ban az amerikai fizetési mérleg romlására számít. Ami Angliát illeti, az Economist kutató csoportja által közzétett adatok nem nagyon tűnnek reálisnak. 1966-ban a brit bruttó nemzeti jövedelem (GNPj 1,5 százalékkal, 1967-ben ugyancsak 1,5 százalékkal nőtt. Az előrejelzés azonban 1968-ra 4 százalékos növekedést jósol, holott a hazai magánfogyasztás növekedését mindössze 1,2, a közfogyasztásét 1 százalékban állapítja meg. A prognózisból kitűnik, hogy összeállítói elsősorban a font leértékelése utáni, kedvezőbb export-pozícióban bíztak. Előrejelzésük szerint ugyanis 1968-ban a brit behozatal 9, a kivitel azonban 15 százalékkal emelkednék, s így a . fizetési mérleg deficitje a jelzés szerint ebben az esztendőben csökkenne. KOZOS PIAC A Közös Piac országai közül az NSZK-val kapcsolatban általános az a megítélés, hogy az 1967-es recesszió után újabb, erőteljesebb lendületet kap a gazdasági növekedés. A nyugatnémet statisztikai intézet és a Financial Times prognózisai egyaránt négyszázalékos növekedést jósolnak 1968-ra, holott 1966-ban az NSZK bruttó nemzeti összterméke 2,5 százalékkal nőtt, 1967-ben pedig 1 százalékkal csökkent. Ami Franciaországot Illeti, a statisztikai intézet prognózisa 1968-ra a bruttó nemzeti össztermék 4 százalékos növekedését jósolja, a magánfogyasztás 3, a közfogyasztás 5 százalékos növekedése mellett. Franciaországban 1966-ban 5 százalék, 1967-ben 3,5 százalék volt a GNP növekedése. A jelek szerint a növekedési rátának ezt az enyhe gyorsulását a jelenleg nagyjából egyensúlyban levő francia fizetési mérleg kárára érik el. A mérleg romlásának alapvető oka: az export 6 százalékra becsült emelkedésével szemben a behozatal 9 százalékkal növekedne. Olaszország a jelenlegi, 1966ban és 67-ben egyaránt 5,5 százalékos GNP-növekedési ütem fentartására készül a magánfogyasztás 5, a közfogyasztás 3 százalékos növekedése mellett. Olaszország az import 16, az export 9 százalékos növekedésével számol. így az előrejelzések szerint 1968-ban az olasz fizetési mérleg jelenlegi feleslege csökken, de nem tűnik el. KANADA, JAPÁN 1966-ban Kanada bruttó nemzeti jövedelme 6 százalékkal, 1967-ben azonban már csak 3 százalékkal növekedett. 1968-ra a prognózis 4 százalékos GNPnövekedést jelez az import 9, az export 8 százalékos növekedésével párhuzamosan. A prognózis a fizetési mérleg deficitjének növekedésével számol. Japán bruttó nemzeti össztermékének növekedése 1968-ban erőteljesen lelassul, de még mindig a legmagasabb szinten marad a fejlett tőkésországok között. A japán GNP 1966-ban 10, 1967-ben 12 százalékkal nőtt, s 1968-ra 7 százalékos növekedéssel számolnak. Az Import 8, a kivitel viszont 14 százalékkal növekszik, arai csökkenteni fogja a fizetési mérleg Igen számottevő deficitjét.
