Új Szó, 1968. február (21. évfolyam, 31-59. szám)

1968-02-18 / 48. szám, vasárnap

m — KI v#m amellett, hogy azonnali hatállyal kidobjuk? Elsőnek löktem a magasba a kezem. Nem kerülte el a figyelmét. Felcsillant a szeme, s elégedett mosoly bújt meg ajka szögletében. Terepszemlét tartott. Amikor látta, meg sem rezdülnek az öntudatos merevséggel magasba tartott karok, behívatta szerencsétlenül járt társunkat, és tudomására hozta egyhangú döntésünket. Egy szót sem szólt. Sírva hagyta el a termet. Nem néztünk utána, hogy a főnök ki ne olvassa szemünkből a részvétet, a sajnálatot. Kivártam az alkalmas pillanatot. Amikor tekintete a szemembe révedt, szólásra emeltem a kezem. — Tekintettel a helyzetre a leghelyesebben cselekedtünk! — mondottam határozottan. Néhány hét múlva kinevezett a helyettesének. &e&ifitetteí a fíettfzette avagy: recept a aicciapőati A

vicclapnak köszönhetem, hogy végre sikerült kiokoskodnom: eddig mit, miért cselekedtem. Ne csodálkozzanakl Valóban a vicclapban olvastam a keretben közölt igen kiváló receptet. Közzéadom, hogy utánam mások is okulhassanak: „Tudták, hogyan nyerhetik meg a legjobban és legkönnyebben az embereket? Kísérelték meg őket olyannak tartant, amilyennek saját magukat tartják." Ha tudtam volna ... De nem tudtaml S ez lett a vesztem. A felismerés nem hagyott nyugton. Megnyugtatás céljából felkerestem a létek orvosait, hátha jó tanáccsal látnak el, hogy leküzdhessem aggályaimat, visszanyerjem régi önbizalmam. A pszichiáter és a pszichológus egyöntetű választ adott: — A gerinccel összefüggő gyakori elváltozások bonyolult rendszeréről, igen hasznos s nagy népszerűségnek örvendő, széles körben elterjedt receptről van szó. Ennek alapján ugyan nem főzhetjük meg kedvenc ételünket, de PE"TT? C\O

r7 T Tí Á T ÍMTelőteremti az ínyenc- riilXV.VJVj/,1 DI\LIU> 1. fal.-"ok és finom borok megszerzéséhez szükséges jó megélhetési lehetőséget, az idegekre kellemesen ható, az emésztést megkönnyítő nyugodt életet, s felfelé ívelő karriert biztosít a többletkiadások fedezéséhez ... Bizonyos Idő eltelte után újabb és újabb átváltozásról kell gondoskodnunk, mert máskülönben megtorpannánk a gerincferdülés fejlődésében, s ez siralmas lemaradást, esetleg súlyos Idegbajt okozhat. Lelki válságba juttatná az embert, mert soha nem tudná már azt elérni, amit gyors átváltozás révén elér hetett volna ... A nem sületlen tréfához szánt recepthez, sajnos, a doktorok sem adtak használati utasítást. Például: hány deka gertncferdülésre van szükség abhoz, hogy a sikert biztosító átváltozás kellő Időben beálljon s mindenkit megelőzve kapaszkodhassunk fel az uborkafára. Igy csak saját magam és dicső példaképein lelkületét boncolgathatom, hogy világos képet nyerjek arról, mikor s hol követtem el a végzetes hibát, hogy kinyomozzam: neki miért sikerül minden, s én miért voltam kénytelen meghátrálni, vállalni a félrehúzódó szégye'ntehes szerepét? Abban az Időben, amikor megkezdődött versenyfutásunk, a vicclapok nem közölhettek a mostanihoz hasonló csattanó nélküli, a nagy közönséget érdeklő, észcsiszoló tréfát. Nem is volt rá szükség, mert akkoriban más szellem uralkodott: úgy nyerhettük meg a legjobban és legkönnyebben az embereket, ha saját magunkat is olyannak tartottuk, amilyennek magukat tartották. Sokkal bonyolultabb viszonyok voltak, és mégis — recept nélkül ls boldogultunk ... Első állomáshely Lelkes és előrelátó volt, olyannyira buzgott benne a túlbuzgóság, hogy példaképül szemeltem ki. Elhatároztam, olyan leszek, mint ő, akire úgy tekintenek az emberek, mintha szent volna. Ö volt az osztályvezető, iómagam és a többiek az alárendeltjel. Egy délelőtt gyűlésre hívott össze bennünket. Felült az íróasztalára, s mi körülötte az alacsony székeken csücsültünk. Ogy néztünk rá, mint a trónon ülő királyra. Megemelte a kezét, és rámutatott egyik társunkra. Nem nézett a szemébe, tekintete elsiklott a feje felett, s így szólt: — Tekintettel a helyzetre, azonnali hatállyal el kell hagynod vállalatun kat... Megrökönyödéssel néztünk magunk elé. Nem értettük, miért kell társunkat, jó barátunkat kidobni, amikor becsületesen dolgozott, lelkesen építette a szebb életet?! Meg sem munkkantunk, még a fészkelődéstől is óvakodtunk, nehogy azt higgye a főnök, hogy ezzel fejezzük ki nemtetszésünket. — Állj fel, s menj kl az ajtó elél — dörmögte a főnök. — A szavazás után behívunk . . Amikor felállt, kicsordult a könny a szeméből. Annyira szégyellte magát, hogy ránk se mert pillantani. Ellenség lett! Más hivatalokban is dobáltak ki embereket. Természetesnek, szinte a kötelességének vette, hogy a mi osztályunkon neki kell öntudatosan vállalnia az áldozat szerepét Titokban örültünk, hogy a főnök ujja nem ránk szegeződött. Amikor becsukódott mögötte az ajtó, fellélegeztünk. — Tekintettel a helyzetre ... — hallottuk újra a főnök figyelmeztetését — Megkezdjük a vitát... Sorra felszólaltunk ... — Igen, a helyzetre való tekintettel... A tartalmas és élénk vita után a főnök feltette a kérdést: Második állomáshely Mindenüvé magával vitt. Ném szeretett kíséret nélkül járni. Egy napon bevezetett az igazgatói épület különtermébe, ahol a vállalat élenjárói játékkal csillapítják felajzott idegeiket. Ketten pingpongoztak. Az egvlk nyurga, a másik köpcö-s, őszes halántékú férfi. A nyurga ember mögött senki sem álldogált, de a köpcöst vagy húszan vették körül. Ide oda ütögették a labdát; amikor a köpcös megelégelte, türelmetlen karmozdulattal pattintotta vissza az asztal másik felére, a nyurga férfi erőteljesen meglendítette az ütőjét s nagyot sóhajtva a fehér labdácska mellé suhintott. Példaképem felkiáltott: — Hurrá! Győztél! A többiek tapsoltak, kórusban éljenézték a győztes köpcös férfit. Példaképem hozzám hajolt. — A helyzetre való tekintettel tőle kaptam az utasítást... A legjobb barátom! — súgta dicsekedve a fülembe. A köpcös a példaképemre pillantott. — Kidobtad? — kérdezte éles hangon. — Kiröpítettem! — válaszolta a főnököm, és rám mutatva, — az első szavazóml — büszkélkedett velem. — Derék ember! Tudja, hol a helye! — Kineveztem a helyettesemnek. — Szeretem a tervszerű munkát! — mondotta a köpcös férfi. — Akit kidobtunk, öngyilkos akart lenni — újságolta a főnököm. — Gyenge ember ... — Az orvosok megmentették. — A bányákban csak épkézláb emberekre van szükségünk! Jelszóként hatott a köpcös kijelentése. Többen feljegyezték a noteszukba, köztük a főnököm is. A köpcös elgondolkodva forgatta kezében az ütőt, mintha újabb utasításon törné,a fejét. Ebben a pillanatban felismertem, mit jelent istennek lenni. A szava parancs, törvény, aki megszegi, nem ember többé. Egyik pillanatról a másikra ellenséggé válik, akit gyűlölni s megvetni kelll Példaképem leste minden mozdulatát, arcrándulását. Milyen boldog ember lehet, hogy az istent vallhatja a legjobb barátjánaki A köpcös újra a főnököm felé fordult. — Veled ma még nem Játszottam! A főnököm az asztalhoz ugrott s a kezébe ragadta az ütőt. Szertartásosan megemelte a kezét, s intett felém. — Gyere, szedd a labdátl így gyorsabban megy a játékl — Jó szervező vagy! — dicsérte meg a köpcös isten. Néhány pillanatig tétováztam: ki mögé álljak? Az isten mögött az éljenzők és tapsolók ólálkodnak. Ha a főnököm mögé állok, előbb vonom magamra az Isten figyelmét. Hadd lássa, milyen rugalmasan tudok hajlongani a Iabdáértl Példaképem mögé siettem. — Milyen jól tudja, hogy nálam egy labda sem pottyan le a földrel — kacagott fel az isten. Az élelmes éljenzők és tapsolók visszhangszetüen nevettek, és kórusban kiáltották: Milyen jól tudja ...! Példaképem percek alatt elvesztette a ját .zmát. — Nagyszerűen játszol! — lelkendezett a főnököm, s ódát zengett a köpcös utánozhatatlan játékmódszeréről. — Gyakorlat kérdése csupán... — szerénykedett az Isten, és rám mutatott. — Hozd máskor is magaddal, ügyes labdaszedő, hasznát vesszük ... Ujjongtam magamban. Befutottam! Néhány hónap múlva maga az isten nevezett kl osztályvezetőnek, példaképemet maga alá rendelte — helyettesnek. Harmadik állomáshely A felfelé ívelő pályán váratlanul megtorpantunk. Az a hír járta, hogy a vállalat köpcös istene megbukik, s az új Isten még nem jelent meg a láthatáron. Példaképem türelmetlenkedett. Magához hivatott, s nekem szegezte a kérdést: — Mit gondolsz, kl lesz az új vezérigazgató? — Biztosan úgy lesz, ahogy te gondolod ... — tértem ki a nyílt válasz elől. — Azt gondolod, hogy én? — Igen! — feleltem most már határozottan. Ha mást mondok, lehervadt volna a szájáról a derűs mosoly. — Most még nem... — kezdett szerénykedni. és bizalmasan karon fogott. — Gyere, körülnézünk ... Bementünk a játékterembe. A pingpongasztal mellett egyedül búslakodott a köpcös isten. A régi Isten. Példaképem, amikor megpillantotta, gyorsan balra kapta a fejét, hogy véletlenül se kelljen a szemébe tekintenie. A többiek — az élelmes éljenzők és tapsolók a bal sarokban csoportosultak, háttal a pingpongasztalnak. Halkan beszélgettek. Fontos tárgyalni valójuk lehetett, mert annyi idejük sem akadt, hogy egy röpke pillantást vessenek a magára hagyott köpcös férfira. Példaképem szintén a bal sarokba igyekezett. Gyorsan a nyomába akaszkodtam. hogy le ne maradjak. A köpcös utána kiáltott: — Végre megérkezett a legjobb barátom! Gyere, játsszunk! Példaképem komoly dolgon törhette a fejét, mert nem hallotta meg a köpcös kiállását. A vállamra tette a kezét. — Tudod, tekintettel a helyzetre ... — kezdte halkan a magyarázkodást. Egy pillanat alatt mindent megértettem. — Csodálatos vagy! — mondottam. — Nem feledkezem meg rólad! — suttogta maga elé. — Ha összetartunk, a hegyet is elmozdítjukl Célzását ugyan nem értettem, de buzgón bólintgattam. Aztán a helyzethez méltó komoly ábrázattal vártuk az új isten megjelenését. Negyedik állomáshely Példaképem betartotta szavát, nein feledkezett meg rólam. Beajánlott az új Isten kegyeibe. Én ls a helyettese lettem. Már nem kellett állandóan a példaképem árnyékába húzódnom. Megnőtt már az én árnyékom is, s a kis árnyalakok csak úgy nyüzsögtek, lebzseltek körülöttem. Amikor szabad időmben bevonultam a játékterembe, s megengedtem nekik, hogy velem pingpongozzanak, istenítették játékmődszeremet. Áruljam el végre nekik, mi a titka annak, hogy mindig győzök. Szerénykedtem: a gyakorlat kérdése csupán... Megéreztem, mit jelent kislstennek lenni. Csodálatos érzés! öntudatom tökéletesebb formát nyert, egyre magabizto- , sabb lettem, s már-már a saját fejem szerint kezdtem gondolkodni. Most már tudom, ez volt az oka annak, hogy az új isten elégedetlenkedni kezdett: nem találta elég tisztának a fejem, és emiatt rendszeres fejmosást kaptam. Panaszkodtam példaképemnek. — Nincs igazai — csapkodtam az asztalt. — Az én elképzelésem ... — Igaza vanl — kezdett oktatgatni. —• Még nincs elég gyakorlatodl Egy kissé megmerevült a nyakad! Ha rám hallgatsz... Beláttam, neki van Igaza. Közel két évtizede a példaképem, egyik napról a másikra nem változhatok meg, nem lehetek más, mint ő, mert elveszteném egyéniségemet. Nagyon elszomorítanám, ha most legjobb barátja ellen fordulnék, akivel külön itókázik, és bizalmas beszélgetéseket folytat... Elmentem hát a masszőrhöz, hogy megpuhítsa kellemetlenné vált nyakmerevedésemetl Az Isten dicsérni kezdett, egyszerre hasznos munkatársa lettemi Példaképem a vállamat veregette. — Ilyen nyakkal hosszú Ideig élhetszl Ötödik állomáshely — Elmozdítjuk a hegyet! — Jelentette ki egy napon példaképem. Nagyot néztem. Csak most értettem meg a régebben tett célzást, és mégis elcsodálkoztam. — Te nem hallottad? — kérdezte türelmetlenül. — Mit kellett volna hallanom? — Az alárendeltek elégedetlenkednek, munkájukhoz több jogot, több szabadságot követelnek! S ezt csak úgy érhetik el... — Ha leváltják a vezérigazgatót? — Végre észbe kaptáll Benne látják a kötóféketl Ha nem iparkodunk, bennünket sem fognak akarni! — Biztos vagy benne? — Kételkedsz bennem? Nem hiszel a legjobb barátodnak? — A legjobb barátomnak tartalak... — Velünk tartasz? — Kivel? — Oj istent akarunk! Mert csak így - - • Röstelkedve a szavába vágtam, ami ugyan nem volt szép tőlem, de figyelmeztetni akartam, hátha véletlenül megfeledkezett egy igen fontos dologról. — Még tegnap istenitetted! — mondottam. — Szeretett téged, talán a legjobban szeretett közülünk ... — Nem tagadom, de tekintettel az ú| helyzetre ... Villámgondolatok röpködtek az agyamban. Vezérigazgatónk még a helyén van. Ha megtudja, hogy áskálódunk ellene, azonnal leválthat bennünket! Hányan akarhatják az új istent? Többségben lesznek? S ha nem tudják elmozdítani a hegyet? Mi lesz velem?! — Elfelejtetted, milyen gyakran ütött téged? — puhítgatott példaképem. Abban a helyzetben te is ütöttél volna engeml — villant át az agyamon. — Ütni ütött — válaszoltam, — de utána megfogadtam a tanácsodat .. — Megint megmerevült a nyakad? Már nem bízol bennem?! — Ezt nem mondtam ... Mtígvető pillantással végigmért. — Gyáva vagy! Csak épkézláb emberekre van szükségünk! — idézte a régi isten szavait, és hátat fordított. Egy másik társunkhoz lépve felém intett. — Rá nem számíthatunk! — A legiobb barátod volt! — Csak voltl Nagyon elkeseredtem. Elvesztettem a legjobb barátomat. Maga köré gyűjtötte többi társunkat, és szónokolni kezdett: — Tekintettel az új helyzetre .. Szégyelltem magam. A bukás szégyenét éreztem. Egyedül maradtam. Lerna radtam. Az új isten, legyen bárki is, nem fogja méltányolni magatartásomat. Nem voltara gerinces, nem álltam ki bátran mellettel Példaképem tündökölt. Állandóan a helyzet magaslatán áll, mindig tudta, mit kell cselekednie az új helyzetre való tekintettel. Nekem saj nos kevés az önálló gyakorlatom, csak utánoztam őt, s ez a döntő pillanatban, amikor haboztam, kevésnek bizonyult. Az új helyzetben nem találtam el a megfelelő hangot. Megérdemlem a sorsom. Most már én sem cselekednék másként, ha a példaképem helyében lennék, mert belátom, más gyávasága miatt nem teheti kockára a jövőjét. Pedig csak egy hajszál választott el az örvendetesnek tűnő hatodik állomáshelytől. Oly kevés kellett volna hozzá. A vicclapnak köszönhetem a bukásomat! Miért nem közölte hamarább az észcsiszoló kiváló receptet?! Talán idejében okultam volna a magam hibájából, és megkíséreltem volna — ha már nem tudok olyan lenni, mint a példaképem —-, legalább olyannak tartsam, amilyennek saját magát tartja, amit joggal elvárt tőlem: az új szellem bajnokánaki S a nyeregben maradhattam volna. Lányok Lányok, szikrázó, szép szeműek, emeli őket hullámo ifjú nyárnok, de hogyha vére hull o napsugárnak, megsápadnak a hamvas arcú szüzek. Téli nap Vad téli nap, szememre jeg fagyott, szúr a tüdőm érzem megfulladok, fut a porhó, jajong a szél körül, de bátorít is, mikor ké|>en törül. Szürke árnyék A boldogság harsányan énekel, de a bánatra senki sem felel, a bánat szürke árnyék, téveteg botorkál havas sírdombok felett. Kiáltás Utolér rémült kiáltásod, ahogy az éjből felcsapódik, már nem a száj, már nem a test: a szárnyas lélek szólít. Ember a járdaszélen Egy ember áll a kopott járdaszélen, szürke árnyak verdesnek szemében, a válla roskatag és ferde, mint az élet, kihamvadt napja, istenem, mivé lett? Dénes György. 8