Új Szó, 1968. február (21. évfolyam, 31-59. szám)

1968-02-18 / 48. szám, vasárnap

i&r..­TISZTÁLKODÁS vrnrnMmmM (A szerzők felv.) A királyok és ránák Kat­mandu tereit benépesí­tő szobraírói nem állíthatjuk, hogy művészi alkotások vol­nának. Kőfaragó konfekció, olcsó pompa, semmi egyéb. A szobrok arca kifejezéstelen, bárkit ábrázolhatnának. Ta­lán az egyetlen, ami az em­bert meglepi rajtuk, a sisak­jukról aláhulló tollak vízesé­se. Mintha a szobor fejéből szökőkút tört volna elő, s vi­ze a jeges szélhen megfa­gyott volna. Azok, akik mozdulatlanul ülnek itt a lovukon, nem akartak elmaradni az indiai maharadzsák pompája mögött. És nem csupán ők. A ránák széjjelágazó családjainak tag­jai is ki akartak tenni magu­kért. Nagyságukat és dicsősé­güket a gyönyörűséges szép paradicsommadarak farktol­laiból készült tolldísz volt hi­vatva bizonyítani. A méltósá­gok sisakjáról és kalapjáról egészen hátára hullott alá a paradicsommadár tollazata, minden léptükre méltóságtel­jesen hullámzott, ám csak ad­dig, amíg Of-Guineából a pa­radicsommadár tollának kivi-, telét be nem tiltották — en­nek pedig már jó néhány esztendeje. Ma már csak a király visel­het paradicsommadár-toll­díszt. A többiek, köztük a tá­bornokok is kénytelenek meg­elégedni a kakastollal. Az esküvőre — tudvalevő­leg — nem szokás üres kéz­zel beállítani. Még kevésbé a koronázásra. így tehát mikor ezerkilencszázötvenhatban az amerikai hivatalos küldöttség Katmanduba készült, valaki­nek eszébe jutott a fentebb említett kiviteli tilalom. Az amerikai természetrajzi mú­zeumban 1924 óta kllencven­hét kitömött paradicsomma­dár állt — gyönyörű példá­nyok. Csempészáruként ko­bozták el valamilyen hajóról. Most megnőtt a becsük. így aztán Eisenhower elnök sze­mélyes megbízottjával együtt repült Katmanduba a kilenc­venhét paradicsommadár is. „ÜZLETET KÖTÜNK" A nepáli fejlesztési és tu­risztikai hivatal szerény In­tézmény. A Hanumán Dhóka közelében fekvő Vasantapur tér egyik ódon, háromemele­tes palotájában helyezték el. Homlokzati ablakaiból gyö nyörű kilátás nyílik egy négy palota szegélyezte, négy fe­kete tetőzetű, ugyancsak ódon templomra. Négy különböző korszakból valók, amelyek rájuk nyomták egymástól me­rőben eltérő építészeti stílu­suk bélyegét. Jobb oldalt egy további palota áll; ablakai a távolból széttárt sasszárnyak­ra emlékeztetnek. Ám csak tenyérnyi nagyságúak, besző­ve filigrán fafaragványok, rá­csok, oszlopocskák, párká­nyok és stilizált tollak elmés fonadékával. Mikor első ízben léptünk be a turisztikai hivatal reprezen­tációs helyiségébe, két piruló leányzó fogadott bennünket. Néhány brosúrát, meg egy Tourlst Introductton Card fel­iratú szétnyitható képeslapot nyomtak a kezünkbe. „Drága látogatónk" — szólt hozzánk benne a közmunka­ügyi, távösszeköttetési és ön­tözési minisztérium alulírott titkára, — „szívélyesen foga­dom önöket Őfelsége nevében a himalájai Nepál királyság­ban, a Sagarmatha (a Mount Everest) és a havasi ember országában. Meggyőződésem, hogy jól fogfák magukat érez­ni nálunk, s nem bánják meg, hogy Nepált besorolták útiter­vükbe. Ez a levél első beveze­tőül szolgál önöknek a kor­mányhivatalokhoz, a vámvizs­gálat, a valuták kicserélése stb. során. Kellemes ittlétet kíván önöknek, kiváló tiszte­lettel ..." — Kérem, ne hagyják fi­gyelmen kívül, hogy csak most kezdünk dolgozni, — mondotta szinte mentegetőzve Dharma Pradhán úr, a hiva­tal igazgatóhelyettese, akinek harmadik emeleten fekvő iro­dájába kényelmes és méltó­ságteljesen nyikorgó lépcső­kön jutottunk el. Az ablakok­ból Katmandu másik arcula­tát pillanthattuk meg: közön­séges házakat, közönséges ge­rendákkal, nem pedig farag­ványokkal, díszes pillérekkel alátámasztott cseréptetőket, kisebb nagyobb udvarokat, padlásokat és pléhtetős épít­ményeket, egészen a háttér­ben minaretként szökkent az égnek a karcsú Bhímsén-to­rony, hét gyűrűjéből öt lát­szott el idáig, nem szólva körfolyosójáről, ahonnan va­laha a miniszterelnökök ren­deleteit szokták közhírré ten­ni. — Nem rendelkezünk még elegendő tapasztalattal, egye­lőre idegen minták után kell indulnunk, amelyek nem min­dig a legmegfelelőbbek. A rá­nák uralma idején sok min­denről lekéstünk. Egyszerre két dolgot kell behoznunk: az időt és a tapasztalatokat. Nagy kérésem van önökhöz. Mielőtt távoznak, kérem, mondják meg nekem őszin­tén, mi nem tetszett önöknek nálunk, s mit csinálhatnánk jobban... Rokonszenves bevezető volt, legalábbis egyetlen más or­szágban sem találkoztunk ha­sonlóval. Mielőtt eltávoztunk volna, még hozzátette: — Az elszigeteltség sok rosszat hagyott bennünk. Így például a „bhóli" szót is. Hol­nap. Semmi sem volt sürgős, mindenre volt elég időnk. A fiatalok, akik már jártak ha­tárainkon túl, megértették, hogy nincs elég időnk. Epp ez az egyik oka annak, hogy hivatalunkban többnyire fia­tal tisztviselőket alkalmazunk. Közülük kerül ki kísérőjük és informátoruk is, Dzsagdís Man Szinh. Még húszesztendős sem volt. De anyanyelvén és né­hány helybeli nyelvjáráson kívül jól tudott angolul és hindusztáni nyelven ls. S olyan fürge volt, akár a szél Nem csinált titkot semmiből, még magánéletéből sem. ön tudatát bizonyos mértékig származása is emelte, amely lehetővé tette, hogy magasabb társadalmi pozíciót foglaljon el. Semmi esetre sem sorol­hattuk az előbbi nemzedék fiataljai közé, akik már nem csak húszéves, hanem cse­csemő korukban tábornokok voltak. Azt sem titkolta, hogy a turisztikai hivatalban .vál lalt tisztsége nem egyedüli foglalkozása, még kevésbé legfőbb célja. — Egész jól jön ez a sza­bad délután, — jelentette kl egy alkalommal ebéd közben, mikor azt javasoltuk, hogy csak másnap reggel találkoz­zunk, mert fel kell dolgoz­nunk jegyzeteinket és postán­kat. — Ugyanis ingatlanfor­galmi irodám van, itt az ide­je, hogy úfabb vevők után nézzek. t5T Mikor Pradhán úrral másod­ízben találkoztunk már nem­csak egyszerű ajánlólevelet kértünk tőle. — Tudok róla, Man Szlnh úr már mondotta. De nehezen fog menni. Őfelsége program­ja a legközelebbi napokra már zsúfolt, közelegnek az úfévl ünnepségek. Holnapután Pok­harában nyitja meg a fejlesz­tést kiállítást s néhány napig ott ts marad. Oda hívta össze a népművelési dolgozók or­szágos értekezletét. — Hisz éppen ezért jöttünk. Szeretnénk őfelségét — hogy úgy mondjuk — a terepen látni s megtekintenénk Pok­hara környékét ls. — Hát ez nem rossz ötlet, de . .. Váratlanul tömérdek aka­dály merült fel. Az első mind­járt az elszállásolás — Pok­hara nincs berendezkedve idegenforgalomra. Nem ls szólva arról, hogy most szám­talan küldött érkezik oda az ország minden részéből. To­vábbi akadály az ellátás. S el tudják képzelni azt a távol­ságot? Nyolc napig lóháton utazni, vagy gyalog hegyen­völgyön át... — De hisz Pokharában re­pülőtér is van. A Királyi Ne­páli Légiforgalmi Társaság menetrendjében is szerepel. — De a legközelebbi na­pokra a vonal már teljesen foglalt. Egy pillanatig habozni lát­szott. — Tudják mit, kössünk üzletet. Ha megígérik, hogy Katmanduban a turisztikai hi­vatal számára előadást tarta­nak utazásaikról, megpróbá­lok önöknek repülőjegyet sze­rezni. — Hárman vagyunk. — Ilyesmit ne kívánjanak tőlem. Értsék meg, a repülő­gépekből kiszereltük az ülése­ket is, hogy csökkentsük a gépek holtsúlyát s több utast szállíthassunk. Hát akkor legalább kettőnk számára szerezzen jegyet, a harmadik az ünnepély meg­nyitása után jöhetne Pokha­rába. — Mihez kezdjek, önökkel? — kezdett gondbaborultan la­pozgatni jegyzékeiben. Aztán újra megszólalt: — Hétfőn nyolc óra harminc perckor két személy indulhat, kedden ugyanabban az időben a har­madik. Az autóbusz hét óra­kor indul a repülőtérre az iroda elől. Szerencsés utat. •ŕr — Kész gyönyörűség rátok nézni, fiúk, — kacagott Ró­bert, mikor kirakott bennün­ket — két Miroslavot — a lé­giforgalmi társaság irodája előtt. — Olyanok vagytok, akár a karácsonyfa. Vágy a csiga, hátán a házával. — Csak ne nagyon nevess, holnap ugyanez vár rád is. Lehet, hogy még bocsánatot kérsz ezektől a hálózsákoktóll Aztán beszálltunk a muzeá­lis autóbuszba, amelyben fa­padok és bezárhatatlan abla­kok voltak, s vagy másfél órával később a hálózsákok már kényelmes, fényűző ülé­sekül szolgáltak. A Dakota gép olyan volt, mintha kirabolták volna, pad­lója pőre, valaki még a sző­nyeget is eltávolította róla. A gép falai mentén az abla­kok alatt egy-egy szál deszka helyettesítette az üléseket. Aki nem fért el a padokon, kénytelen volt a padlóra te­lepedni. BABOS LÁSZLÚ fordítása 1 Tubarózsa, Tubarózsa figye­lem! — De ez később történt, előtte még bevonultam a kaszárnyába, ma­gamra húztam az angyalbőrt, amely lö­työgött rajtam, sokáig bámultam a ne­kem kijelölt ágyra, éppen úgy, mint an­nak idején az internátusban, s most is rám szakadt a magány és a tehetetlenség érzete. Riadtan meredtem a hangszórók­ra és a csengőkre, ezek mindig valami veszélyre figyelmeztettek, akárcsak a gimnáziumi évek alatt. Csakhogy ott a tanárok ordítottak, itt a kiképző őrmes­ter. Ott a fórum románumról üvöltöttek, itt meg valami eldurvult népi bölcsesség osztogatta jótanácsait és példázatait. - Gajdos, az anyaúristenit, ne tartsa úgy azt a puskát, mint a Szűzmária a li­liomot. - Ügy affektálnak, mint a pék kutyá­ja! - Jár a szájuk, mint a réce segge, mi­kor a jégen megcsúszik. Ezeket a mondásokat rézvörös arccal harsogta felénk, beleremegett az egész kaszárnyaépület, nem volt ellenük apel­láta, s ha már beleunt a magaszerkesz­tette miatyánkba, ámen helyett még hoz­zátette. - Punktum, f>ász, rézpor. Éreztem, hogy minél előbb képzeletbe­li búvóhelyet kell találnom az őrmester szitkai, az egyforma uniformisok és a Tu­barózsa elől, amely már egyáltalán nem hasonlított a kertészetbeli tubarózsára, sem a virágra, sem a kaporszárakkal eltakart valódira. Ez a Tubarózsa recseg­ve szólalt meg a hangszórókból, s ilyen­kor azonnal feldübörgött az összevissza futkározás hangzavara. — Tubarózsa, Tubarózsa fi­gyelem. Légiveszély. Fünf­hundert indiáner mit n é b e n­vagen in richtung nord 24 Q Aligátor, Krokodil fliegt nach nord... fliegt nach nord... fliegt nach nord... Az ország és területnevek lelketlen sakktáblává változtak, ahol ezentúl be­tűk és számok jelentettek városokat és embereket. Adriától észak felé a közép­európai sáv QPr, QPr... Én is ezen a sá­von éltem, és ez a sávrendszer később kapóra is jött az elvonatkozásaimban. Minek konkrét helynevekben gondolkoz­ni? Egy sáv az más, ott az ember egy­szerre mindenütt van, ott is, ahová a bombák hullanak és ott is, ahol túléli a bombázásokat. A QPr sávon részint nő és zöldüli a fű, részint bombakráterek feketéllnek, az egyiken az élet jár, a másikban a hul­lák fekszenek. A tér így jóval túlnőtt a kaszárnyán, már csak az idő fogságából kellett sza­badulnom. Ha karórámra pillantottam, pontosan haladtak a másodpercek és kíméletlenül utaltak az elkövetkező pus­kafogás-gyakorlatokra, a feküdjökre és a vigyázzállásokra, a nyelvlógató értelmet­len ügetésekre a koszárnya udvarán, egy komisz és körülhatárolt valóságra, amely úgy fogott körül, mint a kaszárnya drót­kerítéses falai. Az idő dolgában a véletlen jött a se­gítségemre. Egyik nap a kaszárnya egyik raktárépületét takarítottuk, s ott egy ré­gi könyvet találtam, amely a tatárjárás­ról szólt. Néhány lapja hiányzott, de en­gem nem is az összefüggő történet, ha­nem az a hangulati varázs érdekelt, amely azonnal rabul ejtett, ha a könyvbe belelapoztam. „Az istentelen vezér osztán... a ki­rály után nyargala ... egy Sirbium nevű vízhez érkezett... Onnan fölkerekedvén útjukat Horvátországon keresztül veszik vala. Spaloto ... város falai alatt termé­nek . .. akiket a mezőn kaphatnak, kard­ra hányván, nem irgalmaztak vala sen­kinek ... Néhány nap múlva elkezdték Klisza várát... mindenfelől ostromol­ni... Trau felé lovagolának.. a traul parton szállónak meg . . . Kaidán vezér a városhoz egy hírnököt külde, meg­hagyván neki, mely szavakat tartották mondani.... ne kívánjatok más vérért magatok lakolni, hanem adjátok ke­zeinkbe ellenségeinket, nehogy kezeink bosszúságát magatokra vonjátok, s hiá­ba elvesszetek ... De a falak őrei a sza­vakra semmit se merének válaszolni, mert meghagyta volt a király, hogy szó­ba se álljanak velük . . . Igy hát csak­nem egész márciuson ót a horvátországi és dalmátországi részeken tartózkodván, öt vagy hat ízben szállnak alá ezen vá­rosokba . .. Oda hagyván végre Horvát­országot, a bosnyákországi fejedelemsé­geken vonulónak át. S innen aláeresz­kedve felső Dalmátország tengerparti városaihoz jutának. És elmellőzve Ragú­zát... Kataro városához érének, melyet fölégetvén, tovább nyomulónak és Sua­gium és Drivastrum városait kardélre há­nyók . .." Ettől kezdve, ha megszólalt a hangszó­róban a Tubarózsa, az aligótorok és kro­kodilok, tudtam, hogy elkezdődött a ta­tárjárás, Dzsingiszkán harcosai felpattan­tak apró lovaikra, s már közelednek, he­lyesebben mi is felpattanunk a lovakra, élünkön a rézarcú őrmesterrel, mert mi is benne vagyunk a tatárjárásban, amely mióta kivonta kordját, s a tegezekből előrángatta a nyílvesszőket, nem tudja magáról lemosni a vért. Tulajdonképpen mindig volt tatárjárás, az emberekben csak meglapult a bor­zalom, nincs igaza a karórának, amely elhatárolva méri az időt, mintha a teg­napot a mától, a régit a nagyon régitől és a még azelőtt történtektől meg lehet­ne különböztetni. Hiszen én már a ker­tészetben megtanultam az idő örökössé­gét, amelyen belül csak árnyalatokat je­lent a nyílás és a hervodás. Ha engem osztottak be kapuőrségre, néha a kaszárnya előtt egy öreg verklis is megjelent, kicsit Géza bácsira ha­sonlított, s mindig ugyanazzal a dallal fejezte be: verklis bácsi szalutál a kis majom inkasszál.. Egy ideig kerestem a majmot, de ha­marosan rájöttem, hogy nem is a ma­jomról énekel a verkli, hanem a tatá­rokról. „... az istentelen vezér osztán a király utón nyargala"... tralala... tralala ... Sapkám elé raktam a kezem, s az ut­ca sarkán láttam, ahogy óvatosan előre lopakodnak a ferde szemű rémek. Bajtársaimnak, így becéztük egymást a közös hálóteremben, többé-kevésbé ne­hezebb volt a sora, ők hol a kaszárnyá­ra, hol haza gondoltak, nem tudtak egy­szerre több helyen lenni, és semmit sem tudtak a tatárokról. Időnként fennhan­gon eiszajkózták az újságban olvasott jelentéseket: „Ciano gróftól Mussolini vette át a külügyi tárcát". „A tuniszi határon visszaverték, a nyol­cadik angol hadsereg felderítő előretö­réseit." „Az új amerikai kongresszuson heves vitákat idéz elő Roosevelt megerősödött ellenzéke." „A totális háborút viselő nemzeti szo­cialista birodalomban el kell tűnni a bé­kegazdálkodás minden maradványónak." De ezektől a hírektől egyikük se lett okosabb. Engem viszont a tatárjárás időtlen víziója annyira eltöltött, hogy a részletekre nem is voltam kíváncsi. Pedig engem is igyekeztek belevon­ni politikai kupaktanácskozásaikba, ahol a hangadó egy hórihorgas ellenszenves fiú, Bagi volt. Ö testesítette meg a jól rjťj értesültet, mindenről tudott, de nekem az volt az érzésem, hogy nem is saját tudását- akarja fitogtatni előttünk, ha- ^gga. nem belőlünk szeretne kiszedni valamit. Na mit szóltok hozzá apafejek, lőttek jj j 8 az ékszerüzemeknek, kozmetikai szereket sem gyártanak ezután, kenceficéért ezen- ­túl járhatnak a nők a sóhivatalba. (Folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents